A rémálom folytatódik, legalábbis a krónikus alcím fétisben szenvedő magyar fordítók szerint. Mint a legtöbb folytatás, ez is megpróbál túllicitálni az első epizódon, de nagyon látszik rajta, hogy inkább a producerek nyerészkedésének a terméke, mintsem, hogy egy rendesen átgondolt folytatása lenne az első résznek.

Ezt azért is mondom, mert a címszereplő démonokon kívül kábé a néger pasas (nem tudom, miért ragaszkodtak annyira érte, hiszen római születésű révén rendesen angolul se tudott, az első rész forgatásán a külföldi forgalmazók emberei jól körbe is röhögték ezért) és az első részben punk-ot alakító, itt biztonsági őrként funkcionáló fickó tért vissza. Amúgy a narrátor kezdő monológján kívül semmi nem emlékeztet, hogy ez folytatás lenne. Pedig az első rész simán megágyaz egy tök jónak tűnő posztapokaliptikus zombifilmnek. De nem, ami egyszer jól bevált, azt úgy kell hagyni. Így történhetett meg, hogy a folytatás kisebb eltérésektől eltekintve, teljesen ugyanaz, mint az elődje.

 A történet Sally-vel kezdődik aki, épp barátaival születésnapi bulira készül, amikor a tv-ben egy démonos filmet adnak (pár srác egy romos gyártelepre megy, hogy démon csontvázakat fotózzon). Nem egy nagy eresztés, de a 10 emeletes csillivilli lakótoronyban nagyjából mindenki ezt nézi. Köztük van a várandós Hanna és férje, egy kutyás nő (vicces, de a stáblistában is ez a neve), Tommy a kisgyerek, aki egyedül van otthon (na, szép kis szülők), és az alagsori edzőtermem gyúrósai, élükön már megismert fekete cimboránkkal. Ja, és a producer Dario Argento lánya Asia Argento, aki még sok más szereplővel egyetemben, csak két snitt erejéig tűnik fel.

Szóval megy a nagy ’80-as évek tiniparty, amikor Sally behisztizik, bezárkózik a tv elé, ahonnan egy démon mászik ki, megcsapolja a tinilány vérét, ami végigégeti a lakótelep összes emeletét (mint az Alien-ben), és kicsapja az áramot, majd a tv-szörny nyomtalanul eltűnik. Több se kell a frissen démonná alakult Sally-nek, mindenkit megharapdál, majd az átalakult cimboráival közösen lakótelepi mészárlásba kezdenek. Közben Sally férje beszorul a liftbe, és az összes nő rohadt irritálóan hisztizni kezd.

Hát igen, mint az első rész.

Zárt klausztrofób környezet? Pipa.

Házon kívül furikázó punk-ok? Pipa (mondjuk ez a történetszál sehova nem futott ki, érthetetlen miért került bele).

Valami vizuális média, amin horrort néznek az emberek? Megint csak pipa.

Szörnyű angol szinkron? Ismét pipa.

Vér, belsőségek, szakadó végtagok? Hát persze, végül is egy olasz horrorról beszélünk!

Tartalmas dialógusok és jó karakterek? Hát, ööö...

 Mondjuk érdekes és friss ötlettől, azért nem teljesen mentes a film. Itt egy bizonyos jelenetre gondolok. A zombik alagsori verekedése az edzőtermi gyúrósokkal. Nem, itt a várandós Hanna és a csecsemődémon küzdelméről beszélünk. Ha nem az egyszerű iparosdirektor, az első rész rendezője, ezután az olasz tv-re átigazoló, Lambero Bava rendezte volna, hanem mondjuk David Cronenberg, ebből a jelentből akár a Hannának a gyermekneveléstől való félelmének kivetülése is lehetett volna, nagyjából mint a Porontyok című 1979-es horror klasszikusban. De sajnos se Hannát, se más szereplőt nem ismerünk meg annyira, hogy egyáltalán ilyen összefüggés létrejöhessen. Gondolom, amikor valakinek eszébe jött ez az ötlet, akkora már rég a démonkutya, és a liftes jeleneteket forgatták. „Csak gyorsan, gyorsan ebben a pillanatban is potenciális vetélytársak próbálják lekoppintani a Démonok 1. sikerét!" Szajkózták a producerek.

