Néhány évvel az amerikai polgárháború kitörése előtt járunk a kontinens déli részén. Képzeljük magunkat egy olyan világba, ahol a barna hajúak nem tekintik embernek a szőkéket. A Django elszabadul című 2012-es Tarantino-western pont egy ilyen világot vázol fel, csak ez esetben a bőrszínükkel van baja az embereknek. A szomorú az, hogy ezt a történetet nem (csak) a képzelet szülte, ilyen világ létezett, és ma már szerencsére csak könyvekből, és hasonló művekből láthatjuk magunk előtt; mégis felmerül bennünk a kérdés, hogy mi vezette az embereket ilyen gondolkodáshoz, és ki hagyta ezt az egészet megtörténni. Ezt leszámítva viszont, szerintem nagyon fontos, hogy ilyet is lássunk, hiszen tökéletes ellenpéldát állít.

A képregények szuperhősei iránti rajongás az USA-ban jó néhány évtizeddel korábbra vezethető vissza, mint hazánkban, de az önjelölt igazságosztók szinte végtelen univerzumában mindig is volt néhány név, ami még nálunk is ismerősen hangzott, ám közülük is kiemelkedett Batman és Superman. Világszintű popkultúrális lábnyomukkal talán még egy nagyobb Marvel armadáé sem vetekedhet, ami óriási piaci előny… lehetett volna. Viszont a Warner az aranytojást tojó tyúkját éppen a 2000-es évek sorozatos Marvel-filmes bukásai közepette jegeltette, majd az évtized közepén egy átfogó projekt helyett két (blockbuster-i keretek között) szerzői filmes megközelítésre bólintott rá. Míg Christopher Nolan a műfajhoz képest szokatlanul realisztikus Denevérembere kritikai- és közönségsikert aratott, aminek kultuszát a trilógiává bővülő eposz folytatásai csak tovább emelték, addig Bryan Singer krisztusi párhuzamra felhúzott Supermanjét már kevésbé nézte jó szemmel a nagyérdemű. A kriptoni a film után parkolópályára is került, de a Warner fél szemmel ki-kikacsintott George Miller Igazság Ligájára a Superman-kultusz felélesztésének reményében, viszont a Mad Maxek atyjának filmterve a folytonos halasztgatás áldozata lett és beállt Jodorowsky Dűne-projektje mellé az el nem készült mesterművek(?) csarnokába.

Azt mindenki biztosan tudja már, hogy a hamarosan mozikba kerülő Warcraft-film világa nem egy tegnap legépelt forgatókönyvből született. Nem pár álomgyári jómunkásember délutáni brainstormingja keltette életre, és nem is egy klasszikus író tolla vitte papírra, mint “A trilógiát”. A film karakterei, története és atmoszférája, egy  teljesen másik platform szülöttei. Kódsorok, textúrák és pixelek több éves szentségtelen nászában fogantak, a Kalifornia-állambeli Irvine városának egyik eldugott irodaházában, számítógépeken. Az iroda üvegajtaján ekkor már - az 1991-es megalapítás óta lezajlott, sokadig névcsere után - a milliók által ismert felirat terpeszkedett:

B l i z z a r d   E n t e r t a i n m e n t   I n c.

Ahogy azt a tudósok is megmondták, az univerzum tágul. Ez egy olyan megingathatatlan fizikai törvényszerűség, amely alól úgy tűnik a Warcraft univerzuma se vonhatta ki magát. Hogy Hollywood miért pont az emberek és az orkok csatározásában látott fantáziát, az számomra rejtély - amire a film még megoldással szolgálhat nemsokára -, az minden esetre már biztos, hogy még pár hét és itt a mozifilm. Ennek már csak azért is lehet örülni, mert így adott a lehetőség, hogy kicsit górcső alá vegyük a Warcraft eddig megtett mérföldköveit (Itt jegyezném meg, hogy egy Starcraft, vagy egy 18 karikás Diablo filmnek azért személy szerint jobban örülnék). Az adott játékokhoz tartozó sokadik kiegészítőtől viszont megkíméllek benneteket, nem fogok szót ejteni, csakis az alapjátékokról. Kimarad az el nem készült Warcraft Adventures, valamint figyelmen kívül hagyom a mangákat, társasjátékokat, regényeket, és a gyűjtőkártyás Hearthstone-t is, csak a rend kedvéért.

A Marvel Galaxis összeállt, a képregények megfilmesítésének harmadik fázisa jól odapörköl és remekül indul.

SPOILER-mentes kritika!

