Rest in Peace, Bro!

Egy vadonatúj DLC érkezett a napokban a Devolver Broforce nevezetű játékához, melyben a Feláldozhatók 3 szereplőivel zúzhatjuk szét a pályát kedvünkre, miközben természetesen a küldetéseket is toljuk. (Steamen ingyenes!) A Broforce-ban már megismerhettük azt az érzés, hogy milyen a 80-as és 90-es évek legnagyobb akciósztárjaival/ figuráival aprítani, de most azt is átélhetjük, hogy milyen Feláldozhatónak lenni. Belebújhatunk Broney Ross (Sylvester Stallone), Bro Christmas (Jason Statham), Trent Broser (Arnold Schwarzenegger), Bro Caesar (Terry Crews), Bronar Jensen (Dolph Lundgren), Toll Broad (Randy Couture), valamint Broctor Death (Wesley Snipes) bőrébe is, hogy elkapjuk a gonosz Mel Gibson-t.

Noooooo…

Töménytelen mennyiségű tesztoszteron társult az amúgy is férfias akciójátékhoz. A játszható karakterek nem csak nevükben, de a fegyvereiket tekintve sem maradnak el a filmben látottaktól. Tehát, Snipes és Statham pengékkel, Stallone pisztollyal, Crews pedig (Nekem személy szerint Crews karaktere jött be a legjobban, mert Ő szolgáltatta a nagybetűs zúzdát.) egy minigunnal teszi próbára Mel Gibson hadseregét. De természetesen a többiek sem okoztak csalódást. 

Mission Failed!

Sajnos a tesztoszterontól duzzadó játékmenetet nem sokáig élvezhetjük, ugyanis a 10 küldetésből álló kiegészítőt legrosszabb esetben is maximum 1 órán keresztül lehet játszani single player módban. Bár tény, hogy ez az egy óra majdhogynem felejthetetlen élményekkel fog minket gazdagítani, de sajnos összességében kevés a tökéletes boldogsághoz, úgyhogy kapjuk elő az eredeti Brocforce játékot, mert az Expendabros csak egy kis szelet az egészből, ami szép és jópofa ugyan, de sajnos rövid. 7,5/10

Nem sokat kellett volna alakítani a magyar címen, hogy tényleg helyénvaló fordításnak legyünk szemtanúi, ugyanis a tökéletes cím úgy nézett volna ki, hogy Pofáznak és VÉGÜNK! Tim Story egy újabb gyöngyszemmel kedveskedett a nagyérdeműnek, melyben az ezerszer lerágott buddy-cop kliséket rakosgatta egymásra úgy, hogy végül semmit nem sikerült felépítenie.

Ben, a gimnáziumi biztonsági őr az elmúlt hónapokat azzal töltötte, hogy megpróbálta bebizonyítani Jamesnek, az atlantani rendőrség nyomozójának, hogy megérdemli a húgát, Angelát. Amikor Ben felvételt nyer a rendőrakadémiára, akkor úgy érzi, hogy ezzel kivívta James tiszteletét. A nyomozó azonban bizonyítékot akar Ben rátermettségére, így Ben kénytelen egy napot eltölteni a rendőrök való világában…

Nincs azzal semmi gond, ha sablon-sablon hátán van, de amikor már a kreatív ötletek teljes hiányát tapasztaljuk, akkor kissé húzhatjuk a szánkat. Tim Story legújabb alkotása semmi, de tényleg semmi újat nem tud felmutatni. A film története ráadásul döcögve halad a célja felé, amiben a nagydumás, stand-up comedy műfajban igencsak aktív Kevin Hart beszél megállás nélkül. Ez teljesen rendben is lenne, ha Hart poénjainak lenne értelme, és nem csak a levegő beszélne másfél órán keresztül.

