A 2000-es évek elején véget ért egy korszak, egy olyan korszak, ami legendás akcióhősöket termelt ki magából. Na, de mi a helyzet a leáldozás után?  A hol tart, és milyen filmekben szerepelt a svéd óriás a 2000-es évek után kérdésre válaszolunk.

A közösségi finanszírozás intézménye új dimenziókat nyitott a képregényesek előtt, lévén a kiadóktól, illetve szerkesztőiktől való függetlenedés adta kreatív szabadság sokak számára lehet vonzó. Kiváltképpen, ha mindehhez előzetesen meghatározott bevételi számokat is fel lehet sorakoztatni, ezáltal már jóval a megjelenés előtt garantálható az, hogy összességében profitábilis lehessen egy-egy projekt. Mindezt figyelembe véve aligha lehet meglepő trend, hogy ismert amerikai képregényesek is egyre gyakrabban tűnnek fel ilyen oldalakon, hiszen még a legnagyobb alkotók számára is jövedelmezőbb lehet egy olyan képregény, amelynek jogai és bevételei fölött teljeskörűen rendelkezhetnek. Hazai viszonylatban árnyaltabb a kép, elvégre nálunk nincs DC, sem Marvel, tehát nem a kreativitás jegyében történő lázadás az egyik motiváció, inkább az, hogy egyáltalán elkészülhessen egy-egy alkotói csoport régóta dédelgetett álma.

Máig tisztán emlékszem, amikor anno megjelent ennek a gigantikus közönségsikert, valamint megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi szakmai elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt hosszú idő alatt ilyen elképesztő utazásban lesz majd része a rovatnak, de most mégis itt vagyunk. Egészen hihetetlen, de az interactive movie kalandjátékokat bemutató ♠APixelvadászvisszavág♥ ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges alkalomra való tekintettel pedig felkötöttem a legmenőbb csokinyakim, hogy hű alsó-középkategóriás Acer laptopom billentyűzetén ismét valami olyasmit tegyek, amit még soha senki azelőtt. Tegyük kartávolságra frissen bekevert gin tonicunkat, húzzuk közelebb szeretteinket, és lépjünk át a sikoltó fanfárok közepette megnyíló geekmennyország kapuin, ahogy az Úr 1994. évének legtrashebb műalkotása, a gótikus vízköpőkön köpenyt lobogtató szuperhősös képregények, és a hátborzongatóan amatőr színészi alakításokat felvonultató filmbejátszásos kalandjátékok alkotta közös törésvonalak mentén felbugyog a szegény ember Batman játéka, a Noctropolis. 

A 2012 óta aktív Carpenter Brut nevű egyszemélyes francia zenekar az európai synthwave formációk talán legismertebb alakja. Zenéjét már többször adta filmekhez, de az eddigi legambíciózusabb projektje valószínűleg a Blood Machines című háromrészes minisorozat (vagymi'), amely a ‘80-as évekbeli kisvárosi játéktermek zsetoncsörgéstől hangos, neonszínben villódzó életérzését egyesíti az 50-es évek sci-fi képregényeinek látványvilágával. Mielőtt azonban tovább mennénk, azt javaslom, mindenki tekintse meg a pár bekezdéssel lejjebb megtalálható Turbo Killer című videoklipet, amely a zenéért felelős Carpenter Brut, és a filmet jegyző Seth Ickerman legfelkapottabb közös projektje, valamint a Blood Machines egyfajta előzménye, hogy némi fogalmat alkothasson arról, miféle örömökre számíthat cikkünk tárgyának mindössze ötven perces játékidejétől.

