Ahogy az lenni szokott, egyszer minden franchise eléri a mélypontját. A Tini nindzsa teknőcök esetében ez az 1993-as esztendőben következett be, amikor ismételten egy új stáb kezébe került a széria, és a hozzá nem értésüknek hála egy olyan teknőc filmet kaptunk, ami sem hangulatban, sem pedig a poénokat tekintve nem volt elfogadható. Stuart Gillard rendező minden tőle telhetőt megtett annak érdekébe, hogy bő 20 évre jegelje az élőszereplős teknőc kalandokat.

April O'Neil kacatokat oszt szét a teknőcök között. Az egyik tárgyat viszont nem tudják hová rakni. April nézegeti, majd egy szemvillanás alatt eltűnik, és a helyére egy japán fickó érkezik. A teknőcök értetlenül állnak a dolgok előtt, de végül rájönnek, hogy mire jó az a lámpaszerű izé, és a segítségével megmentik szeretett barátjukat…

1991-ben már részese lehettünk egy minőségbeli romlásnak, de egye-fene, egyszer mindenki tévedhet, és belefér egy botlás. De, amikor azt tapasztalja az ember, hogy a hibák után is fejvesztve rohannak a vesztükbe a rendezők, a forgatókönyvírók, a sminkesek, stb. Akkor bizony feltehetjük azt a kérdést, hogy: Miért?! Alapjáraton nekem semmi bajom nem volt ezekkel a gumiruhákkal, amiket a színészek felhúztak, hogy teknőccé váljanak, de itt próbáltak újítani és nagyot húzni, de valahogy nem jött össze. Eddig sem volt élethű a ruha, de most már annyi műanyag lett az egész, hogy tényleg kínos volt nézni azt, ahogy bohóckodnak a kamerák előtt. Ráadásul mindezt már nem New York koszos és sötét utcáin tették, hanem a feudális Japánban. Tehát sikerült még a teknőcös hangulatot is kiírtan a filmből, aminek a vége tényleg az lett, hogy már semmit nem láthattunk abból, amit az első részben megszerettünk.

Elias Koteas visszahozatalának örültem, de amikor megtudtam, hogy a szerepe (2 is volt) egy rakás semmit nem ér, akkor kicsit csalódott lettem. De tényleg annyira semmit érő lett a szerepe, hogy értelmét nem láttam annak, hogy miért hozták vissza. Bár néha betalált 1-2 poén a filmben, de sajnos összességében semmi nem úgy akart elsülni, ahogy azt megálmodták. Vagy talán Gillard-ék tényleg csak ennyire voltak képesek…

Így kaptuk végül egy olyan alkotást, amiben semmi szerethető dolgot nem fedezhettünk fel, és már tényleg csak a bőrlehúzás volt a cél. Semmi jelét nem láthattuk annak, hogy a stáb alkotni szeretne. Egy nyűg, egy nem kívánt melónak tűnt az egész. 3,5/10

Korábban már írtam az első epizódról (íme), ami számomra, a B színvonal ellenére is hatalmas nagy kedvenc. De a közelgő, új mozifilm hatására, úgy gondoltam, hogy illene elővenni a régi film folytatásait is, amik bár jóval alacsonyabb minőséget képviselnek, mint az 1990-es legelső produkció, de akárhogy is nézzük, mégis csak hozzá tartoznak a Teknőc franchise-hoz, így illik ejteni róluk néhány szót.

New York földalatti csatornarendszerében misztikus dolgok történnek. 4 teknőc óriássá változik, ráadásul beszélnek és pizzát esznek. Egy napon azonban rájönnek, hogy miért is olyanok, amilyenek. Azonban ezzel még nem is lenne gond, de Zúzó visszatér, aki szintén megfejtette a rejtélyt, és minden eddiginél gonoszabb tervvel rukkol elő…

Miután az első epizód óriásit robbantott a pénztáraknál, illett továbbgondolni Michaelangelo, Leonardo, Raffaello és Donatello történetét. Ám, a sikerhez nagyban hozzájáruló Steve Barron rendező, valamint néhány színész is úgy gondolta, hogy elég volt egy részt leforgatni a zöld teknőcökből, így a stafétabot átkerült annak a Michael Pressman kezébe, aki ha csak egy kicsit is meg tudta volna közelíteni Barron munkáját, akkor mi nézők, bizony egy újabb lehengerlő Tini nindzsa teknőcök filmet láthattunk volna a televíziók képernyőjén. A bevételeket elnézve egy sikeres, az IMDB-n lévő pontszámot megpillantva viszont egy kritikailag megbukott filmről kell beszélnünk.

