Barry Sonnenfeld nem találta a helyes utat. A 2002-es Men in Black folytatás minden volt csak jó nem. Egy őrült ámokfutás, ami majdhogynem szégyent hozott a mesterien kivitelezett első részre. Érthetetlen, hogy 5 év alatt hogy tudott ekkorát változni a világ. Se Will Smith, se Tommy Lee Jones nem voltak viccesek, de még a kukacok sem.

J egy sima ügyön dolgozik. Egy földönkívüli megölt egy másikat. Megesik… Ám a nyomozás során egy nem várt fordult következik be az ügyben. Kiderül, hogy az egész bolygó veszélybe kerül, ugyanis Sereena visszatért a Földre, hogy megszerezze a fényt, amit már évtizedekkel ezelőtt is meg akart szerezni. J kénytelen új társ után nézni, mert egyedül nem képes megfékezni a gonoszt. Az öreg K-t ideje deneutralizálni…

Az idő mindent megszépít. Szokták mondani. És ez igaz is, ugyanis a MiB 2 régen nem tűnt annyira gyengének, mint a mostani újrázás után. Most szembesültem azzal a kisiklott projekttel, amit Barry Sonnenfeld felügyelt, mi több dirigált. Teljese mértékben úgy tűnt, mint akinek elfogyott a varázsitala, ami korábban azzal ruházta fel Őt, hogy nem tud hibázni, ha filmet forgat. Most viszont semmi nem úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Egyrészt elveszett a látványban. Próbált a folytatásban minden kis apróságot CGI segítségével megoldani. Megpróbálta lenyűgözni a nézőközönséget. Tény, voltak jópofa öleteti, de összességében az jött le, hogy az összes energiáját erre fordította a segítőivel egyetemben. Ezáltal oda jutott az egész film, hogy se a történet nem akart igazán működni, hála a behozott drámai, szerelmi szálaknak, illetve az első részben csúcsra járatott poénokat sem sikerült megismételnie. Bár ez utóbbi Robert Gordon-nak köszönhető, aki Ed Solomon-t váltotta az írói munkakörben.

A katyvasz végül azt eredményezte, hogy a MiB 2-ből egy erőltetett, alig-alig élvezhető akció, sci-fi, vígjáték lett, amiben egyedül talán Frank volt értékelhető (Na, jó. Meg Danny Elfman zenéje). De, egy kutya nem tud minden hibát befoltozni, így a csalódottság elkerülhetetlen volt. Ez már csak azért is kár, mert Will Smith és Tommy Lee Jones párosa egy olyan univerzumot teremtett meg, amit nem szabadna csak úgy lehúzni a wc-n.

Így tehát hiába az 50 millióval nagyobb büdzsé (összesen 140 millió) a film kritikailag megbukott, ez pedig arra ösztönözte a stúdiót, hogy minimum 10 évre jegelje a franchise-t, mert egy gyors 3. rész nem sok jót ígérne nekik. 5/10

Akármennyire is hálás feladat buddy-cop filmeket készíteni, a változatosság nem árt. Barry Sonnenfeld az 1997-es esztendőben a változatosság elkötelezett híve volt, ugyanis a laza és a karót nyelt zsarut nem szimplán csak egy ismert amerikai nagyvárosba rakta ki, hogy felgöngyölítsenek néhány sablonos ügyet, hanem belehelyezte őket egy roppant élvezetes sci-fi történetbe, ami garancia volt a sikerre. A Men in Black kultfilm lett végül.

J és K különleges ügynökök. Azonban nem a CIA-nak vagy az FBI-nak dolgoznak, hanem egy titkos társaságnak, akiknek az a feladatuk, hogy figyelemmel kövesség a bolygón lévő idegenek tevékenységeit. Egy veszélyes intergalaktikus terrorista azonban óriási veszéllyel fenyegeti a Földet, így a Sötét zsaruk kénytelenek fegyverhez nyúlni…

„Ezentúl csak a szervezet által jóváhagyott speciális öltözéket viseli. Elfogadja az identitást, amit tőlünk kap. Ott eszik, ahol mondjuk. Ott lakik, ahol mondjuk. Mostantól nem rendelkezik semmiféle azonosító jeggyel, nincs semmilyen jellegzetessége. Egész megjelenését úgy alakítjuk, hogy senkiben ne hagyjon maradandó emléket. Maga mostantól egy kísértet, egy múló tünemény, amit mindenki hamar elfelejt. Maga nem létezik, és meg sem született. A neve a névtelenség, anyanyelve a némaság. Mostantól nem tagja a társadalomnak. Maga a rendszeren kívül, és fölött áll. Túllépett rajta. Mi vagyunk az alany nélküli mondat. Mi vagyunk a Sötét Zsaruk!’

