A teremből kifele jövet, a film által generált megannyi gondolat közepette eszembe jutott két moziélményem az elmúlt évekből. Nicolas Winding Refn utolsó két munkájának (Csak isten bocsáthat meg, Neon démon) megtekintése közben a vásznon pörgő képek mellett a közönség reakcióját is érdekes volt figyelni. Előbbiről legalább öten sétáltak ki a játékidő derekánál, míg utóbbinál a mellettem kettővel ülő úriember hangos megjegyzésekkel tett tanúbizonyságot arról, hogy egyszerűen képtelen befogadni és értelmezni a látottakat. Darren Aronofsky legújabb művénél is hasonló fogadtatásra számítok, mert biztos vagyok benne, hogy rengetegen jegyet váltanak majd rá, csak azért, mert meg akarják nézni „Jennifer Lawrence új filmjét” Nem kizárt, hogy csalódni fognak. Akik viszont az új Aronofsky filmre ülnek be, azoknak nagyszerű élményben lesz részük.

A Hollandiában, feltehetően 1665-ben keletkezett Leány gyöngy fülbevalóval című festmény rejtélyessége igazi ihletforrás volt Tracy Chevalier számára, aki 1999-re készült el a regényével, melynek címe azonos a képével és annak keletkezési körülményeit boncolgatja. Mondhatni, könnyű dolga volt, hiszen a modellt ülő lányról semmit és magáról a festőről, Jan Vermeerről is igen keveset tudunk. A könyvből aztán Olivia Hetreed készített forgatókönyvet, melyet Peter Webber álmodott (egy másfajta) vászonra  2003-ban, és ha hozzátesszük, hogy öt évvel később színdarab is készült belőle, láthatóvá válnak egy 17. századi festmény korokon és médiumokon való átívelésének lehetőségei.

Miután a Sawyer-család, Freddy Krueger, Jason Voorhees, Michael Myers és társaik már évek óta gyilkolták halomra az embereket, megjelent a láthatáron egy bizonyos Clive Barker, aki minden eddiginél véresebb és betegesebb gore-t rakott le az asztalra. Hiába voltak rémálmaid, hiába szartad össze magad a Kristály-tónál, hiába gyűlölted meg a dögszagos texasi világot, Barker univerzuma, a The Hellbound Heart című könyv filmváltozata egészen új élvezeteket nyújtott a horrorrajongóknak. Emiatt pedig a Hellraiser nyugodt szívvel került be a legnagyobb horrorklasszikusok táborába.

Noha a széria, mára már rengeteg (9) epizódot tudhat magáénak, és a színvonal óriási hullámvölgyeket élt meg, de Pinhead és bandája a mai napig szívesen fogadott vendég az éjszaka folyamán a nappaliban. Épp ezért górcső alá is vesszük az egész Hellraiser-franchiset.

Tágas belső terek, drága bútorok, biztonságos autók, elegáns irodák, termoszokban gőzölgő kávék, csak az ismert, pasztellszín skandináv élettér. De ez az otthonos környezet néha mégis igen komoly kontrasztban áll a benne élőkkel. Mindenkinek megvannak a maga bűnei és gyarlóságai. Van aki iszik, van aki a szeretteit csalja, és van olyan, aki gyilkol. Az északi krimik Svédországában, Dániájában, Norvégiájában senki és semmi sem patyolat tiszta, csak a friss hó, de az is csak addig, míg egy őrült sorozatgyilkos be nem pettyezi azt vörössel. Azt gondolnád, ez pusztán kitaláció, de olvastál ma már újságot? Nem kell sokáig keresgélni, hogy a nemrég valóban megtörtént tengeralattjárós eset emlékeztessen rá, a legvadabb történeteket nem a mozik, hanem az esti hírek szolgáltatják.

Vajon mi van a halál után? Jó vagy rossz helyre kerülnek azok, akik távoznak az élők sorából? Kényes, és már hosszú idő óta boncolgatott témával foglalkozik Joel Schumacher (Van élet a Batman-filmeken túl is!) Egyensen át című filmje, ami igazi sztárkavalkáddal próbálta meg egy sajátos stílusban megválaszolni a feltett kérdéseket.

A Szárnyas fejvadász 2049 bemutatása egy olyan szintű mozis esemény, ami megmozgatta az egész szerkesztőséget. Az én pár nappal ezelőtti véleményem szerint nem mertek elég nagyot álmodni azok az androidok, de az is teljesen világos, hogy egyetlen nézőpont nem elég a végső igazsághoz. Fogtuk tehát, és bedobtuk a filmet a Watchlist rovatba, hogy kiderüljön, mit szóltak hozzá a többiek, ütközzenek csak azok a vélemények, lássuk mekkora karambol lesz belőle. (Duba Dániel)

Minden franchise-nak, legyen itt szó filmekről vagy játékokról, van csúcspontja és mélypontja is. Noha jelen esetben nem a fő szálról beszélünk, de az Assassin's Creed akkor csapódott bele igazán elemi erővel a földbe, mikor kikerül a játékosok közé a krónikák harmadik felvonása, az orosz kaland. Míg az előző részek képesek voltak megújulni, addig Nikolai Orelov kalandja a lehető legnagyobb erővel próbálta meg elérni azt, hogy megutáld a szériát.

Giotto di Bondone a XIII. - XIV. századi korai reneszánsz festészet első jelentősebb alakja. Eszközei közül ugyan még hiányoztak a mélyebb anatómia ismeretek, és a magasabb szintű technikai jártasságok – melyek segítségével a rákövetkező századok művészei már élethűbb emberalakokat voltak képesek a vászonra vinni –, viszont egy olyan képesség birtokában volt, ami ezeknél sokkal többet ért: képes volt megragadni, és a művészetén keresztül döbbenetesen hatásosan átadni emberi érzelmeket. Döntésre kényszerülő, válságban lévő, kétségek gyötörte alakjaihoz a modern művészek is gyakran fordulnak inspirációként. Mikor VIII. Bonifác pápa elküldte hozzá hírvivőjét, művészete értékének bizonyításaképpen ő belemártotta ecsetjét a piros festékbe, és kezének egyetlen finom mozdulatával egy tökéletes kört rajzolt. Hogy művészet-e tökéletesség, vagy az már puszta matematika? A Sicario és az Érkezés rendezője immáron a XXI. század vásznain keresi a választ, de sajnos Denis Villeneuve nem egy Giotto, a Szárnyas fejvadász 2049 pedig ugyan a tökéletességre törekszik minden szempontból, a festék néhol csúnyán szétfolyik a vásznon.