„Ebben a világban csak egy igazság van: minden megfagy.”

Az ezer sebből vérző Mindörökké Batman megtekintése után az ártatlan filmszerető azt gondolná, hogy Joel Schumacher majd tanul a hibáiból és a második Batman filmjét már biztosan nem rontja el, és úgy próbálja majd megrendezni, hogy a széria ismételten visszakerüljön a helyes útra, és a régi fényében pompázzon. De hát hogy is gondolhatnánk ilyet, amikor ez az ember nemes egyszerűséggel élvezte a Batman-mítosz lerombolását, ráadásul még szerencsétlen Alfred-et is megpróbálta megölni.

Rébusz és Kétarc után újabb gonosztevők bukkannak fel Gotham neonfényekkel teli utcáin, akik ismételten megpróbálnak világuralomra törni. Az egyikőjük Mr. Fagy, aki minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy Gotham utcái jéggé fagyjanak, és az emberek eltűnjenek a Föld színéről. Azonban Mr. Fagy sem legyőzhetetlen, épp ezért szövetséget kell kötnie a bájos Méregcsókkal, aki Átokkal a háta mögött képes a lehető legrosszabbra is. Batmannek és Robinnak tehát fel van adva a lecke, mert a tél közeledik…

A Batman és Robin, egyértelműen MINDEN IDŐK legrosszabb nagy költségvetésű képregényfilmje, ami a megszületésével elérte, hogy a világ egyik leghíresebb hősének a neve már ne csengjen jól a televíziók képernyőjén. Ez tény, és ezen nincs is mit szépíteni. Azonban a helyzet mégsem ennyire rossz! Ugyanis Joel Schumacher 5 perc alatt elérte, hogy ne tudjuk komolyan venni a filmjét, még annyira sem, mint amennyire a Mindörökké Batman című csodáját. Arnold Schwarzenegger feltűnése egy szemvillanás alatt komédiává változtatta a filmet, amiben aztán végig brillírozott. Igen, brillírozott, mert ennek a filmnek a fénypontja egyértelműen Arnold volt, aki ráérzett Schumacher munkájának színvonalára, és ahelyett, hogy tovább rontotta volna azt, hozzáadott egy rakás pluszt, és elérte azt, hogy a végeredmény egy nézhető, néhol élvezhető szar film legyen, amiben kedvére puffogtathatja az egysorosokat.

Ám természetesen Arnold kevés volt a sikerhez, mert Schumacher gigantikus erőket mozgósított annak érdekében, hogy ez a film ne legyen jó. A hangulatteremtést egész egyszerűen leszarta, a legjobban kinéző járgányok helyett a legrusnyábbakat pakolta bele a filmbe, és a már idegesítő Robin mellé betette, minden idők legrosszabb hősét is, Batgirl-t. Nem is értem, hogy mire gondolt. Ki hitte, hogy ez jól fog elsülni? A Batman és Robin áttört minden olyan akadályt, ami egy jó ízlésű embernél fel van állítva. Batman hitelkártyája, a légdeszkák feltűnése, a kék fényben pompázó laptop, valamint a piros, zöld és kék fények uralkodása mind-mind odavezettek, hogy rosszul legyünk ezektől a remekbe szabott ötletektől. Ötletektől? Ezek már inkább merényletek voltak az filmrajongók ellen.

Ugyanakkor George Clooney híres lett! Ő tudhatja magáénak azt a titulust, ami a legrosszabb Batman-t jelenti. Véleményem szerint egy értékelhető Denevér filmben nem lett volna rossz választás az öreg Clooney, de Schumacher remekművében nem volt helye, ahogy Uma Thurmannek sem. Többre hivatott színészek Ők, akik bohóccá váltak a képernyőn. Szegény Umának ráadásul egy gyökkettő Bane mellett kellett eljátszania a katasztrofálisan megírt Poison Ivy szerepét.

„Jég veled Batman!”

A Batman és Robin esetében a két órás játékidő teljesen indokolatlan volt, ugyanis csak abban az esetben lett volna értékelhető a film, ha az egészet szétvágjuk, és egyből a stáblistára ugrunk, ahol legalább Elliot Goldenthal zenéjére csettinthetünk. Schumacher tehát elérte a célját, mert végleg kivéreztethette a haldokló Denevért, akinek majd’ egy évtizedébe telt mire vissza tudott térni a vászonra. Ám akkor nem egyszerűen csak visszatért, hanem… 4/10

A legenda...

