A nagysikerű horrorjátékból 2006-ban, Christophe Gans készített egy egészestés filmet, ami felemás fogadtatásban részesült. A játék rajongói lehurrogták és nem tetszésüket fejezték ki, míg azok az emberek, akik csak egy filmként tekintettek rá, azoknak többnyire tetszett. Az utóbbi réteget erősítem én is, mert bár játszottam a Homecoming epizóddal, még így is rendkívül hiányos a „szakmai” tudásom a játékokkal kapcsolatban. Viszont az első film tetszett, így erőteljesen vártam a folytatást, amit 2012-ben meg is kaptam, hála (?) Michael J. Bassettnek.

A forgatókönyvet nem más, mint maga a rendező írta, és amely rendkívül gyengére sikeredett. Az előző részhez képest ugrottunk egy kicsit az időben (és minőségben…). A, már feleség nélküli Harry a lányával egy újabb városba költöztek, ahol ismét be kell illeszkedniük, ám ez nehezen sikerül. Viszont nem is ez a legfőbb problémája Heathernek, hanem az, hogy kik és miért rabolták el az apját az egyik pillanatról a másikra. Ahogy telik az idő, úgy jön rá az apró információkra, amik ismételten a Silent Hill nevezetű városba vezet. Az apja többször is említette, hogy soha ne térjen oda vissza, de a jelenlegi helyzetben kénytelen lesz visszamenni…

A filmmel kapcsolatban sok kritikát olvastam, és kivétel nélkül az összes lehúzta pontszám ügyileg, és ezzel jelezvén, hogy a mostani film jócskán elmarad az előző rész szintjétől. Nem tagadom én is így gondolom, és ez meg is fog látszódni az értékelésen.
2006-ban kaptam egy remek és szórakoztató filmet, amit ez a rész rendesen arcon vágott, szinte minden tekintetben, és így létrehozva a minőségbeli romlást. Már ott kezdődtek a gondok, hogy jóval kevesebb pénzből kellett gazdálkodnia a rendezőnek, és ez meg is látszott. Összecsapottnak és erőltetettnek tűnt az egész. Nem volt meg az a bizonyos hangulat, ami az előző részben, sem zeneileg, sem pedig a képi világban nem érződött a komolyság és a hangulat teremtő hatás. Nem tudtak feszültséget teremteni, holott ez az egyik erőssége a Silent Hill témát feldolgozó játékoknak. (még az első rész is meg tudta valamilyen szinten teremteni). Nem éreztünk félelmet, pedig lett volna mitől tartanunk. Valamint a színészek is felejthető alakítást nyújtottak.

Az egyetlen pozitívum, amivel engem könnyen megtudtak venni, az a város ábrázolása, ami itt-ott egész pofásra sikerül, emellett néhány szörny is szépen ki volt dolgozva. De sajnos itt ki is fújt a dicséret, holott nagyon vártam a filmet, de csalódnom kellett. Azonban még mindig reménykedem, hogy egyszer egy igazán ütős SH filmet is kapunk. Ez viszont 4/10-nél nem több.

Superman az EMPIRE címlapját is elfoglalta

Az orosz születésű, amerikai animátor, Genndy Tartakovsky 2012-ben egy animációs filmmel lepte meg a rajongóit. Azokat a rajongókat, akik a nagysikerű rajzfilmsorozatain nőttek fel a 90-es években. Olyan alkotásokat köszönhetünk neki, mint a Dexter laboratóriuma és a Szamuráj Jack.

A rendező most úgy gondolta, hogy összeszedi a világ összes rémisztő lényét és belerakja egyetlen egy filmbe. Találkozhatunk többek között Drakulával, Frankenstein szörnyével, a Farkasemberrel, a láthatatlan emberrel és még megannyi szörnyecskével. Igen szörnyecskével, hiszen egy szórakoztató vígjátékról van szó, amiben a rémisztő alakoknak nem az ijesztgetés és a gyilkolás a feladatuk, hanem a szórakoztatás. Ennek hatására barátságossá és szerethetővé válnak.
No, de mégis miről szól a film; Drakula építtetett egy hatalmas kastélyt abból a célból, hogy eltudjanak rejtőzködni az emberek elől. A szörnyek itt kikapcsolódhatnak és élvezhetik az „életet”, mindaddig, amíg egy halandó közéjük nem téved. Ezzel alapjáraton nem lenne gond, mert 1 embert hamar eltudnának tüntetni, ám Drakula nem csak házigazda, hanem apa is, és minden erejével azon van, hogy a lányának a születésnapi buliját tökéletes levezényelje, és megelőzze, hogy a kislány az emberek közelébe jusson…

