Végső állomás 3 (2006)

2006-ban elérkeztünk a Végső állomás franchise első olyan részéhez, amikor már tényleg azt érezhette az ember, hogy ennek semmi értelme. Miért lett leforgatva – nyilván a pénz miatt – amikor már a második epizód színvonala is jócskán elmaradt az elsőtől. Pedig azzal, hogy visszatért James Wong, azt hihette a naiv filmnéző, hogy újra lesz valami értékelhető a szériában, de a rendező visszatérése nem pozitív húzás volt a stúdiótól, hanem egy újabb szög beverése a haldokló sorozat koporsójába.

Ismét megkaptuk az ismert forgatókönyvet, csak most annyi különbséggel, hogy a karakterek rosszabbul voltak kiválasztva és megírva, mint a Barátok közt mesterien kivitelezett szereplői. Nem elég, hogy a 99%-uk idegesítő volt, de még rátett egy lapáttal a dolgokra az, hogy nem egyszerűen csak buták, hanem már-már balfaszok voltak. Ezáltal teljesen élvezhetetlenné tették a játékidőt, illetve a halál mókáját. 3,5/10

Végső állomás 4 (2009)

Mindenki nagy örömére tovább folytatódott a Végső állomás széria, mely most már nem csak gyökér karakterekkel, hanem Asylum színvonalú látvánnyal is szórakoztatta a négyérdeműt. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy egy percre se élvezzük a látottakat, amik már annyira, de tényleg annyira hihetetlen dolgok voltak, hogy a korábbi részek ehhez képest majdhogynem dokumentumfilm jellegűek voltak.

Bár tudom beteges, de korábban tudtam röhögni azon, ahogy a forgatókönyvíró kiírta a különböző karaktereket a filmből, de a David R. Ellis kezei alatt elkészült filmben még ez sem volt élvezhető. De nem baj, a 40 millió dollárból elkészült film a hibái ellenére is bankot robbantott, ugyanis világszerte 186 milliót szedett össze. Hiába, az emberek szeretnek szenvedni… 2,5/10

Végső állomás 5 (2011)

Bár a 3. és 4. rész teljesen megpecsételte a Végső állomás széria sorsát a jövőre nézve, a 2011-es esztendőben azért a New Line Cinema volt annyira profi, hogy egy viszonylag, a franchise-hoz mérten méltó lezárást készítsen Steven Quale rendezővel karöltve. A történet igazság szerint hozza ugyanazt, amit az előtte lévő részek, de sikerült bele tenni egy olyan csavart, amire nem számíthattunk, és ami pontot tett végül az i-re.

Én személy szerint semmi extrát nem vártam el a legrosszabb negyedik rész után, de meglepődve tapasztaltam, hogy utolsó nekifutásra – még, ha az USA-ban nem is hozott olyan sok pénzt – sikerült egy elfogadható, nem erőltetett és nem komédiába fulladó halálbemutatót tartani. Ez véleményem szerint több mint dicséret, nézve azt, hogy hová süllyedt az egész Végső állomás kaland. Tehát sikerült elérniük azt, hogy a végén ne szomorkás hangulatban keljek fel a székemből, hanem olyan arcot vágjak, ami arról árulkodik, hogy: „Nem is volt ez olyan rossz…” 4,5/10

Miután az első rész egész szép kis summát hozott a stúdiónak, egyértelművé vált, hogy el kell készíteni a Végső állomás folytatását, hiszen a mondás szerint addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A 2003-as esztendőben meg is kapta a nézősereg a „hőn áhított” második részt, amiben sajnos előjöttek a tipikus bakik, amik egy B színvonalas alkotás sequel-jénél elő szoktak jönni. A világszinten majd’ 100 milliós bevétel azonban így is azt jelentette, hogy a film érdekelte a nézőket.