Herkulest mindenki ismeri. Ha máshonnan nem is, akkor a Kevin Sorbo féle TV sorozatból mindenképpen. Ám ha nem, az sem baj, mivel a film elején egy gyorstalpaló történetmesélés keretein belül, megismerkedhetünk a villámok Istene zabi gyerekével. Zeusz, Alkméné tirünszi királynéval kavarta össze a port, melynek gyümölcse lett a görög félisten. Ám Zeusz isteni felesége Héra nem nézi jó szemmel eme félrelépés gyümölcsét, így minden erejével azon mesterkedik, hogy megölje Herkulest. Ám ez nem olyan egyszerű, mivel a fiú örökölt valamicskét apja isteni erejéből, így Héra próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. Ezek a gyilkossági kísérletek annyira elhúzódnak, hogy kitalálnak Herkulesnek egy úgynevezett 12 próbát, amit ha végigcsinál, akkor talán Héra előtt is bizonyítja, hogy méltó Zeusz nevére, és megbékél vele. 

Ez a 12 próba szülte a legendát, amit mindenki ismer. Herkules különféle természetfeletti lényeket győzött le a puszta kezével, köztük egy hatalmas oroszlánt, kinek bőre olyan erős, hogy nincs fegyver, ami áthatol rajta. Ám Herkulesnek ez sem jelentett akadályt, és miután legyőzte a szörnyet, a megnyúzott oroszlánt palástként mindig magán viselte, ezzel erősítve az emberekben a nagyságát. Ám nem minden legenda az, aminek látszik...a történetek túlzásokba esnek, hol az emberek ámulatba ejtése, hol a megfélemlítés céljából. Ez a legenda is egy ilyen legenda.

...és ami mögötte van

Herkules, bár tényleg akkora erővel rendelkezik, ami meghaladja a képzeletet, messze van attól a félisten státusztól, amivel illetik. Egy kisebb csapat áll mellette, akik nem kis szerepet vállaltak az összes tettében, amit valaha véghezvitt. Egy jós (Ian McShane), aki rengeteg csatát megélt már és nem utolsó sorban a jövő szelét is megérzi néha. Egy harcos amazon (Indrid Berdal), akinek egész családját lemészárolták, és a harc az, ami táplálja. Egy két lábon járó vadember (Aksel Hennie), aki képes mindenkin keresztülvágni magát még akkor is, ha túlerőben vannak vele szemben, illetve egy nagy dumás késdobáló (Rufus Sewell), a legrégebbi barátja a mi Herkulesünknek, aki egyben a legpénzéhesebb és legkapzsibb tagja a szupercsapatnak. Együtt járták a világot, és pénzért, zsoldosként hajtották végre a 12 próbát, nem kis vagyont összeszedvén maguknak. Ugye, hogy így már nem hangoznak olyan hősiesen Zeusz gyermekének tettei? Ám félreértés ne essék, Herkules nem egy önző, csak a pénzt hajkurászó beképzelt zsoldos, akinek semmi és senki nem számít. Miután elveszíti a családját, csal egy cél lebeg a szeme előtt...teljesíteni mind a 12 próbát, hogy utána békében éljen, elzárkózva a világtól, mert csak úgy találhat teljes lelki megnyugvást. A benne lévő szerény, jó emberi érzéseket használja ki Trákia királyának lánya Ergenia (Rebecca Ferguson), és megkéri Herkulest, hogy segítse népét a Rhesus sereggel szemben folytatott háborúban. Rhesus egy kegyetlen mészáros, aki ártatlan embereket és egész falvakat mészárol le, és célja, hogy egész Trákiát hasonló sorsra juttassa. Ám Zeusz fia és barátai ezt nem hagyják annyiban, de lehet jobb lett volna. A harc végeztével ugyan is nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy számítottak rá, és hiába az isteni erő, a szívet és a lelket könnyen csapdába lehet csalni. 

Ám innentől kezdve nehéz lenne spoileresen mesélni a történésekről, így maradjunk annyiban, hogy ez a Herkules történet nem egy sziruppal megkent gyerekmese, amiben Herkules villámokat szór a szeméből, majd utána diadalmas pózba vágja magát, hogy az oroszlán palástjába belekapjon a szél, miközben megy le (vagy kell fel) a nap. Nem, ez a Herkules egy véres, mocskos, korrupt világban játszódó "mese",  ami kicsit más megvilágításba helyezi a legendát.

Who are you?!?!