 Bár az olasz filmekre oly jellemző történetben felbukkanó logikai buktatók (például film vége, ami kb. olyan, mintha a forgatókönny utolsó tíz oldalát nem forgatták volna le), a sehova nem tartó történet szálak, és az elavult trükk felhozatal ellenére, a film nem egy értelmezhetetlen moslék. Sőt igazából teljesen élvezhető darabról van szó, ami akár pár üveg sör után komoly szórakoztató faktorral bír. 6/10

Két vérbeli őrült, akik az 1996-os évben összeálltak, hogy megbotránkoztassák a nézőket. Igen, Robert Rodriguezről és Quentin Tarantinoról van szó, akik tudják, hogy mi a dörgés a trashfilmek terén, így nem fogták vissza magukat, amikor Salma Hayek felkérte őket egy táncra Mexikó elhagyatott, poros vidékén, ahol még a zsaruk sem járnak.

A hírhedt Gecko fivérek az Egyesült Államok legelvetemültebb bűnözői közé tartoznak. A rendfenntartók minden erejüket arra összpontosítják, hogy elkapják a fiúkat. Ők azonban értik a dolgukat. Átmennek Mexikóba, hogy egy üzletkötés után örökre eltűnjenek az emberiség elől. Azonban a kis kocsma, ahová betérnek, egy szemvillanás alatt megváltozik. A két fivér és az elrabolt Fuller család életveszélyes helyzetbe kerül…

Tarantinot nem kell különösebben bemutatni, hiszen az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legnagyobb rendezőjéről van szó, aki az egyedi stílusával tudott belekerülni a történelemkönyvekbe. Ám Robert Rodriguez már más tészta. Ő inkább arról híres, hogy 1-1 kiváló film után rendez egy botrányosan szar filmet. De tény, hogy nem egy elveszett ember, hiszen azért elkészített nekünk egy Desperadot, egy Sin Cityt, illetve a Grindhouse filmeket. Szóval van miért dicsérni Őt is. De vajon mi sül ki abból, ha a két fenegyerek összeáll és rendeznek egy rendhagyó vámpírfilmet? Nem sok… csak egy Alkonyattól pirkadatig című klasszikus.

A film elején azt érezheti az ember, hogy egy újabb Tarantino filmbe csöppent bele. Lassú cselekmény, sok-sok kiválóan megírt dialógus, és itt-ott feltűnő brutalitás. Tökéletes is, ezzel nincs gond. Clooney és QT ráadásul jól hozzák a szerepüket, de a hozzájuk csapódó Fuller családra sem lehet panasz. Főleg, hogy egy Harvey Keitel és Juliette Lewis páros teszi ki a família 2/3-át. Egy szó, mint száz, az első bő egy óra, egy remekül kivitelezett road-movie. No, de hol van Rodriguez? A jó öreg Robert egy eldugott kis kocsmában pihent és várta Tarantinot, hogy a haverja megérkezése után, belevethesse magát a buliba. Először szépen felszolgált néhány felest a hangulatfokozás apropójából, majd ráuszította Danny Trejot a szereplőkre, végül pedig Hayek szemet gyönyörködtető tánca után elkezdte a hentelést, ami jóformán kifordította az egész filmet. Egy 180-fokos fordulatot vettünk, ahol a lassú cselekmény átváltott egy vámpíros, gyilkolós ámokfutásba, amiből tényleg csak a legjobbak jöhettek ki győztesen. Ezt az időszakot csak úgy élhetjük túl, ha az agyunkat leállítjuk és elfogadjuk, hogy az egész átcsapott egy trashfilmbe. De épp ezért jó. Stílusok keverednek, kiszámíthatatlan fordulatok, és neves színészek szórakoztatnak bennünket. Az Alkonyattól pirakadatikra pedig ráaggathatjuk az egyedi jelzőt.

QT és RR tehát a nevükhöz méltó filmet hoztak létre, és ha nem is a legnagyobb nézői réteget célozták meg, de úgy gondolom, hogy végül egy viszonylag nagy rajongótábort sikerült megnyerniük ezzel az alkotásukkal. Feladták azt a leckét, miszerint merj stílusos és egyedi lenni, és akkor belenyúlhatsz a tutiba. A filmgyártás terén legalábbis biztosan. 8/10

Már javában tartott a Marvel sikerszériája, amikor a Warner a nézők elé tárt egy olyan Zöld Lámpás filmet, ami pont annyira lett maradandó alkotás, mint egy spray illata, amit kifújsz a távolba. Ryan Reynoldsnak hiába áll jó a szuperhősösdi, amikor nem kap egy minőégi stábot maga mögé, se Deadpoolnál, se a Zöld lámpásnál. 2011-ben tehát a DC Comics filmes univerzumépítése fényévekre volt még attól az állapottól, amit elvárnánk. Hal Jordan kevés volt a sikerhez. A WB-nek Supermanig kellett várnia.