A teknőcök egymás közötti kapcsolata továbbra is jól működött, azonban az őket körülvevő színészek egyáltalán nem erőltették meg magukat, így a legtöbb jelenet egy izzadságszagú erőlködésbe fulladt, mert bár lehetett röhögni az elhintett teknőc poénokon, de az öröm mégsem volt teljes. A Kenot alakító színész nem tudom mit szedhetett a forgatás előtt, de egészen elképesztő volt látni, hogy mennyire túlpörgi a szerepét. Sajnos az első filmben April O’Neil-t megformáló Judith Hoag-ot leváltotta Paige Turco, aki közel sem tudta úgy hozni a karaktert, mint elődje. Casey Jones pedig még csak fel sem tűnt a folytatásban. Kár érte, mert így a teknőcök magukra maradtak.

A folytatás, majd’ dupla büdzséből készült, de a végeredmény mégsem tudott igazán ütősre sikeredni. Se a látvány, se a tempó, se a történet nem tudta megismételni azt, amiért az első részt sokan szerettük. Egy teljesen felesleges, csak az első rész nagyszerű bevételei miatt elkészült filmnek lehettünk szemtanúi, amit bár még mindig meglehet nézni, de felhőtlen szórakozást ne várjunk tőle. 5,5/10

John le Carré-adaptációt legutóbb két és fél éve láthattunk (Tinker Tailor Soldier Spy), hát most érkezett egy újabb, amely nagy valószínűséggel saját kezűleg fogja önmaga fejére helyezni az év kémfilmes koronáját, a konkurencia hiánya miatt. Ne bánkódjunk, a műfaj voltaképpeni 2014-es egyedülijeként is kimagasló Anton Corbijn alkotása, csak a januári Sundance-premier idején még senki se gondolta volna, hogy a szélesebb körű forgalmazás során már egy szomorúbb apropó okán nyer figyelmet.

A címszereplő „most wanted man” körüli hajsza az amerikai és a hamburgi titkos hírszerzés között nem azért volt számomra érdekfeszítő, mert annyira aktuális lett volna a téma, vagy éppen bármiféle újító szándékkal avatott volna be minket le az író – és egyben egykori MI6-titkár – ebbe a világba. Ami viszont igen, azt voltaképp egy szóval tudnám kifejezni: elegancia, mely minden téren felfedezhető volt. Elsősorban a film által felvetett kérdéskör kezelésében: terrorfenyegetettségről mesélni puskaropogtatás nélkül a feszültségkeltés szempontjából mindig kockázatosabb, és itt azért is sülhetett el jól a dolog, mert az új infókról a néző megfelelően ütemezve értesülhet. Igaz, így az izgalmasabb pillanatok is csak úgy érkeznek, ha a sztoriban már előrébb haladtunk, azonban ha jobban belegondolunk, a tetőponti csattanónál már a kellő tudással rendelkezünk minden történeti elemmel kapcsolatban, szóval nem kell tartani attól, hogy indokolatlan csavarokkal kellene szembesülnünk.

Emberek beszélgetnek és mások kihallgatják őket: ha csak ennyi történne – és megjegyzem, távolról sincs így –, még akkor se lenne unalmas. Egyrészt a príma szereplőgárda miatt: Philip Seymour Hoffman a megkérdőjelezhetetlen ász, mint a higgadt, valahol mégis kiábrándult ügynök Hamburgból, de Grigoriy Dobrygin a szorongó üldözött szerepében is okoz némi meglepetést, kinek arcáról még akkor sem tudod leolvasni valódi szándékait, miután néhányat már teljesen egyértelműnek véltél. A másik ok, amiért nem eseménytelen az alkotás, a változatos cselekményben keresendő: mondtam már, hogy a történettől senki sem azért fog hátast dobni, mert akkora novum lenne, hanem mert kifejezetten okos. És mégsem túlkomplikált. Ugyan jó néhány szállal kell számolnia Hoffmannak (a bevándorló szándékai, az amerikaiakkal való érdekellentét, az ügyvéd bekavarása, Williem Dafoe és kétes bankja), amikor ezek közül egy-kettő végül összefut, inkább elégedetten csettintesz, mintsem feleslegesen bonyolultnak tartanád.

