Közelebb kerülni a művészethez úgy, hogy ezalatt a néző egy másodpercig se érezze magát indokolatlanul elveszve. Nagyjából ez a Frank legnagyobb érdeme, legalábbis a szimbólumé.

Viszont a szimbólum alatt, az idióta papírmasé-gipsz-akármi mögött ott rejtőzik egy Michael Fassbender is, aki most először definiálta igazán azt a jelenkori színészgenerációt, amit képvisel: veszni látszanak már az A-kategóriás öregek, és talán azért, mert egy jól csengő név önmagában már nem elég (ez persze csak egy ideális világkép, hisz a mozilátogatásokat még mindig ez a tendencia alakítja). A maiaktól viszont elvárjuk – és meg is kapjuk – azt a pluszt, ami nélkül például e film se nyújtana semmi többet, mint társai. Tom Hardy csupán tekintetével és torzított hangjával is játszott már, Gosling saját, önmagát definiáló zsánerben kezdett tevékenykedni (több-kevesebb sikerrel), Michael Fassbender pedig a mentális rendellenesség legkülönbözőbb pólusain egyensúlyozik, és szerencsére a fogyasztható határokon belül.

Történetet mesélni nem is igazán érdemes: egy zenei befutás sztorija ez, a vörhenyes Jon (Domhnall Gleeson) egy iszonyat spontán lehetőségből fakadva megcsillogtathatja nem létező tudását a noise-artpop területen zajongó, kimondhatatlan nevű bandában, próbástul, lemezfelvételestül, online-marketingestül, mindenestül. Két, egymáshoz nagyon közel álló zenész sorsáról van szó, akik mégis a lehető legtávolabb állnak egymástól: egyik mindent megtenne a széleskörű népszerűségért és azokért a művészi értékekért, amit a másik képvisel, ugyanakkor a túloldalon ott a visszazárkózott, a külvilágnak mégis végtelen boldogságot sugárzó életművész. Semelyikük sem tud mit tenni saját ambíciójuk érdekében, a bandán belüli viszonyok és zűrzavarok pedig csak tovább fokozzák a tehetetlenséget (ugyan már, Maggie Gyllenhaal, ránézel és egyből tudod, hogy csak feszkót akar szítani).

A színészek közül senki sem tud rendesen zenélni, mégis felvidít, hogy élő dalokat hallunk a film alatt, néhol (mindig?) hamisan, úgy, ahogy kell. Mégsem ezen van a hangsúly, hanem a kreatív folyamatok prezentálásán: mint a bevezetésben is írtam, a meg nem értett művészi indíttatások kerültek fogyasztható állapotban az ebédlőasztalra, egy jókora adag viszályhullámmal leöntve. Utóbbin nincs mit csodálkozni, hiába hajtogatja mindenki, hogy ki a normális, ilyen-olyan szemszögből senki sem az.

Ami a legfontosabb elvárásként léphet fel a film kapcsán: tud-e belőle bármit is tanulni a jelen szemtelenül fiatal zeneszerző-generációja? Nos, hiába szeretnénk többet tulajdonítani az – egyébként domináns szereppel apelláló – végtelen próbáknak, minden e körül az őrült maszk körül forog. Ettől függetlenül tud? Tud. Lássuk be, Frank szerepe első hallásra egyáltalán nem megerőltető, viszont értelmet csakis egy Fassbender-kaliberű figura tudott ráruházni, mindezt elvont szövegeléssel és idióta végtagrángásokkal. Remekül tálalta a zeneszerzéssel járó pozitív élményeket, és fájó viszontagságokat egyaránt, önmaga betegségével való leküzdéséről nem is beszélve. Jelen esetben pedig ezt kellett átadni a nézőnek, nem azt, hogy kell egy mágneses póznával zenei hangokat gerjeszteni. Múlt héten már elég stúdiótapasztalattal távoztunk Mark Ruffalo alkoholmámoros tanításai után, úgyhogy most egy kis underground kultúrát is érdemes tanulnunk. 