Természetesen meg kell hagyni, hogy Sonnenfeld nem egy B-kategóriás rendező, így azért valamilyen szinten könnyebben ráérzett a sikerre vezető útra, amit korábban már be is járt az Addams Family vagy a Szóljatok a köpcösnek filmekkel. A Men in Black esetében igazság szerint nem hozott be filmtörténeti újításokat, egyszerűen csak fogta a buddy-cop feelinget, a szokásos akció-vígjáték sablonokat, és a veterán – újonc karakterek kapcsolatát és belehelyezte egy új környezetbe, amit előtte még nem igen láttunk. Nem nagy újításokkal operált, egyszerűen csak érezte, hogy ha egy kicsit csavar a bejáratott dolgokon, akkor egy jópofa film születhet meg.

Ehhez természetesen kellett egy minőségi forgatókönyv is, amit nagy szerencsénkre itt meg is kaptunk. Ez különösen fontos volt a film szempontjából, hiszem alig több mint másfél órás az egész mű, így nem lehetett hibázni, nem engedhette meg magának az író, hogy üresjáratokat írjon bele a történetbe, mert akkor az egész film lendülete elveszik. Miután egy (részben) vígjátékról beszélünk, így fontos szerepet játszottak a poénok. Will Smith és Tommy Lee Jones karakteréből adódóan nem volt különösebb gond a poénokkal. Sokszor elég volt csak rájuk nézni és már dőltünk is a nevetéstől. Gondoljunk csak a Zajos tücsökre. Vagy inkább Tücsök pöcsre? Will Smithnek oly mindegy… Az egész Men in Black világban ott voltak a poénok, úgyhogy panaszkodni nem volt okunk! Vincent D’Onofrio például egyszerre volt vicces, félelmetes és undorító. Érdekes recept ugyan, de működött.

A film összességében tehát méltó arra, hogy a 90-es évek legjobbjai között emlegessük. Egy remek koncepció alapján forgatott film, ami minden téren helytállt. Barry Sonnenfeld pedig újra bizonyított, és újfent egy többszörnézős mozit hozott létre. 8,5/10

Már 10 éve annak, hogy az Én, a robot a mozikba került. Alex Proyas bár nem alkotott olyan egyedi filmet, mint tette azt korábban a Hollóval vagy a Dark City-vel, de kétségkívül a XXI. század egyik legjobb sci-fi filmje lett az Én, a robot, amely nem csak, hogy könnyen fogyasztható, de még tartalommal is bír. Will Smith pedig most se nem rosszfiú, se nem legenda, sőt még csak bunkónak sem nevezném, hanem inkább egy előítéletekkel telített zsarunak, aki előtt óriási feladat tornyosul. Sonny pedig az egyik legjobb robot, aki valaha is filmvászonra került.

Del Spooner, a chicagói rendőrség nyomozója a U.S. Robotics egyik munkatársának halálának körülményeit vizsgálja. Véleménye szerint nem öngyilkosság volt, hanem robottámadás. Mindenki kiröhögi, de amikor már egyre több jel mutat arra, hogy Spooner mégsem bolond, akkor ellepi a káosz a várost…

Lehetséges, hogy most sok ellenséget szerzek majd ezzel a kijelentéssel, de amikor filmet nézek, akkor magasról teszek arra, hogy milyen neves író könyvéből készült az adott alkotás. Az Én, a robot történetesen a XX. század leghíresebb sci-fi írójának Isaac Asimovnak az agyszüleménye, és mivel 99,9%-ban rosszabbul jön ki a filmes verzió a könyvvel való összehasonlításból, így feleslegesnek érzem azt, hogy a játékidő alatt végig olyan szempont szerint nézzem a filmet, hogy mégis mit rontottak el, vagy mit változtattak meg benne a könyvhöz képest. Egyrészt magunknak teszünk keresztbe, másrészt pedig egy könyv olvasása közben a saját képzeleteink törnek utat, ellenben egy mozgóképes alkotással. No, tehát az a legfontosabb, hogy a történet hogyan működik a filmvásznon, és a végeredmény mennyire lesz szórakoztató vagy elgondolkodtató.