Eme legenda egyik legnagyobb hibája, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Persze ez nem mindig rossz, néha kimondottan jól sül el, de ha ezt az újdonság mindennemű hiánya jegyében teszi, akkor néha húzza az ember a száját. Az egész filmre ráhúzható ugyan is a "sablonosság mintapéldája" jelző, mert semmi váratlan, meglepő nincs benne. A történetvezetése, a felépítése, a fordulatai mind-mind előre láthatóak és kiszámíthatóak, de karakterekben és azok motivációjában sincs semmi olyan, amit ne láttunk volna már ezerszer. A csata jelenetek dinamikusak és jól vannak komponálva, mi több helyenként látványosak is, de isten igazából a legjobb pillanatai akkor vannak, amikor Herkules erejét helyezik erőtérbe benne, mert azért egy félistentől kapott pofon nem olyan, mintha kapnál egy szimpla fülest. Maga a rendezés se rendelkezik akkora erővel, hogy kiemelje a szürke középmezőnyből, bár megvallva az őszintét, nem is vártam mást Brett Ratnertől. Ez az ember a tucat rendezők mintapéldánya, és ugyan vannak néha jó meglátásai, de semmi olyan kiemelkedő nincs benne, aminek köszönhetően ez a film legendává válhatott volna. Pedig maga az alapkoncepció, hogy Herkules emberibb, hétköznapibb oldalát mutatják meg nekünk igen is jó ötlet volt. Csak sajnos nem használták ki a benne lévő potenciált. Dwayne is kicsit kopottasan, már-már takaréklángon égve rázza ki magából a szerepet, aki egyébként fizimiskáját tekintve nagyon jó formában volt, és ezt mint a filmben statisztáló (önreklám ON) egyén tanúsíthatom is, ugyan is személyesen találkozva vele is elmondható, hogy bizony kő kemény jelenség (önreklám OFF). Ilyen szempontból furcsa is volt nézni a csata jeleneteket, illetve összességében az egész filmet, mert a helyszínek majd 70%-nál ott voltam és láttam hogy néztek ki trükkök és tuningolások nélkül. Hatalmas élmény volt főleg annak fényében, hogy több színésszel és stábtaggal is összefutottam és bizony mindegyikük közvetlen és jó fej, egyszer nem éreztették velünk, hogy mi csak szaros kis statiszták vagyunk, ők pedig a nagy nevek. 

Ha már nevek, akkor meg kell említenem egy bizonyos hölgyeményt, és szerintem mindenki tudja, hogy kiről lesz szó. Igen, Palvin Barbaráról, akit olyan sikeresen felhájpoltak ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy végül kb. 5 másodpercet kapott az egész filmben. A jeleneteinek kb. a 90%-a a vágószoba padlóján végezte, de ugyan ez elmondható Cristiano Ronaldo barátnőjéről is, aki a filmben Herkules feleségét, Megara-t játssza. Pedig az előzetesek azt sugallták, hogy elég központi szereplője lesz a filmnek, ám nem így történt. 

Valami megszületett

Mindazok ellenére, hogy a film sablonos és egyszerű mint a faék, még is szórakoztat, és teljes mértékben eltudja engedni magát alatta a néző, csak a leülepedés, és a látottak megemésztése után jön elő belőlünk a hiányérzet, és az enyhe hümmögés. A Herkules ugyan is nem lett világmegváltó alkotás, pedig a koncepció többet is elbírt volna. Ha nem is annyit, hogy klasszikusként gondoljunk rá pár év múlva, de annál többet, minthogy eltűnjön a középszerűség ködében, hogy aztán majd évek múlva egy Film+ mozimaraton keretein belül jusson újra eszünkbe, hogy "jééé, hát ezt annó én még moziban is láttam." 6/10

Tisztában vagyok azzal, hogy még 20 perc sem igazán elég egy Marvel-film megítéléséhez. Mégiscsak megpróbálkoznék vele, mert – mint minden egyes velük való találkozás után, úgy most is – már megint kellő lelkesedéssel lehet csak mesélni a látottakról. Szóval láttam körülbelül 20 percet a Bosszúállók sci-fi-paródiájából, és bárcsak többet kaphatnék még belőle!

