Mindenki ismeri a Need for Speed játékokat. Az 1994-ben indult játékfranchise minden idők egyik legsikeresebb autóversenyes szériává nőtte ki magát az évek során. Ez a siker nem is vonható kétségbe, hiszen rendre sikerült a fejlesztőknek élvezhető, benzingőzzel átitatott illegális autóversenyeket elénk tárniuk, aminek hála olyan részek születtek meg többek között, mint az Underground 1-2 vagy a Most Wanted (ha csak az újabbakat említem). 2014-ben, az NFS széria 20. évfordulója alkalmából egy mozifilmet is megcsodálhattak a rajongók, ami véleményem szerint egy bukásra ítélt ötlet volt, de a végeredmény mégis meglepően jól sikerült.

Tobey tehetséges autószerelő és versenyző. A csapatával azon vannak, hogy eljussanak a De Leon versenyre, ahol a világ leggyorsabb autói versenyeznek egymással. Azonban Tobey garázsa a csőd szélén áll, így kénytelen belemenni egy olyan versenybe, ahol nagyot kell kockáztatnia. A verseny katasztrofálisan ér véget, Tobeyt pedig elmeszelik 2 évre. Kiszabadulása után bosszút forral Dino Brewster ellen…

Maga az alapötlet, miszerint filmet kell készíteni az NFS-ből, mikor a Halálos Iramban széria a virágkorát éli, meglepően kockázatos vállalkozásnak tűnik. Egyrészt nehezen lehet elképzelni, hogy egy jó film kerekedjen ki belőle, másrészt mi újat lehet mutatni ebben a zsánerben? Scott Waugh rendező nem is azokat a jól bejáratott sablonokat használta fel, amivel a Halálos Iramban széria feljutott a csúcsra, hanem egy másik irányba terelte a filmjét. Kevesebb tuc-tuc zene, kevesebb villogás, és még kevesebb feszített tempó. A Need for Speed film, egy 900 lóerős dráma, ami inkább mondható lassúnak, mint száguldozónak.

A filmet egyértelműen, az itt-ott feltűnő csodajárgányok (Izomautók + az új matchboxok), valamint az Aaron Paul - Dominic Cooper kettős járatja a csúcsra. Arra a csúcsra, ami igazából arra volt elég, hogy a filmet élvezni tudjuk és jól szórakozzunk. Bár Scott Waugh újat nem mutatott, csak egy másfajta megközelítésből mutatta be az autóversenyes kalandot, de sikerült elérnie azt, hogy a sablonok, az ismert bosszúsztori jól működjön a filmvásznon, még akkor is, ha a játékidő indokolatlanul hosszúra sikeredett, ami számos üresjárattal járt.

Így lett végül a kicsivel több, mint két órás filmből egy nézhető kellemes csalódás, ami ugyan sose lesz klasszikus, és a zsánerében sem lesz uralkodó, de egy nyári napon, a strandot kipihenve igenis ki tudja kapcsolni az embert, és néha ez is elég a boldogsághoz. Főleg, hogy a versenyek és borulások remekül lettek kivitelezve. 6/10

Kijössz a moziból, és indokolatlanul behódolsz az Ice Cube-kultusznak. Tényleg, Phil Lord és Christopher Miller (akik idén már legóztak is egy nagyot) szűk két óra alatt elérte, hogy akármikor erre az arcra nézek, spontán besírok. Az éttermi jelenete már egészen konkrétan fájt.

Ne siessünk ennyire előre, amúgy maga a film is kiemelkedő volt, ami az idei év vígjáték viszonylatát illeti. Folytatásként is kitesz magért: nem rejti véka alá, hogy gyakorlatilag az önismétlő számozott részek paródiája, lévén ő maga is ebben a versenyszámban fut. Csak mondom, ez tudatos lépés volt: Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) megint templomba zarándokol a különleges munkakör betöltése érdekében, ugyanazon az utcán, utána megint suliba mennek (igaz, gimi helyett most egyetemre), és megint a terjesztőt kell felkutatniuk, blabla. Konkrétan ki is mondják a kulcsmondatot: ez ugyanaz a munka. Így persze mindenki halálra unná magát, de szerencsére semmiféle unalmas, repetitív sztorira nem kell számítani: segítségünkre van a film önironikus hozzáállása, minek hála teljesen jól tud működni az előző részhez hasonló felépítés, legyen szó a cselekményről vagy a fordulatokról egyaránt. Simán szemberöhögi magát, és ezt a stáblistás jelenetsor példázza a legjobban (figyelem, itt mindenki begolyózott, de komolyan!), de éppenséggel a bevezetés TV-sorozatos jellegét is fel lehetne hozni (ha már alapanyaga is az).