A Hotel Transylvania egy kitűnő film a kikapcsolódás szempontjából. Tartakovsky a rendezés mellett megmutatta, hogy a humorhoz is nagyon ért, mert nagyszerű helyzetkomikumokkal tűzdelte tele a 90 perces játékidőt. Emellett a karakterek megformálása is jópofára sikeredett. Viszont, ha szőrszálhasogatóak szeretnénk lenni, és minden áron bele szeretnénk kötni az alkotásba, akkor megemlíthetnénk a rengeteg sablont, és a kiszámítható történetet. Mondanom sem kell, hogy bő 5 perc után tudni lehetett a film lezárását, de ez számomra mégsem volt hiba, mert nem erre figyeltem, hanem a viccekre. Egyszerűen nem volt szívem belekötni a filmbe, mert azt, amiért megalkották, hibátlanul véghez vitte. És sok animációs film ott bukik el, hogy nagyon eredeti szeretne lenni, ami sokszor a film élvezhetőségét rontja. Gondolok itt a Paranormanre, ami szintén vígjátéknak készült, de mégsem lehetett a humornak a legkisebb jelét sem felfedezni. Itt viszont nagyszerűen megoldották, és a film egy vicces, de mégis szörnyű igazságot is felfed az egyik jelenetben, amiben még a rajzolt Drakula is elszörnyülködik a jelenkor vámpírjain…

Nem akarom túlbonyolítani a szót a végére, mert felesleges. A Hotel Transylvaniát meg kell nézni, és kész. 8/10

A rendező kiléte már ismert, de még nagyon sok kérdés van válasz nélkül...

A rómaiak csatát nyernek Marcus Aurelius utolsó hódító hadjárata alatt. A hadvezérnek, Maximusnak pedig csak egy vágya maradt, hogy hazatérhessen családjához. A haldokló császár, ahelyett, hogy fiára ruházná át a hatalmát, Maximust kéri meg, hogy töltse be a pozícióját. Aureliust azonban éjjel meggyilkolja a fia, Commodus, miután apja közli vele a döntését. Az új császár első rendelkezései között Maximus és családjának az eltakarítás szerepelt, ám a hadvezér életben maradt, és bosszút esküszött a császár ellen…

Ridley Scott megmutatta, hogy miért is szokták a legnagyobbak között emlegetni, hiszen 2000-ben újra felélesztette hamvaiból a szandálfilmeket, a Gladiátor című film keretein belül. A műfaj, mely a 60-as években élte aranykorát meglehetősen sokáig volt a „föld alatt”. Emellett a saját rendezői karrierjét is visszatérítette a helyes útra, ami a 90-es években kisiklott (vagy legalábbis nem ragyogott olyan fényesen). A Gladiátor azonban nem csak Scott karrierjét segítette előrébb, hanem Russel Croweét és Joaquin Phoenixét is. Előbbi egy aranyszobrocskával, míg utóbbi egy Oscar jelöléssel lett gazdagabb.

A film erősségét nem csak a színészi játékban lehet tapasztalni, hanem a zene és látvány terén is. A film egyszerűen fergeteges, és méltó darabja az ókori történelmet feldolgozó alkotásoknak. Kritika helyett inkább ajánlónak jó az írás, de időhiány miatt sajnos most csak erre futotta, azonban remélem, hogy valakinek ez is elég ahhoz, hogy megnézze a filmet. Megéri! 8,5/10

8.12 As Time Goes By

Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) meglepődnek, amikor egy férfi, aki azt állítja, ő Henry Winchester (vendégszereplő Gil McKinney), a nagyapjuk, és felbukkan a motelszobájukban, majd azt követeli a fiúktól, hogy mondják meg, hol van John Winchester. Henry időutazott, hogy megállítson egy Abbadon (vendégszereplő Alaina Huffman) nevű démont és John segítségét akarta kérni. Henryn keresztül Sam és Dean többet megtud az apjukról és a Winchester vérvonalról.

forrás: www.cwtv.com

Ha azt mondom, hogy 12 majom, akkor sokan tudják, hogy miről beszélek, viszont, ha azt mondom, hogy A kilátóterasz, akkor már kevesen emelnék fel a fejüket. Holott a nagysikerű sci-fi film, a francia elődjét dolgozta fel, és ennek köszönhetően vált a 90-es évek egyik legmeghatározóbb filmjévé. No, de mégis mit érdemes tudni az 1962-es rövidfilmről…