Miért érzem úgy, hogy a Disney most megcsinálja? Mert végre tudja, hogy mit akar tenni igazán, még ha ez csak a Marvel Phase Two végére sikerült (Amerika Kapitányostul, mindenestül). Köszönöm! Köszönöm, hogy ezúttal eltaláltátok a hangnemet. Egy eszement börtönszökés viszontagságos, mégis rendkívül szórakoztató körülményeinek eseményláncolatába csöppentünk, és sikerült az Őrzőket olyan stílussal felruházni, amiért a Bosszúállók csak könyöröghetett két évvel ezelőtt. Egyszerű az ok: immáron tény, hogy a stúdió minél szélesebb horizonton kutakodik az eddig még felhasználatlan zsánerek iránt, és ahogy Steve Rogers Bourne-imázst, Stark pedig akciókomédiás miliőt, úgy ez a „rakás A-holes” – a Bosszúállók-projekt indulása óta először – egy, a saját helyén jól kezelt parodisztikus sci-fi-kalandfergeteget kapott. Ez önmagában még kevés lenne – vagy nem, itt is teljesen korrekt harckoreográfia tör a felszínre, több műfajtársat lefölöző vizuálorgazmussal egyetemben -, ezért is jár a pacsi a rendező-író James Gunn-nak, mert végre igazi haveri hangvétellel apellálhatnak a karakterei (amiből most eredeti nyelven kaphattunk ízelítőt. Ugratás követ szivatást, legalábbis a kiragadott jelenetsor fasza alaphangot fog adni a filmnek. És hát valljuk be őszintén, ez utóbbi a legfontosabb akkor, ha egy fa hátán („I am Groot.” – Vin Diesel, 2014) egy igazi pöcsfej mosómedve írtja tonnaszámra az őröket.

Amin elgondolkoztam, az az, hogy ez már most egy fényévekkel egyedibb csapatfilmnek tűnt a Bosszúállóknál: mivelhogy egy szereplő sem százas, itt külön energiát kellene fordítani a köztük lévő kémiára, és nem elég felhőtlenül poénkodni minden egyes gombafelhő mellett. Ez a most átéltek alapján működött, ráadásul jobban, mint ahogy a fővonalas hősök között történt két éve. Legalábbis szerintem. Habár úgy nem túl nehéz aratni, ha egy mosómedvét kell elfogadnunk a csapat fő agyaként és ügyeletes tréfaforrásaként egyaránt. Ráadásul Bradley Cooper szinkronjával el is viszi a show-t a hátán, "Andy Dwyer" ide, John C. Reilly oda. Értitek ti ezt? Augusztusban majd fogjátok, elvégre már megint kötelező programmá vált egy istenverte Marvel-alkotás.

„Nem nézek, de látok, a sötét számomra fényként ragyog. Mi vagyok?”

Miután Tim Burton csodát tett Batmannel, jött egy Joel Schumacher nevezetű rendező, és romba döntött mindent! Schumacher egész egyszerűen felmutatta a középső ujját Burtonnek és a nézőknek egyaránt, majd megrendezte a Mindörökké Batman címen futó alkotását, melyben már nyoma sem volt azoknak a zseniális megoldásoknak, amik naggyá tették a szériát. A füstös, rideg Gothamet felváltotta egy csillogó, villogó, vörös fényben pompázó metropolisz, ahol idióta pojácák próbálták meg átvenni a hatalmat.

Gothamben sosincs nyugalom. Amikor az ember már azt hinné, hogy végre béke van, akkor feltűnik egy-két gonosztevő, hogy újra felkérjék Batmant egy táncra. Kétarc és Rébusz szövetséget kötnek, hogy együttes erővel próbálják meg legyőzni Batmant, aki ezek után kénytelen társulni egy zöldfülűvel…

Burtont helyébe Joel Schumacher lépett, Keaton helyett pedig Val Kilmer húzhatta magára a denevérgúnyát, ám nem is ez a legnagyobb különbség a Mindörökké Batman és a korábbi két rész között, hanem a stílus, és a tálalás. Pillanatok alatt eltűnt az a zseniális univerzum, amit Burton megteremtett, és amiben működött Batman. Schumacher nagyot akart, Ő meg akarta mutatni, hogy egy fasza gyerek (pedig nem olyan rossz rendező), és a saját képére próbálta meg formálni Batman világát, csak míg ez Burtonnek sikerült, addig ez nála annyira félrement, hogy az egész franchise-t egy hatalmas üregbe lökte, amiben zuhant egészen addig, amíg meg nem rendezte a következő részt, a Batman és Robint. (Ugyebár az konkrétan kivégezte a zuhanó „testet”). Mondhatni nyomott egy újraindítás gombot a franchise-ban.