Érdemes az erre fogékonyaknak bevizsgálnia a Franket, habár remek képei, közönségbarát tálalása és közérthetően abszurd humora ellenére is erősen rétegfilm, és nem köthet le mindenkit egy fülsértően zajos zenekar felemelkedése, ráadásul néhol még a beavatottak számára is lassúcska, helyenként túlmegy a művészieskedés egészséges határán, és a Twitter-narratíva is néhol fáradt már. Akit viszont igen, az úgyis rájön, hogy ez nem feltétlen a zenéről szól: kisebb részt egy korrajz a reménytelen garázskomponistákról, nagyobb részt pedig, nos… nézz már erre az arcra! Tudnád nem szeretni, miután fals baritonján csak annyit énekel neked: "I Love You All"? Na ugye. 7,5/10

Jay Oliva továbbra sem tud hibázni, ugyanis az idei évben is elhozta nekünk azt a DC Comics rajzfilmet, amire bátran csettinthetünk elismerően. Oliva ráadásul a Batman - Assault on Arkham névre keresztelt rajzfilm keretein belül két legyet is ütött egy csapásra, hiszen amellett, hogy egy ütőképes Batman történetet tárt elénk, még kedveskedett az Arkham-játékok rajongóinak is.

Joker egy bombát rejtett el valahol a városban. Batman azon ügyködik, hogy minél hamarább megtalálja a pusztító fegyvert, ugyanis a fél város élete veszélyben forog. A küldetését azonban nem csak Joker, hanem a Suicide Squad is megnehezíti…

Ha egy percet is játszottál az Arkham Asylum nevezetű Batman-játékkal, akkor ez bizony a te rajzfilmed lesz, ugyanis ha igazak a hírek, akkor ez az alkotás, a játékban történt események előtt játszódik két évvel. Ez valószínűleg nem is csak szóbeszéd, hiszen a megalkotott univerzum egyezése, valamint Kétarc is tesz arról, hogy a hír igaz legyen. Szóval a nagysikerű Batman-játékvilág bővült egy 75 perces animációs filmmel, ami a színvonalat tekintve magabiztosan állhat oda a játékok mellé.

Csakúgy, mint a játékokban, itt is találkozhatunk egy rakás bűnözővel, akik azon fáradoznak, hogy Batman és Gotham népe elpusztuljon. A sötét oldalon most azonban nem, a mindig zseniális Joker hozza el a show-t, (Persze azért így sem kellett félteni az öreg bohócot) hanem „hű” csatlósa és szeretője, Harley Quinn, aki végre egy mozgóképes alkotásban is kapott akkora teret, amiben könnyedén kiteljesedhetett. Meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon ki kelthetné életre egy élőszereplős alkotásban Harleyt. Talán Emma Watson? Annyi biztos, hogy nagyot lehetne húzni vele egy Batman filmben. (Remélem Snyderék olvassák ezt!). Mindenesetre ez a jövő zenéje, úgyhogy egy hivatalos bejelentésig nem tudunk mást tenni, mint élvezni az Assault on Arkham remek hangulatát, amiben zseniálisan megrajzolt figurákat láthatunk viszont a képernyőn. A Warnernél újra tudták, hogy mitől döglik a légy, mert az utóbbi rajzfilmek talán legjobb rajzolásának lehettünk szemtanúi.

Amiben viszont mellé nyúltak, nem is kicsit, az nem más, mint a zene. Nem is értettem, hogy ezt hogyan gondolták komolyan? Ennyire idegen, semmilyen zenékkel telepakolni egy remek rajzfilmet, háááát… érdekes volt, és úgy gondolom, hogy emiatt a hiba miatt mindig érni fogja valamilyen negatív kritika ezt az alkotást, történjék bármi.

Az Assault on Arkham nem diktál nagy tempót, ezáltal nem is kell kapkodnunk a fejünket a játékidő alatt. A kapkodós, trehány munka helyett egy olyan rajzfilmet kaptunk, amiben nagy figyelmet fordítottak a karakterekre és a közöttük lezajló párbeszédekre. Oliváék ráadásul mertek durvább jeleneteket is beletenni a játékidőbe, amik tovább tudták fokozni az élményeket. Soha rosszabb DC Comics rajzfilmet! 8/10

Az 1937-ben készült eredeti címén The awful truth, magyarul szellemesen Kár volt hazudni-ra keresztelt vígjáték, minden ízében egy biztonsági játék volt a filmet készítő, Columbia stúdiótól. Ez a film minden olyan adottsággal rendelkezett, hogy sikeresé váljék. Kezdve a színdarabból készült habkönnyű történeten, és hamarosan megasztárrá váló Cary Grant-en keresztül, az ötször Oscar-díjra jelölt (ezért a szerepért is) Irene Dunne-ig. Az elismert vígjátékrendező Leo McCarey is ezért a filmért kapta először a Legjobb rendezőnek járó Oscar-díját.