A Ride Along lehetett volna jó film, de pont az hiányzott belőle, ami miatt ezt a filmet leforgatták. A poénok! Annyira gyenge, és annyira kevés viccet hallhattunk a másfél óra alatt, amennyit egy átlagos drámai filmben. Se Ice Cube, se Kevin Hart nem tudott betaláló, egyszerű, de nagyszerű beszólásokat összerakni, ami miatt a film inkább hasonlított egy akció-bűnügyi filmre, mint egy vígjátékra. A végeredmény azonban így sem lett szebb.

Egyetlen egy pozitívum van a Pofázunk és végünkben, hogy egyáltalán nem nézhetetlen. Ez azért nagy szó, mert kiemelkedő dolgokat nem tapasztalhattunk a játékidő alatt, de az összkép valahogy mégsem lett vállalhatatlan. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy a buddy-cop filmeket nem lehet elrontani, maximum jobbra vagy gyengébbre készíteni. A filmet igazából azoknak ajánlom, akik szeretik a buddy-cop zsánert, vagy akik tényleg nem tudják, hogy mit nézzenek. Egyszer simán vállalható. 5/10

Az 1973-as Ördögűző sikerét nem kevesen irigyelték, így van ezzel az Il medaglione insanguinato (magyarul véres medálra fordítható, de Amerikában The night child címen is forgalmazták) című olasz alkotás is, mely az eredeti filmhez nem tudott felnőni, de még sajnos a korszak más ördögös filmjeihez képest is unalmas alkotásnak bizonyult. Mai szemmel nézve az alcíme (Perché?) is hirtelen többlet tartalommal bír, mert ez ugyebár azt jelenti magyarul: Miért van ez?

Michael Williams-ra rájár a rúd, most veszítette el feleségét egy tűzesetben, és lánya Emily is egyre furcsábban kezdett viselkedni a balesete óta. (legalábbis a Jill Perkins szerint, aki a lány dadája, és reménytelenül szerelmes Michael-be). Szóval szegény embernek a démonokról készülő dokumentumfilmje miatt a festői szépségű olaszországi Spoleto-ba kell utaznia, hogy egy igen érdekes ördögöket ábrázoló képről konzultáljon Cappelli grófnővel, aki óva inti a festmény felhasználásától. Közben összejön Joanna Morgan-nel a film gyártásvezetőjével, - a lánya össze-vissza vizionál - majd cigizni kezd és rohamai lesznek. De mi köze lehet a volt felesége medalionjának az egészhez? Ki festette a különös ördögös képet? Mi lesz a Michael-Jill-Joanna szerelmi háromszög vége?

Az első, amit le kell szögeznem, hogy a film atmoszférája kiváló. Nem hiába volt a rendező Massimo Dallamano Sergio Leone első két westernjének (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért) fényképésze. Ez a késő nyári idő, amely a filmre rátelepszik, mint egy finom kávé gőze, mely a mozi első negyven percében olyan kecsesen elbódít, majd lassan álomba ringat. És bizony ez a figyelem rovására megy, 90 perces a film, de simán két órásnak érzi a néző. Lassan, szinte óvatosan hömpölyög előre a cselekmény, amelyet néha-néha Emily hülye látomásai vagy rohamai zavarnak meg. A felvázolt rejtély (ki festette a képet, ember vagy ördög?) olyan feszültségmentesen van elénk vázolva, hogy kár szót vesztegetni rá.