A Zöld Lámpás Alakult tagjainak az a feladata, hogy megőrizzék a világűr békéjét. Különleges gyűrűt viselnek, mely különleges képességeket biztosít számukra. Az univerzumban azonban egy veszedelmes gonosz bukkan fel, aki veszélyt jelent a létező összes élőlényre. Hal Jordan, a Földön élő pilóta egy szempillantás alatt olyan helyzetbe kerül, amiből csak kétféle módon lehet kikerülni. Hőssé válik, vagy meghal…

Mindig izgatottan várom a legújabb DC Comics adaptációkat, hiszen a kedvenc képregénykiadómról van szó. Így pláne rossz érzés, amikor a végeredményt látva olyan jelzőkkel kell illetnem a filmet, hogy rossz, gyenge, felületes és semmilyen. Martin Campbell, a James Bond filmek nagyágyúja, a 2011-es évben megválthatta volna a világot, de oly annyira mellényúlt, hogy a 200 milliós költségvetéssel együtt valahol a Mariana-árok mélyén kötött ki. Ekkora bukásra még talán a legpesszimistább ember se számított a stúdiónál, hiszen ha megnézzük az alapanyagot, akkor majdhogynem minden rendben volt.

Tény, Batman és Superman árnyékában nehéz megélni. A Watchmen is csak egy kisebb rétegnek lett kultfilm, míg a többi DC hős el sem jutott az említésre méltó szintre az elmúlt 2-3 évtizedben. Hal Jordan viszont ott kopogtatott az ajtón, hogy betérjen a szűk elitbe és Őrá is emlékezzenek a filmszeretők. Azonban hiába a sok pénz, hiába a jó rendező, hiába Ryan Reynolds vagy Mark Strong, a filmben csak elenyésző mennyiségű pozitívumot tudunk kiemelni. Nézzük is gyorsan, hogy miről lehet beszélni…

A látvány király, de tényleg. A CGI a film minőségéhez képest kiugróan jóra sikeredett. A főszerepben lévő Reynolds is passzolt a karakterhez, de hála a jól sikerült forgatókönyvnek, nem tudott mit kezdeni a karakterrel. Mark Strong szintén. Sinestro bőrében lubickolt, mintha rá írták volna, legalábbis kinézetileg. De mindez kevés volt a sikerhez. A történet gyenge és felületes. Semmi súlya nem volt a történéseknek. A dialógusok meg rettentően sablonosak és erőltetettek voltak. A szerelmi szál és Peter Sarsgaard motivációja is röhejes, mintha valami szappanoperába csöppentünk volna bele. Hihetetlen, hogy milyen silány munkát végzett a stáb. Nem elég, hogy a főhős bemutatása, kiképzése alig volt észrevehető a filmben, még a főgonoszt, Parallax-ot is olyan bénán tálalták, hogy nem tudtuk komolyan venni. Az egyik percben még porig alázza a világot, a másikban már a kezdő Hal Jordan simán legyőzni. De a miértjét nem tudjuk, csak azt, hogy Jordan király.

A Zöld Lámpásból tehát így lett egy felejthető szuperhős-mozi, ami tényleg csak arra volt jó, hogy a Warner rákényszerüljön arra, hogy remake-elje az egész Lámpás storyt. Kár érte, mert akár már ezzel elindíthatták volna a saját filmes univerzumukat, amit most gőzerővel próbálnak felépíteni. A jövőben tehát remélhetőleg egy új Hal Jordant fogunk majd látni (ha egyáltalán az Ő lámpása lesz ott az Igazság Ligájában), aki az a Jensen Ackles lesz, aki az én titkos favoritom a szerepre. De addig is felejtsük el ezt a filmet. 5/10

A Mass Effect trilógia sikere megkérdőjelezhetetlen. Bár az utolsó részt rengeteg kritika érte, főleg a befejezést(eket) illetően és főleg a játékosok részéről, de ettől még nyugodtan kijelenthető, hogy ez a sci-fi széria bizony belefér a mesteri és zseniális jelzők táborába. Jómagam szintén imádom és a kedvenceim közé tartozik, és ha már hamarosan érkezik az új rész, gondoltam kifejtem, hogy miért is a 2. rész a kedvencem.