És még kiskutya is szerepel benne!

Jerry Warriner (Cary Grant) és felesége Lucy (Irene Dunne) a New Yorki felső tízezer oszlopos tagjai, (ma ezt úgy mondanánk, hogy celebek) kételkedni kezdenek egymás iránt érzett hűségükben, nem is alaptalanul.

Míg Jerry azt hazudta nejének, hogy Floridában barnult le, - bár az igazság szerint a közelében nem volt az említett félszigetnek, - Lucy ezalatt az énektanárával töltött el egy igen izgalmas kocsiutat, mely sajnálatos módon egy út menti fogadóban ért véget, ám ne tessék rosszra gondolni, egy defektes autógumi okozta a kimaradást. Ahogy sejteni lehet, a történeteket egyik fél sem veszi be, majd hamarosan a válóperes bíróhoz vezet útjuk.

Mielőtt a bíróság kimondaná a válást mindketten, találnak egy új jegyest, Lucy egy unalmas oklahomai marhabárót (plusz édesanyját, aki vele megy mindenhova), Jerry pedig egy buta örökös lányt. Innentől pedig azt figyelhetjük, hogy hogyan és miképp próbálnak egymásnak keresztbe tenni.

A színészeknek nagyon nem kellett megerőltetniük magukat, Cary Grant szinte erre a szerepkörre született, Ralph Bellamy pedig, mint a vidékről feljött anyuci pici fia, akinek szinte más feladata sincs, csak beteljesíteni anyja akaratát: feleséget keríteni magának, és erre a megtisztelő feladatra pont Lucy-t szúrja ki. Akit Irene Dunne, kicsit haloványan testesít meg, mondjuk csak férjével veszekedni, és kínosan mosolyogni kell neki, nem is értem az Oscar jelölését. Ha már valakinek kapnia kellett volna, az Archibald Leach ismertebb nevén Cary Grant, aki ellopja a show-t mindenki elől. A film legjobb jelenetei is hozzá fűződnek, ő próbálja végig kínos helyzetbe hozni a feleségét, új udvarlója előtt, közben pedig Mr Smith-szel a kutyával játszik. (Mivel a bíróság láthatási engedélyt ad, hogy a kutyával, ami a feleségével közös tulajdonban van, játszhasson.)

Egyébként szerintem a kutya helyzetéből mindenki gyorsan levágja, hogy az eb a filmben a házastársak közös gyerekét testesíti meg, az meg igen finom szimbolikára utal, hogy Smith-nek hívják a kutyát, azaz magyarul kovácsnak, mivel az ő közre működésükkel ismerkedtek meg, és a válás után is ő „kovácsolja” össze őket.

A film vége felé pedig kapunk egy elég hitetlen fordulatot, ahol az addig Lucy-t minden eszközzel kibékíteni próbáló Jerry hirtelen egy örökösnőbe habarodik bele, majd mintegy, a fagyi visszanyal elven, ő kerül egyre idétlenebb helyzetekbe felesége által.

A film jórészt humorát az idővasfogával szemben megőrizte, de ezt inkább a Molire-t idéző helyzet komikumának köszönheti. Mivel az, szinte örökké megmosolyogtató marad, ha a féltékeny férj, Cary Grant azzal az idiótán bárgyú mosolyával az arcán, felesége énekbemutatójára tör be, és nem a sejtett szerelmi légyott helyére. A másik erőssége a filmnek, a gyors, pattogó riposztok, ami miatt nem hiába nevezik ezt a filmet az amerikai screwball comedy-k ősatyjának.