A fő vonzóerő, amiért én is megnéztem a most taglalt alkotást, az az Emily, a poszttraumás stresszben (?) szenvedő kislány. A súlyos Elektra komplexusban (ez adja a végső csavart) szenvedő lánykára próbálják az Ördögűző filmből koppintott rohamokat ráhúzni, de ne aggódjon senki, egyik jelenetbe köpköd és cigizik, a másik jelenetben meg már apjával és új barátnőjével krikettezik.  Hát ez nem túl horrorisztikus, ahogy az sem, hogy 53 percet kell várni az első gyilkosságra, és az sem valami fantáziadús. Plusz negatívum, hogy a film jócsajának, Joanna Cassidynak még vetkőzős jelenete sincs. Hát mi ez a prűdség kérem? A legszimpatikusabb alak a filmben Capelli grófné, aki „látó” képességgel van megáldva, még sem hallgat rá senki sem, pedig a történet felében azt szajkózza, hogy itt bizony hullák lesznek. Mondjuk egy 17. századi lincselésre alapozza meséjét, (pontosabban Emily-re hasonlító megölt kislány szellemére jelenik meg előtte) ami valamiért nem túl meggyőző fenyegetés szereplőink számára.

Így visszatekintve a filmre, leginkább az eurohorror-fan embereknek, a kísérletező kedvű és a szigorúan korhatár nélküli horrorfilmekre utazó (egyáltalán van ilyen?), nézőknek ajánlanám. Mivel nem rossz film ez, csak csöppet vontatott. De egy borongós nyári délutánon simán rá lehet hangolódni. 6/10

Azt hiszitek, hogy Robert Downey Jr. a leglazább Marvel hős? Tévedtek! David Hasselhoff mindenkin túltesz, bár maga a film, amiben játszik nem ér többet egy marék döglött lepkénél, de hát ez kit érdekel, amikor a jó öreg Hasselhoff a főszereplő. Köztudott, a Marvel képregénykiadó alapanyagai a régi időkben nem muzsikáltak valami fényesen a televíziók képernyőjén, és ezzel a kijelentéssel még visszafogott voltam... Értékelhető élőszereplő film nem is nagyon látott napvilágot.

A terrorelhárítás központjából elrabolják Baron Von Strucker holttestét és vele együtt a Halál arca nevezetű gyilkos vírust. A gyilkos kór egyetlen szakértője az a Dr. Armin Zola, akit Berlinben őriznek. A mindenre képes Hydra szervezet hadat üzen Nick Furynak, aki minden eddiginél nehezebb kalandba keveredik…

Úgy gondolom, hogy elég nagy kritika egy filmnek az, ha David Hasselhoff a legnagyobb pozitívum az egész alkotásban. No, de még mielőtt rátérnék a film értékelésére, fontos megjegyeznem, hogy számos ismerős név tűnt fel a Zűrös csodaügynökben, akivel találkozhatunk/találkozhattunk a jelenleg is táguló Marvel-filmes univerzumban. Gondolok itt Armin Zola-ra, akit az Amerika kapitány filmekből ismerhettünk, vagy arra a Baron Von Strucker-re, aki a Bosszúállók 2. részében fog feltűnni, illetve arra a Nick Fury-ra, akit jelenleg Samuel L. Jackson formál meg.

A Nick Fury film sorsa amiatt pecsételődött meg, hogy az alkotást eleve a televíziók képernyőjére szánták, ezáltal a büdzsé igen alacsony volt, amit pillanatok alatt észre is lehetett venni. A lelkesedéssel ugyan sose volt gond, de ha megnézzük, hogy az eleve TV-filmnek készülő Marvel produkciók mire vitték a 90-es években, akkor nem is nagyon lepődünk meg a gyenge végeredményen. Igazság szerint magával a filmmel nem is lenne akkora baj, mert egy Dredd bíró vagy Spawn színvonalat simán tudott volna hozni, de pénz nélkül, olcsó kellékekkel nem nagyon lehet mit kezdeni. Rod Hardy rendező nem is valami nagy név a szakmában, de az író, David S. Goyer már annál inkább. Ugyebár ő a későbbiek során olyan filmeknél működött közre, mint a Sötét lovag trilógia vagy az Acélember.

