A Destino egy 7 perces rövidfilm, melyre bő 60 évet kellett várni, hogy elkészüljön. A film Walt Disney és a spanyol szürrealista festőművész, Salvador Dalí közös alkotása lett volna a mexikói Armando Dominguez zenéjével. Viszont a II. világháború szörnyűségei a stúdiót is elérték, így a legendás rajzolónak, John Henchnek közel 8 hónapos munkája veszett kárba, ezért félretették a művet. Ugyanakkor Hench nem adta fel és összeállított egy 17 másodperces részletet, amivel megpróbálta felkelteni újra Disney figyelmét a projekttel kapcsolatban, de a rajzfilmgyáros ezt látva, úgy döntött, hogy nem folytatják, mert nem tűnt gazdaságosnak.

A tervek Roy E. Disneynek köszönhetően 1999-ben ismét előkerültek, és Disney unokaöccse, úgy döntött, hogy érdemes lenne befejezni az alkotást. A munkálatokat a Disney Studios France-ra bízta, ahol 25 animátor segítségével 2003-ban elkészült a film. Olyannyira jól sikerült, hogy az Akadémia egy Oscar jelöléssel jutalmazta, ám megnyerni nem sikerült neki.

A két művész eltérő értelmezéssel állt elő a film kapcsán, mert míg Walt Disney szerint egy egyszerű szerelmi történet egy fiatal lányról, aki az igaz szerelmet keresi, addig Dalí szerint viszont az élet értelmének varázslatos kirobbanása az idő labirintusában.

...és íme a film:

Stanley Kubrick karrierje az 50-es években kezdődött el, a Fear and Desire című filmmel, ám az igazi siker az 57-ben kiadott alkotása, a Dicsőség ösvényei hozta meg, amit a mai napig a legjobb háborúellenes alkotásnak tartanak, ráadásul előkelő helyen szerepel az I. világháborús filmek között is.

A története pedig a következő: A francia katonák folyamatos harcban vannak a németekkel, és Mireau tábornok egy olyan feladatot kap, amely egyenlő az öngyilkossággal, vagyis a "Hangyavár" bevételét. Dax ezredes először ellenzi a parancs végrehajtását, de később elfogadja. A roham megkezdése után, nagyon gyorsan vissza kell fordulniuk, hiszen óriási a veszteségük. A visszavonulás után a „gyáva” katonákat felelősségre vonják, majd elrendelik, hogy végezzenek ki 100-100 katonát az ezred, három századából. Dax ezredes nem nézi ezt jó szemmel és megpróbálja magára hárítani a felelősséget…

A film Humphrey Cobb regénye alapján készült, és olyan visszhangot váltott ki, hogy több országban is betiltották. Holott egy olyan alkotásról beszélünk, amit mindenkinek látnia kéne. A forgatókönyv fantasztikus, az operatőri munka szintén. Kirk Douglas, aki a kor egyik legnagyobb csillaga, lenyűgözően testesíti meg Dax ezredest. A párbeszédeket is dicsérni lehet csak, de a csúcspont a film lezárása volt, és az ott kiteljesedő érzelmek súlya, amit egy ártatlan német lány nyújtott felénk, miközben énekelt a piáló francia katonák között. Ez az utolsó 3 perc annyira zseniális, hogy akinek idáig nem tetszett a film, annak biztos vagyok benne, hogy megváltozik a véleménye. Az arcokról mindent lelehetett olvasni. Kubrick elindult a világhírnév felé és az élete végéig meg sem állt. 8/10

A francia filmművészet egy hatalmas talány a számomra, mert amennyire nem szeretem az újhullám időszakát (Truffaut, Godard, Resnais), annyira tetszik a „modern” időszak, amiben olyan színészekkel találkozhatunk, mint Jean Reno, Gerard Dépardieu, vagy Marion Cotillard. Ezek alapján bátran ültem Jacques Audiard legújabb filmje, a Rozsda és csont elé, ami ráadásul az előzetesek alapján igencsak komoly alkotásnak tűnt. Ezt a tényt bizonyítja a különböző díjkiosztókon való helytállás is, mint például a BAFTA, Cannes-i, és a Golden Globe.