Amit mindvégig igyekeztem átadni nektek, az egy elégedett ember üzenete, melynek tárgya egy film, amely az „egyszerű, de nagyszerű” elven volt képes működni egy nem éppen egyszerű témában. Talán kicsit kár, hogy a központi gondolat is ezt a szemléletet képviselte, és nem valami ütős gyomrosban részesültünk ezen a téren, de korábban is hangoztattam már: fő az elegancia.

Egy elegáns búcsú. 8/10

 ...

Utóirat: a február eleji eset tekintetében néhol elég ijesztő tud lenni az a bizonyos alakítás, és még mielőtt teóriagyártásba kezdenék – aminek, mint tudjuk, utólag már nincs értelme -, a lehető legerőteljesebben szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy a színész 2012. szeptemberi visszaesésének bárminemű köze lenne az egyébként ugyanebben a hónapban lezajlott forgatáshoz. Még belegondolni is tragikus, hiszen egy élmény volt ismét őt figyelni a vásznon, még ha kicsit fájt is.

Nincs célközönség, nincs kritika. Ha előbbi mégis létezne, segítenétek körülírni?

Most mellőzük a kötelező köröket: ennek a vadiúj rebootnak aztán teljesen mindegy, hogy nézője egyáltalán köszönőviszonyban van-e az alapanyaggal, sőt az is tök lényegtelen, hogy Michael Bay-t producerként vagy rendezőként tartjuk számon, mert hívhatjuk bárminek, a kameraállások és az a tipikus bárgyú felhang úgyis árulkodó. Nem számít ki kivel veszett össze, Megan Fox bármilyen blockbuster-ért hajlandó lesz nyomulni, neki édesmindegy ki fog dirigálni. Szinte semmi nem oszt nem szoroz, történhet bármi, ez a film olyan, mintha nem érdekelné semmi és senki. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó ebbe a ténybe csak úgy beletörődni, szóval zongorázzuk csak végig a dolgokat.

Flashback a 90-es évek gyerekeinek? Én nemigen voltam beavatva ebbe a világba, de már az előbb írtam: azon kívül, hogy a nevek passzolnak, és néha feltűnik egy doboz kvadrilliósajtos pizza, amihez hű, az inkább Optimus fővezér teljes autósgarmadája.

Mutassuk meg a piciknek, hogy régen minden jobb volt? Ez esetben én kérek elnézést az év legotrombább poénjaiért, mert ennél a hangvételnél bármelyik négyévest fényévekkel intellektuálisabbnak tartom. Továbbá jelzem, hogy a kínosan 2004-ben ragadt, Gwen Stefani-rajongó hüllők hiába próbálnak cimbizni, alapjaiban véve annyira taplók és ridegek tudnak lenni, hogy inkább emlékeztetnek egy rosszarcú rapbandára (ezt sajnos a film sem rest felvetni), mintsem szerethető hősökre, és pláne nem a kinézetük az, amiért a Petőfi úti óvoda „katicabogár" csoportját (X) azonnali hatállyal befizetném egy mozira.

Igazából téged se foglalkoztat az égvilágon semmi, mindössze túl sok volt a TF4 óta eltelt két hónap? Hajrá, csak tartsd észben, hogy a követhetetlen, mégis üres effektáradat továbbra sem definiálja a „látvány” kifejezést.

