A 90-es években, és a 2000-es évek elején nagy divat volt vámpíros filmeket készíteni. Sorra jöttek ki a rosszabbnál rosszabb alkotások, melyek között elszórtan lehetett csak ráakadni egy-egy gyöngyszemre. Főként Coppola Drakulája (bár ez nekem annyira nem jött be) és Stephen Norrington Pengéje voltak azok, melyek magasan ki tudtak emelkedni az átlagból. A többi inkább csak bohóckodásra és pénzszórásra volt alkalmas. Élvezni nem lehetett őket. A 2000-es évben, Patrick Lussier egy rendkívül ötletes című vámpíros filmmel mutatta meg a közönségnek, hogy miért is nem lehet Őt sokra tartani. A Drakula 2000 ugyanis nem sokat tett hozzá a zsáner felemelkedéséhez.

Egy éjjel egy profi banda hatol be Van Helsing régiségkereskedő otthonába. Kincsek után kutatnak, de végül csak egy régi koporsót találnak ott. Úgy döntenek, hogy beérik azzal, hiszen ha nem lenne értékes, akkor nem védte volna az öreg ennyi biztonsági rendszerrel. A betörők azonban ráfáznak. Miután a koporsót kinyitották, Drakula elszabadult…

Kezdjük azzal, hogy a forgatókönyv és annak tálalása botrányos. Faék egyszerűségű, semmi meglepődés, semmi súly nem volt érzékelhető a történésekben. Végül is csak Drakula szabadult ki több évtizedes fogságából és kezdett neki az emberek legyilkolásának. Ez mindennapos, legalábbis a Joel Soisson, Patrick Lussier írópárosnál. Emellett a karakterek IQ-ja se lehetett valami sok, mert rettentő buták voltak. Egysíkú, nulla fejlődéssel ellátott papírmasé figurák, akikért nem lehetett szorítani. Kár érte, mert azért Drakula története mindig érdekes, bár a legtöbb esetben nem igazán tudják a filmvászonra álmodni a vámpírok legnagyobb királyát.

Ja igen… Gerard Butler volt Drakula. Rém gyenge casting. Az öreg Leonidas röhejes volt a szerepben. Az idétlen vigyora a hosszú hajával maga volt a karakter kifilézése. De igazából belefért, mert hiába a hangulatos látványvilág, a koporsó és a „halott” Drakula bemutatása, amikor a végeredmény egy felejthető, B-kategóriás középszer, ami csak arra volt jó, hogy tovább növelje a vámpíros zsénerben elkészült filmek számát. A divat már csak ilyen. Van, aki tud benne érvényesülni, van, aki nem. Lussier az utóbbi. 4/10

Nagyon úgy tűnik, hogy érdemes manapság olyan könyvadaptációkat készíteni, amikben fiatalok vannak elzárva a külvilágtól, hogy a túlélésért kockáztassák az életüket. Az Éhezők viadala sikere után nem sokat kellett várni, hogy egy újabb tinikkel felálló filmen szórakozzunk felhőtlenül. Az útvesztő érdekes lett, és meglepően jóra sikeredett. Wes Ball pedig nagyszerűen indította útjára a rendezői karrierjét, hiszen a direktor most először tárt a nagyérdemű elé egy egészestés mozifilmet.

Mit szólnál, ha egy nap egy dobozban ébrednél fel és semmire nem emlékeznél? Még a nevedre sem! Thomas és még jó néhány fiatal ugyanabban a cipőben járt. Egy nap arra ébredtek, hogy egy óriási betonfallal körülvett tisztáson vannak. A falon túl, pedig mint kiderült óriási veszély leselkedik. Mit tennél? Kockáztatnál, vagy a seggeden maradnál és leélnéd az életedet egy tisztáson? A döntéseden sok múlhat…

A könyvet nem olvastam. A filmtől pedig nem sokat vártam. Ennek ellenére kellemesen csalódtam. Mondjuk érthető is, hiszen az alapanyag jó. Összegyúrták nekünk az Éhezők viadala és a Kocka filmeket, amiből megszületett az Útvesztő. Bár tény, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a végeredmény is működni fog, de Wes Ball azonban olyan oldalát mutatta meg, amiről arra következtethetnénk, hogy egy tapasztalt, sok-sok harcot megélt rendezőről van szó. Sikerült jól felépítenie a történetet, amiben a karaktereknek is lehetőségük nyílt kibontakozni. Nem volt könnyű dolga sem neki, sem pedig James Dashner forgatókönyvírónak, hiszen elég sok szereplőt kellett mozgatni ide-oda a játékidő alatt, de talán egy kivételével mindenki megkapta azt a játékidőt, ami járt neki. Egyedül Kaya Scodelario karakterét éreztem kicsit súlytalannak.