A történet 2 emberről szól, Aliról és Stephanieról. Előbbi a nyers erő megtestesítője, aki már-már barbári szinten mozog, annyira primitív. Egy megtestesült ösztönylény, aki csak azt cselekszi, ami a fennmaradáshoz szükséges. Pénzért bunyózik, eszik, edz, és csak akkor szólal meg, amikor létszükséggé válik. Emellett van egy 5 éves fia is, akivel a kapcsolata nem hétköznapi. A férfi a hangulatától függően viszonyul a fiához, de sosem lehet tudni, hogy az apa vagy az állat jön ki belőle…

A történet másik szereplője, a Marion Cotillard által életre keltett Stephanie, aki kardszárnyú delfinekkel foglalkozik és idomítja őket. Egy szerencsétlen baleset során viszont elveszíti mind a két lábát, és a kilátástalanság uralkodik el rajta és a felépülése elején úgy érzi, hogy nem tud így tovább élni. Végső elkeseredésében felhívja Alit, hogy látogassa meg őt. (A férfi és a nő korábban már összefutottak egy bulizó helyen, ahol Ali megmentette a lány életét.) Stephanie olyan dolgot vélt felfedezni Aliban, ami tökéletesen kiegészíteni őt, és ezért folyton vele akar lenni. A tökéletes ellentétek egymásra találása jellemzi őket. A film hol, az egyik, hol a másik karakter történetét meséli el, de mindezt remekül kidolgozva, mert egy percig nem érezzük azt, hogy összevisszaság lenne az egész. Könnyeden ugrál a helyszínek között, és remekül meséli a storyt. Audiard olyan természetes naturalizmussal mutatja be a két embert, hogy szinte kézzelfogható az érzelmek kisugárzása. Egy giccsmentes és komor hangvételű filmről van itt szó, ahol sokszor a képi világ beszél hozzánk. Az operatőri munka ezért is dicséretes. A kamerabeállások és a fénnyel való játék parádés volt, mert sokszor kellemesen megbontotta a komor hangulatot. Egyszóval jellemezve a rendezést; parádés.

Színészi játék tekintetében is fantasztikus a film. A Bikanyak című filmben nyújtott teljesítményéért, méltán elismert Matthias Schoenaerts itt is megmutatta tehetségét. Viszont a fénypont a franciák jelenlegi legjobb színészének, Maron Cotillardnak a szereplése volt. Ha van természetes és hibátlan játék, akkor ő ezt véghezvitte.

Végül lezárásképpen, nem a szokásos ajánló szöveget fogom írni, mert a pontszám magáért fog beszél, így egy filmben lévő idézettel fejezném be az értékelést, ami a következő:

„Ha eltöröd a karod, vagy a lábad, akkor kalcium rakódik le, és a csont újra összeforr. A kar vagy a láb még erősebb lesz, mint korábban. De egy kéztörés soha nem fog teljesen rendbejönni. Minden harc előtt, minden ütés előtt eszedbe jut, hogy óvatosnak kell lenned. De egy bizonyos ponton a fájdalom visszatér, mint a tűszúrás, vagy mint az üvegszilánk…”
8,5/10

Simon West a nagysikerű Con Air – A fegyencjárat című film után nem igazán találta önmagát, és több közepes akciófilmet is megrendezett az évek során. 2012-ben viszont 2 filmet is láthattunk tőle. Először a Feláldozhatók 2. részét, ami szerintem nagyon jóra sikeredett, bár ez nagyrészt a színészeknek volt köszönhető, míg másodjára az Elárulva című, akciófilmet Nicholas Cage-el a főszerepben. Utóbbi szintén a B kategóriába sorolható, de végtére is, kellenek az ilyen filmek is a szürke hétköznapok elfeledtetésére.

A történet a profi rabló Will Montgomeryről szól, aki egy félresikerült akció során 8 évre a sittre kerül. Szabadulása után szeretne új életet kezdeni, ám egy korábbi barátja elrabolja a lányát, és követeli a részét a 8 évvel ezelőtti rablás során megszerzett pénzből, ami nem kevesebb, mint 10 millió dollár volt. A pénz természetesen nincs meg, de Vincentet ez cseppet sem érdekli. Willnek mindent be kell vetnie, hogy visszaszerezze a lányát…

Wimon West és Cage utoljára 1997-ben dolgozott együtt, a már említett Con Air című film keretein belül. A mostani összeröffenésük nem lett olyan rossz, de azért olyan jó sem. Akcióból nem volt hiány, ráadásul a színészek sem voltak rosszak, mert Cage mellett ott volt Josh Lucas, és Danny Huston is. A baj viszont ott kezdődött, hogy semmi újat nem adott a film, és tele volt klisékkel meg sablonokkal. Ami nem gond, mert nem akart ez világmegváltó film lenni, de ennek alapján a helyén kell kezelni, és aki nem így tesz, az csalódhat benne. Ezért egy átlagos, egyszernézős akciófilmről van itt szó, ami most nálam. 5,5/10

Steven Spielberg fantasztikus rendező, de eszembe nem jutott volna a neve a film kapcsán, mert egyetlen egy rá jellemző jellemvonást nem tapasztaltam a film, több mint 2 órás játékideje alatt. Azon kívül persze, hogy kiváló rendezésről beszélünk. Na, már most a film egy életrajzot dolgoz fel, mégpedig Frank William Abagnale történetét, aki minden idők legügyesebb csekkhamisítója volt az Egyesült Államok történetében.