Innen kezdve totál érdektelen az ügy: minek lelkesedni bármiért is? Ugyanakkor idegeskedni sem érdemes, hisz’ úgyse szól senkinek, akkor pedig ki tudna értékelni akármit is? Megsúgom, még az se, akinek ez a valami a filmográgiájában fog feltűnni: míg Will Arnettnek megírt karakter nélkül nem is kellett színészkedni, addig ugyanezt Megan Fox még megírt karakterrel sem tudná véghezvinni – kapaszkodj, még egy naiv, légzészavarral küszködő bombázóként sem! Whoopi Goldberg pedig kitűnően reprezentálja az egész film viszonyulását a nézőihez: neki annyira mindegy.

Így hát nincs kritika, pontszám viszont igen. Pontozni mindig kell, történjen bármi. 3/10

32 éve már, hogy napvilágot látott a világ legkedveltebb űrlénye, E.T. Az apró termetű, ám rendkívül barátságos földönkívüli hamar a nézők kedvencévé vált, és elképesztő sikereket ért el az idők során, Steven Spielberg pedig halhatatlanná vált – bár ez többször is előfordult vele – hiszen egy örökéletű filmet hozott létre.

Egy amerikai kisváros melletti erdőben földet ér egy űrhajó. Az űrhajóból fura alacsony termetű lények szállnak ki, hogy felderítsék a terepet, ám amikor megérkeznek az emberek és megzavarják őket, akkor futólépésben hagyják el a Földet. Azonban azzal nem számolnak az idegenek, hogy az egyik társukat otthagyják a bolygón. E.T. ezek után elindul felfedezni a várost, és az ott töltött idő során még barátokra is szert tesz…

Hogy Spielberg miben a legjobb? Hát a történetmesélésben. Az E.T-vel is bebizonyította, hogy nagyon ért ahhoz, hogy miként kell tálalni az adott történetet, és hogy miként szóljon a legkisebbekhez. Az E.T. egy filmvászonra álmodott gyerekmese, sci-fi beütéssel. És pont emiatt lett sikeres a film, mert nem csak a felnőttekhez szól, hanem az összes emberhez, ami által a családi filmek egyik mintapéldánya lett az évek során. Az E.T. nem csak egy sima film, hanem maga Steve Spielberg. Az a Spielberg, aki alkotott, aki élvezte, hogy filmet forgathat, és nem az foglalkoztatta a legjobban, hogy a filmjét vajon 5 vagy 10 Oscarra jelölik. (Az E.T-t amúgy 9 Oscarra jelölték, és 4-et ebből meg is nyert) Kap-e rendezői Oscart avagy sem.

A film amúgy rendkívül giccses, de ez mondhatni Spielberg védjegye, ám ami a legfontosabb, hogy ebben az esetben működik a giccs! Maga E.T. is egy gyermekien naív, szerethető figura, aki mondhatni a jóság megtestesítője. Igazság szerint a filmben szélsőséges esetek vannak ezen a téren, hiszen a jók nagyon jók, a rosszak pedig nagyon rosszak. Köztes állapottal nem is nagyon lehet találkozni. Az E.T. az a film, mely a felnőtteket újra gyerekké változtatja, és mely után úgy tudunk felkelni a fotelből, hogy fülig ér a szánk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a film megítélése nem mindig pozitív, pont a giccses, talán már túl gyerekes kivitelezés miatt, de úgy gondolom, hogy Spielberg ezzel a filmmel is tovább tudta fényesíteni a saját maga által felállított szobrát.

Spielberg akkoriban tényleg nagyot alkotott, mert a 10 milliós büdzséből készült filmje közel 800 milliós bevételre tett szert, ami azért valljuk be, tekintélyt parancsoló, akárhonnan is nézzük. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a zenei aláfestés egy olyan személytől származott, aki nem tud hibázni, és akit úgy hívnak, hogy John Williams. Az E.T. – a földönkívüli film „személyében” tehát egy olyan filmet ismerhettünk meg, ami a családi, és a sci-fi zsáneren belül is előkelő helyet foglal el, és amire méltán emlékezünk bő 30 év után is. 9/10

Ha hiszitek, ha nem a 2011-es esztendőben megpróbálták útjára indítani Wonder Woman-t a televíziók képernyőjén. A pilot epizód el is készült, ám a minőséget látva az NBC csatorna végül nem rendelte be az első évadot, így szerencsétlen Adrianne Palicki dobhatta ki a kukába a műanyag ruciját, amiben közel 40 percig flangált a kamerák előtt.