A korábbi filmekkel ellentétben itt megpróbáltak egy mélyebb történetet tálalni a nézők számára, de ahogy a legtöbb dolog, ez is rosszul sült el. Akiva Goldsman konkrétan csapnivaló forgatókönyvíró, aki Kétarcból és Rébuszból is pojácát csinált. Valahogy nem érzett rá arra, hogy ez a sok röhögés meg vinnyogás már teljesen idegen egy Batman filmben, még akkor is, ha az egész összképe egy kissé komikus volt. Jellemtelen, papírmasé figurák lettek a főgonoszok, akikbe egy cseppnyi komolyság se szorult. Ettől függetlenül Tommy Lee Jones és Jim Carrey is remekül hozták a karakterüket, csak hát azok mind szarul voltak megírva.

Az egyetlen pozitív lépés a korábbi részek után, hogy megpróbáltak nagyobb hangsúlyt fektetni Bruce Wayne-re, és az Ő lelki világára. Emiatt voltak remek pillanatai az alkotásnak, de végül ez sem volt elég ahhoz, hogy a film elnyerje a nézők elismerését. Schumacheréknek igazából voltak jó gondolataik, de egyiket sem sikerült különösebben jól megvalósítani. Rébusz feltűnése, Wayne lelki világa, Robin személyisége is el volt találva, valamint a Danny Elfman-t leváltó Elliot Goldenthal is hozott egy magas színvonalat a zeneszerzés terén. De mindezek ellenére sem sikerült megközelíteni Burton filmjeinek a minőségét, aminek hála Batman elkezdett zuhanni, a nézők pedig keserű szájízzel gondoltak vissza a legújabb élőszereplős Batman filmre.

„Megmentettem őket! Látja, egyszerre vagyok Wayne és Batman. Nem mert ez a sorsom, hanem mert így döntöttem!”

A Mindörökké Batmannel igazából a legnagyobb probléma, hogy Joel Schumacher lett a rendező, aki nagyon nem értett a Denevér világához. Vagy nem olvasott képregényeket, vagy azt hitte, hogy a piros neonfényekkel tarkított Gotham elnyeri majd a nézők tetszését, és Ő lesz a király, de nem így lett… 5,5/10

„Kénytelen vagy elismerni, hogy úgy játszom ezzel a tetves várossal, mint az ördög a templomi orgonán.”

Miután 1989-ben az első rész hatalmasat robbantott a pénztáraknál, a Warner nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kihagyják azt a bizonyos ziccert, amit más néven úgy hívunk, hogy folytatás. Tim Burton eleinte nem nagyon lelkesedett az ötletért, ugyanis az első rész forgatása alatt akkora nyomás helyeződött rá, hogy az sokszor már betegség formájában ütötte fel a fejét. Minden idők egyik leghíresebb hősét nem lehet félvállról venni, és ezt anno Burton is tudta. Sok gondolkodás, és az egyre nagyobb gázsi után végül úgy döntött, hogy visszatér Gothambe, hogy elhozza nekünk a 2. Batman filmet Michael Keaton főszereplésével.

Miután Batman megszabadította Gothamet a pszichopata Jokertől, eljött a Karácsony! A szeretet ünnepén azonban egy korrupt üzletember szövetséget köt a bosszúszomjas Pingvinnel, hogy együttes erővel vegyék át a hatalmat a város felett. Pingvin polgármester lesz, a város pedig óriási bajba kerül, és csak Batman képes megállítani a gonosztevőket…

A Batman visszatér igazság szerint nem is egy folytatás, hanem az 1989-es film újrázása, kicsit más szemszögből. Nincs meg az a szoros kötelék a két rész között, ami általánosságban lenni szokott a folytatások között. A forgatókönyv megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy az első rész ismerete nélkül is élvezni tudjuk a Batman visszatért, ugyanis konkrétan ez a film a kiköpött mása az elsőnek (alapjaiban véve), csak itt Joker helyett máshogy hívják az ellenséget. Nyilván kisebb változtatásokat eszközöltek a filmben, például az egy főgonoszt felváltotta három másik gonosztevő, de a recept ugyanaz maradt. És ez nem is volt rossz húzás Burtontől! Burton amúgy is nagy kockázatot vállalt az első résszel, így felesleges lett volna tovább kockáztatnia, úgyhogy a sikerben fontos szerepet játszó kellékeket megtartotta, és újból a szemünk, fülünk elé tárta. A hangulatteremtéssel nem volt gond, hiszen a gothami atmoszféra, egy kis ünnepi hangulattal fűszerezve újfent tökéletesnek bizonyult, amihez egy parádézó Danny DeVito is hozzájárult! Természetesen a zeneszerzőről, Danny Elfmanről sem szabad megfeledkezni, aki újra bizonyította tehetségét!