Maga a szó is érdekes, a screwball, alapvetően idiótát, bolondot jelent, de a baseball-ban is használják a csavart labdákra, amik összevissza szállnak, és nem lehet kitalálni az érkezési helyüket. Ezek a vígjátékok általában, mint a Kár volt hazudni esetében is, a gyors, pergő ritmusú dialógusokra épült szerelmi történetek (ebben Howard Hawks filmjei voltak utolérhetetlenek). Ahol általában a férfi és a nő a film elején utálják egymást, veszekednek párat, majd a végére rájönnek, hogy igazából szeretik a másikat. Gyakran a rangkülönbség adja az okot a perlekedésre, vagy egy krimi-szálon fut a történet. Egy külön ágat képeznek a műfajon belül a „válóper után rájövünk, hogy szeretjük egymást” filmek is.

Egy szó, mint száz a Kár volt hazudni maga nemében egy műfajalkotó mozi, melyet még olyanok követtek, mint a Pénteki barátnő (1940) vagy a Párducbébi (1938), szintén Cary Grant főszereplésével, aki nagyon ráérzett ezeknek, a történeteknek az ízére, és élete végéig ilyen a szerepkörben maradt.  8/10

Nem a legegyszerűbb a sikeres rajzfilmeket a filmvászonra álmodni, és ezt az 1994-es Flintstone család is bizonyította. A Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki története egészen a 60-as évekig nyúlik vissza, amikor is Joseph Barbera és William Hanna megálmodták, majd műsorra tűzték Frédiéket. Kezdetben 1960-1966 között futott a sorozat a televíziók képernyőjén, de a sikerek után a későbbi években is előszeretettel sugározták a rajzfilmet. Ahogy teltek az évek, úgy egyre többen próbáltak újítani a Flintstone család történetén, aminek végül a legkockázatosabb projektje az 1994-es mozifilm volt John Goodman és Rick Moranis főszereplésével.

Frédi egy pályázat során a bányából egészen egy főnöki állásig jut, ahol mondhatni korlátlan hatalom kerül a kezébe. Azt természetesen nem sejti, hogy a háttérben egy álnok elnök próbál meg rajta keresztül meggazdagodni…

Bár én a filmet a mai napig szívesen megnézem, és röhögök Frédi idióta poénjain, de nem szabad elfelejteni, hogy az egész projekt egy halott ügy volt már akkor, amikor megálmodták, hogy élőszereplős változat készül a Flintstone családból. Frédi és Béni történetét ugyanis nem lehet ennél jobban felvinni a filmvászonra. Hiába a fejlettebb CGI, hiába a nagyobb költségvetés ez a rajzfilm soha nem fog igazán jól működni élőszereplős változatban, pláne úgy, hogy John Goodman se lesz már fiatalabb.

Apropó színészek… John Goodman kiköpött Frédi! Zseniális casting, nem is lehetett volna jobb embert találni a szerepre. De igazság szerint ez majdhogynem az egész filmre igaz. Rick Moranis is jó választás volt Béni szerepére, Elizabeth Perkins is jól hozta Vilmát, valamint a kicsit duci Rosie O'Donnell is egészen jó volt Irma szerepében. Összességében a színészekkel nem volt gond, de maga a hangulat a túl műanyag látvány miatt nem volt az igazi. A történet pedig nagyon banális volt.

A film igazából John Goodman miatt válik nézhetővé, de ha nem vagy rajongója a színésznek, vagy nem a 90-es években láttad gyerekként az alkotást, akkor nem hiszem, hogy érdemes lenne nekiülni, mert a nosztalgiafaktoron kívül nem sok értékelhető dolog van benne. A Flintstone család 2000-ben kapott egy előzményfilmet is, de az annyira rossz lett, hogy azzal már vallatni lehet.  5/10

„Ez a legszörnyűbb börtön a földön és ennek oka: A remény. Hosszú évszázadok óta mindenki, aki itt rohad, felnéz a fényre és arról ábrándozik, hogy kimászik. Milyen könnyű, milyen egyszerű… És mint a hajótörött, aki vizet iszik, mert rábírja a kínzó szomjúság… Úgy halnak meg a próbálkozók. Mert az igazi kétségbeesést a remény táplálja.”

Ha a „Vak tyúk is talál szemet” közmondással szeretnék jellemezni egy filmstúdiót, akkor az csak is a Warner Bros. lehet. No, nem azért, mert annyira ritkán csinálnak jó filmeket, vagy, mert nem értenek a pénzcsináláshoz, hanem azért, mert sokáig nem tudtak mit kezdeni a DC Comics jogokkal, majd hirtelen arannyá változott minden. Nem tudom mi lelte őket bő 10 évvel ezelőtt, amikor Christopher Nolannak adták a Batman franchise-t, de a stúdió történelmének talán legjobb döntése volt. 