Az olcsó, TV-filmes kivitelezés arra volt jó, hogy Hasselhoff keménykedhessen egy kicsit, de másra igazából nem. A Hydra szervezet tele volt képzetlen, ezüstre festett katonákkal, akiknek az élén az a Vipera nevezetű egyén volt látható, akit valószínűleg egy elmegyógyintézetből szalajtottak a forgatás előtt. A végeredmény egy sablonos, cseppet sem élvezhető Nick Fury film lett, amit csak azoknak merek ajánlani, akik David Hasselhoff rajongók (Van ilyen?) vagy hardcore Marvel fanatikusok. 3,5/10

„Számomra valahol félúton vagy egy svábbogár és a szomjúságtól kipállott szám sarkában összegyűlő fehér nyál közt...de a te esetedben, kivételt teszek." - Cyrus Grissom

Ki a kedvenc színészed? Nicolas Cage! Igen… volt idő, amikor ezt mondtam, mert ez volt az igazság. De tulajdonképpen ki tudna ezzel a ténnyel vitatkozni a Con Air megnézése után, amikor a játékidő alatt olyan Nicolas Cage-el találkozunk, aki fehér trikóban feszít a hosszú hajával, miközben a belassított jelenetekben szúrós tekintettel néz a rosszfiúkra. Simon West első, és mindmáig legjobb filmjét a 90-es évek vége felé, 1997-ben készítette el, amikor is olyan színészek álltak a rendelkezésére, mint a főszerepben lévő Nicolas Cage, vagy a John Malkovich, Ving Rhames, Steve Buscemi, Danny Trejo, John Cusack, Monica Potter névsor. Ez a film eleve sikerre született!

A Fegyencjárat az a repülőgép, melyen a világ legelvetemültebb bűnözőit szállítják. Közéjük keveredett az a Cameron Poe, aki éppen azon a napon szabadult, amikor a Fegyencjáratot elrabolták a bűnözők. Poe hamar ráeszmélt arra, hogy az elmúlt 8 éve a börtönben semmi nem volt ahhoz képest, ami Cyrus Grissom irányítása alatt történt. Az élete veszélyben, de csak Ő képes arra, hogy megfékezze a rosszfiúkat…

Aki egy intelligens akciófilmbe szeretne csöppenni, az most azonnal hagyja el a Fegyencjáratot, mert a következő két órában nem azt fogja kapni, amire számít! Ugyanis ez a film buta, logikátlan, és veszettül giccses, de mindez kit érdekel, amikor az egész úgy működik, mint a legújabb Ferrari, ami kigurul a Maranello-i gyárból. Simon West, karrierjének legjobb filmjét dobta össze, amiben megelevenítette a 80-as éveket, illetve hozzáadta a 90-es évek remekbeszabott akciófilmes hangulatát, aminek hála egy olyan végeredményt kaptunk, amit bátran nevezhetünk a korszak egyik legjobb akciófilmjének. Sőt, ha továbbmegyünk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy a Fegyencjárat volt az egyik utolsó igazán férfias akciófilm, ami napvilágot látott. Itt még megkaptuk azokat a beszólásokat, amikre mindig is vártunk, illetve végig érezhettük a levegőben azt az izzadtságszagot, amitől nem undorodunk, hanem imádjuk.

Simon Westék ráadásul nem csak a főhős karakterével voltak elfoglalva, és nem csak őt akarták végig nyomatni, hanem a bűnözőket is. De hát mit is lehet tenni, amikor olyan színészt tehetsz a főgonosz szerepébe, mint John Malkovich? Cyrus tipikusan az a rosszfiú volt, aki okos és kegyetlen. Úgymond a tökéletes gonosztevő, akit csak a tökéletes főhős győzhet le. A legnagyobb pozitívum azonban nem magának a karakternek a megírása volt, hanem, hogy hagyták kibontakozni Malkovich-ot. Egy ekkora színésznek kell is a tér, és ő itt megkapta. Maga mellett ráadásul olyan arcokat tudhatott, mint Ving Rhames, Steve Buscemi, és Danny Trejo. Szóval akárhogy is nézem ez a szereposztás sehogy sem sülhetett volna el rosszul. Mondom ezt úgy, hogy Nicolas Cage és Malkovich sem erre a szerepkörre született, de mégis úgy teljesítettek, mintha évek óta ezt csinálnák.