Ugyan Jack Nicholson hatalmas űrt hagyott maga után, de Danny DeVito minden tőle telhetőt megtett a több kiló sminkkel az arcán (orrán, kezén), hogy ismételten egy fantasztikus DC Comics gonoszt láthassunk a képernyőn. Ezt többé-kevésbé sikeresen el is érte, de a léc túl magasan volt, és nem sikerült megugrania, ám panaszra így sem lehet okunk. Mellette Walken a kisujjából kirázta a szerepét, de kiugró lehetősége nem volt arra, hogy megmutassa mit is tud igazán. Talán Michelle Pfeiffer tudott még emlékezetes alakítást nyújtani a Macskanő szerepében, de összességében ki kell jelentenünk, hogy a három főgonosz nem tudott felérni Jack Napier mellé, aki sokkal jobban ki tudott teljesedni a kapott játékpercei alatt. Ettől függetlenül nem volt különösebb gond a sötét oldalon lévő karakterekkel, de talán egy ici-picit többet kellett volna foglalkozni velük.

„Miért van az, hogy az emberek tojással meg paradicsommal járnak szónoklatot hallgatni?”

A végeredmény egy kissé poénos, de az egyszerűségégével újfent betaláló Batman film lett, ami méltó a Denevér, valamint az akkori Tim Burton hírnevéhez. Úgy gondolom, hogy Burton itt már nem forgott maximum fordulatszámon (az okok ismertek), és emiatt tényleg csak a biztonsági játékra törekedett. A Batman rajongóknak mindenképpen kötelező alkotás, de igazság szerint mindenkinek. 9/10

„Táncoltál már valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”

A gótikus stílusú Batman színre lép! A 80-as évek végén Tim Burton új szintre emelte a denevérember élőszereplős változatát, aminek hála megindult a képregényhősök virágkora, ami a mai napig is tart. Természetesen, ahogy ilyenkor lenni szokott a jól megérdemelt siker sem maradt el, és az évek során az 1989-es Batman nem csak a Batman filmek, hanem magának a képregényhősös zsánernek is a kultikus darabja lett. Ehhez persze kellettek Burton mellé olyan nevek is, mint Michael Keaton, illetve a mindig zseniális Jack Nicholson.

Bruce Wayne kettős életet él. Nappal milliárdos üzletember, éjjel viszont maszkot húz, hogy felvegye a harcot a gonosszal. Gotham városában sosincs nyugalom, de az addig megszokott életre rátesz még egy lapáttal egy bizonyos Jack Napier nevezetű egyén, aki egy balesetet követően csak Jokernek hívja magát. Az elvetemült gonosztevő méltó ellenfélként bizonyul a szárnyas hősnek…

„Istenem, néha majd' meghalok magamtól!”

Vannak olyan filmek, melyeket a hibáik ellenére sem lehet utálni, illetve leszólni. Ez általában akkor fordul elő, ha az ember gyerekként látja először az adott filmet, és megszereti. Ez történt a Batmannél is, bár azért a nosztalgiaérzés elhagyása ellenére is mondhatni tökéletes a film. Burton igazság szerint egyedül a főhős felületes bemutatásánál hibázott, ugyanis semmi extrát nem tudunk meg Bruce Wayne-ről, ami persze nem feltétlenül gond, de mégis hagy némi hiányérzetet. Azonban minden másban odatette magát, és olyan munkát végzett, amit előtte senki, pedig Batman nem a 80-as években, hanem a 30-as években született meg, ami annyit jelent, hogy majd’ fél évszázad kellett ahhoz, hogy megszülessen az első valamirevaló mozifilm. Az a mozifilm, ami igazából Jokerről szól! Jack Napier, azaz Joker diktálja a tempót, Ő az, aki megfagyasztja a levegőt a feltűnésével, Ő az, aki elhozza a showt, és Ő az, aki felveszi a harcot Batmannel. Igazság szerint a film jóval kevesebb lenne, ha nem minden idők egyik legjobb színésze kapta volna meg a gonosz szerepét. Nicholson nem csak egyszerűen lubickol a szerepében, hanem mindenkit letarol a színpadról. Sokan Heath Ledgert tartják a valaha volt legjobb Jokernek, (nyilván érthető is) de Nicholson is hozta olyan jól a karaktert, mint 2008-ban Ledger, csak éppen egy másik stílusban.