Egy mindenkiért, mindenki Shepardért 

Shepardot félistenként tisztelik, hiszen legyőzte Sarent, megmentette a tanácsot, ráadásul barátnője is van. Kell ennél több? Ám ahogy a záró képsorokban elhangzott, a Pusztító akit legyalultunk csak egy előőrs volt, és az igazi gonosz még nem mutatta meg az arcát. Milyen igaz volt. A játék kezdő képsoraiban láthatjuk, ahogy a Begyűjtők névre keresztelt lények eltiporják a szeretett Normandyt, majd vele együtt Shepard parancsnokot...az emberiség elveszett...vége mindennek...stáblista. Kérem az összegyűlteket, hogy álljanak fel, és emlékezz...na, de szó sincs ilyesmiről. Ha az utolsó küldetésről lenne szó, még csak-csak megbékélne vele az ember, és türelmetlenül várná a harmadik részt, de még csak nem olyan rég raktuk be a DVD-t a lejátszóba. Törölgessük hát le a könnycseppeket a klaviatúráról, ugyan is mindenféle orvosi robotok kezdenek el ügyködni Shepard parancsnok holttestén. A Cerberus nevezetű vállalat, akik nem éppen a „tipikus jófiúk” státusszal rendelkeznek, feltámasztják parancsnokunkat, mégpedig egy Battlestar Galactica féle robot emberkévé, akinek vannak érzelmei, gondolatai, vágyai sőt, mindenre emlékszik, ami vele történt. Emlékszik Saren megható szavakkal egybekötött öngyilkosságára, a Pusztító elpusztulására (figyeled a szójátékot, hehe…lol) valamint az Ashleyvel eltöltött romantikus éjszakára...vagy az Liarával volt? Döntse el mindenki maga. 

A Szovjetúnió bölcs vezetője és a film készítői is úgy gondolták, hogy győzedelmes ellentámadást, mely Sztálingrád városának felszabadítását eredményezi, a második részben tárják a közönség elé. Szerencsénkre az első részben már lefutották a kötelező SZTÁLIN AZ ISTEN köröket, és így jobban tudtak koncentrálni a Vörös hadsereg bekerítő hadműveletére. 

Ismét a töri könyvel nyitunk (A Nagy Honvédő Háború II. kötet) amelyet igen, ismét Sztálin atyánk képe díszít a második oldalon. Októberben vesszük fel az események menetét, persze, Sztálin dácsájában, nehogy már a harcokat mutassák. A front helyzete egyre baljósabb, a németek folyamatosan küldik az erősítést, már a traktorgyárat is elfoglalták, és folyamatosan nyomulnak a Volga felé. De ekkor már a Generalisszimusznak ott van a fejében az átkaroló terv ötlete, melyet bőszen el is magyaráz szárnysegédjének egy térkép felett. Majd kiadja az utasítást a sztálingrádi ellenállóknak: itt nem lesz hátrálás, a Volgát nem érhetik el a gaz fritzek! Ez amúgy a valóságban sokkal keményebben adták tudtára a közkatonáknak (aki visszavonult, arra rálőttek egy sorozatot).

 De sajnos nyílt csataábrázolást még most sem láthatunk, csak makett repülők bombázását. Amúgy, ahogy halad a film egyre több a makett tank/harckocsi/repülőgép, ami azért annyira nem zavaró, de tekintve az első rész igazi gépjármű felhozatalát, igen kiábrándító.

Ezek után jön a film abszolút mélypontja, ami nem más, mint a sztálingrádi parancsnokság Sztálin „ne adjátok fel a Volgát” szövegére való felesküdés. Ez a jelenet annyira csöpög a giccstől, hogy bármelyik Roland Emmerich filmnek a dicséretére válna. Ezután már azt várná az ember, hogy most már megindul az ellentámadás, de nem. Még végig kell szenvedni egy hosszú rádiós beszédet a végső győzelemről, amit a moszkvai néphez intéznek, akik a Vörös téren álldogálnak. Unalom a köbön! Eme a lelki felkészítés után vár minket a második rész alighanem legcoolabb mondata. Csak a Vörös téri harangzúgás hallatszik, majd Sztálin felveszi a telefonkagylót, és csak annyit szól bele:  „Indítsák meg.”