2007-ben Quentin Tarantino és Robert Rodriguez egy igazi ínyencséggel lepte meg a különleges falatokra kiéhezett filmrajongókat. A Grindhouse címre keresztelt duplafilmmel, melynek első szegmense a Rodriguez által dirigált Planet Terror, nálunk Terrorbolygó, illetve a Death Proof, magyar keresztségben Halálbiztos. Grindhouse-nak hívták azokat a filmszínházakat, melyekben szakadatlanul vetítették a 60-as évektől úgy a 80-asok derekáig termelt különféle exploitation filmeket, méghozzá gyakorta dupla előadások, ún. double feature-ök keretein belül. A két mozibuzi rendező ennek a korszaknak, illetve az abban az időben futószalagon gyártott olcsó zsánerfilmeknek állított emléket a mocskos mozikról elnevezett művükkel. Mivel Európában csak igen keveseknek volt, illetve van fogalma azóta is arról, hogy mi fán is terem ez a Grindhouse, illetve a dupla vetítéseknek sincs akkora hagyománya, ezért úgy döntöttek (elvileg leginkább a Weinstein fivérek produceri nyomására), hogy a két filmet itt külön, ám cserébe némileg bővített formában mutatják be. Így viszont a hazai közönségnek le kellett mondania a két feature közé beékelt kamu előzetesekről, melyeket Edgar Wright, Rob Zombie és Eli Roth rendeztek.
Tarantino szereplőként egyébként a Terrorbolygóban is feltűnik egy igen aberrált karakter megformálójaként, aki igen csúnya véget ér, na de térjünk át cikkünk fő tárgyára!

Korunk internetes oltárán számtalan színésznek tulajdonították már a legjobb jelzőt, de Daniel Day-Lewis azon kevesek egyike, aki noha sokakkal szemben bőven megérdemelné a méltató szavakat, e tekintetben mégis háttérbe szorult. Ennek legfőbb oka vélhetően mindössze annyi, hogy a brit művészfilmekkel befutó, majd a későbbiekben is főleg életrajzi ihletettségű drámákban brillírozó színészóriás népszerűsége a szűkebb célközönség miatt sosem vetekedhetett a mainstream sztárokéval. Mondjuk aligha hiányzik neki a rivaldafény, hiszen mindig is különc művészlélek volt és a tömegeket kerülve már jó ideje a külvilágtól sikeresen elszigetelve, szinte remeteként él írországi otthonában. Magánéletéről nem is lehet sokat tudni azon kívül, hogy művészcsalád utóda, három fia van - Gabriel Kane, a legidősebb, Isabelle Adjanitól, míg Cashel Blake és Ronan Cal jelenlegi feleségétől, Rebecca Millertől -, és régebben cipésznek készült, így a famegmunkálás sem áll távol tőle. Hivatását tekintve is ritkán hallat magáról, ha nem lát potenciált a felajánlott projektekben, akkor akár évekig nem jelentkezik filmmel. A szerepeire mindig alaposan felkészülő, szélsőséges metódusairól is elhíresült legenda a visszahúzódó természete ellenére a szakmai berkekben hatalmas tiszteletnek örvend, amit a neki ítélt számtalan díj - köztük a rekordot jelentő, legjobb színésznek járó három Oscar - is alátámaszt. A filmtörténelem talán legválogatósabb, de korosztályának egyik legelismertebb és legfontosabb method actor-jéről van szó, akinek 59. születésnapja alkalmából összegyűjtöttem az eddigi 10, általam legjobbnak tartott alakítását.

10. Az én szép kis mosodám

Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, Pop, csajok, satöbbi) rendezése a szókimondó független filmek mintapéldája, egy olyan szatirikus alkotás, amely egy ambiciózus pakisztáni srác (Gordon Warnecke) és egy brit punk (Daniel Day-Lewis) viszonyának mesélése közepette tárgyal a Thatcher-éráról, homoszexualitásról és a bevándorlásról. A merész koncepciót nem különösebben izgalmas formában megvalósító mű kisebb mérföldkőnek bizonyult Day-Lewis karrierjében, hiszen a meleg punkot hitelesen megformáló színész ezzel és a Szoba kilátással c. filmben nyújtott alakításával hívta fel magára a figyelmet a tengerentúlon. A két alkotás premierje egy napon volt, tehát a nézők és a kritikusok láthatták, hogy széles színészi palettájának köszönhetően Daniel egyaránt el tud játszani kispolgárt és karikírozott arisztokrata sznobot. 

 -SPOILERMENTES-

Egy hónapon belül két hazai alkotás, ez nálam egyéni rekord, és ez a szám esetemben lefedi akár több év magyar-film fogyasztását. Nem vagyok büszke rá, mivel az utóbbi évek nagyon kellemes meglepetésekkel szolgáltak hazai fronton, és azt kell mondjam ez a tendencia azóta sem állt vízszintbe. Legutóbb a Hurok okozott kissé ügyetlen - bár néhol igenis kellemes meglepetést -, most pedig Till Attila filmje, a Tiszta Szívvel döbbentett rá, hogy a hazai filmes éra immáron kint van az állóvízből. Végre azt kezdem érezni, hogy ezek a filmek nem csak úgy “magyarosan” viccesek, vagy nekünk magyaroknak érthetőek igazán, hanem bárkinek, bárhol a világon. Teljes vállszélességgel megállhatják a helyüket nemzetközi szinten is.

Így április vége felé nem mondhatjuk, hogy nem bolondos az időjárás. A múltkor még nyárias idő volt, a hét elején meg hó esett a Kékesen. Azért reméljük, most már beköszönt az igazi tavasz és a meleg se hőhullámokban, hanem fokozatosan tér majd vissza. Persze, ha a Nap süt, leginkább a szabadba vágyunk, mi mégis úgy gondoltuk, hogy a hagyományt folytatva összeszedünk öt filmet, ami leginkább az évszakhoz köthető. Ígérjük, hogy legalább olyan változatos lesz, mint az e havi időjárás!