Ezen kívül – akár célszerű, akár nem – nyilván úgy könnyű ítélkezni egy efféle komédia folytatásáról, hogy többet nevettünk-e mint legutóbb vagy sem? Többet. Hála az égnek nem csak az első részt idézgeti (habár azt is jól műveli), hanem bebizonyítja, hogy a Tatum-Hill-duó másodjára is faszán dübörög a vásznon, és ha kell, újat is tudnak mutatni, már ami a poénokat illeti. Természetesen semmi grandiózus fejlődésre nem kell számítani, sőt az érzelmi szálak (igen, leírtam) tehetnek a folyamatosan fokozódó hangulat alkalmankénti megtöréséért. Mégis, szerintem egy egész jó kémiájú párossá lettek, humoruk pedig akármennyire is kretén (és bizonyára belső ösztönből fakadó, elég csak rájuk nézni), szélesebb körben is képes betalálni. Egyedül talán a mellékszereplők muzsikálnak egy hangyányit gyengébben az előző részhez képest (ezt bizonyítja az a néhány pillanatnyi cameo is), minden más szempontból egy fokkal ütősebbre, hangulatosabbra sikerült a Jump Street szembeszomszédja, ahol még Jonah csaja is dögösebb. Talán volt egy pont, ahol valamiért elnyújtottnak éreztem, de mondom, a fent említett szál az oka ennek.

Ugyan nem igazán lenne ínyemre, ha pontszámilag magasabbra kellene lőnöm a 22-t a 21-nél – enélkül is príma szórakozás –, mégis kénytelen leszek: egyrészt imádom, hogy Lord és Miller továbbra sem szándékozik idióta sulis humorral előállni (pláne nem könnyen korosodó, aktuális poénokkal), másrészt a már említett önismétlést tényleg zseniálisan használták ki, és ezzel a film felülmúlta elődjét, harmadrészt pedig…

…hát legyen, kijátszom azt a fránya Ice Cube-kártyát! Itt ülök fél napja, és azóta is bármikor felidézem magam előtt a csávó ábrázatát, kurvára nem tudok leállni a vigyorgással. 8/10

„Az embernek az őrültségnek csak piciny szikrája jut. Azt nem szabad elveszíteni.” – Robin Williams

Chris Columbus, a családi filmek koronázatlan királya, az 1993-as évben sem okozott csalódást azoknak az embereknek, akik egy remek vígjátékot szerettek volna megnézni a tv-ben. Bár a filmet mindig boldogan veszem elő újra és újra, az elmúlt napokban történt események azonban mégis egy kissé szomorúvá tették a Mrs. Doubtfire-t. Ugyanis Robin Williams 63 éves korában elhunyt, így a mindig vidám komikus által elsütött poénokat egy kis keserűség követte.

Daniel Hillard élete romokban. A felesége válni akar, a munkáját elveszíti, a gyerekei pedig egyre távolabb kerülnek tőle, ugyanis a bíróság döntése értelmében csak heti egyszer láthatja őket. A kétségbeesés szélén álló Daniel egy eszement ötlettel áll elő, ami már inkább beteges, mint nagyszerű, de legalább találkozhat a gyerekeivel. Nőnek öltözik, és házvezetőnek áll…

Valamiért úgy érzem, hogy a 90-es években volt egy furcsa jelenség a családi filmek körében, aminek hála több kivételes, vagy legalábbis magas szintet képviselő alkotás látott napvilágot. Elég csak Chris Columbus, vagy Robin Williams filmjeire gondolni. Ha nem is a legtökéletesebb munkák kerültek ki a nézők elé, akkor is szerethetővé tudott válni a többségük, holott a rendezők és a forgatókönyvírók egyáltalán nem vetették meg az ezerszer átrágott sablonok használatát. Sőt, tovább is megyek… ezen filmek nagyobb része olyan giccsbe fulladt alkotások lettek végül, amik már-már a jó ízlés határait súrolták, hiszen a szereplők közötti kapcsolatok szélsőséges drámai esetek, vagy szélsőséges pozitív cselekedetek voltak. (A mindig elsütött „a család a legfontosabb” mondanivaló pedig csak hab a tortán.) A néző pedig csak nézte, és nézte az adott filmet, és a másfél vagy két órás játékidő után boldogan kelt fel a televízió képernyője elől, mert tudta, hogy ez most jól esett neki.