Ezután megindul, a várva várt ellentámadás. De még, hogy! Vagy százharminc ágyú egyszerre kezdi el bombázni a német állásokat, majd tankok százai és emberek ezrei, kezdik el Sztálingrád bekerítését. A trükkalkotók, és a film vágója remek munkát végeztek, ez az előrenyomulásnak nemcsak, hogy remek a tempója és látványos, de végig izgalmas tud maradni. Ezt úgy érték el, hogy végre valahára nem Sztálin térképszobájából közvetítik, hogy mi történik, hanem Paulust figyelhetjük meg, miként próbál úrrá lenni a túlerőn, és az egyre kacifántosabb helyzeten. Közben a szovjet központot mutatják, ahogy ugyanezt meg próbálják megakadályozni. Persze a hadtestek monoton ide-oda parancsolgatása is folytonosan megy, de legalább nem Sztálintól halljuk ezeket, szerencsére most ő csak a kispadról megfigyeli az eseményeknek.

 A nagy ellentámadás a film legjobb része, de nem mehetünk el a negatívumai mellet sem. Mivel azt egyáltalán nem magyarázzák, meg, hogy kerültek a szovjetek ekkora fölénybe. Az első részben még ott hagytuk abba, hogy épphogy megbírták védeni a várost, itt meg egyszerre csak akkora bekerítő hadművelet tudnak rittyenteni, hogy a németek köpni-nyelni nem tudnak. Ez alapvetően az összes propaganda film rákfenéje, hiszen úgy kell bemutatni az ellenséget, hogy mennyire veszélyes, de közben simán le lehet őket győzni (például, lehet, hogy csak én figyeltem meg, de itt minden harmadik német katona szemüveges, míg oroszok között egy sem az, vagyis hiába erős a német haderő, ha a fele rövidlátó). Ezt alapvetően úgy szokás kikerülni, hogy egy vesztes csatáról készítenek egy „micsoda hősök voltak, de mégis elbuktak az árulás/túlerővel szemben” filmet, persze ezt itt most nem játszhatták meg.

Ám a történet halad tovább, a németek egyre elszántabb kitörési kísérletivel, és a román haderő megfutamodásával. Hitler pedig kiadja a végső parancsot: meghalni vagy meghalni, megadásról szó sem lehet. A szovjetek, persze Sztálin hatására, mert ő nagyon szívén viseli az ilyesmit, megadásra szólítják fel a németeknek, cserébe ennivalót, és orvosi ellátás kapnak a -40 fokos januári hidegben. Erre Hitler Paulust kinevezi vezértábornaggyá, vagyis virágnyelven felszólítja az öngyilkosságra. Két nappal később megindul a végső támadás, aminek hatására még Sztálin is kijelenti, hogy a sztálingrádi hadsereg hősökből áll. 1942. január 30-ra pedig (spoiler) a németek véglegesen feladják a harcot. Ezek után a film végén -az elkerülhetetlen Szovjet himnuszra- mindenkit megdicsérnek, hogy milyen hős volt és bátor, persze a szegény civil áldozatokról egy büdös szó nem esik, mert ők hivatalosan ugyebár ott se voltak.

  Ezen az igen könnyfakasztó jelenet után, pedig Sztálin a térképen nagyítójával már Berlint pásztázza, ezzel nyitva hagyva a film végét egy esetleges folytatásra.

[Ami el is készült Berlin eleste (1950) címen, szintén két részben, de az még ennél is bárgyúbb (és nincsenek benne ennyire fasza csata jelenetek) és még jobban kiemeli, hogy Sztálin mennyire szuper ember volt.]

A második rész külön vizsgáljuk arra kell rájönnünk rosszul osztották el az arányokat, itt több az akció és kevesebb a propaganda, míg az első epizódban többet töltöttünk Sztálin térképszobájában, mint a fronton. Pedig elvileg erről kellett volna szólnia a két filmnek. Második rész: 7/10

Ha két részt egyben megnézzük, mint ahogy én tettem, akkor: 6/10

A háború után négy évvel a szovjet filmipar elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon a Sztálingrádban lezajlott 199 napig tartó csata „hiteles” filmváltozatával. Kapaszkodjon meg mindenki, ez a film egy évre elegendő sztálinista propagandaanyagot tartalmaz!

A film úgy kezdődik, mint minden 50-es évekbeli Disney mese: szimfonikus zenére kinyitnak egy nagy mesekönyvet (A Nagy Honvédő Háború Krónikája I. kötet), majd a második oldalon megismerkedünk történetünk főszereplőjének arcképével, Sztálinnal. Ez a kezdet gyönyörűen megágyaz a film további történéseinek, egyik oldalról a harcok montázsa, másik oldalon meg Sztálin, aki bőszen magyarázza a történéseket egy térkép fölött , szárnysegédjének.

