Manapság rengeteg animációs film készül különféle technikákkal, amik közül talán a stop-motion lehet kivétel, hiszen kevés ilyesfajta filmmel találkozhatunk. Amikor viszont felüti a fejét egy stop-motion film, akkor az emberek egyből Tim Burtonre gondolnak, ami nem is csoda, mivel az ő munkásságra volt ez jellemző korábban. Ugyanakkor most a rendezői székben az a Chris Butler és Sam Fell páros ült, akik elhozták a 2012-es év egyik Oscar díjra jelölt animációs filmjét, a ParaNormant.

A történet a fiatal horrorfilm fanatikus Normanről szól, aki megszállott rajongója az említett műfajnak. Talán nem is véletlenül, hiszen ő az egyetlen a városban, aki képes társalogni a holtakkal. Ezt persze nem nézik jó szemmel az emberek, és kiközösítik. Sokan gyogyósnak is tartják, kivéve a szintén kirekesztett Neil-t, aki megpróbál összebarátkozni Normannel. Egyik nap azonban a sötétség lesz úrrá a városon, mert a gonosz boszorkány átka feléleszti a halottakat, és az egyedüli ember, aki képes megmenteni a lakókat, az nem más, mint Norman…

Nem kertelek és már az elején kijelentem, hogy csalódtam a filmben. Személy szerint egy Oscar díjra jelölt animációs filmtől többet vártam. Unalmas és vontatott volt, ami egy szórakozás céljából készített alkotásnál óriási hibának számít. Pedig a megteremtett világ fantasztikusra sikeredett, és remekül ábrázolták a karaktereket, illetve a szörnyeket. Emellett a filmet úgy készítették el, hogy nem csak a fiatalkorosztályt célozták meg, hanem az idősebbeket is. Utóbbi rétegnek több klasszikus alkotásra való utalás lehet majd ismerős, míg a fiataloknak egyfajta üzenetet tartogat a film, ami nem más, mint az elítélés. Magyarán szólva ne ítéljünk el senki csak azért, mert más az érdeklődési köre vagy éppen nem úgy néz ki, mint egy top modell.

Sajnos a film ott rontotta el, hogy nem kapott egy „akció” dúsabb forgatókönyvet. Néhol megpróbáltak újítani, és ellőni 1-1 fordulatot, de összességében nem jött össze a rendezőknek. Nálam ez most nem lesz több, mint 6/10.

Eljött az idő, hogy értékeljem a Kulthorror sorozatban feltűnt filmeket. A blog életében ez volt az első olyan széria, ami nem csak kritikaírásból állt, hanem egy adott műfaj klasszikus filmjeinek a megismertetéséből. Biztos vagyok benne, hogy többen látták már a filmeket, de remélem volt olyan is, akinek most keltettem fel az érdeklődését 1-1 film iránt. Jó érzés volt felidézni az értékelt filmeket, hiszen az összes alkotás meghatározó volt a saját műfajában, és jó élmények fűződnek hozzájuk. A jövőben fogok még ilyen 1 hetes sorozatokat készíteni, de akkor már más témában.

A végeredmény a következő:

1. – Rémálom az Elm utcában  10/10
2. – Az ördögűző                      9/10                
3. – Sikoly                               8,5/10
4. – Péntek 13.                        8/10
5. – Fűrész                              8/10
6. – Hellraiser                          7,5/10

Említettem egy bónusz filmet is, ami majd Vasárnap (azaz ma) érkezik 00:05-kor. A film nem más, mint a ParaNorman lesz. Ezzel a filmmel le is fogom zárni a horror hetet, és hétfőn már teljesen más műfajú alkotás fog érkezni.

