A legelső fikciós tanácsadó detektív alakját még az is ismeri, aki egyetlen kalandját sem olvasta vagy esetleg egy kő alatt pihent eddig. Sir Arthur Conan Doyle által megalkotott figura a popkultúra igen szerves része: a legendás Baker Street 221B lakója elképzelhetetlen a pipázás, a hegedűn való muzsikálás és az állandóan nyugtalan elméje nélkül, aminek megnyugtatására a legcsavarosabb bűnügyi esetek kellettek. Ha azok nem voltak éppen kéznél, akkor a tudatmódosító szereknek köszönhetően néhány napos bódultság következett…hogy hűséges albérlő társáról, dr. John Watsonról már ne is beszéljünk, aki az átélt kalandok krónikása is egyben. Az ő szerepét vették át most 28-an a modernkori írók közül a lehetetlennel dacolva, és olyan rövidebb-hosszabb novellákkal szórakoztatják az olvasókat, amelyek hangulatában, stílusában, korrajzában az eredeti történetekkel próbálják meg felvenni a versenyt, megidézve több ismert szereplőt is, hogy az agyafúrt fejtörőkről már ne is beszéljünk.

James Halliday kedvencei, avagy a Ready Player One klasszikusok. Útikalauz a főnyeremény megtalálásához: 1. rész,

Richard Donner, megannyi nagyszerű mozifilm rendezője (Superman, Ómen, Halálos fegyver, Kincsvadászok, stb) az 1985-ös évben a romantikus fantasy zsáner berkein belül próbálta meg letenni a névjegyét. A Rutger Hauer, Michelle Pfeiffer, Matthew Broderick nevével fémjelzett trió segítségével pedig lehetősége is nyílt rá, sőt...

Fumito Ueda egy elég különleges szereplője a mai játékiparnak, az általa létrehozott alkotásokkal ugyanis kicsit sem hajlik a megalkuvásra. Teljesen figyelmen kívül hagyja az aktuális piaci trendek taposta ösvényeket, és minden valószínűség szerint magasról tojik a határidőkre. Ez a fajta hozzáállás ebben a mára erősen profitorientált játékipari környezetben nem más, mint egy szép nagy hurok az ember nyaka köré, Ueda viszont láthatóan jól van, alkot, gazdaságilag továbbra is életképes, játékai pedig időről időre elképesztik a különleges játékélményekre vágyakozókat, szerte a világon. Most, hogy végigjátszottam a legutóbbi alkotását, a The Last Guardiant, már látom is, miért.

Valahol mélyen, Amerika egyik sötét bugyrában igen csak tökösnek kell lenned, ha jutni akarsz valamire. A város határát jelző tábla átlépésével egy olyan településre érkeztél, ahol a legtöbb konfliktust már régen nem beszéddel, sokkal inkább ököllel oldják meg. Azonban mindezek ellenére mégis van valami a hely atmoszférájában, ami azonnal magával ránt és csak nem akar szabadon engedni. 

James Halliday virtuális világa, az OASIS idén ellepi az egész Földet Steven Spielberg rendezésének hála. Mindezek előtt pedig mi is megpróbáljuk áttanulmányozni, hogy milyen anyagokból kell felkészülnünk arra a nagy kalandra, ami egyszerre repít minket vissza a múltba, és repít előre a jövőbe. Wade Watts már felkészült, most pedig rajtunk a sor, hogy kijárjuk a kincshez vezető ösvényt.

Az első állomás nem is lehet más, mint John Badham klasszikusa a 80-as évek elejéről, a Háborús játékok.

Duncan Jones, a Hold, a Forráskód és a Warcraft rendezőjének sokat dédelgetett projektje volt ez. Tulajdonképpen az első filmterv, ami kipattant a fejéből, ám anyagi okokból mégsem ebből született meg a debütáló mű, mely aztán méltán aratott nagy sikert és lőtte a direktort a figyelem középpontjába. Meg is nyílt előtte az út egy új film elkészítéséhez, így két évvel később, 2011-ben megszületett a Forráskód, ami ugyan már nem volt olyan nagy durranás, ám így is egy egészen jó, az ismétlődő idő tematikáját kihasználó, és az előző filmhez hasonlóan egy meghökkentő csavart is tartalmazó sci-fit kaptunk. Mivel ilyen jól belerázódott a  zsánerbe, Jones a Mute-ot is átfazonírozta, hiszen eredetileg egy a napjaink  Londonjában játszódó noir lett volna, szó sem volt sci-fi elemekről. Napvilágot is látott pár koncepciós rajz, melyek a Szárnyas fejvadászhoz hasonló cyberpunk miliőt sejtettek, mindez a noir sötét mocskába merítve pedig igen ígéretesnek tűnt, de a filmből financiális okokból, illetve az író-rendező végső vágáshoz való jogához való ragaszkodása miatt továbbra se lett semmi. Jött helyette a Warcraft. Én személy szerint már temettem is az egészet, mikor aztán jött a váratlan bejelentés, hogy a Netflix rátenyerelt a filmre, teljesen szabad kezet hagyva kiötlőjének. A moziforgalmazás így ugyan elmaradt, de a lényeg, hogy végre itt van a Mute, a kérdés az, hogy vajon megérte rá ennyit várni?

Insidious 2

Wan pont ott folytatta 2013-ban, ahol 2010-ben abbahagyta. Igaz, nem is volt más választása, hiszen az első rész szinte bankot robbantott a kasszáknál, így elvárható volt, hogy jöjjön az a bizonyos kötelező folytatás. Jött is… a kötelező hibákkal és – sajnos – kötelező minőségbeli csökkenéssel együtt.

Előfordul olyan, amikor semmi nem akar összejönni. A 2003-as esztendő a Tomb Raider fanok, illetve az egész franchise életében egy óriási mélypont volt. Nem volt elég az, hogy az Angel of Darkness nevet viselő játék minden idők legrosszabb Tomb Raider fejezete lett, de az Angelina Jolie-val fémjelzett mozifilm folytatása is hozta a lehető legrosszabb szintet. Nem is csoda, hogy ezt követően 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Larát ismét a filmvásznon láthassuk, valamint háromnak, hogy (2006-ban) új kalandokat élhessünk meg a számítógépeken!