Ezen a ponton elérkeztünk a film legnagyobb hibájához: Sztálinnak NEM LEHET ellent mondani. Bármi történik a Generalisszimusz csak okoskodik egy hosszat az ellenség hibáiról, a harcászati kiskódexről, vagy csak tankokat tervezget szabadidejében. Ráadásul kvázi ő az abszolút főszereplő, mert a film nagyjából a Patyomkin páncélos lebutított montázstechnikájával mesél a harcokról. Vagyis, senkit nem emel ki, a szovjet és a német haderő egy nagy massza, ami a kép egyik oldaláról a másikba rohangál nagyokat puffogtatva.

 De ne rohanjunk annyira előre! Hiszen a németek még csak most érték el a város határait. Sztálin bár látszik rajta kétszer is meggondolta a dolgot, meghívja magához Churchillt, és megpróbálja rávenni, nyissák meg végre a második frontot. Persze az angol miniszterelnök lehűti a kedélyeket, mivel csak Afrikában szállnak partra az amerikaiakkal. Sztálin erre meg jól rávágja, hogy Churchill miatt fog annyi ember meghalni a keleti fronton (na, így próbáljon segíteni az ember a szovjeteknek). Ezek után kicsit kitekintünk Amerikába ahol maga az elnök, Franklin D. Roosevelt kezdi el dicsérni a Generalisszimusz nagyságát (wtf?). Majd belebámul a kamerába és kijelenti: „Aki köztünk és Oroszország között ellentétet szít, nagy csapást jelent a világra.”

Hallottad, Churchill!?

A németek elérik Sztálingrádot, és a 4. légi erejükkel sűrűn bombázzák, majd bevonulnának, de említenem sem kell, Sztálin kitalálja, hogy északról támadják meg a német páncélosokat. Erre Hitler, Paulust a német haderő vezetőjét, arra utasítja, hogy támadjon MINDEN erejével (mintha nem ezt csinálta volna eddig is). Szerencsétlen Paulus egyébként a filmben az egyetlen olyan szereplő, akivel valamilyen szinten együtt tudunk érezni, hiszen ő csak a dolgát próbálja végezni, de látja, hogy az idióta Hitler parancsai teljesíthetetlenek. Többször is kifejti, hogy a Vörös hadsereg mennyire nem adja magát könnyen, és milyen jól harcolnak, neki meg milyen nehéz dolga van. Ennek talán az az oka, hogy a (spoiler!) sztálingrádi kapituláció után mindenben kiszolgálta a szövetségeseket, szóval ő „jó fiú” lett, mármint szovjet szemszögből.

A bombázások alatt, a síró kisfiúk és halott kislányukat tartó anyukák látványán szörnyülködhetünk, amit egy snitten később már egy propaganda plakáton is látunk.Itt kapunk egy új nézőpontot is, a helyi parancsnokság irodáját, hogy ne már csak Sztálin moszkvai dácsájában kommentálhassák az eseményeket. Majd végre megérkezünk arra a pontra, a 47-dik percre, amikor végre megkapjuk a több mint félórányi akciómontázst. Itt a szovjet filmipar megmutatta, hogy mit is tud. De komolyan, több robbanást láthatunk egyszerre, mint egy átlag Michael Bay filmben! Tankok, bombázók, felrobbanó házak, géppuskázó katonák és ez mind egyszerre! Mintha egy 10 éves kisgyerek játék katonáival játszana, és vászonra vitték volna. Majd kisebb epizódokat látunk, a harcokból kiragadva, mint Pavlov házában történt vérengzés (a németek két álló hónapig ostromolták a házat, de nem sikerült bevenniük, annak ellenére, hogy a végén már csak négy katona védte), vagy a Dzerzsinszkij traktorgyárért folytatott harcok, amelyet 13 katona védett mindhalálig (legalábbis a szinkron szerint), majd egy felirat közli, hogy csak ketten voltak igazából. Fura…

 Érdekes, hogy a film elején narrátor Bárdy György olvassa fel ezeket az infókat – igen durva, de a szinkron is 1949-es, akkoriban ennek a filmek a magyarosítása konkrétan presztízskérdéssé vált, és szinte minden színész aki szinkronizált már filmben részt vett benne -de ahogy telik az idő, a narrátor szerepét szépen átveszik a német feliratok (mivel a németek újították fel a filmet, kíváncsi vagyok az NDK-ban, hányszor vetítették le). Annyira, hogy a második részben már nincs is narrátor!