A Con Air két órás játékideje alatt egyszer sem unatkozhatunk, ugyanis végig elérik azt, hogy fennmaradjon az érdeklődésünk a film iránt, amit vagy egy akciójelenettel, vagy egy nagyszerű beszólással, vagy szimplán egy giccses, már-már hatásvadász pillanattal érnek el. A Fegyencjárat „személyében” tehát egy régimódi akciófilmet ismerhetünk meg, ami a tesztoszterontól duzzadó férfias akciófilmes zsáner egyik legjobbja, még akkor is, ha Nicolas Cage a főszereplő! 9/10

Remake, reboot, adaptációk és egyéb bőrlehúzások virágkorát éljük manapság. Ezzel szerintem nincs is akkora gond, hiszen ha nem is mindig filmtörténeti remekművek, de sok esetben szórakoztató filmek látnak napvilágot. Ez történt 2010-ben is, amikor a 80-as évek (1983-1987) nagysikerű amerikai akció sorozatának, a Szupercsapatnak az egészestés változata került a mozikba. A film a pénztáraknál megbukott ugyan, de a végeredmény egészen pofás lett.

A Hannibal Smith ezredes vezette különleges alakulat volt korának a legjobbja. Egyszer azonban olyan bűnnel vádolták meg őket, amit el sem követtek. A csapat viszont ezek után sem széledt szét, hanem még nagyobb sebességfokozatba kapcsoltak, hogy bebizonyítsák a saját igazukat, valamint hogy az ártatlanokat is megvédjék…

Nem jó érzés azt látni, hogy olyan filmek buknak meg a pénztáraknál, amik jóval nagyobb sikerre születtek. Eközben Adam Sandler és bandája pedig megszámlálhatatlan mennyiségű Benjamin Franklin-es zöldhasúban fürdik nap, mint nap… A Szupercsapat egy remek, nem túl nagyot markoló akciófilm, amiben igazi nagymenők ragadtak fegyvert. A bukás épp ezért volt számomra érthetetlen, ugyanis egy Liam Neeson, Bradley Cooper, Sharlto Copley, Jessica Biel, Patrick Wilson névsor, akárhogy is nézem, nem cseng rosszul.

A legnagyobb problémája a filmnek talán az lehetett, hogy nem volt benne egy igazi „Rosszfiú”. Mr. T anno hatalmas népszerűségnek örvendett, és mondhatni elvitte a hátán az egész sorozatot, ami nem is csoda, hiszen a játéka és a megjelenése is nagyszerű volt. (Persze nem csak róla szólt az egész.) Quinton 'Rampage' Jackson-ra hiába nem lehetett panasz, az igazi Rosszfiút nem sikerült megidéznie, ami által a csapat összképén sajnos egy igen nagy folt keletkezett. Azonban a folt nem adott okot arra, hogy ne működjön jól a Liam Neeson által vezetett négyes. A film pont emiatt lett végül igazán jó, mert csapatként sikerült megidézni az igazi A-Team-et. Hannibal Smith, Szépfiú, Murdock és Rosszfiú is képes volt arra, hogy az akciók közepette elsüssenek néhány jól betaláló poént, hülyüljenek, és ezáltal minket is szórakoztassanak.

A forgatókönyvet egyáltalán nem készítették bonyolultra, de ez nem is volt gond, mert a csapat működött, és a játékidő alatt úgyis őket figyeltük. Ami viszont már bántó volt, azt a meglepően gyengére sikeredett CGI, ami egy 2010-es, viszonylag nagyköltségvetésű alkotásnál felettébb kínosan hatott. Tény, sok esetben fizikai törvényeket meghazudtoló módszereket használtak Hannibálék a feladatok teljesítéséhez, de ez akkor sem volt ok arra, hogy rossz legyen a látvány.