Ha már stílus… az egyik legnagyobb erénye ennek a filmnek, hogy van stílusa, méghozzá nem is akármilyen! A Gotham adta mocskos, túlnépesedett, bűnözőktől hemzsegő világkép, valamint Tim Burton zseniális sajátos ábrázolásmódja olyan egyveleget alkottak, amik minden képzeletet felül tudtak múlni. A film minden porcikájában érezhető a zsenialitás, amibe természetesen beletartozik a színészi játék, a remekbe szabott dialógusok, a Danny Elfman által szerzett zene (ZSENIÁLIS!), valamint a feszültséget fenntartó, és a történetet kellemes tempóban vezető forgatókönyv is. (A magyarok számára a szinkron is kiemelhető.)

Burton kockáztatott, és bejött neki, mert hozzányúlt a világ egyik leghíresebb hősének a történetéhez, és nem csak egyszerűen felvarázsolta a filmvászonra, hanem a saját képére formálta. Óriásit lehetett volna vele bukni, de nem így történt, és ezt 25 év távlatából is bátran ki lehet jelenteni. 

„A papa ma hódol a művészetnek.”

Az 1989-es Batman tehát hiába egyszerű, és felületes (nyilván a Sötét lovag trilógiához mérten), de ez nem válik a film hátrányára. Batman nem szarakodott egy percet sem, hanem pillanatok alatt megjelent a sápadt holdfénynél, és mély drámázások helyett belecsapott a lecsóba. Ezt a filmet nem csupán látni kell, hanem érezni és hallani, és ha erre képesek vagyunk, akkor nem lehet nem szeretni! 10/10

Az éhség a legfontosabb érzés, amit ismerünk

Guillermo Del Toro neve minden filmrajongó számára ismerős. Kinek a Faun Labirintusa, kinek a Hellboy filmek, kinek az Ördöggerinc miatt. De a Penge 2-öt is említhetném, amit jelen sorozatunk esetében fontos megemlíteni tekintve, hogy annak idején rengeteg mindent belevitt a Kór trilógiából a fényjáró második kalandjába. Chuck Hogan társaságában ugyan is Del Toro egy vámpír trilógia megírásával ajándékozta meg az embereket (A Kór, A Bukás, Örök Sötétség), mégpedig nem is akármilyennel. Teljesen új, eddig még nem látott megvilágításba helyezi benne a vámpírokat, akiket elsősorban nem vérszívóknak, hanem az egész emberiséget fenyegető vírusként állít be. És itt veszi kezdetét a sorozat is.

Egy Berlinből érkező Boeing 777-es sikeresen landol a JFK repülőtéren, de hirtelen lefékez a "holt" zónában, és nem mozdul többet. A sötétítők lehúzva...az áram elment...a kommunikációs összeköttetés megszakadt. A földi irányítóközpont tanácstalan, majd amikor közelebbről is megvizsgálják a gépet rájönnek, hogy itt bizony többről van szó, mint amit eltudnak képzelni. Valami olyasmiről, amit még senki nem látott. Ennek fényében értesítik a Járványügyet, és azon belül is Dr. Eph Goodweathert, aki egy biológiai fenyegetéseket vizsgáló csoport vezetője. Társával, Nora Martinezzel felmennek a repülőgépre, de ami ott fogadja őket, az még az ő több évtizedes rutinjukat is megdolgoztatja. A gép összes utasa, beleértve a pilótákat és a személyzetet is, halott. Dulakodásnak semmi nyoma, mindenki "békésen" ül a helyén, és mered maga elé. Aztán hirtelen, négy utas magához tér, és ez megcsavarja az amúgy is csavaros helyzetet. A holtesteket átszállítják boncolásra, a négy túlélőt pedig elkülönítik, hogy egy alapos kivizsgálás után kiderítsék, vajon mi történt velük. Ám a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a raktérben egy bejegyzetlen, 3 méter magas koporsót találnak, ami csordultig tele van földdel. Vajon hogy került oda, és hogy tudták mindenki tudta nélkül felcsempészni a repülőre, és átszállítani Berlinből az államokba? Ráadásul hogyan hozható kapcsolatba a holtestekkel...amik csak első látásra tűnnek annak, amik. A boncolás során ugyan is kiderül, hogy az utasok egyike se halt meg, hanem csupán átalakult. Mégpedig egy olyan dologgá, amiről senki nem gondolta volna, hogy létezik, és amiket eddig csak a filmekben láttunk. 