Értem én, hogy a készítők meg szerették volna mutatni, hogy mitől döglik a légy, de komolyan… azt hitték, hogy a Szerelmünk lapjait néző, facebook profilt csináló Wonder Woman majd bejön a nézőknek? Ráadásul, hiába másodlagos a színészi játék, vagy legalábbis kevésbé fontos egy szuperhősös sorozatnál, (Látva a Zöld Íjászt és a Flasht) de kérem, ez itt egyenlő volt a nullával! Palicki-ből előbb nézem ki, hogy egy tripla X-es film fontos szereplője, minthogy komolyan vegyem a Csodanő szerepében. No, mindegy, ezt még valamilyen szinten elnéztem a pilotnak, de az már felettébb zavaró volt, hogy hangulatilag valahol a Barátok közt és a Jóban rosszban között ugrándozott. Emellett a történetet sem sikerült jól tálalniuk, hiszen Palicki tét nélkül rohangált A-ból B-be, hogy a végén legyűrje az Elizabeth Hurley által megformált Veronica Cale-t. (valós WW ellenfél) Bár próbáltak 5 percenként valami drámai részt lenyomni a torkunkon, de hála a jó írói munkának, illetve a rendezésnek, lehetetlen volt komolyan venni bármit is.

Azt viszont megtudtuk, hogy Csodanőt zavarja, ha nagy mellűnek állítják be, és ezért leállíttatta a róla készült akciófigurák gyártását is a cégén belül. Persze a kamera, a jelenet előtt és után is mindig Őt kereste, és mindig azt mutatta, hogy nem kell szégyenkeznie a kinézete miatt… Legszívesebben 2 pontot adnék rá, de Palicki és az, hogy végül nem rendelték be a sorozatot arra késztetett, hogy egy kicsit megtoldjam a végső pontszámot, és módosuljon 3/10-re.

ui: Viszont nagyon úgy tűnik, hogy Csodanő nem szeretne elszakadni a képregényes sorozatoktól, ugyanis Adrianne Palicki lesz Mockingbird a Marvel’s Agent of S.H.I.E.L.D. sorozat 2. évadában.

Július vége felé olyan dolog történt, amire még nem volt példa a filmtörténelemben. Kiszivárgott az internetre az Expendables 3 végső verziója egy screener változatban. Ez a jelenség december és január környékén az Oscarra jelölt alkotások esetében nem meglepő dolog, de a blockbusterek esetében már annál inkább, ugyanis a film világpremierje még napokra volt a kiszivárgás pillanatától, így a nézők idő előtt fogyaszthatták Arnoldék tesztoszteronbombáját. Ez valószínűleg hatalmas érvágás volt mind a stúdiónak, mind Stallonééknak, akik így rengeteg nézőtől estek el, pláne hogy a film nem ért fel az első kettő szintjéhez sem. Tehát röviden összefoglalva, kettő az egyben bukás a Feláldozhatók 3.

A Feláldozhatók már rengeteg küldetésen vettek részt. Barneyék talán már nem is a régiek, de az élet nem hagyja őket nyugdíjba vonulni, ugyanis feltűnik Barney régi társa, Conrad Stonebanks, aki minden eddiginél nagyobb feladat elé állítja a Feláldozhatókat. A csapatnak szüksége is van a vérfrissítésre, így kénytelenek új katonák után nézni…

Az első rész nagy húzás volt Stallonétól, a második szintén nagyon ütősre sikeredett az új szereplőknek hála, majd jött a harmadik rész, melynek végül nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Az előzetesek, a poszterek és egyéb reklámok azt jelezték, hogy itt bizony egy brutálisan nagy nyugdíjas bulinak nézünk elébe, ami végül eléggé döcögősre sikeredett. Annak ellenére, hogy ez a film volt a leghosszabb a három közül, ebben volt a legkevesebb ütős beszólás. Kevés poén, még kevesebb utalás jellemezte a Feláldozhatók 3-at, melyből végül pont azt ölték ki, ami miatt ezeket a filmeket elkészítették. Ugyan voltak benne remekbeszabott részek, egysorosok, de jóval több kellett volna a sikerhez. Pont ebben a részben kellett volna a legtöbb utalásnak elhangzania, ugyanis itt mutatkozott meg igazán a drámai hangulat, mely a sztárok életkorára utalt. Stallone dialógusa meg is adta ehhez az alaphangulatot:

SPOILERES idézet következik a filmből:

„Stallone - Tudjátok, nehéz ezt mondanom, de egykor... ti voltatok a legjobbak. Talán még most is... de semmi nem tart örökké. Akármennyire is nehéz ezt hallani... nem a mi jövőnk többé. Szerencsétlenségünkre... mi már a múlt vagyunk.

Statham - Nem tudsz túllépni rajta?

Stallone - Ahogy én látom... ha folytatjuk ezt az életet... az egyetlen, ahogy ez végződhet... mindannyiunk számára... egy gödör a földben, amit mindenki leszar. Ha így kell elmennem, tudok vele élni... Amivel nem tudok... nem akarok együtt élni... hogy titeket is magammal rántalak.”

Talán sablonos, talán közhelyes, de pont ez az, ami a sava borsát jelenti a Feláldozható filmeknek. Szórakoznak benne a sztárok, kifigurázzák saját magukat, (Snipes vallomása is hatalmas volt) és egy cseppet sem veszik komolyan az egészet. Nem akarnak nagyot markolni, sőt… ezeket a filmeket talán már nem is nekünk készítik elsősorban, hanem saját maguknak. Egy utolsó kaland, mert tudják, hogy az ő idejük már leáldozott. Rengeteg önirónia jellemzi ezeket a filmeket, és én ezért is vagyok nagy rajongója a szériának.

Azonban ebből a filmből mégis hiányzott az, hogy felhőtlenül tudjak szórakozni. Hiányzott a remek zene, hiányzott Statham és a többi öreg, mert a forgatókönyvnek hála velük is kevesebbet találkozhattunk. Hiányzott Arnold és Snipes is, mert sajnos Ők sem kaptak elég teret. A film nem lett volna rossz, voltak jó ötletek benne. Főleg, hogy Banderas és Gibson is remekül hozták a szerepüket, de a forgatókönyv mindent szétbaszott. És ezért haragszok is a produkcióra.

A Feláldozhatók 3 végül ott lesz az év legnagyobb csalódásai között, mert bár így is élveztem, így is tudtam röhögni az öregeken, de mindez kevés volt az igazi szórakozáshoz. Egy félresikerült buli képét formálta meg a film, ahol semmi sem akart jól működni, és az erőlködéstől izzadságszagúra sikeredett az egész. A CGI-ről ráadásul még nem is beszéltem, de talán jobb is… kritikán aluli volt. 6/10

Ne köntörfalazzunk, térjünk a lényegre: Eva Green mellei és Jessica Alba feneke nélkül még a soron következő értékeket is aligha tudnám kisajtolni alanyunkból, tehát a békesség jegyében kizárólag velük illusztrálnám beszámolómat.

Pedig 9 éve aligha ezek voltak a legfontosabb pozitívumok, és had ne kelljen sorolnom mik is azok valójában. Beszéljen helyettem A bűnös város szüntelen méltatása vagy éppen az ellene irányuló értetlenkedések. Pro ide, kontra oda, mindettől függetlenül is az évezred egyik legfontosabb alkotása, ehhez pedig az kellett, hogy Robert Rodriguez ne csak szeresse az alapanyagot, de annak alkotóját, Frank Millert is ő maga vezesse, lévén utóbbi nem éppen a mozi ipar legnagyobb felfedezettje. Így történt vagy sem, az eredeti alkotópáros visszatért a folytatásra is. És mégis jönnek a kötelező körök: „ehh, minek kell Sin City-folytatás”, „lehúzott rókabőr”, „ez már nem lesz az igazi”, „hol az újdonság ereje”, etc. Nos, aki igazán rajong az első részért, az csak megérti tán, hogy nem igazán érdemes nekilátni az átkozódásnak a fenti szempontok alapján, hiszen miért is ne várhatnánk el egy hasonló remekművet, amely akár némi vérfrissítésen is átesett? Szóval hülye lennék megkérdőjelezni vagy indokolatlannak tartani e folytatás mivoltát. Legalábbis megtekintése előtt: utólag be kell látnom, hiába tért vissza a vizualitás, és hiába örömteli, hogy tovább bővülhetett a Sin City-féle történetkör, ezúttal az égvilágon semmi érdekfeszítő nem történt!

