Quentin Tarantino korunk egyik legstílusosabb és legjobb rendezője, de gondolom ezt a tényt nem sokan vitatják. Így, amikor kiszivárog az a bizonyos információ, miszerint ismételten a direktori székbe fog ülni, akkor a filmfanatikusok joggal kapják fel a fejüket, mert a minőséget várhatóan újra megkapják (persze azért nem mindenki). Most sem alakult ez másképpen. A legutóbbi filmje óta (Becstelen Brigantyk) 3 év telt el, ami egy ilyen szintű rendezőnél elegendő, hogy előrukkoljon egy újabb gyöngyszemmel. Jelen esetben a Django elszabadul című filmmel.

A forgatókönyvet most is ő írta, és 1-2 bökkenőt leszámítva, elég ütősre sikeredett, emellett egy számára kedves műfajra írta rá, ami a karrierjében egy új fejezetet nyitott. Tarantino többször is hangoztatta, hogy nagy rajongója a spagettiwestern filmeknek, így elérkezettnek látta az időt egy ilyesfajta film elkészítésének. Persze, ez alapjába véve nem biztos, hogy a mai nézőknek elegendő lett volna, így az alapanyagot megfűszerezte egy kiadós bosszú storyval, és egy kényes amerikai históriával, ami nem más, mint a feketék elnyomása a XIX. században az USA területén. Azt még viszont hozzá kell tennem, hogy mindezt a saját stílusjegyeivel alkotta meg, amiből végeredményként megszületett a Django.

A történet 2 évvel az amerikai polgárháború előtt játszódik. Egy különös fejvadász, Dr. King Schultz egyik útja során felszabadítja Djangot, aki hálából segít a doktornak elkapni 3 körözött banditát. A meglehetősen furcsa páros az idők során összecsiszolódik és Schultz megígéri Djangonak, hogy a banditák legyilkolása után segít neki megtalálni a rég elveszett feleségét, Broomhildát. Útjuk során rengeteg veszéllyel találkoznak, de a csúcspont, Calvin Candie ültetvényén éri el őket, amikor szerencsétlenségükre fogságba esnek. A nőt megtalálják ugyan, de az élet, döntés elé kényszeríti őket, mégpedig nem kisebb dologban, mint az élet és a halál közötti választás…

Tarantino a kedvenc rendezőim közé tartozik, ezért nagyon vártam az új filmjét, ami számomra meglepetés volt, mert bár tudtam hogy valamilyen szinten jó lesz, de egy kicsivel mégis többet adott.
Először viszont egy negatívummal kezdeném, ami nem más, mint a játékidő. Véleményem szerint túl hosszúra sikerült csinálni a filmet, és simán elbírt volna 10-15 perccel kevesebbet is. Tény, hogy a rendező egyik jellegzetessége a hosszúra nyúló jelenetek és párbeszédek, de itt 1-2 helyen túlzásba esett. Nem azt mondom, hogy rossz lett ez miatt a film, de nem vált előnyére, ugyanakkor ezt kiküszöbölte a karakterekkel, amik fantasztikusak voltak (így valamilyen szinten javított a hibáján). És ők voltak, akik kitudták húzni a csávából azokat a bizonyos jeleneteket, amik túlságosan is hosszúra nyúltak, mivel élményszámba ment a színészek játéka a képernyőn. A listát el is kezdeném azzal a Christoph Waltzal, aki a Becstelen Brigatykban nyújtott teljesítményéért Oscar díjat kapott, így joggal vártam el tőle a remek játékot, amit maradéktalanul meg is kaptam tőle. A film első 40-45 percében, amikor Django karaktere még a béka segge alatt volt, akkor Waltz vitte a hátán az egész filmet. Talán ezt is fel lehetne róni Tarantinonak mint hiba, hiszen a doktor karaktere csak mellékszereplő volt, mégis róla szólt a mozi első bő 1 órája. No, mindegy, hiszen a remek teljesítménye kárpótolt. A következő alany Jamie Foxx, azaz Django. A szótlan néger, aki bár nagyon nagy jellemfejlődésen ment keresztül nem volt olyan meggyőző mint az előbb említett úriember. Tény, a képességeit itt is megmutatta, de voltak nála jobbak. Ugyanakkor a karakter, amit megtestesített, magasan a legjobb volt, legalábbis számomra. Szeretető, aki a film végére teljesen megváltozik, és eléri a csúcsot. Rajtuk kívül még két színészt lehet kiemelni, akik közül az egyik Leonardo DiCaprio, a másik meg Samuel L. Jackson. Az előbbi itt is hozta azt a profizmust, ami tőle elvárható, míg az utóbbi egy kellemes meglepetés volt számomra, hiszen egy rövid szerep jutott csak neki, de abban az időszakban, amikor kellett, akkor odatette magát és brillírozott.