A halál egy terv szerint dolgozik. A fiatal Kimbery azonban megálmodta a halál tervét, és ezáltal megúszott egy hatalmas autóbalesetet az autópályán. A megérzése segítségével nem csak a saját, hanem mások életét is megmentette. Azzal viszont nem számolt, hogy a terv felrúgásával egy olyan kalandba keveredik bele a többi túlélővel egyetemben, amiből szinte lehetetlen kimászni…

A szememben két Végső állomás epizód létezik. Ez, illetve az első. Bár, már itt is érezni lehetett, hogy egy felesleges bőrlehúzás az egész, de valamilyen szinten még megvolt az a kapocs az első résszel, ami miatt élvezhető volt a folytatás. Azonban a végeredményt mégsem a már unalmassá váló történet húzta le, hanem a benne szereplő karakterek. Tény, az első részben is a sablonos karaktereket láthattunk, de ott legalább nem voltak idegesítőek. Vagy legalábbis kevésbé. Itt viszont a nagyszájú, majd hirtelen betojó néger mellett kaptunk az arcunkba egy idegesítő anyát és egy tipikus gyökér kissrácot. Valahogy egyiknek sem tudtunk szurkolni, hogy éljék valahogy túl, mert annyira ellenszenvessé váltak a jeleneteik alatt, hogy inkább azért szurkoltunk, hogy minél előbb kerüljenek fel a halál listájára.

A játékidő rövidsége miatt a történet elég feszes tempóban haladt a célja felé, így meglehetősen élvezhető volt a halál tánca az emberekkel. A színészek közül örültem, hogy Ali Larter karakterét visszahozták, mert ezzel a lépéssel is azt mutatták, hogy erős a kapcsolat ez és az első rész között, illetve azt se volt rossz látni, hogy a két legfőbb szerepben lévő A.J. Cook és Michael Landes nem vált végül a közröhej tárgyává. Tony Todd újabb feltűnése pedig csak tovább fokozta a hangulatot.

A Végső állomás 2 tehát még mindig vállalható, sőt kimerem jelenteni, hogy ha szeretted az első részt, akkor ezt még kötelező megtekinteni, de ennyi. A szériát itt le is lehetett volna zárni, mert innentől kezdve tényleg csak erőlködés és semmit érő bőrlehúzásoknak lehettünk szemtanúi. Bár kétségkívül az utolsó részben húztak egy váratlant. 5,5/10

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van legalább egy olyan káros szenvedélye, amiről tudja, hogy iszonyú gáz, de mégsem tud mit tenni vele, mert újra és újra át kell élnie azt, amit az a bizonyos szenvedély nyújtani tud. Nálam a Végső állomás széria lenne ez az említett szenvedély, ugyanis minden egyes újrázás után rá kell jönnöm, hogy bár az alapötlet zseniális, de a kivitelezés hozza az átlagos tini horrorok szintjét, amiről tudni illik, hogy a banális dolgok végső határait súrolja.

Alex Browning érzi, hogy valami nincsen rendben, pedig még fel sem szállt a Párizsba tartó 180-as járatra. A gépen, indulás előtt látomása lesz arról, hogy a gép lezuhan. A pánik kitör rajta a vízió miatt, aminek hála néhány társával leszáll a gépről. A gép előindul, majd felrobban. Alex és a néhány túlélő értetlenül áll a dolgok előtt. Azonban a túlélésük csak a kezdete volt egy halálos kalandnak, aminek a végén egyikőjük sem maradhat életben…

Alig 10 éves lehettem, amikor először láttam James Wong filmjét, és már akkor lehengerlőnek tartottam az alapötletet. Ekkor még egyáltalán nem foglalkoztatott az a kérdés, hogy miért ilyen szarul és bután lett kivitelezve az egész. Miért nem lehetett egy komolyabb hangvételű alkotást készíteni a halál bosszújáról? A választ talán soha nem fogom megkapni, de ennyi folytatás után már nem is nagyon tud érdekelni. 2-3 évente előveszem a szériát, majd röhögök egy jót, aztán újra elásom jó mélyre a franchise-t az emlékeimben, hogy egy perccel se áldozzak több időt rá, mint amennyit megérdemel. Az újrázások által, már alapból több időt fordítok rá, mint a legtöbb ember.

