Nem kell ezt túlbonyolítani

Úgy néz ki a vígjáték készítők kezdenek rájönni arra, hogy felesleges túlbonyolítani a sztorit vagy a karaktereket és azok motivációit. Egyszerű, de még is nagyszerű alapötlet kell, ügyesen végigvezetve és remek színészekkel párosítva. Ezt a receptet vitte vászonra tökéletesen nem is olyan régen az Éjszakai Játék, ahol a társasjátékok, valamint haverokkal lefolytatott, activitys vetélkedők voltak a középpontban. Ez a pofon egyszerű recept pedig egy jó ritmusú, remek humorú, szerethető karakterekkel megáldott vígjátékot rittyentett elénk, amin őszintén lehetett röhögni, miközben egy olyan poént se tartalmazott, amin kínunkban csóváltuk volna a fejünket. És csak remélni merem, hogy nem esnek bele vele kapcsolatban a folytatások betegségébe, mert szerintem ez a film így volt kerek egész, nem kellene túlzásba vinni egy 2. majd egy esetleges 3. résszel. Ugyan ebbe az elvbe kapaszkodva készült el a Haverok Harca, ami egy szintén népszerű, és mindenki által ismert játékot, a fogócskát tette meg mozgatórugójának.

Steven Soderbergh valószínűleg unta már a nagyvászonra szánt filmek forgatása körüli hercehurcát és a bazi nagy kamerákat, így fogott egy iPhone-t és nemes egyszerűséggel, pár ujjmozdulattal lerakott az asztalra egy remek kis thrillert. Noha, pont emiatt a minimalista stílus miatt lett mégis nagy felhajtás a projekt körül.

Hihetetlen, mennyit kellett várni erre a folytatásra. Vagyis erre.

Margot Robbie legújabb filmjét Budapesten forgatta, amihez sikerült az önkéntes száműzetésbe vonult Mike Myerst is visszacsábítania.

Mi lenne, ha egy szabadulószobás kalandod során a jutalmad nem csak annyiból állna a játék végén, hogy kapsz egy sikerélményt, majd hazamész, hanem emellé még az életedet is megtarthatnád? Will Wernick úgy döntött, hogy egy kicsit nagyobb nyomást helyez a játékosaira, így a Szabadulószobából igazi horrort varázsolt... khm.. próbált.

A western műfaj reneszánszát éli, egyik legautentikusabb tolmácsa, Taylor Sheridan pedig ezúttal a tévé képernyőin keresztül idézi meg egy jobb sorsra érdemes világrend utolsó mohikánját.

Felvennél egy stoppost egy ismeretlen vidéken, mikor egyedül vagy a kocsidban? Ki tudja, hogy ki Ő, mit akarhat, rossz vagy jó szándék vezérli, megköszöni-e egyáltalán vagy szimplán csak kihasznál téged. Egyértelmű választ talán nem is lehet rá adni, de annyi biztos, hogy tartogathat veszélyt egy efféle segítségnyújtás.

A 2000-es évek horrorfilmjeinek egyik nem kívánt hozadéka volt a vámpír-kultusz teljes meggyalázása, tiniknek szóló romantikus történetekbe való átültetése. A sötétség kárhozott vérszopóiból gyémántosan ragyogó szépfiúk lettek, akik a rémálmok helyett legfeljebb a nedves álmok számát gyarapíthatták. A mitológiai eredetük, illetőleg filmtörténeti szerepük ilyetén újraértékelése akkora pusztítással járt nívójukra nézve, amit a szentelt víz, a kereszt és a fokhagyma hármasa együttesen sem tudott volna elérni. Ezért is írok most  a Spierig-fivérek (Időhurok) 2009-es, Daybreakers - A vámpírok kora című filmjéről, a két Alkonyat-rész közötti éjsötét vízióról, amely akkor némi reménnyel tölthette meg a vámpírfilmek örök szerelmeseit.