Végül visszatérve még Tarantinora és a rendezésre. Azt kell, hogy mondjam a western műfajt remekül megoldotta, mivel modernizálta, és így könnyen befogadhatóvá tette azok számára is, akik amúgy nincsenek oda a nevezett műfajért (Viszont, fontos, hogy nem 100%-os western filmre kell gondolni a Django esetében). Emellett a párbeszédek, amik elengedhetetlen kellékei a QT filmeknek, ismételten nagyon erősek voltak. A látványvilág is megér egy misét, hiszen az operatőri munka szintén magas szintet képviselt. És nem utolsó sorban a CGI is hozta a rendező stílusát. Míg az utolsó kiemelést a zenei részre tartogattam, amiket szintén kegyetlenül eltaláltak. Változatos, ugyanakkor stílusos és hangulatos zenei aláfestést készítettek a stábtagok.

Végül mindent összevetve én remekül szórakoztam a közel 3 óra alatt. Tarantino ismét megcsinálta, és ismét nagyot alkotott. A moziba nézés még mindig egyértelmű számomra, és a filmet mindenkinek ajánlom.
9/10

1992-ben Roland Emmerich létrehozta az első Tökéletes katona filmet, ami a mai napra már a 90-es évek egyik klasszikusává nőtte ki magát. Az akkori akciósztárok Jean-Claude Van Damme és Dolph Lundgren ismét szerepet kaptak a sorozat immáron 3. epizódjában. A filmet viszont már John Hyams rendezte.

A történet pofonegyszerű és sablonos, de nem is ez a lényeg, mert a film nem akar több lenni, mint ami, és ez teszi élvezhetővé.
A korábban tökéletes katonának kifejlesztett Luc Deveraux visszavonultan él egy kisvárosban, ahol megpróbál emberi életet élni. Amikor azonban orosz terroristák elfoglalnak egy nukleáris reaktort Csernobilban, akkor kénytelen visszatérni, bár ezt nem önszántából teszi. Újraprogramozzák, mivel ő az egyetlen, aki felveheti a harcot a terroristák által kifejlesztett újgenerációs katona ellen, aki halálosabb az összes eddigi ellenfelénél…

Mint mondtam élvezhető volt, pedig egyáltalán nem vártam sokat a filmtől, sőt, semmit nem vártam tőle, és mégis meglepetéssel szolgált. Az egyedüli dolog, ami miatt elindítottam a filmet, az JCVD volt, aki mint már említettem egy korábbi kritikában az egyik kedvenc akciósztárom. Tőle megkaptam azokat a rúgásokat és ütéseket, amik miatt nekem megéri leülni a filmjei elé. Ráadásul ebben a filmben köszönhetően neki és Lundgrennek, kaptam egy elég ütősre sikeredett harcot is, ami kettejük között zajlott le. Ez a jelenet magasan a film csúcspontja volt.
Ezenfelül a rendező nem riadt vissza a brutális és akciósdús jelenetek elkészítésétől, így viszonylag sok ilyen jelenetet láthatunk a játékidő alatt, ami mondanom sem kell fontos a film eladhatósága szempontjából. Nekem mindenképpen megérte megnézni, és aki szeretne látni egy egyszernézős, de mégis jó akciófilmet, annak bátran tudom ajánlani. 6/10

Az Oscar díjra jelölt forgatókönyvíró Peter Hedges, a rendezői karrierjének harmadik filmjével állt elő 2012-ben, ami a Timothy Green különös élete címet viseli. A felemás fogadtatásban részesült filmje egy rendkívül szép történetet mutat be a nézők számára.