A Mrs. Doubtfire is pont egy ilyen produkció lett végül. Egy sablonos giccses családi vígjáték, amit a nagy dráma után boldogság, majd egy kisebb dráma, és a végső happy end követett. De még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez baj, és ez a filmet negatív irányba vezette el, az téved. Robin Williams zsenialitásából származóan nem azt tartottuk a szemünk előtt, hogy „húú, ez mennyire ismert recept”, hanem, hogy mennyire nagyszerűen tud játszani ez az ember, és milyen jól elviszi a hátán a filmet. Williams poénjai eredetiek, és találóak voltak. A forgatókönyvben lévő kisebb fordulatok, pedig tökéletesen vitték tovább a történetet. Bár, a film egyértelműen Williamsé, de azért Sally Field és Pierce Brosnan feltűnése se ejtett sebet az alkotáson.

Több mint 20 év távlatából tehát bátran kijelenthető, hogy Robin Williams egyik, hanem a legközkedveltebb filmje a Mrs. Doubtfire, ami egy igényes, jól kivitelezett vígjáték lett Chris Columbus rendezőtől. A blogon ezzel a filmmel szeretnék megemlékezni róla, és kívánni, hogy legyen neki könnyű a föld. Viszlát Mrs. Doubtfire, Viszlát Robin Williams. 8/10

Eltitkolt gyöngyszemre lelni az elmúlt évek animációs forgatagában ritka, mégsem lehetetlen küldetés. Ahogy változik a közvélemény popkulturális állásfoglalása, úgy nyílhat szélesebb perspektíva is a kínálat felé, és nem fog elsuhanni a figyelem afelett, ami nem Disney, nem Pixar, de legkevésbé nem idióta beszélő lajhár. De az is lehet, hogy már mindenünk tele van azzal, hogy az idei év kasszasikerei között csupán folytatások és spinoffok képviseltetik magukat rajzfilmek terén, és a Kaze Tachinu (Szél támad), valamint a végtelenségig elborult Lego Movie kivételével egy valós unikumra sem bukkanunk igazán. Akár előbbi, akár utóbbi indok fog beigazolódni, úgyis elkezdünk kutakodni régebbi mesék irányába, ösztönözzön erre pozitív visszhang, vagy éppen valamilyen jubileum. Mindkét tényre kiváló példa Brad Bird első egészestés bemutatkozása 15 évvel ezelőttről, amikor is még messze volt a Pixar-nál való debütálása (Incredibles). Ráadásul nem csak időileg, de lelkileg is jócskán: a Szuper haver (az érzékenyebbeknek Iron Giant) úgy tud a legjobb barátod lenni, hogy közben a nyakadra küldi a kormányt, atomháborúval fenyeget, viszi a kocsit, és még a mókust sem engedi a pajtába. Csak egy szovjet óriásrobotot.

Hát kívánnátok még a fentieknél is viszontagságosabb körülményeket a siheder Hoghart számára? Pedig ő az, aki felleli a kisvárosi szóbeszédek központjában álló orosz csúcsfegyvert, mégis a segítségére siet, akármennyire is abszurd kezdeményezés ez egy kiscsókától egy irdatlan acéltömeg árnyékában. Az éjszaka tilosban járkáló Hoghart viszont pillanatok alatt megérteti magát az óriással, tanítani kezdi, és egy meg nem értett szeméttelepi roncsművész udvarában rejtegeti, és nem csak keményen dolgozó és aggódó anyja elől, hanem egy őrült ügynöktől is, de még inkább a rémisztő világító szempárról ijedten pletykáló kommunától. Aztán ki tudja, lehet, hogy félelmeik jogosak, és Hoghart végül a hidegháború rideg szovjet téglájává avanzsálódik. Ez utóbbi kimenetel azonban mégis életidegen egy kisfiútól, aki mindössze annyit fog fel az érpattanásig feszülő nemzetközi helyzetből, hogy ha elbújik a pad alá és feje fölé teszi kezeit, túlél minden atomtámadást. Ugyanakkor ezen hiányos kompetenciák között tornyosulhat ki a jól ismert gyermeki naivitásból fakadó nyitottságra való hajlandóság: míg mindenki legyőzhetetlen kolosszusként emlegeti, addig Hoghart azonnal a „havert” látja a robotban, érdeklődik iránta, képzi, óvja, védelmezi, sőt még nyilvánvaló képregényes alul műveltségével is kezd valamit, és szuperhős ideológiákkal ruházza fel. 