Az ügy kivizsgálásra tehát alaposan szorul, de ahogy az lenni szokott, semmi nem a véletlen műve, és az irányítás is olyan hatalmasságok kezében van, akik nem ismernek se Istent, se embert akkor, ha a saját, önző céljuk a legfontosabb. A szálakat Eldritch Palmer, egy New Yorki milliárdos mozgatja, aki pénzét és hatalmát bevetve csempészte be a koporsót és azt a lényt, amit rajta kívül csupán egyetlen egy ember ismer...de ő mindenkinél jobban. Abraham Setrakian, a holokauszt egyik túlélője pontosan tudja, hogy mivel állunk szemben, és éppen ezért a rettegés és a félelem fogja el, amikor megtudja, hogy a koporsó megérkezett. Bár próbálja figyelmeztetni a biológusainkat a veszélyre, de azok nem hallgatnak rá, ami lehet ez az emberiség életébe kerül.

A mester és az ő gyermekei

Del Toro és Chuck Hogan egy hosszú, szövevényes, de izgalmas történetet alkotott meg, amit a pilot epizódban tökéletesen indítottak a TV képernyők útjára. A felvezetés tökéletes, a feszültség folyamatos adagolása működik, és az ember minden egyes jelenettel valami olyat kap, amitől egyre jobban megjön a kedve az egészhez, és bizony nehezen tudja majd kivárni a hétfőket a következő epizód érkezéséig. Ha pedig minden epizód ennyire könyv hű lesz, mint a pilot (aminek forgatókönyvét Del Toro és Hogan jegyez, valamint Del Toro a rendezést is magára vállalta), akkor kijelenthető, hogy egy zseniális sorozattal lesz dolgunk. Hiszen a történet és a karakterek adottak, a színészválasztás pedig minden esetben tökéletes. Illetve a Setrakain-t alakító David Bradley-val én személy szerint annyira nem vagyok kibékülve. Na nem mintha bajom lenne Frics úrral, de a könyv olvasása közben teljesen másnak képzeltem el, és még meg kell szoknom majd a kinézetét. 

Mindent összevetve a Kór mindenkinek ajánlott, nem csak azoknak, akik olvasták a könyvet, de tény, hogy nekik egy plusz kincses bánya lesz, amikor folyamatosan előjönnek a dolgok. Reménykedem benne, hogy Del Toro nem hagyja majd, hogy bármit megváltoztassanak benne, mert sok sokkoló dologban lesz részünk, és bizony mindegyik ütni fog, mégpedig elég nagyot. Ha pedig hihetünk a pletykáknak, akkor 5 évadosra tervezik, ami idő alatt pedig tökéletesen ki lehet dolgozni a három könyvet, így én ezért is reménykedem abban, hogy nem lesz semmi megváltoztatva. Persze minimális kompromisszum fog kelleni, de a pilotból kiindulva, ezek tényleg minimálisak lesznek.

Happy birthday pumpkin

A túlélő, horror-FPS műfaj egyre népszerűbb a játékosok körében. Elég csak a tavaly megjelent Outlast címet említenem, de olyan, mára már klasszikusokká vált szériák is megérdemlik a gépelt betűt, mint a Penumbra vagy az Amnesia sorozat. Azt persze nem mondom, hogy az Among the Sleep is sorozattá növi ki magát, de maga az ötlet, működő képes.

Történetünkben egy 2 éves kisbabát alakítunk, aki egy jól sikerült szülinapi party után, tortától teletömött hassal hajtja álomra a fejét. Ám hajnalok hajnalán arra riadunk fel, hogy valaki vagy valami, éppen elveszi tőlünk hőn szeretett – és egyébként beszélő – Teddy macinkat. Uccu neki, elindulunk hát megkeresni, és miután kimentettük a mosógép fogságából elhatározzuk, hogy az est hátralevő részét az anyukánk mellett töltjük, mivel eléggé kikészített minket ez a mackó rablós akció. Ám nagy bánatunkra, amikor elérjük anyukánk hálószobáját, ő bizony nincs az ágyában, és ekkor elhatározzuk a jó öreg Teddy-vel, hogy bizony megkeressük.