Röviden annyit kell tudni róla, hogy Ifjabb Frank William Abagnale 16 évesen elszökött otthonról, majd dolgozott a Pan American Airlines másodpilótájaként, gyermekorvosként praktizált Georgiában és ügyvédként Luiasanában. Profi csekkhamisító volt. Több millió dollárt szedett össze mindössze 19 éves koráig. Elfogása után az FBI csekkhamisítási részlege alkalmazta. Napjainkban vezető pénzintézetek biztonsági szakértőjeként dolgozik.

A forgatókönyv megírása során kisebb-nagyobb változtatásokat iktattak be Frank történetébe, amiről ő azt nyilatkozta; reméli a film, szórakoztató, izgalmas és vicces lesz amellett, hogy fontos üzenetet hordoz a gyermekkorról, a családról és a válásról. Spielberg részben magának is készítette a filmet, hiszen az ő szülei is elváltak, így át tudta érezni a fiú gondjait. Szívvel és lélekkel tudta a filmvászonra varázsolni a művet, és mint már említettem a rendezés egyszerűen parádés, a színészek úgyszintén. A történet olyan szépen halad, hogy még egy kisebb hibát sem láthatunk benne, és ez a forgatókönyvírót dicséri. Gördülékenyen és könnyeden írta meg, és egy bizonyos feszültséget folyamatosan fenntart, ami által, végig azt várjuk, hogy vajon mikor tudja elkapni Hanratty a menekülő Frank-et? Vagy a másik szemszögből nézve, meddig képes túljárni Frank az FBI eszén? Fantasztikus story, ami a változtatások miatt könnyen szerethetővé is tudott válni, emellett az üzenet kézzelfogható volt.

De nem lett volna teljes a film, ha nem olyan színészeket választanak, mint a kétszeres Oscar díjas Tom Hanks, vagy Leonardo DiCaprio, illetve a mellékszereplés miatt BAFTA díjat nyert Christopher Walken. Emellett egy rövidebb szerep még Martin Sheennek és Amy Adamsnek is jutott. Viszont nekem DiCaprio játéka tetszett a legjobban, mert itt mutatta meg igazán, hogy nem csak egy tehetség, hanem egy vérbeli profi. Hitelesen és erőteljesen mozgott a kamera előtt, egyszerűen öröm volt nézni a játékát.

Végül visszatérve egy kicsit a storyra, amire hamar rávághatnánk, hogy egy újabb Hollywoodi happy end történet, de annak a tudatában, hogy a film a valós események vonalát követi, nem tudom megtenni. Inkább csak a sorsot tudom felhozni, aki mindig a legjobb forgatókönyvet tudja írni, és ezt bebizonyította ennél a filmnél is. Spielberg újfent bizonyított, és egy újabb remek alkotást adott nekünk. Ne halogassátok a megtekintését. Én most egy nagyon erős 8/10-et adok rá.

Első gondolatunk, ha meglátjuk a címet, hogy itt bizony egy komolytalan filmről van szó, ami IMDB-n a 2-3 pont „magasságát” súrolja. Viszont, ha megnézzük a film származási helyét, ami nem más, mint Norvégia, akkor már felkaphatjuk a fejünket, mivel elképzelhető, hogy egy minőséggel van dolgunk. No, de miért is? Mert a Troll a skandináv mitológia egyik legfőbb misztikus lénye. Sokszor szerepelnek képeslapokon, illetve szuvenírként is, így nem meglepő, hogy megpróbálták életre kelteni egy film keretein belül is…

…méghozzá egy áldoku alkotásként, ami meglepő módon elég jóra sikeredett. Mind az animációk (a Trollok kinézete, mozgása stb.), mind a kivitelezés remek volt. Egyedül a forgatókönyvre lehet panasz, mert azon dolgozhattak volna még egy kicsit, mivel vontatott volt és sok üresjáratot tartalmazott. Egy bő 40-45 perces rövidfilmként tökéletes lett volna. De még így is kellemes csalódásként ért fel a film. Ráadásul a kézikamerás filmek sosem tartoztak a kedvenceim közé, de itt még ez sem zavart. A film minőségét az is garantálja, hogy kisebb díjátadókon több jelölést, illetve díjat is bezsebelt. Tehát nézzétek meg. 6,5/10

Wes Anderson korunk egyik legtehetségesebb, és legérdekesebb rendezője. Aki látott már tőle filmet, az most érti, hogy mire gondolok, aki meg nem látott tőle filmet, az meg majd megérti. A fiatal rendezőt már 2001-ben jelölték az Oscar díjra, mégpedig a Tenenbaum, a háziátok című filmjének a forgatókönyvéért. 2010-ben pedig A fantasztikus róka úrért a legjobb animációs film kategóriában kapott egy jelölést. 2012-ben, a Holdfény királyág című film hozta el neki az immáron harmadik jelölést.