A forgatókönyvírói feladatot, ki más, mint maga a rendező vállalta el, így bátran ki lehet jelenteni, hogy rendkívül sokat adott ahhoz, hogy a film elkészüljön. A történet, melyet egy csodaként is felfoghatunk, a Green házaspárról szól, akiknek sehogy sem akar összejönni a gyermekáldás. Egy nap viszont elkeseredésükben, csupán játékból összeírnak tulajdonságokat, hogy milyennek is képzelik el a gyereküket. A cetliket egy faládikába helyezik, amit elásnak a házuk mögötti kertbe. Még aznap egy hatalmas esőzés árasztja el a házat és környékét, amely során megszületik a bizonyos csoda, amit jelen esetben egy kisfiú testesít meg. Cindy és Jim értetlenül áll az eset előtt, de amikor meghallják a fiú szavait, melyben anyának és apának szólítja őket, az egész életük megváltozik…

A történet remek, amivel csupán egyetlen gond volt, és ami az egész film egyetlen hibája, az nem más, mint a vontatottság. Ez ugyebár a kivitelezésnek volt köszönhető, amit fel lehet róni Hedges tapasztalatlanságának. Volt néhány jelenet, amiből ha csak 1 percet is elveszünk, akkor már jóval többet javíthattunk volna a problémán. No, de annyira nem volt vészes a dolog, de mint hiba, meg kellett említenem.

Pozitívumokból viszont annál többet láthattunk, mégpedig az egyik, az operatőri munka volt, melyet a remek fényképezés, és a bizonyos helyeken használt lassítás jellemezett. Sokat adott a filmhez, és annak hangulatához. A másik fontos és dicséretes eleme a filmnek, a jó casting. Jennifer Garner és Joel Edgerton tökéletes volt a szerepre, de mellettük még olyan neveket is láthattunk a képernyőn, mint David Morse, vagy M. Emmet Walsh. A főszereplő CJ Adams viszont véleményem szerint hullámzó teljesítményt hozott, mialatt azt értem, hogy vagy jól teljesített az adott jelenetben, vagy átlagos produkciót mutatott be. Végül, ami számomra a legnagyobb meglepetést, és a legnagyobb pozitívumot adta, az érzelem és mondanivaló remek átadása. Ugyebár a film a szeretetről, a családról, és a gyermekáldás nyújtotta örömről szól, amit fokozatosan adagol a nézőknek az alkotás. Az utolsó percekben már eléri a csúcspontot is, és egy jókora érezelembombát dob a nézőre. Ez a dolog volt az, ami miatt mindenképpen érdemes megnézni ezt a filmet. 7,5/10

A dán rendező, Ole Bornedal megmutatta, hogyan kell a horrorfilmeket meggyalázni. A démoni doboz című filmje annyira gyenge lett, hogy a pozitívumokat is csak nagyítóval lehetett megtalálni. És igen, ezek után felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért szólom le ennyire a filmet, ha található benne pozitív dolog. A válasz egyszerű, de erről majd később.

A történet kiszámítható és sablonos, bár nem ez a dolog volt az, ami a mélybe taszította a filmet: Clyde a frissen elvált apa a lányaival tölti a szabadidejét, amikor egy kirakodóvásárra tévednek, ahol Em, a fiatalabbik lány egy fura és rejtélyes feliratú dobozt néz ki magát, amit meg is vesz. Ekkor még nem sejti, hogy a doboz rabja lesz, és teljesen megváltoztatja az életét. Ahogy telnek a napok, Em egyre furcsább lesz, és a viselkedése is egyre aggasztóbbá válik. Az apa megpróbál fellépni a történések ellen, és a dobozt eltünteti a kislánya elől. Ám, ezzel csak ront a helyzeten, de ő ezt nem tudja…

Bevallom nem sokat vártam a filmtől, és nem úgy ültem le, hogy ez majd biztos 10/10-es alkotás lesz, de azért valamilyen szinten szerettem volna szórakozni a bő másfél óra alatt. Ez nem történt meg, mégpedig a rendkívül sablonos, és klisékkel teli bugyuta történetnek köszönhetően. Alapjába véve azt sem értem, hogy miért erőltetik ezt a démoni vonalat, amire ráadásul ráragasztják az „igaz történet” feliratot is a marketingfogás miatt. Az 1973-as ördögűző volt az első (?), ugyanakkor biztos, hogy az utolsó olyan ördögös/démonos film, ami minőséget képviselt, de ennek már 40 éve.