Minden idők legfélelmetesebb filmjeként tartják számon, William Friedkin mesterművét, az Ördögűzőt. A film William Peter Blatty azonos című könyve alapján készült el, és lett bemutatva 1973-ban. Akkoriban az a bizonyos kijelentés, hogy legfélelmetesebb, és igaztörténet alapján készült, elég volt ahhoz, hogy felkeltse az emberek érdeklődését és megvegyék a mozijegyet. Méghozzá annyira sikeres lett, hogy a mindösszesen 15 milliós költségvetés által elkészített film, több mint 400 milliót hozzon a konyhára (ami mai viszonylatban is dicséretes). Az emberek imádták, és az év legsikeresebb filmjévé vált. (10 Oscar és 7 Golden Globe jelölést kapott)

Mint említettem, a story, igaztörténet alapján íródott. William Peter Blatty, egy marylandi fiú történetét írta meg, akit gonosz démonok szálltak meg majd ördögűzést hajtottak végre rajta, az 50-es években. Azonban a regényben nem fiúról, hanem lányról írt. Egy lányról, aki egyik napról a másikra megváltozott, és az anyja tanácstalanul állt az egyre furcsább viselkedése előtt. Orvosról-orvosra járt, hogy kiderítsék, vajon mi lehet a kislány baja, de ésszerű választ egyikőjük sem tudott adni. Az anya végső elkeseredésében Merrin atyához fordult, az ismert Ördögűzőhöz. Együttes erővel próbálták visszahozni Regan-t a való világba…

Maga a történet lenyűgöző, ráadásul akkoriban ez újdonságnak is számított, tehát mindenképp korszakalkotónak mondható a mű. A mai világban viszont, biztos, hogy nem ért volna el ekkora sikert, hiszen az emberek nagyon sokat változtak, és az ingerküszöbük már más szinten van, köszönhetően a sok megbotránkoztató alkotásnak, amit az évtizedek során láthattak a nézők.
Azonban, ha megpróbálunk visszamenni az időben, és odaképzelni magunkat a 70-es évekbe, akkor hatalmas élménnyel gazdagodhatunk. A rendező, aki 73-ban már Oscar díjasnak mondhatta magát, hála a nagysikerű Francia kapcsolat című filmjének, megmutatta, hogy milyen lehet, amikor az Ördög elszívja az életet a légkörből. Olyan, rideg és szürke légkört teremtett a filmnek, hogy az addigi jókedvünk, az egyik pillanatról a másikra elillan. Félelmetes, ugyanakkor lenyűgöző is, hiszen ilyen érzést egészen a film bemutatásáig senki nem tapasztalhatott. A hanghatásoktól a színészi játékig egészen pazar, ami nem is csoda, hiszen a karakterek megformálásához olyan színészeket választottak, mint Max von Sydow, Lee J. Cobb, valamint a Regan-t alakító Linda Blair.

Az Ördögűző az évek során semmit sem veszített a megítéléséből, így 2000-ben kiadtak egy digitálisan felújított változatot is, amivel elfeledtették a film bő 30 éves múltját. Áthozták a jelenkorba és a mai néző számára is tökéletesen élvezhetővé tették.
Végezetül, aki ezt a filmet nem látta, az sürgősen pótolja, mert ha létezik olyan film, amit kötelező megnézni az életünk során legalább egyszer, az nem más, mint az Ördögűző.

James Wan mindössze 27 éves volt, amikor elkészítette azt a filmet, amivel világhírnevet szerzett, a Fűrészt. (2000-ben már rendezett egy Stygian nevezetű filmet, ami a karrierjének az első alkotása volt). A tapasztalatlan rendező olyannyira jól teljesített, hogy a 2000-es évek legjobb horrorfilmjét láthattuk általa, ami nagy valószínűséggel a karrierjének is a csúcsát jelentette. Persze, ez elkiabálásként hallatszik, de aki látta a filmet, és a körülötte lévő rajongással is tisztában van, az észrevehette, hogy itt bizony egy jövőbeli kultusz darabról van szó.

Az egész ott kezdődött, hogy James Wan és Leigh Whannell, 2003-ban összehoztak egy Fűrész címet viselő 9 perces rövidfilmet.(lásd a kritika alján). Ez adta meg az alaphangot a folytatásnak, azaz a nagyszabású alkotásnak, ami rá egy évvel került a közönség elé. Az általunk közismert darab mindössze 18 nap leforgása alatt készült el, és csupán 1,2 milliós költségvetést igényelt. A forgatókönyvírást a már megszokott páros végezte el, és egy egyszerű, de annál komolyabb storyt sikerült összehozniuk, ahol adott egy elképesztően nagy zseni, (a maga nemében) akit csak úgy ismernek, hogy a „kirakós gyilkos”. A neve egy kicsit csalóka, ugyanis ő sosem öli meg áldozatait, hanem különféle próbáknak veti őket alá, hogy azok átértékeljék egész addigi életüket. Persze, nagyon kicsi az esély a túlélésre, de megadja nekik a lehetőséget. Így tesz Adammel és Lawrenceel is, akik egy lerobbant, mocskos fürdőszobában térnek magukhoz, egy lánchoz kötözve. Egyikük sem tudja, hogy került oda, és, hogy ki vitte őket oda. Az egyetlen módja a szabadulásnak, ha követik a hangszalagokon rejlő utasításokat…