A Szupercsapat összességében jól működik, és a hibái ellenére is azt lehet róla mondani, hogy mindenképp érdemes egyszer legalább nekiülni, mert kikapcsol, szórakoztat, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy egy rakás jól csengő nevet vonultat fel. Úgy gondolom, hogy ennél több nem is kell egy szombat esti mozizáshoz. 7/10

Aki igazán menő akart lenni a 90-es években, az rendelkezett egy Action Man figurával, hiszen nélküle nem volt igazi a gyermekkor. Joe Dante, a Szörnyecskék (+ Piranha, Üvöltés) rendezője úgy gondolta, hogy jó ötlet lesz összegyúrni Gizmóék történetét az akciófigurákéval, hiszen ezek együttesen majd olyan filmet fognak alkotni, ami minden gyerek számára a tökéletes kikapcsolódást fogja jelenteni. Ez részben sikerült is neki, de…

Egy hadiipari cég, a Globotech bekebelez egy játékgyártó vállalatot. Az új elnök úgy gondolja, hogy érdemes lenne kicsit felturbózni a játékokat, hogy minden eddiginél élethűbbek lehessenek, ezáltal nagyobb profithoz jussanak. Azonban azzal nem számolnak, hogy a Chipkatonák és a Gorgoniták, egy óriási háborúba kezdenek az aktivizálás után…

… Nem tudta elérni azt, hogy ne a Szörnyecskéket lássuk a film, minden második percében. Lényegében ugyanazt a filmet forgatta újra játékfigurákkal. Ezzel nincs is nagy gond, mert maga a film szórakoztató, pláne ha kisgyerekként nézed meg. De nem tudott olyan újszerűnek hatni, mint Gizmóék. Ez meg is pecsételte az alkotás sorsát a jövőre nézve, ugyanis a Szörnyecskékkel ellentétben, ez csak egy volt a sok, szórakoztató B-feelinges alkotás közül, ami a 90-es években látott napvilágot.

Bár a film nem hatott újszerűnek, de mégsem lehetett rá haragudni. Maguk a játékfigurák mind-mind nagyszerűen voltak kivitelezve, ezáltal egy gyerek tényleg bele tudta élni magát a történésekbe. Chip Lecsap őrnagy és bandája félelmetes, és kegyetlen volt, míg a Gorgoniták, Íjász vezérletével a jóság, és az ártatlanság megtestesítői voltak. A háború alapjáraton köztük zajlott, de miután a Chipkatonák agyát elöntötte a vér, már az emberek sem maradhattak ki a „jóból”. Pörgős és kegyetlenül akciódús filmet készített el nekünk Joe Dante, ami bár sok-sok sablont tartalmazott, de azokat többnyire jól sikerült kivitelezni a filmvásznon. Néhol, tényleg csak 1-2 helyen kellett volna alakítani rajta, és akkor talán egy még jobb film kerekedhetett volna ki belőle. (Mondjuk Kirsten Dunst karakterén kellett volna még dolgozni néhány órát…)

Joe Dante agymenése egy szórakoztató filmet eredményezett, ami bár jól mutat a direktor úr filmográfiájában, de végül nem tudott eljutni a kultikus státuszba, ahogy azt a Szörnyecskék tette. Viszont a 90-es években felnövő gyerekeknek, szerintem ez egyáltalán nem jelentett gondot. 6/10

Bármennyire is tagadhatatlan, hogy Luc Besson talán sehogy sem lehetett volna ennél meggyőzőbben önmaga, azért legbelül motoszkál bennem a gondolat: miért?