Mit is mondhatnék, nem éppen gyenge mutatvány ez egy hidegháborús témát feldolgozó rajzfilmben – persze 1999-ben már nem is merész –, pláne nem túl szokványos helyettesítése a szovjet űrcsoda a nincstelen kóbor kutyáknak, abból is a semmi rosszat nem akaró, csupán törődésre vágyó fajtájának. Az pedig instant győzelem, hogy a fiú felfedező jelleme egy pillanat alatt átszáll a nézőre is, és a szíve szakad meg minden egyes pillanatban, amikor a robot és környezetének feszült ellentéte egy pillanat alatt ássa ki magát a felszínre, és a néző csak azért rágja a körmét, hogy a páncél belsejében tényleg egy igazi barát szíve dobogjon, ne pedig a szovjetek iszonyatos fegyvertára csörömpöljön, ami ellen maga a robot is küzd. Még akkor is fájhat az a szív, ha könnyen félrepozícionálható mivolta miatt is (tipikusan az a gyermeki bájba csomagolt, mégis felnőtt ríkató mese, kicsiknek, nagyoknak egyaránt) rövidre sikerült a rajzfilm. Pedig még annyi mindent végignéznénk ettől a fiú-robot párostól, hiába volt még így is embert próbáló sorsuk, és hiába sikerült Brad Birdnek minden jelentősebb gondolatot beleszuszakolnia ebbe a szűk másfél órába.

Lehet, most olvasol először erről az alkotásról, de ha mégsem, még akkor is felmerülhet benned a kérdés: hogy kerülhette el a világ figyelmét egy kritikailag agyonméltatott rajzfilm, ami nem csupán igényes animációval, de mély tartalommal is apellál? Habár megeshet, hogy Brad Bird számára ez jelentett zöld lámpás szabad utat a Disney garázsába, mégis fű alatt jelent meg a Szuper haver, amit akár a Warner nyúlszívűsége is indokolhatott egy olyan évtizedben, ahol a Pixar hosszú évekre definiálhatta magát, mint a rajzfilmipar koronázott technológiai császára, és mint emocionális atyaúristen egyaránt. Ma már ez nem történhetne meg: nem tartom túl valószínűnek, hogy még ma is alábbhagyó figyelemmel kerülhetne megjelentetésre egy Szuper haver-kaliberű mű, amiben úgy érvényesülhet a gyermeki báj és humor, hogy eközben a jelenkornak is lehetősége adódik beleszagolni a régmúlt rémült hangulatába. Pedig lássuk be, ahogy egy igazán báránylelkű robot is hallgat a szép, baráti szóra, úgy bárki más is hálás lehet azért, ha találkozhat egy ehhez hasonló elrejtett kincsre. Csak mutassa meg a kisebbeknek is, mondjuk egy aktuális Disney-agyrém két epizódja között. 9/10

Amikor egy előzetes nem csupán csak lenyűgöz, hanem bolonddá és megszállottá változtat, akkor nincs mit tenni. Ott kell lenni az első vetítésen, mert az álmok csak akkor válhatnak valóra, ha végre láthatod azt a filmet, amit már hónapok óta kinéztél magadnak, és ami nem hagy nyugodni. James Gunn legújabb filmje, a Galaxis őrzői olyat mutatott az első képsoraival, kiszivárgott jeleneteivel, amit már nagyon rég óta nem láttunk. Egy blockbustert, ami nem csak egyszerűen jól van összerakva, hanem van saját stílusa, és abból akkor sem enged, ha rászakad az ég.

