Máig tisztán emlékszem, mikor anno megjelent ennek gigantikus közönségsikert, valamint számtalan hazai és nemzetközi elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt eonok alatt ilyen elképesztően hosszú utazásban lesz majd része a rovatnak, de mégis itt vagyunk. Egészen hihetetlen, de az interactive movie kalandjátékokat bemutató A pixelvadász visszavág ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges alkalomra való tekintettel pedig felkötöttem a legmenőbb csokinyakim, hogy alsó-középkategóriás Acer laptopom billentyűzetén ismét valami olyasmit tegyek, amit még senki azelőtt. Helyezzük kartávolságra frissen bekevert gin tonikunkat, húzzuk közelebb szeretteinket, ahogy az Úr 1994. évének talán legtrashebb műalkotása, a gótikus vízköpők tetején köpenyt lobogtató szuperhősös képregények, és a megmosolyogtató színészi alakításokkal terhelt filmbejátszásos kalandjátékok közös törésvonalai mentén felbugyog a szegény ember Batman játéka, a Noctropolis.

A 2012 óta aktív Carpenter Brut nevű egyszemélyes francia zenekar az európai synthwave formációk talán legismertebb alakja. Zenéjét már többször adta filmekhez, de az eddigi legambíciózusabb projektje valószínűleg a Blood Machines című háromrészes minisorozat (vagymi'), amely a ‘80-as évekbeli kisvárosi játéktermek zsetoncsörgéstől hangos, neonszínben villódzó életérzését egyesíti az 50-es évek sci-fi képregényeinek látványvilágával. Mielőtt azonban tovább mennénk, azt javaslom, mindenki tekintse meg a pár bekezdéssel lejjebb megtalálható Turbo Killer című videoklipet, amely a zenéért felelős Carpenter Brut, és a filmet jegyző Seth Ickerman legfelkapottabb közös projektje, valamint a Blood Machines egyfajta előzménye, hogy némi fogalmat alkothasson arról, miféle örömökre számíthat cikkünk tárgyának mindössze ötven perces játékidejétől.

Christopher Nolan azon kevés hollywoodi filmesek egyike akik a mai, a tömegigényeket maximálisan kiszolgáló, uniformizált látványmozik korában, még saját elképzelései szerint készíthet filmeket. Mindezt igencsak zsíros büdzséből, stúdiókeretek között, ami valljuk be, nem rizikómentes vállalkozás. A képregényfilm áradatba, a rétestészta módra elnyújtott, önmaga paródiájába forduló Halálos Iramban szériába és a hasonló, gyorséttermi kajákhoz hasonlítható tömegtermékekbe belefáradt cinefilek számára az aktuális Nolan mozi bemutatója emiatt mindig izgatottan várt, eddigi munkásságának ismeretében pedig elég nagy elvárásokkal is kísért esemény. Kiváltképp az egy ilyen, premierekben szegény évben.

A Tenet-ben megvan az olyan független filmek kreatív és bátor ötletparádéja, mint a 2004-es Primer; megvan benne a Dark Knight filmeket, az Eredetet és a Dunkirk-öt is jegyző Christopher Nolan precíz és energikus rendezése; megvan benne a James Bond filmek egzotikus helyszíneket felvonultató féktelen akció-orgiája, amit ennek ellenére a vásznon látunk, mégis csupán előjátékának hat valami nagyobbnak és érdekesebbnek, ami sosem jön el. Ha viszont te se voltál fél éve moziban, ez a film legyen, amire elsőként beülsz, mert Nolan-nél nincs jobb ember moziélményt csiholni a hónapok óta porosodó termekbe.

A választási lehetőség hiánya egy meglehetősen frusztráló dolog. El kell fogadnod valamit, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Ez még úgy is elég zavaró tud lenni, ha csak egy videojátékról van szó. Persze nem feltétlenül hátrány, ha a narratíva fogja a kezed, feltéve, ha olyan jó írói gárdát alkalmaznak, mint a Naughty Dog. Elég az öt Uncharted részre gondolni, vagy a 2013-as The Last of Us-ra, ami nem csak egyértelműen befolyásolta az iparág alakulását a későbbiekben, de gyakorlatilag nem születtek róla negatív kritikák, a játékot övező szeretet egyöntetű. Hét évnek kellett eltelnie, hogy megérkezzen a második rész, ahol az enyhén félrevezető marketingkampány, valamint a sztorira vonatkozó szivárogtatási botrány sok rajongóban ellentmondásos érzéseket keltett. A tény, hogy ezeket az ellentmondásokat még a játék megjelenése sem oldotta fel, egyértelműsítette, hogy a The Last of Us Part II nagy eséllyel az évtized legmegosztóbb, legmanipulatívabb, legsötétebb hangulatú videojátéka. És valószínűleg a legerőszakosabb is. Erősen spoileres kibeszélő következik.