Egy bizonyos pontig még biztos voltam abban, hogy ha a francia legenda ennyi hosszú év után önmaga vezényli le saját történetének rendezését, akkor annak valami nyomós oka van. Nos, 90 perc után még továbbra is fennáll ez a tény, csak maga az ok kissé átalakult. Még most érdemes tisztázni mindezt: a Lucy a Besson-életmű 90-es éveinek modernkori fellángolása, de csak ami a stílust illeti. Ez lenne a fentebb említett ok, és semmi más. Mondhatná a kiéheztetett nép: „végre valahára”, és mondja is csak nyugodtan! Annak ellenére, hogy részemről nem lettem lenyűgözve a látottaktól, a film ezen aspektusát kétségtelenül bitangerősnek tartom: e mögött a sallangmentes, ámbár idióta ámokfutás mögött ott áll minden, ami miatt szerettük az elmúlt évtizedek akciófilmjeit, pláne a Besson-fémjelezte darabokat. Az öreg végre kiírt magából minden villangót, és most egy telekinézisben nem szűkölködő ügyet szolgált fel kitartó fanatikusainak, egy dögös akciócsaj tolmácsolásában.

Akkor mégis, mi lenne a probléma? Talán az, hogy ennyi, és nem több. Ne értsetek félre, nem úgy nem több, hanem inkább úgy nem több (micsoda különbség). Mert ugyan abszolút jóleső érzés véget nem érő nosztalgiahullámokban mártózni, mégis azzal az érzéssel távozunk, hogy csak egy üres fílinget kaptunk. Mintha nem is filmet néztünk volna, csak a 90-es évek jellegzetesen franciás hangvételét próbálta megrágcsáltatni velünk az alkotó, egy totál üres sztorival és lélektelen színészekkel az oldalán. Nem csoda, hogy távozáskor könnyen keserédes lehet az a bizonyos szájíz.

Mégis, utóbbiakat semmiképp sem aposztrofálhatod egyértelmű negatívumokként, és már hangoztattam miért: hiába ez a rendkívül röhejes alapkoncepció (most kapcsold ki az agyad egy blockbuster erejéig, hahaha), és hiába lenne célszerű Scarlett Johansson számára a vizuális szórakoztatás egy másik területe felé kacsintgatnia (ha már mi folyton kacsintgatunk), azonban így, hogy mindenki számára világos a rendező személyének kiléte, hirtelen szebbnek látjuk a dolgokat. Csak látjuk, ez nem feltételezi egyből, hogy azok is. Persze, hogy blődség az agykapacitás Morgan Freeman-tétele, de a film végkimenetele sem ennek szakmaiságát akarta alátámasztani. Persze, hogy másfél óra alatt nem lehet túl sok tennivalóval felruházni Lucy-t, de legalább ennyi idő alatt ismét keménykedhet a koreai maffia, mint ahogy régen is. És persze, hogy jellegzetes alakok nélkül még ez a rövid játékidő is könnyedén az unalomba fulladhat, de autósüldözést kapni egy európai filmestől mindig hálás dolog, pláne ennek egyik szakértőjétől.

Egy szó, mint száz, Luc Besson az előzetessel sem kívánt zsákbamacskát árulni: egy kicsit a régi énjét kívántuk már, hát most megkaptuk, még ha ezt közel sem sikerült 100%-ra feltornázni úgy, mint agyi kapacitásunkat. Erre viszont nem is volt szükség, mert mondjuk ki nyugodtan, ez csupán zsánerének némileg modernizált középszere lett, és nem a rossz értelemben, sőt, éppen e degradáló kifejezés pozitívabb példájaként értendő. Csak éppen nem is várhatjuk el, hogy mindenki beérje ennyivel, különösen egy olyan blockbuster-szezonban, ahol Tom Cruise okos, mégis mozgalmas sci-fit hoz, a Marvel végre vérvonalat és hangvételt frissít, vagy éppen CGI-majmokkal váltunk ki érzelmi katarzist. Mert egy ilyen erős vágtában Besson visszatérése nem nevezhető többnek szimpla ábrándozásnál a régmúlt felé. 5/10