Peter Quill egyik munkája során ellop egy titokzatos gömbszerű valamit. Naivan azt gondolta, hogy ha megszerzi, majd leszállítja az árut, akkor megkapja a kis pénzét, aztán éli tovább az életét. Ekkor tűnik fel Ronan bandája, akik minden erejükkel azon vannak, hogy megszerezzék a gömböt, mert csak azzal tudnak világuralomra törni. Quill bajba kerül, és csak úgy mászhat ki belőle, ha a galaxis legidiótább, legfurcsább élőlényeivel köt szövetséget…

Először is. Semmit, de tényleg semmit nem tudtam a Galaxis őrzőiről egészen addig, amíg be nem jelentette a Marvel, hogy készítenek egy ilyen képregényadaptációt. Mondom oké… biztos jó lesz, mert többnyire eddig is kellemesen szórakoztam a kiadott filmeken, de arra egy cseppet sem számítottam, hogy egy ismeretlen csapat, így levesz majd a lábamról. Gunnék ugyan nem sok újat, sőt igazából semmi újat nem mutatnak a történetmesélés terén, de mégsem érezzük azt, hogy ezt már láttuk, és hogy ez már unalmas lenne. Gunn fogta a legapróbb sablondarabkákat, majd szépen egymásra helyezte, hogy meglegyen az a masszív alap, amire aztán ráöntheti a Galaxis őrzői sajátos stílusát, aminek a segítségével egyeduralkodóvá tudott válni a Marvel filmek között. Stílus. Az, ami ennek a filmnek volt. Az, ami ezt a filmet naggyá és valamilyen szinten egyedivé tette. Míg a Vasember 3-ban a poénok többsége vakvágányra futott, addig itt nem csak, hogy betaláltak, hanem egyenesen kibillentettek a foteledből.

Szóval az a kijelentés, miszerint ez a legjobb Star Wars film a Star Wars eredeti trilógiája óta, téves. Mert ez a film bármennyire is jó, soha nem válik majd olyan fontos, és filmtörténeti remekművé, mint Lucas akkori filmjei. Viszont, a zsánerében, a Marvel filmes univerzumban előkelelő helyet követel magának, amit még évekig, sőt évtizedekig birtokolni szeretne. Ez meg is lehet neki, mert bátor húzás volt a stúdiótól egy viszonylag ismeretlen (a többségnek biztosan) képregényt, egy sajátos stílusban megfilmesíteni. A kockáztatás bejött, mert a film a blockbusterek terén majdhogynem hibátlan lett, hála a stáb nagyszerű munkájának.

Azonban a legnagyobb kérdés az volt a film előtt, hogy az ötfős társaság, hogyan működik majd együtt, a kamerák előtt. Jól, sőt remekül! A kapcsolatot mindig lehetett érezni közöttük, még akkor is, amikor még ellenségként tekintettek egymásra. Jól megírt, ügyesen megformált karaktereket láthattunk viszont a filmvásznon, akik ráadásul nem fogták vissza magukat, ha egy kis ökörködésről volt szó. Mindegyikőjükben ott volt az a kis ördög, ami arra ösztönözte őket, hogy az egyenes úton is kacskaringózva menjenek végig. Persze mindezt úgy, hogy végig élvezzék azt, amit csinálnak. Mi nézők pedig szakadtunk a röhögéstől, mert régen láthattunk ennyi vérbeli idiótát a kamerák előtt. Bár a szinkron többnyire jó volt, de mégis úgy gondolom, hogy ezt a filmet eredeti hanggal kell megnézni, mert úgy fog teljes erejéből betalálni.

Chris Pratték tehát elhozták a nyár, sőt az év, de talán az elmúlt évek legjobb blockbusterét, aminél végre nem csak két-három dolgot lehet kiemelni, hanem igazából mindent. Forgatókönyv, színészek, KARAKTEREK, ellenfelek, ZENE, akciójelenetek (na, jó… azért 1-2 helyen elbírták volna a kevesebb vágást is.) illetve ami a legfontosabb, hogy át tudták lépni a saját árnyékukat a stúdiónál és végre bevállalták a nehezebb utat. Az éltető kritikák tehát nem csak a reklámkampánynak köszönhetőek, hanem annak, hogy ez a film tényleg király lett, úgyhogy irány a mozi, mert aki ezt kihagyja, az az év egyik legnagyobb sikerét fogja kihagyni. Száz szónak is egy a vége. A kritika röviden. I am Groot. 10/10 

A jó film nem csupán arról ismerszik meg, hogy kellemes érzéssel hagy távozni: néhol megteheti – és meg is teszi -, hogy másfél órára egy jobbkormányos BMW-be zár egy férfival és annak minden nyomasztó problémájával, mígnem London felé tartva már vele együtt teszel tanúbizonyságot a káoszba torkollt élet feletti kontrollvesztésről.