Alexék legfőbb feladata, hogy megtalálják azt a megoldást, amivel legyőzik a halált, és amivel végre nyugodtan élhetnek. Ez az a feladat, amit az egész film során megkapunk az arcunkba. Természetesen sok „szép” és érdekes halálnak lehetünk szemtanúi, de ami a legfontosabb, hogy röhöghetünk egy sort az idióta szereplőkön. (Pedig itt még annyira nem is vészes a helyzet.) James Wong a tipikus tini horroros sablonokkal pakolta tele a filmjét, ám ennek ellenére is sikerült a zsánerében (Húú… tini horrorfilmek. Fuck yeah) egy elfogadható helyet elcsípnie. A filmtől nem leszünk okosabbak, nem fogunk elismerően csettinteti a színészi játékra, de valamilyen szinten mégis élvezhető az, amit láthatunk a képernyőn. Persze csak abban az esetben, ha vevők vagyunk az efféle, sok-sok halált tartalmazó ökörségre.

A Végső állomás első része a hibái ellenére is bőven nézhető kategóriába tartozik, így aki anno kihagyta ezt az alkotást, az tegyen vele egy próbát, mert a B színvonal ellenére sem lehet rá nagyon panasz. Tény, az egyszeri nézésnél többet nem érdemel, kivéve akkor, ha te is olyan „mazochista” vagy, mint én. 7/10

Bevallom őszintén, minket is elkapott az asszonnyal a Walking Dead-láz! Nem tartom magam valami nagy sorozatfüggőnek, mivel a munkám és a gyerek miatt elég nehéz időt szánni efféle úri hóbortokra, meg hát hogy őszinte legyek, nem is nagyon volt olyan sorozat, ami nagyon lekötött volna! Oké, tudom, hogy eredetileg ez (is) képregény, de azt meg pláne nem olvasok sajnos, így elsősorban a sorozat által meghozott népszerűségi hullámra felcsüccsenve tudok véleményt alkotni a világról amit Kirkman úr és társai megalkottak, lévén fingom sincs, hogy mennyi átfedés van a képregény és a mozgóképes változat között. A szériában jelenleg a második évad vége felé járunk (ehhh, tudom, picit le vagyunk maradva), és eddig az a véleményem, hogy egész jó kis sorozat ez, ahol az élőhalott apokalipszis csak eszköz arra, hogy ne legyen egy perc nyugtuk se a főszereplőknek. Ettől eltekintve lehetne akármilyen katasztrófa a kiváltó ok, mert a lényeg nem az össze-vissza kóricáló hullákon van, hanem az életben maradtak között fennálló nagyon törékeny békén, és hirtelen változó érdekkapcsolatokon. Ez tetszik nekem, mert vallom, hogy ha a való életben is beütne a krach, nagyságrendileg ugyanez lenne a szituáció (most tekintsünk el attól a bagatell ténytől, hogy egy rakás fegyveres barom miért nem ebrudalja ki a vén csórót meg a védtelen családját a farmjáról)! Összességében nézve viszont nagyon kevés az olyan álleejtős epizód (eddig!), ami miatt nézi az ember. Vannak olyan töltelék epizódok, amik már-már Barátok közt színvonalat érnek el, mert történni nem történik semmi, csak egyesek szövögetik az intrikáikat, mások meg csak úgy vannak, és néha megfeledkezik róluk a sorozat. Látszik, hogy néha az alkotók se nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek az eléjük pottyant lehetőséggel, na, ilyenkor kezdődik el a brazil szappanopera gyártás amerikai módra, ami nem tesz túl jót a színvonalnak. Alapvetően viszont egy nagyon jó kis világot kapunk, és ügyesen oldották meg, hogy a szituáció okozta borzalmas, depresszív életérzés nyomja rá a bélyegét a látottakra, és ne csússzanak át gagyi horrorba.