Alex Proyas alkotása pedig működik, mi több felettébb szórakoztató, hála a jól megírt forgatókönyvnek és a már jól bevált „lazanégervagyokésjóadumám” karakternek, amit Will Smith a kisujjából kirázott. Mondhatni rutinmunka volt ez a számára. Azonban a film legnagyobb erőssége, hogy nem csak a látvány (ami amúgy rendkívül szép volt) és az akciók kerülnek előtérbe, hanem egy kis mögöttes tartalom is, amit itt éppen az ember és robot közötti kapcsolatban, illetve a túlmodernizálásban teljesedik ki. Érdekes gondolatok látnak napvilágot, és ha a filmben nem is mennek bele a kérdések legmélyebb bugyraiba, így is el tudunk gondolkodni azon, amit látunk. Proyas tehát nem elégedett meg azzal, hogy egy könnyen emészthető, csak a látványra épült akciófilmet hozzon létre, hanem megpróbált a lehető legtöbbet kisajtolni az alapanyagból, ami talán lehetett volna jobb is, még több kérdéssel operáló alkotás is, de azért ne legyünk elégedetlenek. (Valószínűleg a stúdió szólt köbe, ugyanis Proyas korábbi filmjei nem 120 millióból készültek, így azért kicsit meg kellett kötni a kezét.)

Az Én, a robot egy kiváló akciómozi sci-fi köntösben, ami egyszerre szól azokhoz, akik kikapcsolódásra vágynak, és azokhoz, akik egy kicsit el szeretnének gondolkodni a jövő nagy gondjain és veszélyein. A gépek ugyanis folyamatosan fejlődnek, és ezzel nem tudunk mit tenni, hiszen mi asszisztálunk hozzá a legjobban. 8,5/10

Will Smith a bunkó! Peter Berg, a tavalyi év egyik meglepetés filmjének, a Túlélőnek a rendezője a 2008-as esztendőben nemet mondott Batmannek, Supermannek és az összes többi szuperhősnek. Úgy gondolta, hogy kell a fenének a jól bejáratott karakter, mert Ő majd készít magának, és a nézőközönségnek egy egyedit, aki nem rest hót részegen feküdni az egyik utcán lévő padon, majd kora reggel jóformán elküldeni a picsába egy tizenévest. Igen… ez az ember a nagy Hancock!

Hancock egy szuperhős, bár nem a megszokott jó megjelenésű, betartok minden szabályt eszmét követi. Segít, ahol tud, de ez nem mindig válik az emberek előnyére. Milliós károkat okoz, ráadásul mindezt részegen teszi. Magasra tud repülni, de Ő maga rendkívül mélyen van. Egyetlen egy kiút létezik számára, mégpedig az a Ray Embrey, aki a PR szakmában tevékenykedik…

Kicsit csalódott vagyok olyankor, amikor egy remek, sőt inkább már zseniális alapkoncepciót nem tudnak úgy tálalni, hogy az ne essen a sablonos forgatókönyvek csapdájába. Adott volt egy olyan szuperhős, aki végre szarik a normákra, nem érdeklik a szabályok és az USA kormánya, ráadásul ha segít az embereken, azt se nagyon szívesen teszi. Hancock végre felmutatta a középsőujját az ismert hősöknek. És ez jó. Mert végre nem a tipikus happy end-es storyt kaptuk az arcunkba. Vagyis de… azt kaptuk, ugyanis az igazi Hancock csak a film elején volt szereplője ennek a filmnek, mert utána minden ment a régi, ismert kerékvágásba.

Kérdezem én, miért? Egyedi, stílusos filmet lehetett volna készíteni Will Smith főszereplésével. Ehelyett csupán annyi lett a különbség a többi hősös filmhez képest, hogy a főszereplő nem S-betűs kék ruhában feszít, nem bújuk vaspáncélba, illetve nem pöröllyel repked a városok felett. Leteszi a piát, megborotválkozik, és jófiú lesz. Köszi Peter Berg, és köszi Jason Bateman!