Kell-e még hangoztatnom Tom Hardy zsenialitását? Kiéheztetett hiénaként csaphat le most rajongótábora a Locke-ra: már két éve, hogy legutóbb képernyőn láthattuk. Azonban nem is akármilyen ez a visszatérés. Hardy a film egyedüli látható szereplője, és az egyetlen helyszín, ahol játszania kell, egy komfortos BMW, kihangosítóval felszerelve. Mégsem királyi a kényelem, sőt mindamellett, hogy Tom Hardy a forgatás során valóban náthásan küszködött a hátralévő kilométerekkel (miközben telefonpartnerei egy közeli szállodából játszották el csupán hallható szerepeiket), leküzdendő problémái már önmagukban embert próbáló küldetések bármely férfi számára, hát még egy kiadós vezetés alatt egybesűrítve! A színésznek előző szerepei során kimértebb karaktereket kellett hoznia, melyek mögött ott lapult a vadállat, és csak akkor tombolhatott, ha például demagóg nézeteit kellett megosztania a (képregény)világgal. Most viszont minden érzelmét kibeszéli magából a lélektani út alatt, ezzel pedig önmagához képest is simán dobogós szerepet hozott. Nem a legjobbat, de azért bőven sikerült új elemekkel bővítenie saját eszköztárát.

Mindez viszont egy másodpercig sem jelenti azt, hogy Ivan Locke lenne a férfiak megtestesített példaképe, vagy éppen „Anglia legjobb embere”, amivel az egyik beszélgetés során méltatták. Az út folyamán egy élet három szignifikáns pillére felett születik ítélet, és e végzéseknek pláne nem kell mindenki számára békés konklúzióval bírniuk. De Steven Knight célja nem is ez volt: az általa megírt értékrend abszolút szubjektív, szóval nem meglepő, ha érdekellentétek lépnek fel közted és őközte, sőt ez szerintem teljesen magából értetődő. Annál inkább érdemes végigkövetned egy bukott helyzet két lábra állítását, legalábbis annak szándékát, a konfliktusok elsimításáért való törekvést. Továbbá pedig nem vitatható el Locke tragédiájának igazi unikuma sem, a prezentálás, amely szempontból bármely eddigi mobildráma elhalványul (már ha az eddigi próbálkozások, mint mondjuk a Cellular, képesek voltak definiálni egy efféle műfajt). Nem kell forradalmi ötleteket keresni a forgatókönyvben: a vonal túloldala enélkül is élettel teli, szinte magad előtt látod a történéseket, pedig még mindig csak egy gondterhelt sofőrt vesz a kamera, senki mást.

Ritkán jutnak el ehhez hasonló ötletek hazai mozikba, és sajnos ez sem érte el a vásznakat. És mégis, valamiért úgy érzem ez nem probléma, hisz’ a Locke egy tipikusan magányos filmélmény, de ezt már az Empire is megírta helyettem: kisebb vásznú, sötét helyiségért kiált az év egyik legnehezebb utazása. 8/10

David Ayer neve nem hangzik rosszul, hiszen olyan műveket köszönhetünk neki, mint a Nehéz idők, az Utcai királyai, és a 2012-es év egyik meglepetés filmje, az Utolsó műszak. Ezek ugyan nem tökéletes filmek, de szórakoztatóak, emellett, ha Isten is úgy akarja, akkor bizony az idei év második felében Ayer fogja az egyik legnagyobb durranást szolgáltatni a Fury című filmjével. De még mielőtt Brad Pitték kimennek a harcmezőre, vessünk egy pillantást a Szabotázsra, melyben Arnold Schwarzenegger mutatja be nekünk, hogyan is kell szivart szívni.

