Barry (Bill Hader) a szürke mindennapok fogságában ragadt. Ami mégis különlegessé teszi: leszerelt tengerészgyalogos, profi bérgyilkos, és, mint kiderül – őt is meglepte, de – minden álma, hogy színésszé válhasson.

Este tíz is megvolt már, mikor jött a telefon. Valami ezerszer ismételt James Belushi film villódzott a TV-ben, amikor pedig felvettem a kagylót, a főszerkesztőm izgatott hangja hadarva közölte, hogy azonnal csomagoljak, reggel értem küldenek egy taxit, és irány a reptér, onnan pedig a napfényes Kalifornia. Nem mondom, hogy nem piszkálta meg a fantáziámat egy újabb külföldi semmittevés a blog kontóján, de pont most? Nincs senki, aki ráér – közölte. Én meg nem értek a videojátékokhoz – közöltem. Amit viszont ezután közölt, az egyáltalán nem árulkodott semmiféle megértésről. Így esett, hogy másnap hajnalban útnak indultam a huszonnegyedik Electronic Entertainment Expo-ra, majd pár pohár gin, és két kifogásolható minőségű, repülőn felszolgált hidegtál után a LAX parkolójában találtam magam.

Valószínűleg nem vagyok egy túl jó képregényolvasó. Kettő, három hosszabb hangvételűt, ha olvastam életemben. Ne értsetek félre, a képregényhősöket természetesen megnézem moziban, mégis kijelenthetem, hogy kevés viszonyítási alapom van. Mégis, most úgy érzem, hogy valószínűleg a világ egyik, ha nem a legjobb képregényéhez volt szerencsém.

Craig Thompson többszörös díjnyertes művész, írja és rajzolja is az oldalakat, jelen esetben közel hatszázat. Életrajz gyanánt ennyi elég is, erre tökéletesebb célt szolgál a Takarók (Blankets), a 42 éves amerikai szerző önéletrajzi műve, hitről, családról, szerelemről, önismeretről. Addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, ez a takaró pedig talán műfajokon túlmenve is életem egyik legszebb, legvarázslatosabb darabja volt.

Manapság a filmes és a tévés szféra határainak elmosódása miatt már fel sem kapjuk a fejünket, ha egy mozis rendező neve a kisképernyőn tűnik fel. Mégse lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a vígjátékairól ismert, de a könnyedebb hangvételű, ám vígjátéknak mégsem mondható Nagy dobással egészen az Oscarig eljutó Adam McKay az HBO egyik legújabb sorozatának a pilotját vezényelte le.

Június végén immár két éve lesz annak, hogy itt hagyott minket a legenda, Carlo Pedersoli, vagy ismertebb nevén Bud Spencer, aki önálló és Terence Hillel közös filmjeivel örökre beírta magát rajongók millióinak a szívébe. Eme szomorú évforduló apropójából a Pólus Mozi szervezésében most egy különleges eseményen vehetsz részt, melynek keretein belül első és egyetlen alkalommal levetítésre kerül Az ördög jobb és bal keze, digitálisan felújított kópiáról, az eredeti magyar szinkronnal. Ha pedig ez nem lenne elég, a film után koncertet ad a Bud Spencer & Terence Hill emlékzenekar. Az eseményre 2 db páros belépőjegyet sorsolunk ki, a tovább gombra kattintva megtudhatod, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy megkaparintsd az egyiket.

Amilyen nagyszerű lehetőségnek hangzott, hogy a cannes-i filmfesztivál szervezői ezer diáknak a világ minden tájáról lehetőséget biztosítanak, hogy a Cannes-i Fesztivál utolsó három napján részt vegyenek, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy egy leszek azon diákok közül, akik gyakorlatban is élhetnek ezzel a lehetőséggel. A fesztivál szervezőinek felhívása, mint utólag kiderült, gyakorlatilag az összes ismerősöm figyelmét elkerülte, de ennek nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, egészen addig, míg április 24-én meg nem érkezett a levél, miszerint a jelentkezésemet elfogadták és részt vehetek a fesztiválon, május 17-19 között.

Emlékszel még, mikor először láttunk dinoszauruszt? Kérdezi Claire (Brice Dallas Howard) Owent (Chris Pratt) a film utolsó, legsötétebb, és a ma már nem garantáltan jövedelmező, úgynevezett eredetiséggel leginkább felvértezett negyede előtt. Aztán rögtön meg is válaszolja saját kérdését annyival, hogy „Olyan volt, mint egy csoda.” Ez a kissé esetlen és szentimentális szövegrész remekül foglalja össze azt, amitől a Jurassic Park annak idején akkorát ütött, és ami miatt a mai napig tátott szájjal képes végignézni az, aki rajta nőtt fel (de talán az is, aki most látja először). A nagy kérdés az, hogy ebből a csodából, a meglepetés elementáris erejéből sikerült-e megőrizni valamit az azóta eltelt 25 év alatt?

Túlnépesedés, kihalófélben levő fajok, a világ fejlettebb része a jólét mindenféle formáját hajszolja, az elmaradottabb fele a mindennapok túléléséért küzd; aszály, óriási hőmérséklet változások, egyre szélsőségesebb időjárás, erdőtüzek és a legkülönfélébb természeti katasztrófák mind veszélyeztetik Földünket. Ezeket jórészt az emberiség okozta, és okozza is mind a mai napig.

Az aktuális listánkon szereplő alkotások a környezetvédelem témáját járják körül, arra keresik a választ, hogy meg lehet-e állítani a káros folyamatokat (esetleg visszafordítani azokat). Illetve azt is bemutatják, hogy nemcsak a politikusok, hanem az átlagember is tehet azért, hogy az utánunk jövő generációknak ne egy lecsupaszított bolygón kelljen élnie.

A válogatás most is szubjektív, de ugye ezt már mindenki tudja.