A fiatal német rendező egy remek kis sci-fit hozott össze. Íme...

Már csak pár óra és kezdetét veszi a Kulthorror sorozat! A démonok és sorozatgyilkosok fő célpontja lett a blog, és a tervük szerint egész héten rettegésben tartják majd az olvasókat. A hírek szerint az első gonosz Freddy Krueger lesz, aki várhatóan éjfélre ér ide...

Nem egy példa támasztja alá azt a bizonyos állítást, miszerint az egyszerű is lehet nagyszerű. A 2012-es év egyik horrorfilmje, a Chained tökéletes példa erre, hiszen egyetlen percében sem tapasztalhatjuk, hogy túl lenne bonyolítva, sőt… 
A filmet a világhírű David Lynch lánya, Jennifer Lynch rendezte, méghozzá nem kis meglepetést nyújtva.

Egy elmebeteg taxisofőr elrabol egy 9 éves kisfiút az anyjával együtt. Az anya mindent elkövet, hogy megvédje a fiát, de kevésnek bizonyul a nagydarab sofőr ellen, így a fiú magára marad, pontosabban rabszolgává válik a sorozatgyilkos házában. Takarítania kell, ételt kell készíteni, plusz segédkeznie kell az áldozatok eltakarításában. Mindezt egy lánchoz kötözve, és megfosztva a kinti élettől…

A film erőssége, hogy a rendező nem akarta megváltani a világot, és nem bonyolította túl a filmet. Maximalizálta a filmben rejlő potenciált, és egy egészen pofás kis mozit hozott össze, ami a maga nemében szórakoztató is. Továbbá szintén dicséretet érdemel az a kezdő képsor, amivel megadta az alaphangulatát a filmnek. Ezek után már csak „úton kellett tartani” a cselekményt, amit szintén megoldott a stáb. Ugyanakkor a legnagyobb meglepetést a színészi társulat nyújtotta számomra, akik rendkívül sokat adtak a műhöz. Gondolok itt Vincent D’Onofriora, aki az Acéllövedék és MiB című filmekből lehet ismerős, és Eamon Farrenre, aki bár nem ért el eddig kimagasló sikert, de itt mégis remekül játszott. Kettejük kapcsolata a filmben külön szót érdemel, hiszen mind a két karakter, akit megtestesítettek, rendkívül nagy jellemfejlődésen mentek keresztül. Ezek legfőképpen az érzelmeik kimutatásában és a cselekedeteik súlyában voltak mérhetőek. 

Végül csak egyetlen egy hibát fogok megemlíteni, ami talán csak számomra lesz rosszpont, de nekem felesleges volt az utolsó csavar, amivel lezárták a filmet. Jobb végjátékban reménykedtem, amit sajnos nem kaptam meg teljes mértékben, ám így is kellemesen csalódtam. Azt vártam, hogy ismét kapok egy tucatfilmet, sok klisével, de szerencsére nem. 7/10-et simán adok neki.

Pascal Laguier a 2008-as Mártírok című filmjével megdöbbentette a fél világot, hiszen annyira brutális és megrázó történetet vitt a filmvászonra, amit csak kevesen tudnak befogadni. A tavalyi évben egy kicsit visszafogottabb, ugyanakkor jóval összetettebb filmet készített el a nézőknek, és rajongóinak egyaránt. Ez a film nem más, mint a The Tall Man.

A storyt saját maga írta meg, ami egy Cold Rock nevezetű kisvárosról szól, ahol a helyi bányák bezárása után az emberek céltalanokká és bánatossá váltak. Többen az alkohol rabjai lettek. De ez még mindig nem a legnagyobb problémájuk volt, hiszen a várost a Magas ember tartotta rettegésben, aki már több kisgyerek elrablásáért volt felelős. A helyiek közül egyedül Julia volt az, aki egy élettel teli ember képét mutatta, és ott segített a rászorulókon, ahol tudott. Viszont a szörnyeteg az ő életét is megváltoztatta…

Maga a film a megszokott módon van felépítve egészen addig, amíg nem kapjuk meg az első csavart. Azt a csavart, ami után másként nézünk filmre, mert teljes mértékben összezavar minket. Sokáig azt sem tudjuk, hogy mi történik, mert nem áll össze a kép, aztán a rendező előáll azokkal a jelenetekkel, amik összerakják a cselekményeket. Ez pozitívum volt, hiszen elérte, hogy a tekintetünkkel végigkövessük a filmjét. Ugyanakkor számomra ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy igazán élvezetes filmként gondoljak vissza rá. Nem érte el a kellő hatást, hogy súlyosnak érezzem a történteket. Nem volt meg benne a kellő feszültség.