13 évvel az első rész után megérkezett a trilógia, záró darabja (?) is, ami egy cseppet sem lett rosszabb (jobb sem), mint a 2008-as második epizód. Bár úgy hiszen, hogy ez nem nagy dicséret a film számára. A rendezői széket most az a Declan O'Brien foglalta el, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Sharktopus, illetve a Halálos kitérő 4-5. A minőségi munka tehát garantáltan elkerülte ezt a produkciót is, ami sajnos semmi jót nem eredményezett.

A négyfős társaságot felváltotta 6 fiatal, akik egy autóversenyre készülődnek, ám az útjuk során belefutnak egy Rozsdás Szög nevezetű kamionosba. A többit ismerjük…

Amikor a második részre azt mondtam, hogy tipikus DVD-re szánt folytatás, akkor ezt a mostani résznél is kijelenthetném, ugyanis a Kéjutazás 3 a ZS-kategóriás folytatások mintapéldánya, azaz semmi újítás, csak és kizárólag új szereplők. Több karakter, több vér, brutálisabb gyilkosságok, és egy minden eddiginél nagyobb főgonosz, aki természetesen most sem akar megdögleni. Aki egy kicsit is élvezte a második részt, annak tudom ajánlani, de aki már ott is húzta a száját, annak inkább egy másfél órás délutáni alvást tudok javasolni. 3/10

Vannak filmek, amiket felesleges folytatni, még akkor is, ha az első részt úgy zárták le, hogy simán hozzá lehet csatolni egy második részt. A 2001-es Kéjutazás esetében is ez a helyzet állt elő, amikor az első részt követően, 2008-ban megkapta a Joy Ride trilógia (mert már azzá bővült) a folytatást. Ezzel még nem is lenne akkora probléma, ha a film megkapta volna azt az odafigyelést, amit ez első. Louis Morneau filmjét azonban, eleve csak DVD-re szánták, ami sajnos semmi jót nem ígért…

A korábbi három helyett, most egy négyfős csapatra utazik az őrült kamionos. Eddig rendben is volnánk, hiszen a tempót felfokozták, az áldozatok számát megnövelték, de azzal viszont egyáltalán nem foglalkoztak a készítők, hogy a négyfős társaságból, legalább a főhős karakterét megkedveljük. Idegesítő, buta karaktereket kaptunk az arcunkba, akik lubickoltak a káosz kellős közepén, amit ez a film kiváltott. Bár a film nézhető, hála a vérnek és a néhol egész tűrhető kivitelezésnek, de összességében tipikusan az a folytatás lett, aminek semmi értelme nem volt. Nyomát sem láttuk annak az atmoszférának, ami John Dahl filmjét jellemezte. Mondjuk Louis Morneau sem az a kaliber, aki a szarból is várat tud építeni. A gyenge végeredmény tehát várható volt… 3,5/10

Mielőtt John Dahl TV-s rendezővé nőtte ki magát, elkészített 1-2 olyan kaliberű filmet, amit a mai napig bátran lehet ajánlgatni az ismerősöknek. Először a Végső Csábítással, majd a Pókerarcokkal mutatta meg magát a nagyérdemű előtt, majd jött a mindmáig legjobb filmje, a Kéjutazás, melyben Paul Walkerrel és Steve Zahn-nal szórakoztatja a nézősereget. Tény, a filmjével nem írta újra a thriller műfaj alapjait, de az egyszerű történetből, mégis ki tudott hozni egy nagyszerű végeredményt.

Lewis miközben a barátnőjéért indul egy másik államba, úgy dönt, hogy felveszi az épp most szabaduló bátyját is a kocsival, hogy sok-sok év után végre újra találkozzanak. Fuller a hosszú, és unalmas úton azonban folyamatosan azon rágódik, hogy miként lehetne eltölteni az időt szórakoztatóan. A kocsiban lévő CB-rádió segítségével egy ártatlan viccet próbálnak elsütni, aminek a vége az lesz, hogy az egyik kamionos az életükre tör. Viccből...

Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én mindig is szerettem azokat a filmeket, amik az egyszerű, de nagyszerű képletet követik. A Kéjutazás esetében sincs ez másként. A karaktereknek mindig meg van adva, hogy mit kell csinálniuk. honnan-hová menjenek, stb. (Ettől függetlenül nincsenek felületesen megírva) Bár Dahl-ék a másfél óra alatt többször is elsütöttek egy-két érdekes csavart a történetben, de összességében így is eléggé 2-dimenziós lett a film. Könnyen követhető, nem nagyot markoló forgatókönyvvel (J.J. Abrams is közreműködött) rendelkezik a film, aminek a legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy az „addig nyújtózz, amíg a takaród ér” felfogást követi. Emellett természetesen sikerült feltölteni a játékidőt olyan atmoszférával is, aminek hála nem tudunk nem odafigyelni a filmre. A tempó tehát élvezhető, a hangulat parádés, magyarán szólva nincs okunk panaszra.

A Kéjutazás ráadásul ismert színészeket vonultat fel, ugyanis a főbb szerepekben olyan nevek láthatóak, mint Steve Zahn, Paul Walker, vagy Leelee Sobieski. Egyikőjükre se lehet panasz, sőt… bár nem A-kategóriás játékkal rukkolnak elő, de működik az, amit csinálnak, és ez a lényeg! A főgonosz, Rozsdabarna pedig pont annyira titokzatos, mint amennyire egy főgonosznak kell egy thrillerben. Megteremti a feszültséget még úgy is, hogy az arcát nem látjuk. 

A Kéjutazás tipikusan az a második ligás thriller film, ami ugyan nem kap/kapott nagy hype-ot, de ha meglesed, akkor nem fogsz csalódni. Bár, ha láttad Steven Spielberg Párbaj című filmjét, akkor rengeteg hasonlóságot fogsz észrevenni, de gyorsan szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem egy koppintásról van szó. Hangulatban, és történetben is különbözik a két film, de kétségkívül beugrik majd a Duel, ha ezt nézed. 7/10

Eljött a várva várt csütörtök, szóval a legelszántabb fanatikusok – de szerintem az érdeklődők számottevő hányada egyaránt – már bevizsgálhatta Űrlord és s-fej bagázsának intergalaktikus kalandjait (bocsássatok meg, de igyekeztem egy lendülettel kifolyatni magamból minden oltást a fordítással kapcsolatban). Ugyan Remy már megoszthatta veletek világnézeteit, azonban tőle balra ott ülhetett valaki más is (történetesen én), aki mindmáig képtelen analitikusan értekezni a látottakról, hiszen elvakult hülyegyerek módjára ujjongta végig a nyár egyik, ha nem a legszórakoztatóbb filmjét, pedig még csak nem is fizették meg (rendesen) ezekért a mondatokért (ellenben pár kommenttel, melyek továbbra is a hype-ot szapulják).

Aki még mindig nem vágja, miről beszélek, az alaposan gondolja át életét vagy vesse le magáról kultúrsznob gúnyáját legalább két óra erejéig, a többiek viszont maradjanak még egy kicsit: mint ahogy már a Forum Hungary is kampányolt mellette régebben, úgy most is teljesen egyértelmű, hogy kötelező program végigsasolni a legördülő stáblistát a – mára alappá vált – pletykarobbantó bónuszjelenetért, ami még a megszokottnál is meghökkentőbbre – de legalábbis érthetetlenebbre – sikerült.

Ugyan a következő sorok megtekintése a beavatatlanok számára sem képes tönkretenni egy teljes moziélményt, mégis javaslom, hogy az olvasmány előtt mindenképp látogass el egy közeli filmszínházba, és írásomra inkább spoileres infópótlókként tekints. Szóval mi a búbánatos fenét keresett egy…