Egy álom vált valóra, amikor először láttam a Kezdődik-et. Egy álom folytatódott, amikor megnézhettem a Sötét lovagot, és egy álom fejeződött be, amikor az éjféli vetítésen, a terem legjobb helyéről végignézhettem Batman felemelkedését, más szóval a legendává válását. Nolan véghezvitt egy, addig lehetetlennek tűnő feladatot és egy olyan képregényfilmes trilógiát alkotott meg (nem lehet elégszer leírni), ami nem csak egy szimpla filmtörténeti remekmű lett, hanem egy zsáner legfényesebben ragyogó csillaga is egyben. A végső epizód ugyanakkor nem lett hibátlan, sőt… de méltó lett arra, hogy befejezzen egy akkora kalandot, amiről nem csak évek, hanem évtizedek múltán is beszélni fogunk. És nem azért mert annyira rossz lett, hanem mert képes volt Bob Kane és Bill Finger képergényhősét olyan magasságokba emelni, amiről korábban nem is álmodhattunk. 

„Csak ő a hős, akit a város megérdemelt, de most épp nincs rá szüksége. Azért vadászunk rá, mert képes lesz túlélni. Mert ő nem hős, hanem egy néma őr, éber védelmezőnk. Egy sötét lovag.”

Miután Christopher Nolan felépítette a Sötét lovag trilógiájának alapjait, bemutatta Bruce Wayne-t és létrehozta Batmant, készen állt arra, hogy szabadon eressze a hősben rejlő potenciált, és megalkossa minden idők legjobb képregényfilmjét, a Sötét lovagot. A megszámlálhatatlan mennyiségű éltető kritika, a rajongók tömkelege, valamint az IMDB-n elfoglalt 4. hely is azt tanúsítja, hogy Nolan ismételten képtelen volt hibázni, és tovább fényesítette a saját, valamint a Denevérember szobrát. Nolan egyszerre felelt meg a profitorientált, dollárszemű nagymenőket foglalkoztató stúdiónak, a nézőknek, a Bob Kane és Bill Finger kettősnek, valamint saját magának is. A Heath Ledger halála miatt amúgy is többszörös figyelmet kapó Sötét lovag végül vitathatatlanul felnőtt ahhoz a szinthez, amit a Batman-mítosz, és a legelvetemültebb rajongók is felállítottak. Ilyen teljesítményre tényleg csak a legnagyobbak képesek!

Nolan tudta, hogy ha 2005-ben megteremti a megfelelő alapzatot a szériának, akkor a folytatásban, a világ legjobb képregényes gonoszával karöltve, képes lesz túlszárnyalni az első rész sikerét, valamint olyan magasságokba fog tudni emelkedni, ami elegendő lesz a halhatatlansághoz, illetve amivel kiérdemli, hogy dupla oldalt kapjon a történelemkönyvekben.

„És miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!” – Dr. Thomas Wayne

Körülbelül 4-5 éves lehettem, amikor egy pokrócot csíptettem a nyakamba egy csipesszel azzal a céllal, hogy Batmanné váljak, és valószínűleg nem is én voltam az egyedüli olyan gyerek, aki így tett, és hitte, hogy ő a denevérember. A képregények és a Burton-féle Batman megpecsételte a gyermekkoromat, és az akkor kialakult rajongásom a mai napig tart.

Batman csupán egy képregényhős, legalábbis ezt állítják, de én úgy gondolom, hogy jóval több ennél. Egy szimbólum, egy fogalom, és egy olyan jelenség, ami túlmutat a papírlapokon megjelenő figurán, és a TV-ben feltűnő valódinak tűnő hősön. Batman az a személy, aki a való világban is jelen van, de nem megfogható, nem elérhető, egyszerűen csak érezzük. Érezzük, mert miatta lehet újra gyerek egy felnőtt, és miatta álmodozhatunk egy olyan dologról, ami bár sosem fog megtörténni, de jó. A szívünk mélyén tudjuk róla, hogy csak egy álom, illetve mese, de a szürke és megannyi rossz dologgal átitatott bolygón kell az, hogy néha csak kikapcsolódjunk, és ebben bizony tud segíteni egy ekkora hős.