Meg kell, hogy mondjam az első megtekintés után magával ragadott a film, ami a mai napig nem vesztett a hatásából. Wan annyira összerakta a filmet, hogy azóta sem tudott olyat alkotni, ami legalább megközelíthette volna. A rendezése profi munka volt, és ezt több dolog is alá tudja támasztani. Egyrészt a nyomasztóan életszerű képi világ, és a zenével teremtett parádés hangulat alkalmazásával. Másrészt a sablonok és klisék elkerülésével. A film a maga 100 percével nem éppen a leghosszabb alkotások közé sorolható, így a viszonylag rövid játékidőt úgy kellett feltöltenie, hogy pörgős és érthető is legyen egyben. Ezt tökéletesen megoldotta, ráadásul megannyi fordulatot is láthattunk a játékidő alatt.

A következő kiemelhető rész a színészek kiválasztása. Az író Leigh Whannell maga vállalta el az egyik főszerepet, és nem is okozott csalódást. Párjaként Cary Elwest választották, aki szimpatikusan és jól játszott. De a legnagyobb meglepetés az a Danny Glover volt, aki ugyan nem szerepelt annyit a képernyőn, mint az előbb említett két színész, de hatalmasat játszott. Valamint néhány jelent erejéig Monica Potter is feltűnt. Összegezve a színészi gárda nem okozott csalódást.

Végül még annyit, hogy sajnálatos módon az egész Fűrész történetet lebombázták a rengeteg folytatással, amit ha a 3. rész után megfelelően lezárnak, akkor rendben is lett volna, de nem így tettek, és készítettek 6 további részt. (Bár a 2. még nagyon tetszet). Mindenesetre a Fűrész első része egy nagyon erős mozi lett, amire évtizedek múltán is vissza fogunk emlékezni.

És akkor az a bizonyos rövidfilm, ami elindította az egész történetet. Íme:

Mi a kedvenc horrorfilmed? Hangzott fel a mondat a telefonban, majd elkezdtek sorjában hullani az emberek. 1996-ban ismét visszatérhettünk a slasher filmek világába, annak a rendezőnek a jóvoltából, aki a Rémálom az Elm utcában című filmet is megalkotta, és aki nem más, mint Wes Craven. Sokan úgy gondolták, hogy a sorozatgyilkos, hentelős műfajnak befellegzett a 80-as évek végeztével, mivel mindent ellőttek már, amit csak lehetett. Szerencsére Craven ezt másként gondolta, és megrendezte a Sikoly című filmet, ami az évek során a klasszikus szintig is eljutott.

…hogy Gale Weathers szavaival éljek, az egész egy sikollyal kezdődött, és vérfürdővel ért véget. Sidney egyik osztálytársát Caseyt az egyik este egy rejtélyes telefonáló felhívja, és elkezdi zaklatni. A lány teljesen megrémül, és nem hajlandó belemenni a telefonáló játékába, ami nem más, mint válaszolni a kedvenc horrorfilmjével kapcsolatos kérdésekre. Ha rossz lesz a válasz, akkor az életébe kerül a hiba. Szerencsétlenségére elrontja, így egy fára kikötözve végzi. A halála megrázza a kisvárost, ahol a történtek után mindenki gyanúsítottá válik. Azonban a gyilkos még mindig kint ólálkodik a szabadban és újabb áldozatok után leselkedik. A célpont nem más, mint Sidney lesz…

