Amint a filmkészítők felfedezték, hogy a tinédzser korosztályt kell megszólítani, ha kaszálni akarnak a jegypénztáraknál egy csapásra megszaporodtak... nos igen: a tinifilmek. És mit csinál (jobb esetben) egy tizenéves? Természetesen iskolába jár. Az intézmény vásznon való ábrázolása viszont sok esetben csak tetőt ad a lányok és fiúk feje fölé, magyarul a történet (szóljon az szerelemről vagy útkeresésről) az iskolai környezetből kiszakítva is működőképes lehet. Mégis az iskola az, amiről mindenkinek van valamilyen élménye és egyfajta nosztalgikus kapaszkodóval bír. Mondom ezt azért, mert míg suliba jártam teljesen természetesnek vettem, hogy a filmekben is iskolásokat látok, manapság inkább a ’de jó lenne még’ érzése fog el. Becsengettek és mi összeszedtünk Nektek hat filmet, ami így vagy úgy, az iskolához kapcsolható.

Filmünk hőse, Conor Lawror, kinek neve úgy cseng, akár egy klasszikus James Bond gonoszé, egy széthullófélben lévő dublini családban tengeti napjait. A hely tehát Írország, az idő pedig a nyolcvanas évek. A gazdasági helyzet szar, a zenék frissek, jók, és körülbelül az egyetlen menekülést jelentik a legtöbb fiatal számára a szegénység és a pocsék családi körülmények által szegélyezett rögvalóságból, még ha csak egy-egy pár perces tiritarka videoklip erejéig is.

Nem azt mondom, hogy a Halálos iramban széria egyedülálló a filmtörténelemben, de annyi tény, hogy az egyik legsikeresebb szériává tudta kinőni magát az új évezredben, amit nagyban köszönhet a laza, benzingőzzel átitatott és szórakoztató karaktereivel felvértezett játékperceinek. A Vas címet viselő, 2004-es műremek ugyanezt a receptet próbálta meg felhasználni, annyi különbséggel, hogy a verdákat felcserélték mocikra, a Halálos iramban franchise pozitívumait pedig teljesen mellőzték. A végeredmény természetesen emiatt messze elmaradt a várttól…

Valami nagyon nem stimmel az Egyetemes Szövetség zászlóshajóján. A kiugróan magas halálozási arány és a látszólag értelmetlen, megmagyarázhatatlan történések sorozata a józan ész határain is túltesznek. Borgoviai földférgek, jégcápák, szakadatlan tűzharcok idegen fajokkal, öntudatukra ébredt gépek. A Szövetség egy másik hajóján az ilyesmi már rég katasztrófa lenne, súlyos következményeket vonva maga után, a Rettenthetetlenen azonban mindez csupán egy újabb péntek délután.

Továbbra sem tudom végleg elengedni a Beavatott-szériát, azok után sem, hogy a színvonal a béka segge alatt van, ugyanis a történet még mindig tartogat olyan meglepetéseket, amik miatt érdemes – már, ha nagy elvárásaid nincsenek – folytatni az ezer sebből vérző franchise-t. A lázadó végén lévő cliffhanger pedig bizakodásra adott okot, mindhiába…

Elévülnek-e a bűneink? Megváltozhat-e egy olyan ember, aki korábban rengeteg embert küldött a halálba? Jogunkban áll-e az  önbíráskodás? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe Atom Egoyan legújabb filmje.

Nyakunkon a remake és ha valamikor, akkor most kezdett végképp ciki lenni, hogy ez a filmeposz kimaradt az életemből. Ugyan nem vagyok nagy jóstehetség, de ki merem jelenteni, hogy a 2016-os változat -főleg a mostani műfaji sokszínűség miatt- nem fog akkora lenyomatot hagyni a filmtörténelemben, mint William Wyler 1959-es feldolgozása. A sokféle műfaj alatt azt értem, hogy manapság nincsenek egyértelmű trendek és kevésbé érkeznek olyan filmek, melyek elindítanak egyet. Ha pedig a remake-ekről esik szó, jelen esetben meg kell említeni, hogy az ’59-es Ben-Hur egyrészt könyvadaptáció, másrészt a történet harmadik vászonra vitele.

Az Úszó erőd kritikámban már említettem, hogy Steven Seagal sosem volt a szívem csücske, ám a Törvényre törve című filmje után ez lassacskán úgy tűnik, hogy teljesen megváltozik. Seagal ugyanis badass, az 1991-ben kiadott akciófilmje pedig méltó a legnagyobb akcióhősökéhez, szóval nincs okom a panaszra.

„Tünés a kurva anyátokba!”