Christopher Nolan azon kevés hollywoodi filmesek egyike akik a mai, a tömegigényeket maximálisan kiszolgáló, uniformizált látványmozik korában, még saját elképzelései szerint készíthet filmeket. Mindezt igencsak zsíros büdzséből, stúdiókeretek között, ami valljuk be, nem rizikómentes vállalkozás. A képregényfilm áradatba, a rétestészta módra elnyújtott, önmaga paródiájába forduló Halálos Iramban szériába és a hasonló, gyorséttermi kajákhoz hasonlítható tömegtermékekbe belefáradt cinefilek számára az aktuális Nolan mozi bemutatója emiatt mindig izgatottan várt, eddigi munkásságának ismeretében pedig elég nagy elvárásokkal is kísért esemény. Kiváltképp az egy ilyen, premierekben szegény évben.

A Tenet-ben megvan az olyan független filmek kreatív és bátor ötletparádéja, mint a 2004-es Primer; megvan benne a Dark Knight filmeket, az Eredetet és a Dunkirk-öt is jegyző Christopher Nolan precíz és energikus rendezése; megvan benne a James Bond filmek egzotikus helyszíneket felvonultató féktelen akció-orgiája, amit ennek ellenére a vásznon látunk, mégis csupán előjátékának hat valami nagyobbnak és érdekesebbnek, ami sosem jön el. Ha viszont te se voltál fél éve moziban, ez a film legyen, amire elsőként beülsz, mert Nolan-nél nincs jobb ember moziélményt csiholni a hónapok óta porosodó termekbe.

A választási lehetőség hiánya egy meglehetősen frusztráló dolog. El kell fogadnod valamit, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Ez még úgy is elég zavaró tud lenni, ha csak egy videojátékról van szó. Persze nem feltétlenül hátrány, ha a narratíva fogja a kezed, feltéve, ha olyan jó írói gárdát alkalmaznak, mint a Naughty Dog. Elég az öt Uncharted részre gondolni, vagy a 2013-as The Last of Us-ra, ami nem csak egyértelműen befolyásolta az iparág alakulását a későbbiekben, de gyakorlatilag nem születtek róla negatív kritikák, a játékot övező szeretet egyöntetű. Hét évnek kellett eltelnie, hogy megérkezzen a második rész, ahol az enyhén félrevezető marketingkampány, valamint a sztorira vonatkozó szivárogtatási botrány sok rajongóban ellentmondásos érzéseket keltett. A tény, hogy ezeket az ellentmondásokat még a játék megjelenése sem oldotta fel, egyértelműsítette, hogy a The Last of Us Part II nagy eséllyel az évtized legmegosztóbb, legmanipulatívabb, legsötétebb hangulatú videojátéka. És valószínűleg a legerőszakosabb is. Erősen spoileres kibeszélő következik.

A járványhelyzet a globális mozizási szokásokat is alaposan felülírta, hiszen míg az elmúlt években sokaknál már szinte tradícióvá nőtte ki magát egy-egy filmes franchise éppen aktuális felvonásának megtekintése, addig az idei év ezen filmek esetében leginkább csak a premierek halasztásáról szólt. Az érintett filmsorozatok legnépszerűbbike, a Marvel-moziverzum (MCU) sem úszta ezt meg: a hazánkban is forgatott Fekete Özvegy és az Örökkévalók premierje is nagyjából fél évvel lett eltolva, s amennyiben újabb hullám üt be, akkor valószínűsíthető lehet a további csúszás. Ugyanakkor a Marvel-filmek szerethetősége mögött sok évtizednyi képregényes alapanyag áll, tehát a várakozást simán kibekkelhetik a rajongók, mi több, akár még olyan műre is akadhatnak, ami jobban elnyeri tetszésüket, mint a gyöngyvászon blockbusterei. Ezen ötleten felbuzdulva gyűjtöttem össze 10 olyan Marvel-képregényt, amihez egyáltalán nem szükséges a karakterek háttérismerete, ellenben kiegészítheti vagy akár új kontextusba is helyezheti az MCU eddigi, valamint későbbi felvonásait. A nyelvi korlátok kiküszöbölése végett igyekeztem a hazai felhozatalból válogatni, bár két angol nyelvű mű így is becsúszott a kiválasztottak közé.