A csalódottság ellenére a Hancock egy vállalható mozi, még akkor is, ha sokkal nagyobb potenciál volt benne, mint amit végül kihoztak belőle. Poénokkal és fordulatokkal teli történetet kapunk, amivel a film második felére már meg is barátkozunk, hiszen tudjuk, hogy nem fogjuk megkapni azt a Hancock-ot, akit szerettünk volna. Charlize Theron pedig…

Mindenesetre jó látni, hogy azért vannak eredeti ötletek továbbra is Hollywoodban, csak azok a fránya korlátok, amik meggátolják a rendezőt vagy a forgatókönyvírót (bár lehet, hogy Ők is sokszor hibásak…) az alkotásban. Merészebbnek kell lenniük, és fel kell vállalni azt, hogy a mostani film szembemegy a megszokottakkal. Csak így lehet olyat alkotni, amit vastaps kísér. Persze ez sem garancia a sikerre, de azért a próbálkozást már díjazni szokták az emberek. 6/10

Will Smith a legenda! Ő az, aki túlélte az emberiség kihalását, és Ő az, aki képes felvenni a harcot a magánnyal és a sötétben járó szörnyekkel. Francis Lawrence a Constantine filmmel már megmutatta, hogy nem egy elveszett rendező, de a Legenda vagyok című filmjével végleg olyan direktorok közé írta be a nevét, akikre lehet számítani, ha jól szeretnénk szórakozni. Ugyebár ezt támasztja alá a legutóbbi filmje, az Éhezők viadala második része is, ahol újfent nem okozott csalódást.

Robert Neville a Földön az egyetlen emberi túlélő, aki nem esett áldozatául a gyilkos vírusnak. Mára övé egész New York, és talán már nincs is rajta kívül más emberi lény a bolygón. A járvány miatt azonban egy új faj jött létre, így Robertnek nem csak a magánnyal, hanem a szörnyekkel is meg kell küzdeni annak érdekében, hogy tovább folytathassa a kutatásait, illetve, hogy életben tudjon maradni…

Sokak kedvence a legenda vagyok. Ezt valamilyen szinten meg is tudom érteni, hiszen Will Smith a főszereplő, illetve a történet se egy utolsó, Asylum szintű ökörség. Azonban a film nem hibátlan, sőt… a Legenda vagyok egy nagyon jól felvezetett, de a végén egy ligh-os akciómozivá átcsapó blockbuster, aminek legalább annyi hibája van, mint pozitívuma. De, azt nem lehet rá mondani, hogy nem szórakoztató, mert igenis az! Egyrészt a film egy kitűnő karakterdráma, amiben fontos szerepet kap a magány és az elszigeteltség érzés, valamint az emberi félelmek, másodszor pedig Will Smith-re se lehet panasz, ugyanis remekül hozza Robert karakterét. A kutyájával, Sammel a kapcsolata pedig remekül lett tálalva a kamerák előtt. Tehát összességében az első egy órája a filmnek mondhatni hibátlan. Hangulatos, nyomasztó, és érdekes. De végül jött az ámokfutás, és a teljesen felesleges akciózás.

Kezdjük ott, hogy látványügyileg rém gyenge a Legenda vagyok. A CGI pofátlanul szar, és ezt egy 150 milliós filmnél egyszerűen nem tehetik meg a látvánnyal foglalkozó szakemberek. Alapból már azt nem értettem, hogy a sötétben járó emberszerű szörnyeket miért nem sminkelt színészek alakítják? Sokkal „realisztikusabb” lett volna az egész, és még a szemünket sem bántotta volna a kinézetük. Emellett indokolatlannak tartottam a végső népírtást a szupererővel rendelkező szörnyek ellen. (Igen… miért is lett szupererejük azoknak a szürke izéknak?) Lawrence lassan haladó, flashback-ekkel operáló filmje végül nem tudott méltóképpen lezárni egy olyan történetet, ami igenis megérdemelte volna. Arra a kérdésre meg egyszerűen nem tudok válaszolni, hogy az eredeti, vagy az alternatív lezárás a jobb. Valamilyen szinten mind a kettőnél hiányérzetem van.

Szóval a Legenda vagyok a hibái ellenére is egy szórakoztató karakterdráma Will Smith-szel, így érthető, hogy miért lett sokak kedvence, de én úgy gondolom, hogy Francis Lawrence nem végzett kitűnő munkát, mert ez a film sokkal többre volt hivatott. Mondjuk úgy, hogy nagyjából 70%-ot hozott ki az alapanyagból. Így a végső pontszám 7/10-nél nem lehet több, akármennyire is szeretem ezt a filmet.