Ha a storyn túllépek, akkor ismételten egy akadályba ütközök, ami jelen esetben a feszültség. Egyszerűn és tömören, nincs. Mégpedig ez egy hatalmas hiba egy horrorfilmnél. Amikor végre történne valami, akkor is sikerült a rendezőnek közbelépnie a tehetségével, amivel teljesen elrontotta az egészet. No, de ennyit a negatívumokról, és akkor jöjjön, vagyis jöjjenek a pozitívumok. Először is köszönjük meg a XXI. századnak, hogy a technika jelentős fejlődésben van, és ennek segítségével a számítógépes trükköket remekül kidolgozták. Másodszor egy sztárnak mondható színész is szerepelt a filmben, ami nekem Odaát rajongónak mindenképpen pozitívum volt, hiszen ő a Winchester fivére apja, azaz Jeffrey Dean Morgan. Sajnos egyedül kevés volt ahhoz, hogy a filmre másként tekintsek.

Végül összesítve egy nagyon rossz filmes élménynek mondanám az egészet. Még a mai horrorfilmek között is elveszik. Nem is értem, hogyan került be a mozikba ez a film.
2,5/10

Tim Burton a sok éven át tartó hanyatlását végre valahára letudta, mégpedig egy korai rövidfilmje, a Frankenweenie egészestés újragondolásával. A legnagyobb pozitívum, hogy a film elkészítéséhez azt a stop-motion technikát alkalmazta, amivel anno felkeltette az egész világ figyelmét.

A forgatókönyvet saját maga írta, hiszen 1984-ben már megalkotta az alapjait, amit most csak kibővítenie kellett. A story a kis Victor Frankensteinről szól, aki egy szerencsétlen baleset során elveszíti a legjobb barátját, Sparky-t. A lelkiekben összetört fiú egy biológia órán látott kísérlettel próbálja kétségbeesetten visszahozni szeretett kutyáját az életbe. A kísérlet sikerrel végződik, és Sparky ismételten az élők sorát erősíti, ám a kisváros lakosai nincsenek felkészülve egy ilyen eseményre, és ezért a félelem uralkodik el a legtöbbjükön. Victor és Sparky azonban megpróbálják bebizonyítani, hogy az újraélesztett kutyának bizony van helye a városban…

Szeretném azt mondani, hogy Burton kárpótolt a sok gyenge filmje után, de nem teszem, legalábbis nem teljes mértékben.
Alapjába véve örültem, hogy a régi énjét mutatta felénk, és ez mindenképpen dicséretes, ugyanakkor a filmjében nem volt meg az a bizonyos átütőerő, amivel létrehozhatta volna a tökéletes Frankenweenie művet. Véleményem szerint a forgatókönyv volt a ludas ebben, mivel feszültségmentesre és laposra sikeredett, és ezért több helyen unalmassá vált a film. Azonban ezzel a kis „aprósággal” le is lehet zárni a negatív krtikiát, mert „csak” ennyi hibája volt a filmnek…

…minden más pozitívum volt. Legelőször talán a legszembetűnőbb dologgal kell kezdenem, mégpedig a fekete-fehér ábrázolással. De, miért is próbálkozott meg Burton ezzel a színösszetétellel? Nagyon egyszerű a válasz, mivel aki ismeri Frankenstein történetét, az láthatja, hogy a most értékelt film rengeteg dologban hajaz rá. Burton szerény véleményem szerint egyrészt ezzel szeretett volna tisztelegni az örök klasszikus film előtt, amit a 30-as években készítettek, másrészt a ’84-es filmjét is így alkotta meg. Ráadásul nem elhanyagolható, hogy ez az ötlet rendkívül hangulatossá tette a filmet. Ehhez hozzácsapta még a sajátos rajztechnikáját, plusz a stop-motion effektet, és megalkotta a filmet. Ami összességében nem volt rossz, de van egy bizonyos hiányérzete az embernek. Mindenesetre a Burton rajongóknak mindenképpen ajánlott a film, mert tényleg ad abból a zsenialitásból, amit több filmjében is kamatoztatott. 7/10

Úgy gondoltam, hogy az évet egy klasszikus pótlásával kéne indítani, és így esett a választás a Trainspottingra, ami Danny Boyle első olyan filmje volt, amivel elkápráztatta a világot. A Brit rendező Irvine Welsh regényét vitte a filmvászonra, amiben egy csapat skót heroinfüggő életét követhetjük a 80-as években.