A járványhelyzet a globális mozizási szokásokat is alaposan felülírta, hiszen míg az elmúlt években sokaknál már szinte tradícióvá nőtte ki magát egy-egy filmes franchise éppen aktuális felvonásának megtekintése, addig az idei év ezen filmek esetében leginkább csak a premierek halasztásáról szólt. Az érintett filmsorozatok legnépszerűbbike, a Marvel-moziverzum (MCU) sem úszta ezt meg: a hazánkban is forgatott Fekete Özvegy és az Örökkévalók premierje is nagyjából fél évvel lett eltolva, s amennyiben újabb hullám üt be, akkor valószínűsíthető lehet a további csúszás. Ugyanakkor a Marvel-filmek szerethetősége mögött sok évtizednyi képregényes alapanyag áll, tehát a várakozást simán kibekkelhetik a rajongók, mi több, akár még olyan műre is akadhatnak, ami jobban elnyeri tetszésüket, mint a gyöngyvászon blockbusterei. Ezen ötleten felbuzdulva gyűjtöttem össze 10 olyan Marvel-képregényt, amihez egyáltalán nem szükséges a karakterek háttérismerete, ellenben kiegészítheti vagy akár új kontextusba is helyezheti az MCU eddigi, valamint későbbi felvonásait. A nyelvi korlátok kiküszöbölése végett igyekeztem a hazai felhozatalból válogatni, bár két angol nyelvű mű így is becsúszott a kiválasztottak közé. 

A '90-es évek közepén remek dolog volt videojátékosnak lenni. Nem csak a valós idejű stratégiai játékok és a first person shooterek kezdtek meg visszafordíthatatlanul megindulni, mint egy lavina, de még a klasszikus kalandjátékok is épp benne voltak az aranykorban. Történetének egyik legjelentősebb évét élte meg akkoriban a Sierra On-Line, a Lucasarts mellett a kalandjátékos műfaj legkiemelkedőbb fejlesztő/kiadó vállalata. Itthon legtöbben talán a Half Life és a Homeworld játékok borítójáról ismerik a logót, hiszen mindkettőt a Sierra adta ki. 1996-ös üzleti évük rendkívül kedvező pénzügyi sikerrel zárult, ami legfőképp egyetlen játéknak volt köszönhető: a hatalmas kormányzati vitát, egyházi bojkottot és szülői közösségi gyűlölethullámot kiváltó, azóta amolyan "kultklasszik" státuszba emelkedett Phantasmagoria című horrorjátéknak. Ezzel a szigorúan felnőtt közönséget megcélzó, tengernyi vérrel, és enyhe erotikával fűszerezett játékkal indul az interactive movie kalandjátékok legjavát bemutató cikksorozatunk, a  (hessteg)♠APixelvadászvisszavág♥.

Az idei év több szempontból is emlékezetesre sikerült, és hol van még a vége? A mozik vírus miatti ideiglenes bezárása ellenére azonban korántsem maradtunk filmek nélkül ebben a pár hónapban sem. Már a január is biztató volt, ugyanis az Oscar-szezon mellett filmtemetőként is funkcionáló hónap egyik első (vélhetően alaposan megvágott, ennek következtében egyből a dolgok közepébe vágó) mozija, a Kristen Stewart főszereplésével készült Árok meglepően kellemes kikapcsolódást nyújtott. Hasonló érzésekkel álltam fel a Bad Boys harmadik része után is, majd a hosszas huzavona után végül mégis kiadott Vadászat bátrabb is lehetett volna, egyáltalán nem okozott csalódást. Valójában idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára olyat három friss filmnél, amelyek deklaráltan nem vállalnak többet egy másfél-kétórás szórakoztatásnál, hogy szívesen újra nézném őket, és miután megtekintettem a listám első helyén csücsülő, sokkalta ambiciózusabb alkotást, kezdtem gyanút fogni: lehet, hogy hosszú idő után végre lesz egy jó filmes évünk? Gyakran előfordul, hogy decemberben úgy kell lasszóval összefogni a filmeket, hogy tíz vállalható cím összejöjjön, idén az a szerencsés helyzet állt elő, hogy a listaírást már júniusban meg tudtam tenni.

10. Elveszett lányok