A filmet Chris Marker rendezte a francia új hullám virágzó időszakában. Egy remekbe szabott avantgárd alkotásról van szó, melyhez fantasztikus forgatókönyvet írtak; A III. világháború következményeként egész Párizs lakhatatlanná válik, és a néhány túlélő a Palais de Chaillot galéria alá kényszerül. A lent lévő tudósok kifejlesztették az időutazást, annak reményében, hogy vissza tudják majd állítani a háború előtti időszakot. Az alany, akit kiválasztottak a kísérletre egy rab volt, aki sikeresen véghez is vitte a feladatát. A tudósok a kísérlet sikerességét látva úgy döntöttek, hogy megpróbálják a jövőbe is elküldeni a férfit. Meg is történt, de a visszatérése után a rabot halálraítélték…

Marker nem egy közönséges filmet készített el, hanem egy fotóregényt, amit zene és egy narrátor beszéde kísér végig. Egyetlen egy mozgóképet sem láthatunk a fél órás játékidő alatt, de pont ez miatt lett egyedi, mert képes volt szakítani a hagyományokkal és az addig megszokott formai elemekkel.
Marker profi munkát végzett, mint ahogy tette Terry Gilliam is, amikor úgy döntött, hogy feldolgozza az alkotást.

Közel 10 éves szünet után tért vissza az osztrák óriás, Arnold Schwarzenegger. Karrierje során többször kijelentette, hogy vissza fog térni, no persze nem ilyen értelemben, mint a mostani, de a jelen esetben ez mégis helytállónak bizonyul. Legutóbb a Feláldozhatók 2. részében hangzott el az a bizonyos mondat, hogy „még visszatérek”, és csodák-csodájára az ígéret beteljesült a 2013-as esztendőben, ugyanis a sztár ismét elfoglalta a méltó helyét a filmvásznon, és újra a főszerepben láthattuk őt.

A nagy kérdés már csak az, hogy sikerült-e a méltó visszatérés Arnoldnak, hiszen már a 66. életévében jár, és ezért az utolsó erőtartalékjait most kell felhasználnia, ha újra hőssé szeretne válni, mert valljuk be, nem lesz már fiatalabb.
Ugyanakkor ez a tény egészen addig nem foglalkoztatott, amíg véget nem ért a film, mert addig nem akartam mást, csak újra látni őt a képernyőn, és újra meghallgatni azokat az egysoros monológokat, amik őt jellemezték.

A történet egyáltalán nem megerőltető, sőt, néhol már kínosan gyengére sikeredett, és a film első bő 40 perce nem szól másról, mint egy felvezetésről. Ebben az időszakban megismerkedhetünk az FBI embereivel és a mexikói nagyágyúval (?!) Gabriel Cortezzel. A jó öreg Arnold mintha nem is létezne ebben az időszakban (leszámítva azt a közel fél perces akció jelenetét), holott a nézők miatta ültek be a moziba. Ez hatalmas hiba volt a forgatókönyvírótól. Ugyanakkor a film második felében már befoltozta a hibáit és ráfókuszált Arniera. Az öregen érződött a kor, és sokszor olyan volt, mint egy berozsdásodott gépezet, de szerencsénkre orvosolták ezt a problémát, és ahogy teltek a percek, úgy indult be Svárci is. Ismét hallhattunk 1-2 egysorost, ami bár nem ütött akkorát, mint régen, de felelevenített néhány emléket, és ez jóérzéssel töltött el.

Mellette remekül helytállt Luis Guzmán és Forest Whitaker is, akik bár nem szerepeltek sokat, mégis jó volt őket látni. Viszont a legnagyobb pozitívum, Johnny Knoxville volt, aki ugyan nem szerepelt többet, mint 5 perc, de még így is olyan poénokat tudott ellőni, amik hangos nevetésre késztették a nézőket. Az egyik jelenetében már azt a bizonyos mondatot vártam tőle, amiben azt mondja, hogy „Hello! A Nevem Johhny Knoxville és ez itt a Jackass!”
Rajtuk kívül még szerepelt a filmben egy bizonyos Peter Stormare is, aki a kelleténél kevesebbet játszott, holott nagyobb dobás lett volna őt beállítani főgonosznak, mint Eduardo Noriegát. Sajnos nem így történt és ezt a hibát keményen Jee-woon Kim számlájára kell írom.

Végül egy kicsit összegezve a látottakat, azt kell mondanom, hogy a filmnek egy kicsit talán nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de még így is egy remek akció-vígjáték lett. Sajnálatos, hogy anyagilag óriási bukta lett a film, de azért én örülök, hogy Arnoldot újra láthattam a filmvásznon. Én nem bántam meg, hogy meglestem, és ezért adok is rá egy 6,5/10-es osztályzatot. Az Erőnek erejével lett az első 2013-as évszámmal fémjelzett film, amit láttam, és megérte.