 Majd, hogy kipihenjünk a sok harci fáradalmat, az utolsó 20 percében Sztálin egy „átlagos” estéjét követhetjük végig. Igen, húsz percig Sztálin okoskodását kell nézni, de ne aggódjon senki ez a film végi „óda” a Generalisszimusz nagyságához már-már a csupasz-pisztolyi magasságokat verdesi! Komolyan ez a sztálini diktatúra után 50 évvel annyira bárgyún és röhejesen hat, hogy ember a talpán, aki nem kacag fel, amikor Sztálin régi haver/harcostárs/valaki-aki-régről-ismeri-de-még-nem-került-gulágra-ember megkérdezi nagy komolyan: „Sztálin mikor hozod már el a végső győzelmet?” Majd Sztálin nagy komolyan megpödöri bajszát, és hosszan felolvas Tolsztoj Háború és békéjéből, amit régi harcostársa úgy figyel, mint aki most hallgat először esti mesét életében. Az abszurditás már csak azzal lehetett volna fokozni, ha a Szovjetúnió Generalisszimusza lemenne a konyhába és főzne kettejüknek a rezsón egy kis esti kakaót.

 De ezt sajnos nem játszották meg, de végignézhetjük, ahogy Sztálingrádnál az egyik katona rákezd egy érzéki opera dallamra, amit Sztálin már Moszkvában hallgat. Majd a fim legeslegvégén, összehívja a vezérkart, és kihirdeti, hogy a következő részben megsemmisíti a német haderőt. Hát igen, erről szól majd a folytatás, így én is zárom az első részhez kötődő soraimat.

Ha az első részt külön vesszük a második résztől akkor, egy "Sztálin nyerte meg a háborút" propaganda filmet kapunk, egy muzeális értékű magyar szinkronnal, kisebb nagyobb akció morzsákkal. 6/10

Ben (Will Smith) telefonál. Egy öngyilkosságot jelent be. Hozzáteszi, hogy az áldozat éppen önmaga.

Will Smith ambíciói – melyeknek nem titkolt tételmondata volt a „világ legnagyobb filmcsillagává válni” kezdetű –, a 2000-es évek elején jóval nemesebb célokat szolgáltak, mint manapság, amikor mindez kimerül egy eléggé kifogásolható családpolitikában. Az e tájt alkotott, relatíve jól sikerült, nem enyhén népszerű popcornmozik munkálataiban néhol már producerként is tevékenykedett, javarészt pedig ennek a fajta sztárhitelességének köszönhetően sikerülhetett 2006-ban amerikai karriert pakolnia a friss Sundance-felfedezett Gabriele Muccino alá is. Az olasz rendezővel és egy majdhogynem állandó stábbal való kéttételes kollaboráció (A boldogság nyomában, Hét élet) eredményezte filmográfiájának talán legkomolyabban vehető (és szinte egyedüli) drámáit. Vagy csupán néhány órányi masszív hatásvadászatról lenne szó?

Szóval Ben telefonál. Továbbá a végtelenségig lehord egy vak telemarketingest (Woody Harrelson), mint adóügynök, ráakaszkodik egy szívbeteg üdvözlőkártya-gyárosra (Rosario Dawson), és még mielőtt megbizonyosodnánk róla, hogy ő lenne az évszázad tahója, rögtön vezekel, beteg hölgyeket mosdat és kiszolgáltatott családanyákon segít, pedig még saját öccsét is igyekszik messziről kerülni. És még sorolhatnám mennyire zavaros az események nagy része. Nem, ez nem Muccino rendezői inkompetenciája, filmjét nagy sansszal az első képkockától az utolsóig ilyen kuszának képzelte el. Aki az efféle narratívában kevésbé jártas, még a történet linearitását is simán megkérdőjelezheti – még ha közel sem ennyire zűrös a helyzet.

Még semmiféle mélységekbe nem bocsátkoztam, de rögvest elő kell hozakodnom a zárással, vagyis annak hozzáállásával. Gondolom nem egyedül erősítem azok klubját, akik utálják, ha egy befejezés nem hangolja össze kellőképpen a homályos információkat. Szörnyen profinak és magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy egy lezárás tartalmazza egy kétórás történet fő tartalmát, ami értelmet ad a megtörtént eseményeknek (jövök is egy gamer példával: Bioshock Infinite). Ezen a szinten a Hét élet elég necces vállalkozás: az első kérdés, ami felmerült bennem, egyáltalán nem a konklúzióval vagy annak etikusságával volt kapcsolatos, hanem inkább a felépítéssel, és ez utóbbi az, ami megkérdőjelezheti és egyben egy instabil kártyavárrá formálhatja a csavart. Ne értsetek félre, nem az, hogy ésszerűtlenül alakulna minden, de vajon tényleg úgy kerül pont a film végére, ahogy kellene, vagy csak egy trehányul összetákolt megoldásról lenne szó? A válasz sajnos nem egyértelmű.