Wes Craven a forgatókönyvíró feladatot nem vállalta el, így azt Kevin Williamsonnak kellett elvégeznie, és véleményem szerint elég jó munkát végzett. Létrehozták a horrorfilmet a horrorfilmben. A story egyszerű, de mégis fordulatos és kiszámíthatatlan. Az egyszerűsége a sok sablonban rejlik, amit felhasználtak a film elkészítéséhez, de ez, mint később kiderült nem volt rossz pont a végeredmény fényében. Ugyanakkor nem lett volna kiemelkedő a film, ha Craven nem veti be a zsenialitását, és nem alkotja meg a gyilkos tökéletes személyiségét, aki a többivel (Freddy, Jason, Myers) ellentétben ismeretlen indíttatásból kezdi szedni az áldozatait. Ez mindenképpen újítás volt a slasher témában. Ám, ez még mindig nem lett volt elég a direktornak, mert tovább fokozta az izgalmakat azzal a légkörrel, amit a film során végig érezhetünk. Sosem tudjuk, hogy mikor ugrik elő a gyilkos és veszi elő a kését.

A következő remek ötlet a horror és komédia keresztezése volt. Magyarán szólva készíts egy komoly horrorfilmet, amiben a karakterek a paródiával egyenlőek. Stuart, Randy, Dewey egytől egyik telitalálat, de a főszerepet játszó Neve Campbelle, vagy az idegesítő riporter nőt megtestesítő Courteney Cox is kiváló választás volt a stáb részéről. Ugyanakkor fontos hozzá tenni, hogy akinek nem tetszik a film, annak a szemében amatőröknek fognak tűnni.
Végül csak annyit mondanék még, hogy Craven saját maga, és Carpenter előtt is tiszteletét tette a filmben, mert rengeteg utalást hallhatunk a korábbi alkotásaikra.

Szóval, aki még nem látta az sürgősen pótolja, mert egy igazi gyöngyszemről van szó, ami talán ma már nem fogja elérni azt a hatást, mint a 90-es években, de a maga nemében biztos vagyok benne, hogy szórakoztató lesz.

Clive Barker a 80-as évek egyik nagyágyúja volt, aki nem csak rendezőként és forgatókönyvíróként ér el sikereket, hanem a novellaírás terén is. Voltaképpen az írással lépett be a köztudatba, és csak utána kóstolt bele a filmes szakmába, de lényeg a lényeg, hogy a munkásságát nem lehet elfeledni, mert olyat adott a világnak, amit csak a legnagyobbak képesek.

Mivel egy filmes blogon vagyunk, így nem mást, mint a rendezői munkásságát fogom górcső alá venni, és azon belül is a Hellraiser című filmjét. Saját regénye, a The Hellbound Heart alapján rendezte meg, és alkotta meg a kenobiták rideg és brutális világát.
A történetben Larry és Julia egy új házba költözik, méghozzá abba, ahol Larry testvére, Frank szörnyű kínok között meghalt. A halálát nem más, mint egy titokzatos kocka okozta, melynek a kinyitása végzetesnek bizonyult. Azonban egy véletlen baleset során a tett helyszínére vér csöppent, és ez beindította a reinkarnálódás folyamatát. De Frank újjászületéséhez ez nem volt elég, mert a teljesség eléréséhez vért kellett kapnia, méghozzá sürgősen, mert a Kenobiták a sarkában voltak…

Bátran merem kijelenteni, hogy Clive Barker nagyon ért a horror műfajhoz, mert elképesztő ötletek pattantak ki az agyából, amiket a Hellraiserben meg is csodálhattunk. Sajnálatos módon kevesebbet adott a film, mint amit kilehetett volna hozni az alapötletből. De, így is egy olyan filmet készített el nekünk, amiben a kínzás és a brutalitás került a középpontba. Maga a rendezés, és a kivitelezés káprázatos, és fontos megemlíteni, hogy a mai világban is megállja a helyét. Ám, a film nem lenne teljes, ha nem szerepelne benne egy tökélyre megalkotott emblematikus figura, Pinhead. A kinézetét, már biztosan sokan ismerik, mert egyedülálló a több száz, 100-as szöggel a fejében. Ráadásul olyan társakat kapott maga mellé, akik szintén elrettentően és megrázóan néznek ki. Eddig rendben is volna a film, de pechjükre több hiba is beárnyékolja az alkotást.