Eltelt 8 év az első rész sikere óta, és Michael Bay úgy gondolta, hogy el kell készítenie a Bad Boys 2. részét is! A gondolat ugyan jó volt, de a végeredmény jócskán elmaradt az elsőtől, így Bay ismételten belesett abba a hibába, amit a Transformers filmjeinél is tapasztalhattunk, azaz túlpörögte az egészet, és végül nem sikerült hoznia azt a színvonalat, amit az 1995-ös első próbálkozásnál.

Mike és Marcus azon vannak, hogy megakadályozzák az extasy elterjedését a városban. Tapia a könyörtelen drogbáró nem kicsiben szeret gondolkodni, így neki az egész város kell. Nem kímél senkit és semmit, Ő uralkodni akar. A helyzet tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy Marcus húga, Syd is az ügyön dolgozik…

Szeretném leszögezni, hogy én szeretem a Bad Boys filmeket, sőt a folytatást is! De, úgy gondolom, hogy Bay teljesen feleslegesen próbálta játszani az agyát, mert pont azt ölte ki a filmjéből, ami olyan jól működött az első részben. A lazaság, és a poénok. Először is indokolatlanul hosszúra készítette a 2. Bad Boys filmet, ami miatt sok felesleges jelenet tarkította a játékidőt. Másodszor pedig Martin Lawrence karakterét teljesen kiherélte, mert a vicces és jópofa Marcus helyett egy néhol idegesítő, de a többségében rinyáló zsarut kaptunk. Persze, Ő a sokat dumáló néger, de túlzásba estek vele kapcsolatban. Legalábbis szerintem.

Azonban a helyzet mégsem annyira vészes. A hangulat még mindig megvolt, és a vicces beszólások is elhangzottak, de a már említett hosszúság miatt sajnos sok volt az átfedő rész a szórakoztató jelenetek között. Bay túl sokat markolt (+ még egy cameot is bevállalt, bár ez nem volt gond). Természetesen valamilyen szinten meg tudom érteni, mert mégis csak egy folytatásról beszélünk, de amikor valami jól működik, akkor illene odafigyelni arra, hogy ne essünk túlzásokba. A forgatókönyv felesleges drámai részekkel operál a film első felében. Az egyetlen nyerő, és okos húzás Baytől és a stábtól, hogy az utolsó fél órában felpörgették az eseményeket és kibaszták a kukába a felesleges töltelék részeket, és csak arra koncentráltak, hogy az akciók és a páros jól működjön. Ezt meg is oldották, sőt… sikerült téttel is felruházni az eseményeket, így valamilyen szinten már izgulni is tudtunk a történéseken.

Összességében tehát továbbra is élvezetes a Martin Lawrence – Will Smith páros, de Baynek nem sikerült megismételnie azt, amit elért az első filmjével, így némi hiányérzet lengi körül a produkciót. Ám továbbra is várom Bay és a fiúk visszatérését, ugyanis ha igazak a hírek, akkor Jerry Bruckheimer megerősítette, hogy a 3. rész forgatókönyve sínen van, így 2-3 éven belül ismét visszatérhetünk Miami utcáira. 6,5/10

Michael Bay egy jó rendező, sőt egy igazi mágus, DE csak abban az esetben, amikor csak egy ici-picit száll el magától, és nem akarja megváltani teljesen a világot. Volt idő, amikor a neve garancia volt a sikerre, és szórakoztató blockbustereket tett le az asztalra, nem pedig Transformers folytatásokat. Az egyik korai filmje, a Bad Boys a mintapéldánya annak, hogy miért is nem szabad őt semmibe venni, mert bizony Michael Bay, maga a pop-corn zabálás szinonimája.

Mike egy igazi szoknyapecér, míg haverja Marcus egy példás és szerető családapa. Az egyetlen közös dolog bennük, hogy mind a ketten a miami rendőrség legjobb nyomozói. Az egyik megoldott esetükbe azonban egy kis porszem kerül amiatt, hogy ismeretlen tettesek elrabolják a megszerzett kokaint. A két nyomozó minden eddiginél nehezebb felad elé kerül, amit tovább nehezít, hogy a személyiségüket kénytelenek felcserélni…

„Bad boys bad boys
Watcha gonna do,
whatcha gonna do when they come for you”

Az általános iskola alsó tagozatában akkor voltál igazán menő, ha láttad a Bad Boys című filmet. Nélküle semmi tekintélyed nem lehetett, hiszen nem láttad Martin Lawrence és Will Smith fergeteges párosát a filmvásznon. No, de szerencsére az én környezetemben kevés ilyen eset volt, ugyanis mindig beszédtéma volt a két zsaru története, amikor azok éppen feltűntek a televíziók képernyőjén. De, hát miért is lett volna ez másként, amikor itt Bay nem szarozott, hanem elénk rakott egy olyan tökös buddy-cop mozit, amit a pörgős rendezésének hála egy percre sem tudtunk unott arccal nézni.