John 'Breacher' Wharton egy elit drogelhárító osztag vezetője. Az egyik munkájuk során kirabolják az egyik drogkartellt, hogy a megszerzett pénzt elosszák egymás között. Azonban a pénz eltűnik, a csapat tagjai pedig elkezdenek hullani, mint a legyek…

Kijött az első előzetes… „Húú, ez király!!! Ez tökös és véres lesz!” Gondolja a legtöbb ember. Majd szépen ráeszmélünk arra a kis apróságra, hogy a forgatókönyvet az a Skip Woods írta, aki eddig az összes munkájánál egy rakás szart hozott létre. No, tehát akkor mégis mi lesz a Szabotázzsal? Semmi jó. Egy közepes, nagy potenciállal rendelkező alkotás lesz végül, amit tönkretesz a forgatókönyv. És így is lett…

Míg David Ayer próbált alkotni, addig Skip Woods ellene dolgozott. A Szabotázs alapjáraton egy fasza akció-kriminek készült, amit el is ért volna, ha nem egy Skip Woods szintű okostojás dolgozik a stábban. Maguk a karakterek ütősek, és jópofák voltak, ráadásul izomszag is volt bőven. Arnold pedig színészkedett! De tényleg… ennyi nagyszerű karakterrel lehetett volna valami igazán faszát csinálni, mert végre nem a PG-13-as korhatár besorolás lett a veszte a filmnek. Adott volt minden ahhoz, hogy az utóbbi évek egyik legstílusosabb, legbetegebb és legvéresebb akciófilmjének legyünk szem és fültanúi, amiben ráadásul az Osztrák Tölgy parádézik. 

Azonban akkora káosz kerekedett ki a filmből, ami miatt sem kriminek, sem pedig akciófilmnek nem lett jó végül. Talán Ayer sem pörgött 100%-on, mert tudta, hogy neki majd a Furyval kell tarolnia. Persze, ettől függetlenül ez nem lehet kifogás arra, amit itt láthattunk. Bár az utolsó 2-3 perc annyira badass, hogy arra nincsenek szavak. (Ez némi plusz pont)

A Szabotázs, végeredményében messze alulmúlta a várakozásaimat, aminek hála csak azoknak ajánlom az alkotást, akik szeretik Arnoldot. Minden más esetben egy hatalmas nagy csalódás, és nagyjából 2 óra veszteség lesz az életünkből. Kár érte, mert volt benne fantázia, de amíg ilyen Woods-ok odaülhetnek az íróasztal fölé, és dolgozhatnak Hollywoodban egy rakás pénzért, addig sok efféle csalódást fogunk még megérni. 5/10

A sablonos tini horrorokból Dunát lehetne rekeszteni. Tudjátok azokból, amelyekben egy rakás fiatal szerepel, akik bulizni, vagy kirándulni indulnak, de a kalandozásuk során összefutnak a csúnya gonosz ellenségekkel, majd végül jól rábasznak. A mostani szereplők Brazíliában kirándulnak, no de nem a Foci VB miatt…

A Végzetes kitérő is ezt a jól bevált, már-már unalomig használt receptet használja fel a siker érdekében, ám hiába a viszonylag jól csengő Josh Duhamel és Olivia Wilde névsor, amikor a John Stockwell által rendezett film, összességében nem mutat többet, mint a zsáner tucat alkotásai. Ugyanakkor mégsem tudom azt mondanám rá, hogy nézhetetlen lenne, ugyanis 1-2 helyen sikerült olyan atmoszférát megteremteni, ami miatt már elismerő szavakkal tudjuk éltetni az film egyes részeit. (Gondolok itt a barlangos jelenetekre, vagy éppen az elhagyatott ház környezetére.)

A legnagyobb probléma Stockwell filmjével, hogy az első fél óra konkrétan elveszi a kedvünket a továbbiaktól, ugyanis semmi érdemleges nem történik benne. Lassan halad a story, ráadásul élvezhetetlen. Viszont, ha túléljünk ezt a részt, akkor beindulnak a dolgok. Kapunk egy kis vérengzést, egy kis thrillert, de a végeredményt tekintve így sem leszünk teljesen elégedettek. A Végzetes kitérő tulajdonképpen egy hullámzó középszerű horrorfilm, amit csak azoknak merek ajánlani, akik kedvelek ezt a tini horroros zsánert, mert amúgy teljesen felejthető. 4/10