Így április vége felé nem mondhatjuk, hogy nem bolondos az időjárás. A múltkor még nyárias idő volt, a hét elején meg hó esett a Kékesen. Azért reméljük, most már beköszönt az igazi tavasz és a meleg se hőhullámokban, hanem fokozatosan tér majd vissza. Persze, ha a Nap süt, leginkább a szabadba vágyunk, mi mégis úgy gondoltuk, hogy a hagyományt folytatva összeszedünk öt filmet, ami leginkább az évszakhoz köthető. Ígérjük, hogy legalább olyan változatos lesz, mint az e havi időjárás!
Sok-sok évvel ezelőtt, még mikor nem virtuális valóságról, Playstation 4-ről vagy X-Box One-ról beszéltünk, de még csak nem is több magos processzorokról, illetve gigabájtokról, akkor sem unta halálra magát az ember a konzolok világában. Ugyanis a 70-es, 80-as, valamint a 90-es évek elején kiadott ketyerék is tudtak legalább akkora szórakozást nyújtani azokban az időkben, mint manapság a legmodernebb gépek. Ezt pedig a játékfejlesztők is kihasználták, így nem csak manapság örvend nagy sikernek egy-egy DC vagy Marvel produkció, hanem azokban az időkben is taroltak, amikor még csak 8-BIT-es, „elképesztően szép látványvilágú” játékok kerültek fel a polcokra. Így pedig, ha nem is tonnaszámra, de elég szép mennyiségben jelentek meg a szuperhősök a játékpiacon.
A jelen poszt keretein belül összeszedünk 5-5 olyan DC és Marvel produkciót, amit NES, avagy a 3. generációs konzolokra dobta ki a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek hajnalán. (Itt ki is próbálhatjátok őket)
A francia filmipar rengeteg klasszikus alkotást adott már a világnak az évtizedek során, ám vígjátékok tekintetében talán az egyik legnagyobb dobásuk a Jöttünk, láttunk, visszamennénk duológia volt a 90-es években. A Jean Reno és Christian Clavier főszereplésével készült filmek a francia történelmet felhasználva keveredtek a vígjátékok alapjaival, hogy végeredményül egy sírva röhögős kalandot szolgáltassanak a képernyőn keresztül. 2016-ban pedig a nagy remake és folytatás hullám kellős közepén Jean-Marie Poiré is úgy gondolta, hogy elérkezett az idő arra, hogy folytassa a második rész legvégén lévő lezáratlan, francia forradalom idején játszódó történetet.
A Disney soron következő klasszikus mesefeldolgozása szerencsére szakít a béna, sötét fantasy-vonallal, mely Hófehérke, Csipkerózsika és Hamupipőke rút emlékű élőszereplős felbukkanásait jellemeze mostanában. A dzsungel könyve megmaradt annak a kedves gyerekmesének, amilyen a ’67-es rajzfilm volt (már amennyire halvány emlékeim és az általános közmegegyezés alapján ezt mondhatom) és lenyűgöző, aprólékos látványvilágával biztosan megtalálja az utat a célközönség felé.
A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.
Hayao Miyazaki, az animék ma élő egyik legnagyobb mestere egyszer azt mondta, hogy csodálatos lenne, ha még az élete során szemtanúja lehetne a mai civilizáció végének. A véleménye az, hogy a világ jelen pillanatban a rossz irányba halad, mégis ha megnézünk egyet Miyazaki remekművei közül, az érzések és gondolatok egy egészen másfajta örvénye szív magába.
Ez a fajta ellentmondásosság minden bizonnyal alapjában jellemzi az anime műfaját. Színes és olykor szinte gyermeki megvalósítása azonban néhol igen fajsúlyos témáknak ad (széles)vásznat. Ezzel együtt persze az is igaz, hogy egy komolyabbnak vagy kellően összetettnek ígérkező alkotásról a stáblista beköszöntével kiderül, hogy csak egy volt a sok felejthető másfél órából, amit az életünkből filmnézésre szántunk. Éppen ezért az animéket nem érdemes mértéktelenül fogyasztani, jobb ha gondosan megválogatjuk őket, akár egy üveg jóféle bort, különben fejfájás lesz a vége. Amikor a Chihiro Szellemországban 2003 telén a lehető legnagyobb megelégedésemre megkapta az Oscar-díjat, megelőzve az aktuális Disney és Dreamworks filmeket - na és persze a Jégkorszakot - a szélesebb közönség számára is kiderült, hogy nem feltétlenül kell gyerek-, vagy rétegfilmként tekinteni az animékre. Hiba is lenne, ugyanis egy-egy jobban sikerült alkotás olyan elementális energiával és hihetetlen fantáziával ragadja magával a nézőt, amilyenről más mozgóképek csak álmodhatnak. Ezekből kaptok most egy általam kevert koktélt, a japán animált műfajból kinyert szubjektív esszenciát, háromszor három egyenlő részre kitöltve. Ez a cikk lesz az első kör, melyet még kettő követ majd. Hát akkor... fenékig!
Satoshi Kon fojtogató pszicho-thrillere, amely Darren Aronofsky Fekete Hattyúját inspirálta.
Nincs új a nap alatt, főleg Hollywoodban. Az amerikai filmgyártás fellegvárában szeretnek biztosra menni, és egy projektről a lehető legtöbb sikeres bőrt lehúzni. Így amikor az Universal Pictures elég jó mérleggel zárta a Hófehér és a Vadász című filmet, már csak idő kérdése volt, hogy mikor jön a következő film a témában.
A teremből kifelé menet véletlenül meghallottam egy idős hölgy arra irányuló kérdését, hogy mi volt ez a szar. Rövid, velős kritikájának volt alapja, még ha én nem is tartom ennyire rossznak Luca Guadagnino alkotását. A Bigger Splash, amit az Alain Delon és Romy Schneider főszereplésével készült A medence ihletett, az alapanyag és a szereplőgárda alapján akár az év egyik legkellemesebb meglepetése is lehetett volna, azonban a nagy csobbanás elmaradt, az eredmény sajnos közelebb áll egy fájdalmas hasashoz. Pedig a nekifutás még rendben is volna: napfény, fülledt erotika és rock and roll. Az érkezés viszont már a nézőnek is kellemetlen, a végére pedig a film minden igyekezete ellenére unalomba fullad.
Robert De Niro, Jeffrey Dean Morgan, Gina Carano, Kate Bosworth és Dave Bautista. Első ránézésre ez akár egy „a” kategóriás mozi is lehetne, de csak egy fű alatt érkező, b-akciófilm, minden hype-tól mentesen. Scott Mann a Bérgyilkosok viadala, valamint hat év kihagyás után mutatott újra életjelet magáról, és adott ki a kezei közül egy teljesen vállalható alkotást.
