A film egy tipikusan koreai alkotásokra jellemző intenzív és véres, de egyben nem kicsit komikus akciójelenettel indít, amiben a film középpontjában lévő jól összeszokott rendőrosztag lefülel egy nemzetközi autótolvaj hálózatot. Mivel a lopott kocsik útja egészen az oroszokig vezet, a főszereplő zsaru kikérdezi a banda vezetőjét, még ott a helyszínen. Persze a rendőri túlkapásra és a “kihallgatás” törvényes voltára feltétlen ügyelni kell, mégse lehet csak úgy ököllel nekiesni a dolgoknak, ezt mindketten jól tudják. A zsaru előveszi az öngyújtóját, begyakorolt mozdulattal kitöri annak egyik fém alkatrészét, és csak pont annyira mártja bele a saját homlokába, hogy abból épp kiserkenjen a vér. Szétnéz, majd lazán felkap egy lábánál heverő vascsövet. A piti gengszter szeme megtelik félelemmel vegyes értetlenséggel, miközben a zsaru a saját homlokához emeli azt, és szétkeni a vért, hogy abból bőven jusson a csőre és az arcára is. Ebben a pillanatban fojtott kuncogás söpör végig a mozitermen, ahogy a nézők kezdenek rájönni, mire megy ki a játék. A zsaru letörli az ujjlenyomatait a csőről, majd kelletlenül odanyújtja azt a lassan könnyeivel küszködő maffiózónak, hogy “fogd má’ meg egy pillanatra…csak egy kicsit”. Ekkor szinte már sajnálod szerencsétlent, és ahogy az ujjai megérintik a csövet, a zsaru jajveszékelve elkiáltja magát a tettetett fájdalomtól… és eközben mosolyog. Hirtelen azt se tudod, melyik a nagyobb rohadék.