Laguier és stábja a színészek kiválasztása terén is végezhettek volna jobb munkát, mert Jessica Biel kevés volt, hogy színt vigyen az alkotásba. Kellett volna még 1-2 olyan „társ”, akik mellé állnak, és elviszik a hátukon a filmet. Ez sajnos hiányzott, de még így is azt tudom mondani, hogy egy szombat esti filmezésre elegendő. 5/10

A rendező, Stephen Chbosky írt egy saját könyvet 1999-ben, amit saját bevallása szerint a filmvászonra is föl szeretett volna vinni. Nos, 2012-ben valóra vált számára az álom, hiszen elkészíthette a The Perks of Being a Wallflower című filmet.

A történet egy fiatal kamaszról szól, aki most kezdi meg a gimnáziumi tanulmányait. Az első napjai nehezen indulnak, hiszen nem egy beszédes típus, így a kapcsolatokat csak nehezen tudja kiépíteni. Ennek hatására az első barátja az angol tanára lesz, aki nagy írói tehetséget vél felfedezni a fiúban, és ott segít neki, ahol tud. A fiú, (akit amúgy Charlienak hívnak), végül egy végzős társasághoz csapódik, ahol megismerkedik Patrickal és Sammel. Az ő barátságuk révén az élete gyökeresen megváltozik…

Nagyon sokáig semmit nem tudtam a filmről, de egyszer egy hosszabb böngészés során rátaláltam az alkotásra. A magas pontszámon (IMDB) rögtön megakadt a tekintetem, és akkor elhatároztam, hogy amint lehet, meglesem. Így is tettem, de valamiért kétes érzéseket keltett bennem a film. Egyrészt a történet és annak megvalósítása mesteri munka volt a rendező részéről, mert felrúgta a sablon és kliséhegyeket, miszerint „a lúzer gyerek beleszeret az iskola legszebb lányába, majd egy kalandos út végén összejönnek és rózsaszín köd meg happy end stb...” NEM. Chbosky egy realisztikus és ízig-vérig szerethető drámát hozott össze. Az egész film során érezhető volt, hogy mind a direktor, mind a színészek kitették a lelküket a filmvásznon, s ezáltal kaptunk tőlük egy remek ízelítőt a régmúlt fiataljairól, ahol az udvarlás még magnókazettákkal történt.
A színészeket ügyesen választották ki, és név szerint olyan fiatalok szerepelhettek a műben, mint Emma Watson, Logan Lerman, vagy Ezra Miller, de a Vámpírnaplók sztárja Nina Dobrev is feltűnt néhány jelenet erejéig. A pozitívum abban jelentkezett igazán, hogy rendkívül természetesen játszottak, és egyikőjük sem akart többet mutatni, mint amennyit valójában tudna. Emma Watsonnál meg kijelenthető, hogy hamar túllépett a Harry Potter filmeken, és már azon kívül is bizonyít, méghozzá dicséretesen.

Visszatérve a kétes érzéshez, azon belül is a hibás oldalra. A film ott hibázott, hogy túl sok információt akart átadni nekünk, és néhány szál kibontatlan, vagy csak nagyon kevés ismerettel szolgált. Ezenfelül a játékidő közepénél hirtelen leült az egész, és unalmassá vált. Amit sajnáltam, de szerencsére vissza tudták rántani a helyes útra.

Végül csak annyit mondanék még, hogy összességében egy nagyon jó tini dráma volt, ami kilépett a tucatfilmek világából, és egyedivé tudott válni. Néhol már olyan hatásokat tudott elérni, amire kevés film képes, így bátran ajánlom mindenki figyelmébe, mert tényleg egy remek filmről van szó. 8/10

Volt idő, amikor John Carpenter neve elég volt a sikerhez. Volt idő, amikor olyan filmeket rendezett, mint a Dolog vagy a Halloween…de, ez már csak történelem. A rendező 2001-ben készített utoljára egészestés filmet, ami a Mars szelleme címet viselte. A film nagyon nagy bukás volt, így kénytelen volt egy kis időre visszavonulni, ugyanakkor a visszatérése a The Ward című filmmel sem sikerült túl fényesre.

A forgatókönyvet Michael és Shawn Rasmussenre bízta, akik nem nagyon erőltették meg magukat, mert az egész film történetileg is egy sablon volt.
Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, nevezetesen Kristen, aki már az első perctől fogva a szökését tervezi, mert úgy gondolja, hogy semmi baja sincs, és kint lenne a helye. A társaság, akikkel össze lett zárva, felettébb érdekes személyiségek, de kimondottan egyik sem ellenszenves, így hamar összebarátkoznak. Kristennek viszont nem csak a személyzettel kell megküzdenie a kijutáshoz, hanem az intézetben lakozó dühös szellemmel is…

Carpenter ott rontotta el, hogy nem egy új filmet rendezett, hanem összeszedett egy marék sablont és klisét, majd ezeket összegyúrva megalkotta a The Ward-ot. Magyarán szólva a filmnek nincs egy saját önálló gondolata, mert minden egyes jelent egyszer már le volt játszva egy másik filmben. A karakterek is a megszokott módon lettek kiválogatva, mert volt egy főhős, jelen esetben Kristen (Amber Heard), volt egy személy, aki mindentől fél,   egy művészlélek, egy antiszociális, és egy barátságos egyén….tehát unalmas…
Ugyanakkor mégsem mondanám olyan rossznak, mert bár nem adott semmi újat, mégis azt tudom mondani, hogy egynek elment. Nem váltotta meg a világot, de 1-2 helyen azért meg tudja ugrasztani az ember. Amire viszont Carpenternek figyelnie kellett volna (igen, sok mindenre), az a szellem kidolgozása, mivel a mai technikával sokkal jobban kilehetett volna alakítani.