Azonban ugorjunk vissza a kérdésre: hatásvadászat? Igen, és talán furcsán hangzik, de legfőképp ennek köszönhetően áll össze az a bizonyos kártyavár. Még ha emiatt nem is fut azon a magas minőségi szinten, mint amit fentebb elvártam volna, de ettől még egy roppantmód kivételes érzelmi töltettel bír, ez pedig a sztorival szemben fényévekkel igényesebben lett kidolgozva. Rosario Dawson és Will Smith romantikája messze több figyelést és törődést kapott az átlagnál. Habár a hajtóerő nem épp a legerotikusabb (vagy a kamatmentes haladék annak számít?), a maga dramatizáltságában véletlenül sem elkapkodott, minden emóció a helyén. Pont úgy, ahogy a főszereplő belső vívódása is: Will Smith egyértelmű érdeklődést tanúsított a sztori iránt (elmondása szerint színészként átélni a valós emberi traumákból való kikecmergést ugyan izgalmas, mégis embert próbáló feladat), bizonyított, és egy hatásos alakítást hozott eme drámai vonalon, még ha a koronát nem is ő, hanem Rosario Dawson csente el.

Aki nem szereti, ha eltitkolnak előle valamit, de még inkább allergiás a fejvakarós – mégsem komplex – végeredményekre, az úgysem lesz fogékony a Hét élet miliőjére sem, de már mondtam: „valahol megértem”. Viszont azt is megmondtam, hogy „de csak valahol”.  Van úgy, hogy nem érdemes mérnöki pontosságot keresni a szálak összefonottságában, hanem elég csak kiszolgáltatottként a misztikum elé lépni és engedni magunkat beszippantani általa. Olykor ez is beválhat. 7/10

Fiatalon (na, nem mintha most annyira idős lennék) nagyon szerettem a Men in Black 2. részét is, de ahogy az előző posztban írtam, az idő változtatott egy két dolgon, és sajnos már nem tudok olyan jó szemmel nézni arra a filmre, mint korábban. Sokáig, bő 2 évig halogattam is a trilógia záró darabját, ugyanis bármennyire szeretem ezt a szériát, valamiért nem vitt rá a lélek, hogy megnézzen a végső epizódot. Pedig ha tudtam volna azt, hogy Barry Sonnenfeld ismét mutatott valamit abból, amit a 90-es években villantott, akkor akár még a moziban is meglestem volna.

J és K már régóta dolgoznak egymás mellett, de bármennyire is jó társak, a szörnyeket jobban ismerik, mint egymást. K élete veszélybe kerül, ezáltal a Föld sorsa is megpecsételődik. J magára marad, ráadásul még időt is kell utazni, mert a probléma nem ismer határokat…

Will Smith és Tommy L…Josh Brolin remek párost alkottak. Nem is gondoltam volna, hogy Brolin ennyire pozitívan fog meglepni K szerepében, mert hát Tommy Lee Jones, azért mégis csak Tommy Lee Jones. Mindenesetre, ez a pozitív csalódás, csak egy volt a sok közül. A film, végre ismét megmutatta azt, hogy miért is szeretjük annyian a MiB első részét. Voltak poénok – bár az elején kicsit megijedtem – és végre nem csak üres beszédeket hallhattunk a színészektől. A filmet sikerült úgy látványosra készíteni, hogy a kisebb kacatok és trükkök mellett még a főgonoszra is maradjon energia. Ugyanis Boris nem elég, hogy remekül nézett ki, még a státuszához méltóan félelmetes is volt. De ez még mindig nem minden, ugyanis a MiB3-ban végre ismételten egy remek történetbe csöppenhettünk bele. Bár tény, hogy itt-ott kissé szájbarágósra, és a film vége rettentően hatásvadászra sikeredett az egész, de mégsem lehetett rá haragudni. Szórakoztató volt mindaz, amit Will Smith művel az időben.

Szóval újfent adott volt minden ahhoz, hogy a Sötét zsaruk küldetése ne egy kudarcba fulladó harc legyen, hanem egy élvezhető macska-egér párbaj a jó és a rossz között. Persze mindezt viccesen és sci-fi köntösben tálalva. A végeredmény tehát fogyasztásra alkalmas. 7/10