Két ember, egy hivatás

2013-ban a Rush két olyan legenda egymásnak feszülését mutatta be, amiről még az is hallott, aki amúgy nem követi figyelemmel a Forma 1 szériát. Ron Howard egy precízen megrendezett, fantasztikus operatőri munkával átadott, remekül vágott és egy erős filmzenével ellátott sportfilmet tett le az asztalra, aminek egyik legnagyobb fegyvere, hogy azok is élvezhették, akik alapjáraton nem annyira szeretik ezt a sportágat. Bár a Chris Hemsworth által megformált James Hunt egy gyerekbarát verziója volt annak, amit Hunt valójában képviselt és művelt, de mégis az egyik legjobb alakítása volt ez a pályafutásában, Daniel Brühlre pedig szavak nincsenek. Ő nem eljátszotta Niki Laudát, hanem ő lett Niki Lauda (ezt még maga Lauda is elismerte, miután megnézte a filmet). Ezt a fantasztikus receptet vette alapul Janus Metz, amikor belevágott a tenisz történelem talán leghíresebb és legismertebb rivalizálásának, valamint Wimbledoni döntőjének a megfilmesítésébe.

Németország az egyik legjobban érintett európai ország a menekültek befogadását tekintve. Nem is kellett sokat várni, hogy a filmiparuk feldolgozza a témát és egy olyan alkotást nyújtson át a moziba járóknak, amit nézve egy igazán jót nevethessenek saját magukon és akár még a menekültek helyzetébe is bepillantást kapjanak. Nem túl vészes vállalások, mégsem sikerült maradéktalanul teljesíteni.

Az egyik legnagyobb német rendező 1931-es M-Egy város keresi a gyilkost filmjének keletkezéséről szóló alkotás a zseniális művész életének egy eltitkolt szeletébe is bepillantást enged.

Amennyiben azt nézzük csak, hogy milyen klasszikus horrorfilmek kapnak idén folytatást, előzményfilmet, vagy egyéb feldolgozást, akkor bátran ki lehet jelenteni, hogy a 2017-es esztendő a horrorfanatikusok éve! Bőrpofa, Victor Crowley, Pinhead, Jigsaw mellett Chucky is visszatér, hogy újabb áldozatokat szedjen a képernyőn. De vajon van-e létjogosultságuk ezeknek a filmeknek, vagy csupán egy újabb strigula lesz a wikipédia oldalon, mikor rátekintünk egyes franchise-ok címeire? Bőrpofa nem váltotta meg a világot, egy játékbaba viszont sikerrel jár?

A Csillagflota U.S.S. Shenzhou nevű hajója egy azonosítatlan tárgyra bukkan az űrben, amiről rövid úton kiderül, hogy egy ősi Klingon jeladó. A háborgatásával a hajó első tisztje, a Vulcánon nevelkedett Michael Burnham, sikeresen felpiszkálja a galaxisszerte őgyelgő huszonnégy klingon törzs valamennyi képviselőjét, így tíz évvel Kirk, Spock és az Enterprise indulása előtt küszöbön a háború. Eonoknyi kihagyás után ismét felizzanak a térhajtóművek, maximumra kattannak a fézerágyúk, átállnak a tartalék rendszerek, gyűrődnek a homlokok és megindulnak a Föderáció élre vasalt szekerei. A moziban ugyan az utóbbi évek során háromszor is barangolhattunk a legvégső határon, az a formátum, amire az egészet kitalálták, csak várt és várt a megfelelő pillanatra, hogy aztán újra előléphessen a fényre. Ez a pillanat most elérkezett, úgy hívják Star Trek: Discovery. Örülünk.

Tobe Hooper 1974-ben megalkotta minden idők egyik legnagyszerűbb sorozatgyilkosát, Bőrpofát. A mára már 8 epizódot is magáénak tudható franchise óriási hullámvölgyeket élt át az elmúlt évtizedekben, ugyanis a kezdeti csúcsra mászást követően, mélyrepülésbe kezdett egészen addig, míg 2003-ban újra nem gondolták méltó módon a karaktert és világát. A dögszag, és a vele együtt járó vér és húscafatok szinte orral, valamint kézzel érezhető feltűnése alapozta meg minden téren a láncfűrész megfelelő működését. Itt nem benzinre volt szükség a megfelelő működéshez, hanem egy olyan texasi világra, amibe beleillik Bőrpofa.

A szerelem, a párválasztás minden életszakaszban nehéz. Ha szerencsénk van, akkor olyan embert találunk, aki nem addig akar csak velünk lenni, amíg az igazából kiszemelt egyént megszerzi, illetve az sem jobb lehetőség, ha plátói szerelmet érzünk valaki iránt, aki még csak azzal sincs tisztában, hogy a világon vagyunk. Monja Art osztrák rendezőnő első játékfilmjének szereplői is hasonló cipőben járnak, és mindegyikük a saját vérmérsékletének megfelelően próbál meg boldogulni a szerelmi útvesztőben.

Fritz Lang első hangosfilmje még sok hasonlóságot mutat a némafilmekkel, csak néha- néha hallunk egy elfütyült dallamocskát, a történet és a színészi játék azonban még mindig igen erős, és simán felveszi a versenyt a mai legnagyobb blockbusterekkel is. Pedig az 1931-es születése óta sok minden változott, de a jó film mindig örök marad.