Többet nem is nagyon lehet róla írni, mert nincs miről. Talán még a színészeket lehetne megemlíteni, de egyikük sem tudott kiemelkedőt alakítani, mert bár nem voltak rosszak, de jók sem. A film összességében egy közel átlagos horror élményt nyújtott. 4,5/10

Van mikor már a maffiánál is beszédtéma a recesszió, így nem igazán szeretik, amikor hiba csúszik a rendszerbe. Andrew Dominik legújabb filmjében, ami az Ölni kíméletesen címet viseli, pont egy ilyen helyzettel szembesülhetünk.

A történet George V. Higgins regénye alapján készült, ami eredetileg a Cogan’s Trade nevet viselte. A direktor a történeten annyit változtatott, hogy áthelyezte a mai világba, és ezért is láthatjuk többek között Obamát és Busht a képernyőn.
A story Johnnynál kezdődik, aki egy jól megtervezett akció során szeretne meggazdagodni. Fel is bérel 2 kisstílű bűnözőt, akik a terv szerint, sikeresen véghez is viszik a rablást Markie pókertermében. A terem tulaja egy múltbéli ügye miatt már szálka volt a maffia szemében, így a rablás után végleg feketelistára is került. Egy Drive nevezetű fickó fel is bérelte a profi végrehajtót, Jackie Cogant, hogy tegye helyre a dolgokat…

Csalódás, holott a rendező munkásságából már előkerül egy ütősre sikeredett Chopper című film, és egy sokak által elismert Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című alkotás. A mostani filmjének viszont nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A történettel nem sokat foglalkoznék, mert az ismertetőt leírtam hozzá, plusz semmivel nem ad többet, mint egy átlagos maffia film. Amivel alapjáraton nem is lenne gond, de a kivitelezés itt nagyon el lett rontva. Egyszerűen lassú, és vontatott, pedig a 90 perces játékidő nem mondható hosszúnak, sőt. De mégis azt érzi az ember, hogy már órák óta nézi. Ezenfelül túl hosszúnak éreztem a bevezetőt is, mivel a lényeg, jelenesetben Jackie Cogan, közel 40 percnyi játékidő után lép a hadszíntérre. Az ő megjelenése viszont színt visz a film folyásába, és sikerül beindítania az addig akadozó gépezetet…

…és miután végre beindult a film, el is kezdhetünk beszélni a pozitívumokról. Először is Cogan karakteréről, akit Brad Pitt testesített meg. Pitt már jó néhány filmben megmutatta tehetséget, amit a 4 Oscar jelölés is tökéletesen alátámaszt, így joggal lehetett elvárni tőle a maximumot. Ezt meg is kaptuk tőle, bár a karaktere így sem lett egészen tökéletes. Ez viszont nem az ő hibája volt, hanem a forgatókönyvé (persze megadott keretek között kellett mozogniuk, de akkor is sajnálatos ez a tény). A megformálása alapján egy igazi badass személyiséggel van dolgunk, akinek sokkal többet kéne szerepelnie a filmben. Egyszerűen nem tudott élni, mert nem adtak elég teret neki. Ezt személy szerint nagyon sajnáltam.
Rajta kívül volt még néhány érdekes karakter, akik megszemélyesítéséhez olyan színészeket kértek fel, mint Ray Liotta vagy James Gandolfini.

Ezek után csak azt tudom mondani, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni a filmből, mivel az alapanyag jó volt. Még a hangulat is el volt találva a komor képi világgal, de valahogy mégsem lett az igazi.
6/10

Mint a műfaj kedvelője, úgy gondoltam, hogy ideje lenne egy kultikus művekből álló sorozatot készítenem, melyet a 2013. Jan. 14.-ével kezdődő hétre terveztem be. A sorozat annyiból állna, hogy minden nap 1 értékeléssel jönnék egészen szombatig (6 film), amit nem pontozok le. Az eredményt a vasárnap teszem közzé egy összegző poszt keretében, amiben egy rövid értékelőt olvashattok a sorozatról, és a filmek pontszámáról.

A filmek a következők:

- Rémálom az Elm utcában
- Péntek 13
- Hellraiser
- Sikoly
- Ördögűző
- Fűrész

Mindegyik filmből természetesen az első, és eredeti részt fogom értékelni. Ha minden jól megy, akkor egy bónusz filmet is teszek bele, amit most nem fogok elárulni. Ha lesz bónusz film, akkor a vasárnapi összegző posztban olvashattok majd róla.