A film önmagában nem egy csúcskategóriás akciómozi, ugyanis ahhoz nem elég komoly, és nem elég intelligens. Ám Bay-ék nem is erre játszottak. A két főhőst helyezték az előtérbe, és a jól megírt beszólásoknak hála simán, lazán elvitték a hátukon az alkotást. Illetve nem csak a két zsarut érdemes kiemelni, hanem a főnöküket, Joe Pantoliano-t is, aki szintén haláli volt a szerepében. Ez a hármas képes volt arra, hogy elfeledtesse a film apróbb, logikai buktatóit, és egy olyan élménnyel gazdagítson bennünket, ami után nem a rosszkedv fogja meghatározni a napunk hátralevő részét, hanem az öröm.

A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk című film tehát pont arra jó, hogy kikapcsoljon bennünket, szórakozzunk, és élvezzük azt, ahogy a fő páros parádézik a kamerák előtt. Bayre itt nem lehet panasz, így kell kinéznie egy jó popcorn mozinak, amiben az akciók és a beszólások játszanak főszerepet. Méltán vált a 90-es évek egyik klasszikus akciófilmjévé a Bad Boys. 8/10

Lehetséges, hogy én voltam az egyetlen ember a Földön, aki ujjongott, amikor bejelentették, hogy hamarosan egy új Tini nindzsa teknőcök film kerül a mozikba. Ugyanis nagy rajongója vagyok az 1990-es gumiruhás mozifilmnek, így természetes volt, hogy örülni fogok, amikor a XXI. században újra előveszik majd a teknőcöket. A technológia már megvan ahhoz, hogy egy látványos filmet kapjunk, na de milyenek lesznek maguk a főhősök? Ez volt a legnagyobb kérdés, és látva a kinézetüket, igenis félelemmel tölthette el az embert az új projekt.

No, de Bay producerkedése bevált. A film bankot robbantott, holott szerintem nem sok ember várta el ezt ettől a filmtől. A kritikák azonban rendre lehúzták az alkotást (Mint például Iván), így még több kérdés vetődött fel bennem a filmmel kapcsolatban. Vajon tényleg ennyire nulla ez a film? Hol a gyermekkor? Hol vannak a jópofa teknőcök? Aztán eljött az a nap, amikor végre beültem Michaelangelo, Leonardo, Raffaello és Donatello történetére, hogy újra kisgyerek legyek. És megtörtént!

Bár a film elején kissé akadozott a gépezet. Látszott, hogy se Megan Fox, se a film nem találja a helyes utat. Az első TMNT feltűnés nem is durrant akkorát, mint amekkorát kellett volna, sőt… az elején még nem is nagyon akartam hinni a szememnek. Ezek tényleg azok a jópofa zöld nindzsa teknőcök? Neeeem, esélytelen. Majd egy szempillantásra megváltozott minden. Megan Fox nem volt idegesítő riporternő, a teknőcök pedig magukra találtak, ráadásul már a kinézetük sem volt zavaró. Jöttek a poénok, a beszólogatások, a bunyók és a röhögés. Az arcomon végül nem csalódottság, hanem öröm volt látható, és ez az, amit vártam ettől a filmtől, még akkor is, ha tudtam előre, hogy a színvonal nem lesz egetrengető. De hát miért is lenne az? Beszélő nindzsákról van szó, akik ráadásul zöldek és teknőcök.

Egyetlen egy dolgot sajnálok. Vagyis inkább kettőt. A lazaságot még felcsavarhatták volna pár fokkal, de ezt egy felvezető résznek még elnézem. Azonban az már kicsit bántotta a szemem, hogy Zúzó teljesen botrányos volt. Egy svájci bicska kinézetű gyökér, aki csak van, de semmi veszélyt nem jelent az emberekre, még akkor sem, ha a terve azért eléggé nagyszabású volt. Tehát összességében én elégedett voltam a filmmel és jól szórakoztam. Alacsony elvárásokkal, Tini nindzsa fanként bátran nézhető moziról van szó, így a lehúzó kritikák ellenére is csak ajánlani tudom a filmet. 7/10