Immár harmadik alkalommal került be Mundruczó Kornél valamelyik filmje a Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába. A mai magyar hétköznapoktól elrugaszkodva, de valójában nagyon is az évtized európai politikai mikroklímájában játszódik a film, aminek főszereplője egy menekült fiú, aki görbe tükröt mutat a társadalomnak.

Elliot Lester filmje bár vérkomoly drámának állítja be magát, valójában bizonyos értelemben véve nem más, mint egy meglehetősen félresikerült, bárgyú és unalmas exploitation mozi. Elsőre talán meghökkentő ez a kijelentés, ám ha figyelembe vesszük, hogy miképpen nyúl az általa feldolgozott témához, akkor könnyű belátni a létjogosultságát. Megtörtént események alapján! Na persze, ne fárasszatok már... Megdöbbentő, de van aki ezt a hatásvadászat céljára elsőosztályú kijelentést még a nyilvánvalóan fiktív Texasi láncfűrészes mészárlás remake-nél is benyelte. Ebből kiindulva pedig az Utóhatás marketingeseinek nem volt túl nehéz dolguk, holott a film valóság alapja éppen csak egy arasznyival nagyobb, mint a fent említett horroré.

Round 1

A NetherRealm Studios 2011-ben felélesztett egy szériát, amiről már senki se gondolta volna, hogy újra a régi fényében tündököl majd. A szimplán csak Mortal Kombat névre keresztelt epizód a klasszikus Mortal Kombat játékok történetét foglalta magába, olyan grafikával, látvánnyal és harcrendszerrel megáldva, amire minden rajongó várt. A stúdió addig ütötte a vasat amíg meleg, és 2 évvel később, 2013-ban újabb verekedős játékot dobtak piacra, ám ezúttal nem egy Mortal Kombatot, hanem egy szuperhős sztorit, mégpedig az Injustice Gods Among Us-t. A látvány, a grafika és a harcok feljavultak, a történet változatos és fordulatos volt, a játékmenet pedig mindent tartalmazott, ami szem szájnak ingere. A siker ezúttal sem maradt el, ami arra ösztökélte a NetherRealm-os srácokat, hogy ne álljanak meg ennyinél…2015-ben megérkezett a Mortal Kombat X, ami még tovább fokozta a már ismert receptet. Egyetlen egy apró kis baki árnyalta csak be a sikert, mégpedig a borzalmas PC-s port, aminek bizony jó pár, elég nagyméretű patch vetett csak véget. Sajnálatos módon manapság egyre több a rosszul optimalizált játék PC-re (Arkham Knight te magasságos), és sajnos ebből az MKX sem maradt ki. Természetesen a rajongók kitartottak mellette, és a bukás elkerülte a játékot. Ezután mindenki tudta, hogy mi következik…mindenki tudta, hogy az Injustice történetében felvezetett és végig vitt Batman-Superman konfliktus végére még nem pont, hanem csak egy vessző került…idén májusban pedig elérkezett a folytatás, amire minden képregény rajongó vágyott.

Senkinek sem kell bemutatni, mert mindenki hallott már róla. Vannak, akik csak fél füllel, de a legtöbb cinefil valósággal isteníti. És ez nem véletlen, olyan életművet alkotott, amihez hasonlóval Amerikában nem találkozhatunk, miközben magát elhatárolja a szerzői filmtől.

Képregényfilmes univerzumépítés, Marvel kontra DC. A küzdelem eddig kiegyenlítetlen volt, de a Warner Bros. 120 milliós ütőkártyája legalább olyan jó, mint mondják.

Wonder Woman egy képregényhős. Férfiak alkották, eye candy szerepre szánták a kamasz kissrácok és a férfiak örömére. A megalkotója William Moulton Martson egy pszichológus, aki poliamor kapcsolatban élt két hölggyel, bevallása szerint többek között róluk mintázta a Csodanőt. Ehhez mérten kezeljük fenntartásokkal, ne a nemi hovatartozása miatt. Minden magára valamit is adó feminista tiltakozik az ellen, hogy a női nemet Diana karakterével azonosítsuk, aki épp annyira kompetens, vagy inkompetens, mint bármely másik képregényhős, legyen az férfi, vagy nő. A legtöbb DC animációs filmben is csupán mellékszerepet tölt be. A nők egyenjogúságáért folyó küzdelemben nem kifejezetten pozitív esemény, hogy egy kirakatba szánt, tökéletes, sérthetetlen hölgy testesíti meg a férfiak női ideálját.

1968-ban az Egyesült Államok zaklatott és zavarodott hely volt. Régen véget ért már az ötvenes évek pszeudo-idillje, a világháború utáni baby boom szülötteinek egy része hosszú hajat és szakállat növesztve tüntetett, a másik fele pedig Vietnámban haldoklott. A drogok ekkor épp menőnek és a szellemet felszabadító csodaszernek számítottak, valójában persze a rózsaszín, pszichedelikus ködfelhő mögött kiváló táptalajt biztosítottak a szervezett bűnözésnek. A Fekete Párducok egyik alapítóját letartóztatták, Martin Luther King pedig merénylet áldozata lett. Amerika lassan, de biztosan elvesztette –látszólagos – ártatlanságát.

Ha jön az armageddon, már a gyilkossági nyomozás sem ugyanaz.

Piti biztosítási csalás, egy túl egyértelműnek látszó öngyilkosság, egy titokzatos nő és a nyomozó, aki szép sorban a mélyére hatol mindnek. Mondjuk úgy, nem ismeretlen elemek a krimiirodalomban, ámbár megfelelő stílusban, emlékezetes karakterek által prezentálva a felhasználási rátájuk közelít a fektetett nyolcashoz. Gondoljunk csak a nagy öregekre, mint Hammet, Chandler vagy Leonard, náluk sem a világraszóló összeesküvésekről szólt a történet, de ez persze nem is baj. Nem minden a sztori. Ez pedig már a Gyilkosság világvége előtt ars poeticája, de még mielőtt nekiállnánk elégedetlenkedni, a szerző, Ben H. Winters, erre a kissé kopottas díszletre rászabadít egy hatalmas aszteroidát, ami a regény kezdetétől számítva bő hat hónap múlva megérkezik, és eltörli az általunk ismert civilizációt, volt, nincs, miközben a háttérben végtelenre állítva szól Tom Waits Earth Died Screaming-je. Ben evangéliuma, avagy Az utolsó nyomozó trilógia első könyve.

Noha trailert nem néztem, de a történet rövid összefoglalását elolvastam, mielőtt nekiültem Steven Shainberg horrorjának, a Rupture-nek. Jónak tűnt... kicsit olyan a Fűrész, Motel, Mártírok szerelemgyermekének, Noomi Rapace főszereplésével. Mi baj lehet?