A forgatókönyvíró, John Hodge remek munkát végzett, hiszen a rendkívül komoly történetű regényt, szinte hiba nélkül írta át, és amiért a későbbiekben egy Oscar jelöléssel is megjutalmazták. A történet Mark Rentonról szól és az ő barátairól, akik lázongó narkósok és tolvajok voltak. Sehogy sem tudtak beilleszkedni a társadalomba, bár nem is nagyon akartak. Egyetlen dologban láttak menedéket, mégpedig a drogban. A kábítószer utóhatását viszont nem vették észre, csak sodródtak és pusztították a saját egészségüket. Azonban Mark kapott az élettől egy utolsó esélyt, mellyel véget vethet az önpusztításnak, és ráléphet a helyes útra. De, vajon akarja-e a változást? Akarja-e a normális életet?

Boyle a Sekély sírhanttal már megmutatta, hogy érti a dolgát, bár személy szerint azt a filmjét nem szerettem, de mégis volt egy jó atmoszférája, amit a Trainspottingban a tökélyre fejlesztett. Nagyon nehéz egy drogos filmet hatásosra készíteni, mivel a rendezőnek el kell érnie, hogy egy mezei néző is átélje a tudatmódosító szerek által generált hatást. E filmen kívül egyedül az Aronofsky által készített Rekviem egy álomért című filmben éreztem ennyire erősnek az élményt.

A cél érdekében fontos volt, hogy a színészi játék is felérjen a rendezés minősége mellé. A filmben meg is kaptuk, mert Ewan McGregor kiemelkedően teljesített, és ennek a produkciónak volt köszönhető, hogy a világ felfigyelt rá, majd lett a későbbiek során Obi-Wan Kenobi. 25 évesen elképesztően hitelesen játszott a kamerák előtt, mintha tényleg egy igazi drogost láthattunk volna. Mark Renton tökéletes megtestesítője volt.
Mellette a mellékszereplők is dicséretet érdemelnek, mivel a játékukkal színesebbé tették a filmet, főként a Begbiet alakító, Robert Carlyle.

Így, tehát összegezve az alkotást, azt mondom, hogy Danny Boyle remek munkát végzett, és egy igazi klasszikust hozott létre. Mindenképpen érdemes megtekinteni. 8/10

Ui: Válaszd az életet!

8.10 Torn and Frayed

Naomi (vendégszereplő Amanda Tapping) elmondja Castielnek (Misha Collins), hogy Crowley (vendégszereplő Mark Sheppard) fogva tart egy angyalt, és Castielnek ki kell mentenie őt, mielőtt Crowley titkokat szed ki belőle. Castiel Deanhez (Jensen Ackles) fordul segítségért, ugyanakkor Sam (Jared Padalecki) találkozik Ameliával (vendégszereplő Liane Balaban), aki választás elé állítja: vagy maradjon vele, vagy hagyja ott és soha többé ne keresse.

forrás: www.cwtv.com

Szilveszter napján eljött az ideje, hogy lezárjam a 2012-es évet a blog életében, mely a filmek terén rengeteg meglepetéssel szolgált. Ezért úgy érzem, hogy mindenképpen remek „idényt” zárhattunk.

2011 decembere környékén egy ötlet hatására készítettem egy excel fájlt, melyben majd a 2012-es filmeket terveztem vezetni, lebontva címekre, pontszámokra, megjelenési dátumra. Az eredmény elég jóra sikeredett, hiszen 375 megtekintett filmmel zártam az évet, amelyből csak 29 darab volt ismételt alkotás. Így arányában nézve elég jól kibővítettem a filmes ismereteimet.
A listán szereplő filmek közül a legidősebb az Utazás a Holdba című alkotás volt a maga 110 évével, emellett minden egyes évtizedből szerepelt legalább 1 film a listán, köszönhetően a „filmtörténelmi maratonomnak”. Műfajok szerint is színesre sikerült az év, hiszen volt: sci-fi, romantikus, horror, kaland, akció, thriller, művészfilm, vígjáték, dráma, dokumentum, musical, western, történelmi, krimi, képregény, animáció… tehát egyszóval minden. Értékelések alapján is sokrétű volt az év, hiszen az 1 pontos kivételével, minden pontszám ki lett osztva.

Remélhetőleg a 2013-as év is odateszi majd magát filmek terén, és a blog is folyamatosan fog fejlődni

Ezzel szeretnék Boldog Új Évet kívánni minden kedves olvasómnak! :)