A Batman előtt Christopher Nolan csupán három filmmel mutatta meg a világnak, hogy ő is létezik, és ő is rendez filmeket. Ekkor még úgy tűnhetett, hogy hatost dobott a dobókockán, mert – nagyjából – tapasztalatlan rendezőként megkapott egy kihalt – ám nagy múlttal rendelkező - franchiset. Igen kihalt, mert Joel Schumacher olyan mélységekbe taszította a képregényhőst, hogy onnan nagyon nehéz volt kikaparni. De Nolan nem csupán kikaparta a mélyből, hanem felélesztette, megreformálta, és minden eddigi filmnél komolyabbá tette. Ha azt mondom, hogy nem volt könnyű dolga, akkor finoman fogalmaztam, hiszen Batmannek óriási a rajongótábora, így meglehetősen veszélyes volt hozzányúlni az ő storyjához. De sikerült neki, méghozzá olyannyira, hogy szerintem ekkora sikerre még ő maga sem számított.

A producerek között felcsillan Judd Apatow neve, és mindjárt máshogy állsz hozzá. Mondjuk, ha itthon nem arra törekedtek volna, hogy valahogy a címbe erőszakolják a feltételezett szinopszist (szerelemre, hangszerelve), akkor erre nem a főcímig kellett volna várni.

Az ír John Carney kapott egy lehetőséget, hogy nagyágyúkkal forgathasson, Amerikában, még ha a kritikailag agyonméltatott Once már 2006-ban napvilágot látott. John Carney zenész (3 évet basszerozott a Frames-ben, ha ez számotokra mond valamit): már régebben is szerzett zenét saját filmjéhez, és ez most sem történt másképp. Mindemellett pedig már eleve zenéről regél: fogja a depressziós producer Mark Ruffalot, mint hobbi alkoholistát, útját ütközteti a frissen ejtett Keira Knightleyval (aki jobb zenész, mint exe, a Maroon 5 frontembere, mégis ijesztően vicsorog), és együtt elkészítik sufni lemezüket, New York utcáin, mindazok autentikus (?) hangzásvilágával.

Érdemes-e mostani páciensünket echte romantikus vígjátékként emlegetni? Nem. Vissza is kanyarodhatunk a címhez: a Begin Again az újrakezdések tanmeséje (még ha igazából nem is erre, hanem az első jelenetek többszöri elbeszélésére utal), ebben pedig egy elég kellemes, mosolycsalogató zeneipari szál foglal helyet (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt), egy viszonylag visszafogottabb, szerényebb, de legalább észszerű érzelmi vonallal az oldalán (persze csak ha éppen nem Adam Levine szerencsétlenkedik a kamera előtt, megint). Míg előbbi pont egy lépéssel a jó irányba van attól, hogy nézőit botfülű dilettánsnak nézze – hiszen nem ez volt a cél, maga a film is szemberöhögi magát, elvégre utómunka nélkül BIZTOS jól szól az a hegedű a sikátorban -, utóbbi magában hordoz némi kellemetlen bájt, a szó nemnegatív értelmében. Mert hiába meghitt a közös éjszakai zenehallgatás a belvárosban, szerencsére annál azért valamivel összetettebb kémia forog a karakterek között, mint hogy látatlanban összehozzuk a fiút a lánnyal, még mielőtt egy képkockát is látnánk.

Vicces, mert ennyi, nincs tovább, és még jól is szórakoztam. Miért? Lehet, hogy nem létezik az az Apatow-varázs, amit feltételezek a színfalak mögött, mégis volt valami, ami kölcsönzött annyi (hozzá képest jelentősen visszafogottabb) pimaszságot, amennyivel a humor lazán a jó ízlés határain belül ingázhat. Így pedig a film kiemelkedhet a blőd romkomok közül, sokkal inkább az Igazából szerelem súlycsoportjába rangsorolva önmagát. Aztán ki tudja, lehet csak annyi a titok, hogy valahol mindenki Mark Ruffalora akarja inni magát, aki, ha ilyen fergeteges formában bírja tartani magát a következő Marvel-passzusig, simán kinövi szuperhősként újradefiniált személyazonosságát, és immáron szélesebb körökben is többnek tarthatják meg nem értett méregzsáknál. 7/10