Először is a Kenobiták nagyon keveset szerepelnek a képernyőn, ráadásul alig tudunk meg valamit a történetükről. A kockát, szerencsére megpróbálják közelebb hozni a nézőkhöz, de ez is édeskevés, mert hiányérzetet fog kelteni bennünk a többi szál elhagyása miatt. Másodszor pedig, a színészek elképesztően gyenge játéka. A Juliát megformáló Clare Higgins egyenesen idegesítő volt, míg a Larryt megtestesítő Andrew Robinson sem adott semmit a filmhez. Rajtuk kívül sem lehet senkit kiemelni, aki legalább az elfogadható szintet megütötte volna. Vagyis, javítva az előző állításomat, a Pinhead és bandáján kívül nem volt olyan, aki érdemben adott volna valamit a nézők számára.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Hellraiser is a horrorfilmek egyik halhatatlan és klasszikus példánya. Pinheadet bátran említhetjük olyan nevekkel együtt, mint Freddy Krueger, Jason Voorhees vagy Michael Myers. A film a hibái ellenére is remek, és mindenképpen ajánlott a megtekintésre. Nagybetűs klasszikus.

Sean S. Cunningham talán azon rendezők közé tartozik, akik nem akartak nagyot alkotni, de mégis az egész világ megjegyezte a nevüket. Egy alacsony költségvetésű horrort szeretett volna elkészíteni, amely annyira sikeresnek bizonyult, hogy a mai napra az egyik leghíresebb és legnagyobb kultusz státuszú film lett. A legendás hoki maszkos gyilkológép története 1980-ban került először a képernyőre.

A rendező a forgatókönyvírást Victor Millerre hagyta, aki az eredeti történetben egy emberi sorozatgyilkost alkotott meg, aki az anyai szeretet miatt kezd ámokfutásba. Ez a személy nem más, mint Mrs. Voorhees volt. Eredetileg Jasont áldozatnak állította be, aki a későbbiek során egyáltalán nem lett volna gyilkos. Szerencsénkre az alapötletet átalakították, így létrejöhetett a horrorfilmek egyik legismertebb gyilkosa Jason Voorhees. No, de mégis miről szól ez a bizonyos első rész?
A Crystal Lake nevezetű tábor közel 20 éve üresen állt, hiszen anno egy gyilkosság-sorozat zajlott le a tábor területén. Azonban egy vállalkozó szellemű pár megnyitja a helyet a nagyközönség előtt. A tábort először egy fiatalokból álló csoport lepi el, akik nem is sejtik, hogy szörnyű veszély leselkedik rájuk…

Bevallom kicsit kétes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt ez a film iránti rajongásom valószínűleg a későbbi kultikus figura miatt jött létre. Ezáltal nem vagyok biztos abban, hogy ha az eredeti storyt követik, amiben Jason nem kapott volna szerepet, akkor is oda lennék a Péntek 13-as szériáért, köztük a most említett első részért. De szerencsére ez már történelem, és örülök annak, hogy végül minden így alakult. No, de rátérve a filmre, azt kell mondanom, hogy egy tipikus slasher story, ami akkoriban még nem számított unalmasnak, viszont, ha ma kezdenék el legyártani az első részt, akkor nem hiszem, hogy ekkora rajongótábort gyűjtene maga köré. A filmben több bakit is észre lehet venni, ami talán az alacsony költségvetésnek, és a rendező tapasztalathiányának a következménye lehetett, ugyanakkor a film ezek ellenére is szerethető, mert ad egy olyan atmoszférát, amit kevés horror tud átadni a nézőnek. Ehhez persze tökéletesen kapcsolódik a nem túl bonyolult dallamokat tartalmazó filmzene is.
Az igazi sikert viszont a könyörtelenség, és a brutalitás hozhatta el a filmnek, ami egyrészt megbotránkoztató volt, másrészt a feszültséget az egekbe repítette. Egyszóval remek.

A színészi játékra külön nem térnék ki, mert semmi extrát nem nyújtottak, de azért Kevin Bacon nevét mégis megemlítem, mint a film legnagyobb sztárját.

Ami viszont a film ellen szólhat, hogy mai szemmel nézve nem biztos, hogy kielégítő szórakozást tud nyújtani egy olyan embernek, aki most tekintené meg először. Mind a trükkök (CGI), mind maga a film gagyinak tűnhet a sok hiba miatt.
Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy kultikus filmről van szó, tehát egyszer mindenképpen meg kell tekinteni, mert megéri. Tipikusan az a film, amit mindenképpen látni kell, annak ellenére is, hogy nem feltétlenül nyeri majd el az ember tetszését.