1965-ben egy New England-i szigeten járunk, ahol található egy cserkésztábor, melynek a vezetője egy bizonyos Ward. Egyik nap a létszámellenőrzés során észreveszi, hogy hiányzik az egyik kisgyerek, nevezetesen Sam. A kisfiú a tehetségét kihasználva, néhány trükk segítségével elszökött a táborból, hogy találkozhasson Suzyval, aki a sziget túlsóoldalán él a Bishop család legidősebb gyermekeként. Sam és Suzy célja, hogy mindent hátrahagyjanak és kettesben töltsék az idő minden percét…

Wes Anderson egy gyönyörű szép mesét vitt a filmvászonra. Amit a rá jellemző, sajátos képi világgal fűszerezett meg, és ami egy olyan hatást érte el, mintha egy könyvet lapozgatnánk 90 percen keresztül. Egy olyan könyvet, aminek a lapja már megsárgultak, de a tartalma még mindig csodaszép. Életre keltette a Holdfény királyságot, és annak szereplőit.
Az operatőri munka és a díszlettervezők vastapsot érdemelnek, hiszen fantasztikusan keltették életre a 60-as éveket, és eddig tökéletes is lenne a film, de valamiért mégsem lett az. Hiányzik a cselekményből az a plusz, ami kiteljesítené a filmet. 1-2 helyen annyira leült, hogy unalmassá tudott válni, pedig alapjába véve a story remekül halad, de mégis vannak ilyen hullámvölgyek.

Viszont, a színészek megpróbálják befoltozni a hibákat, és hátukon vinni a filmet. Ez nagyrészt sikerült is, hiszen a legtöbbjük dicséretes játékkal rukkolt elő. Bruce Willis (fura volt őt ilyen szerepben látni), Edward Norton, Bull Murray, mind megmutatták, hogy mit tudnak, de a fiatalok közül a Suzyt megtestesítő Kara Hayward is jól játszott. A Sam-et játszó Gilman Jared-et sajnos nem tudom kiemelni, mert számomra túlzás volt az ő karaktere, ráadásul Jared ellenszenves, és kissé idegesítő is volt, ami lehet, hogy csak nálam volt hiba, de majd meglátjátok.

Végül visszatérve a történetre. Egy ártatlan szerelem kezdete két fiatal között, akik a rövid életük során már rengeteg rosszat éltek át, ezért megpróbálnak mindent feladni egymásért. Leküzdik az akadályokat és célba érnek.
Egy nagybetűs MESE, de nem is akar több lenni. Érdemes megtekinteni, mert Wes Anderson munkássága tényleg nem hétköznapi. Viszont nálam maximum 7/10-et ér.

Vannak azok a filmek, amiket csak akkor veszünk elő, amikor egyáltalán nincs ötletünk arra, hogy mi esne jól, de mégis szeretnénk valamit nézni. A Hasadás tipikusan ilyen film, mert semmiben nem emelkedik ki, ugyanakkor egy vasárnap délutáni filmezésre elegendő tud lenni (már akinek). A történet egy atomrobbanás után játszódik, ahol néhány ember bezárkózik a pincébe a túlélés érdekében. Mindannyian kétségbe vannak esve, és nem tudják, hogy mitévők legyenek. Az indulatok időről-időre egyre jobban eluralkodnak és egy belső harc is kezdetét veszi…

A karakterek személyisége botrányos volt. Értem én, hogy mindenki máshogy éli meg a katasztrófát, de itt óriási túlzásokba estek. A film kárára ment a színészi gárda, akik közül egyedül Michael Biehn volt ismerős. Ő hozta is, amit általában a filmjeiben lehoz, így nem volt csalódás, de az összes többi igen. Ezenfelül a forgatókönyv is gyengére sikeredett, mert a történések alatt elkezdtek kibontani egy szálat, amit hirtelen elvágtak, holott sok kérdést tett fel, és fontos is lett volna a kifejtése.  

Sajnálatos módon kevésnek bizonyult a film, pedig többet is kilehetett volna hozni belőle. A megtekintését, csak és kizárólag végveszélyben ajánlom. 3,5/10