1979-ben Stuart Rosenberg megrendezte az első Rettegés háza mozit, ami mára már igazi kulthorrorrá vált az évek során a rajongók körében. Mint ahogyan az lenni szokott, itt is jöttek a folytatások, majd 2005-ben a remake is. Az idei esztendőben viszont pont akkorát csavartak az alapanyagon a készítők, amivel megbolygatták az álló vizet, és érdekessé varázsolták a lerágott csontot.

Minden kezdet nehéz

A MARVEL gépezet nagyon régóta robog, és a hosszasan, de még is remekül felépített és bemutatott karakterek első közös akciója, A Bosszúállók egy fantasztikusan jól működő film volt. A megszokott és megszeretett karakterek remekül működtek közösen a vásznon, és mind stílusában, mind akcióiban, mind színészi alakításaiban egy felüdülés volt a képregény filmek világában. És az a mai napig. A DC viszont letért erről a jól bejáratott útról. Mivel hatalmas lemaradásuk volt a MARVEL filmekkel szemben, ők nem húzták az időt az Igazság Ligája karaktereinek a külön filmes bemutatásával, hanem szinte azonnal összeboronálták őket a csapatba, és hagyták, had jöjjön, aminek jönnie kell.

A férjem védelmében spinoff sorozata nem szakít a méltán népszerű előd már jól bejáratott összetevőivel, így nem is csoda, hogy az év egyik legjobb sorozatát kapjuk.

Uwe Boll és a slasher? Miért ne. A német rendező jónak látta összegyúrni a Jason Voorhees, Michael Myers, Bőrpofa és a Baltás gyilkos négyest, hogy megalkossa Max Seed-et, a szintén maszkos, kíméletlen sorozatgyilkost. Az ötlet jónak bizonyult, ugyanis Uwe Boll egy meglepően nagy potenciállal bíró slasher-horrort gyúrt össze a rendelkezésére álló eszközökből.

A több, mint egy éves várakozásnak vége, végre megint elmerülhetünk Hawkins városának hátborzongató és rejtélyes világában. Az előző évad viszonylag kerek lezárást kapott, kérdés, vajon lehet-e épkézláb folytatást készíteni, anélkül, hogy önmagának mondana ellent a sorozat.

Aki egyetlen írását is elolvasta már a krimi királynőjének, az valószínűleg elmerengett azon, hogy Christie hogyan tudott ilyen frappáns történeteket kitalálni. Most végre eljött a pillanat, mikor betekintést nyerhetünk az írónő jegyzetfüzeteibe, John Curran ír könyvtárosnak köszönhetően, akinek a világon egyedüliként Matthew Prichard (Agatha Christie unokája) megengedte, hogy feldolgozza nagymamája jegyzetfüzeteit.

Reggel felriadsz a telefonod idegesítő csengőhangjára, ami fejszeként hasít bele a fejedbe, ami egyébként is majd szétreped, mert előző este csúnyán felöntöttél a garatra. Már bánod a dolgot, és nem csak a rosszullét miatt, hanem azért is, mert valaki olyannak az ágyában találod magad, akinél normál állapotodban a legkevésbé sem szeretted volna eltölteni az éjszakát. Legalábbis ekkor még így gondolod. Nagy nehezen beleveted magad a napi ügyes-bajos, általad roppant fontosnak tartott teendőidbe, melyeknek láncolata lassan elvezet a következő partiig, amin aztán majd megint jól szétcsaphatod magad, hiszen másból sem áll az életed. Pedig valaki még figyelmeztetett is pár órával ezelőtt, hogy ennek a léha életvitelnek nem lesz jó vége. De te szarsz rá, hagyod, hogy az események, amikről azt hiszed, hogy te irányítod őket - hiszen te mindig olyan rohadt magabiztos vagy és ura a helyzetnek - , magukkal ragadjanak. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy valami más is magával ragad. Egy fekete kesztyűs kéz. A kéz, ami egy maszkos vadállathoz tartozik, aki a következő pillanatban már beléd is vágja a másik kezében szorongatott méretes pengét. Még gyorsan számot vetnél eddigi életeddel, de már késő,

Agatha Christie egyik legnépszerűbb, leghíresebb és legrafináltabb klasszikusa nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, mint egy ízig-vérig angol rendező, Kenneth Branaghéba. Szinte minden megvan benne, amire egy vérbeli krimirajongó vágyik: véres gyilkosság, zárt helyszín, rengeteg lehetséges elkövető és egy nagyszerű nyomozó. Azonban a film végén felállva mégis lehet némi hiányérzetünk.