1984-et írunk, amikor Wes Craven megalkotta a horrorfilmek egyik kultikus darabját, a Rémálom az Elm utcában című filmet. Az évek során megannyi folytatás készült Freddy Krueger történetéhez, amik meglehetősen felemás fogadtatásban részesültek, ráadásul 2010-ben egy remake verzió is napvilágot látott. Mindenesetre az első rész volt az, amelyik bekerülhetett a történelemkönyvekbe, így az értékelést is arról olvashatjátok.

No, de ki is az a Freddy Krueger, és mi az ő története? Talán fontos ezt tisztázni az elején, mivel egy olyan szintű karakterről van szó, aki a mai napra már a populáris kultúra egyik legnagyobb alakja lett.
Freddy a való életben egy könyörtelen gyerekgyilkos volt, akit egy bírói hiba miatt szabadlábra helyeztek. Így élhette tovább az életét mindaddig, amíg az Elm utca lakosai rá nem gyújtották a házát. A halála után szövetséget kötött a démonokkal, hogy folytatni tudja a munkáját, a gyilkolást. Ezt a különleges képességével vitte véghez, mellyel az álmokat tudta irányítani. Amikor valakinek az álmában megjelent az alakja, azt többé nem engedte el.

A rövid ismertető után térjünk is rá a filmre, azonbelülis a forgatókönyvre. Ezt a munkát maga a rendező, Wes Craven látta el, melyben megírta Nancy Thompson történetét. A fiatal lányt szörnyű álmok gyötrik, ám amikor ezt elmeséli a barátainak, akkor szembesül azzal a ténnyel, hogy nem ő az egyetlen, akit egy bizonyos alak rémisztget az álmában. Az egyik nap be is következik a katasztrófa, mivel Nancy egyik barátját álmában meggyilkolják. A rendőrség és az ismerősök a lány nyakába akarják varrni a történteket. Az eset után mindenki Nancy ellen fordul, akinek egyedül kell felvennie a harcot a gonosz démonnal, azaz Freddy Kruegerrel...

Körülbelül 8 éves lehettem, amikor először láttam a filmet, de már akkor nagy hatással volt rám, így hamar a kedvencek közé tudtam sorolni, amit a mai napig nem változtattam meg. Wes Craven annyira eredeti és horrorisztikus történetet hozott létre, amihez hozzácsatolt egy fergeteges karaktert is, hogy az valami elképesztő. A film az első perctől kezdve a képernyő elé bilincseli a tekintetünket, amit az utolsó másodpercig el sem enged. Ezenfelül a feszültséget is az egekben tartja, ami elengedhetetlen kelléke egy remek horrornak. Így tehát a filmnek mindene megvolt ahhoz, hogy egy minőségi szórakozást nyújtson a néző számára.

Színészek terén viszont nem volt ennyire kiemelkedő, legalábbis egy embert kivéve, aki nem más, mint Robert Englund. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Johnny Depp karrierje ezzel a filmmel kezdődött. No, de térjünk vissza arra a bizonyos személyre, aki megtestesítette a gonoszt. Ő tipikusan az a színész volt, akinél elhangozhat az a mondat, hogy „Ha van tökéletes színész erre a szerepre, akkor ő bizony az”. És miért? Mert olyan természetesen és lehengerlően játszott a szerepben, mintha az év bármely napján az ő bőrében élne. Ezért fel is tettem magamnak a kérdést, miszerint rajta kívül van-e olyan színész, aki képes lenne egy hasonló teljesítményt lehozni a filmvásznon? Bátran kijelentem, hogy nincs még egy ilyen színész. A választ megerősítette a remake verzió, amiben Jackie Earle Haley bújt az égett test alá, és szemmel láthatóan még csak megközelíteni sem tudta elődjét, Robert Englundot.

Végül, amit még mindenképpen meg kell említeni, az a sminkelés és a számítógépes effektek. A korhoz képest elég jól lettek megoldva, ráadásul a sminkelés annyira eredeti lett, hogy a 26 évvel később bemutatott részben sem tudták felülmúlni, sőt…

Ezek után bátran merem kijelenteni, hogy egy fantasztikus filmről van szó, ami minden tekintetében megállja a helyét. Egy igazi remekmű.