Mit is vártam? Változatlanul lenyűgöző képi világot? Pipa. Azonban ne várja el senki, hogy most ettől hasra kellene esni: az összhatás talán kissé mű 2005-höz képest, azonban még mindig felszínre tör az érzés, mint ha te magad pörgetnéd egy képregény lapjait, ezt pedig manapság egy Marvel-adaptációtól sem kapod kézhez. Rodriguez B-filmes alapelvei vágás és fényképezés terén megint csak jó elegyet alkotnak a vizuálisan erős atmoszférával, tehát ami jó volt, az most is jó. 

Ütős alakításokat? Képzeld, valahol még ez is pipa, csak éppen elég halovány. Roark szenátor tekintetében volt valami ördögi, Joseph Gordon-Levitt is tudta hozni egyetlen arcát (több most nemigen lesz esedékes), Eva Green pedig egy hamisítatlan Femme Fatale, a legfőbb mutatvány, aki most legalább annyiszor ruhátlan, mint eddigi teljes karrierje során összesen („jó alakítások”). A másik oldalon viszont érthetetlenül állok Josh Brolin tehetségtelensége, vagy Marv múltkor még megragadó karakterének ezúttal folyton kijátszható Pokémonná válása előtt. Jessica Alba színpadi attrakciói és erős jellemére utaló ittas motivációi pedig csak tovább magyarázzák azt, amit ezek a képek is próbálnak már egy ideje: csak nézd!

Eddig még nincs sok baj, de a történetek? Bukó! Komolyan, valahol JGL sztorija környékén éreztem úgy, hogy a film legalább felének az égvilágon semmi értelme. Pedig számomra teljesen tiszta, hogy két történet kifejezetten erre az alkalomra íródott, ezzel letudva a fent említett vérfrissítés tárgykörét (igen, a narratíva nagyjából ugyanaz, mint legutóbb: különálló, enyhén összefüggő fejezetek követik egymást), és hiába történik néhol echte továbbmesélés, sokkal több a kiegészítő jellegű jelenetsor. Még e infók birtokában sem tudom kellő hozzáállással kezelni a látottakat, sőt kezelni sem érdemes őket, mert nemhogy az elvárthoz képest csupán töredéknyi feszültséggel bírnak, de egy idő után még csak nem is érdekfeszítőek. Félreértés ne essék, nem azért, mert például a címszereplő Ava (Eva) és a plasztika előtti Dwight (emlékezz, legutóbb Clive Owen arcát viselte magán) kapcsolata előzménytörténet, és ezért nincs meglepetés (egyébként is ezt tartom a legerősebbnek, és minő meglepetés, Miller ezt nem utólag vetette papírra). Viszont az előd atomerős érzelmi töltete már rég odalett, a szimpla "élet vagy halál a sorsod" problémakörnél pedig már rég többre vágyik a kiéheztetett néző. Attól pedig, mint említettem, már kifejezetten elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy Marv egy mázsás avatar szintjére degradálódott, akit bárki előhúzhat a kibaszott paklijából.

Emlékeztek az idei 300-ra? Már ott is megpedzettem a kérdést Frank Miller kompetenciáival kapcsolatban, most viszont egyértelművé vált számomra, hogy nem feltétlen kellene erőltetnie történeteinek mozgóképes továbbéltetését, és ez alkalommal talán csak Rodriguez hithű látásmódjának – és ismételten Eva Green emlékezetes momentumainak – köszönhetően nem csapott tömegkatasztrófába a Dame To Kill For. Stílusgyakorlatból még talán be-bevésnék egy ötöst, de mi lenne, ha Miller idén megbukna történetmesélésből? Megígérem, nem kell évet ismételnie, azzal senki se járna jól. 6.5/10