Az útvesztőben az a jó, hogy egy olyan világot tárnak elénk, ami nekünk is új. Nekünk is fel kell fedeznünk, hogy mi van a tisztáson, milyen szabályokat követnek az ott élő fiatalok, illetve mi van a falon túl. Vannak olyan dolgok, amikre ugyanúgy reagálunk, mint a karakterek. Elkaphat minket is a félelemérzet, a tisztás adta biztonságtudat, illetve a kíváncsiság. Ezek együttes erejével sikerülhet fenntartani a figyelmünket a film iránt, ami azért valljuk be, elég fontos egy film szempontjából.

A csupán 34 millió dollárból készült alkotás meglepően szép látvánnyal operál. Hangulatos, sokszínű, néhol pedig félelmetes világot tár elénk, így ránézésre azt hihetnénk, hogy egy igazi blockbusterről van szó. Azonban erről szó sincs, így ott van neki az esély, hogy óriásit robbantson a pénztáraknál. Én pedig szurkolok neki, mert látni akarom a folytatást! Szóval, akinek tetszettek a Kocka vagy az Éhezők viadala filmek, azok bátran tehetnek az Útvesztővel is egy próbát, mert nem okoz csalódást. Ráadásul szép kis fordulatokkal is tele van tűzdelve (már, ha nem olvastad a könyvet). 7,5/10

Még mielőtt menthetetlen irányba siklott volna Denzel bosszúhadjárata, bekopogott a helyi Praktikerbe, és ezt a halovány produkciót majdhogynem a guilty pleasure irányába terelte.

Kár, hogy nem ez lebegett mindvégig Fuqua (Kiképzés, ugyancsak Denzellel) szeme előtt – igaz, valahol még azt is elhinném, hogy a szándék minderre meglett volna, csak hát az Expendables 2 írójának szkriptjével lófaszt se lehetett kezdeni. Mondom, elhinném, ha a rendező erre bármi erős indokkal szolgált volna a közelmúltban. Ehelyett mi történt? Ahol csak lehet, igyekeznek kimaxolni a személyiségzavar jeleit, és egyszerűen nem képesek konszenzusra jutni a hangvétellel kapcsolatban, ami hol átjön, hol nem. Például a brutalitás esetében is előjön ez a fajta kettősség, ami néhol színtiszta eyecandy, máskor viszont abszolút erőltetett. Elég széles skálán ingadozik a szórakozási faktor ezáltal, de bevallom, hogy hébe-hóba volt miért ujjongani. Erről majd később.

Az eredetiként szolgáló tv-sorozat 4 évadot élt meg. Teljesen lényegtelen, önmagában totál kezelhetetlen ez az információ, és a stáblistáig eljutva sem éreztem úgy, hogy most valami elfojthatatlan szándékkal csapnék fel egy kisokost a sorozatról. Sőt voltaképp azokat is megértem, akik fejüket vakarva próbálják megérteni, ugyan miért is kellett ehhez bármiféle alapanyag. Kissé érthetőbben: ez ugyan miért lenne remake? Ugyan rövidebb utánanézéssel fel lehet fedezni a kikacsintásokat, de a feldolgozás fogalmát még azok sem merítik ki (ezen a szinten pedig hatalmas mellélövés a magyar cím). Ha mégis, talán az sem érdekelne az égvilágon senkit, elvégre ez nem igazi negatívum. Az viszont már igen, hogy emiatt talán elvárna a néző némi unikumot, vagy egy-két sajátos stílusjegyet, melyek igenis definiálnának valamit az alapanyag mivoltáról. Csak hát nem igazán léteznek ilyenek: semmi jellegzetes nincs Robert McCall sztorijában, amit már nem láttunk vagy hallottunk volna. Na jó, az is igaz, hogy ez nem egy Denzel Washington-filmre érthető egyaránt.

A csupán nyomokban felfedezhető (gengszter)színészet – melyre a pózerkedés megfelelőbb kifejezés á la Marton Csokas (fonetika-náciknak Csókás Márton) –, az indokolatlan, gyengeelméjűek számára fenntartott lassítások, a motivációk tulajdonképpeni feledésbe merülése (mintha Chloë Grace Moretz megszűnne létezni), továbbá megannyi gyengeség ellenére mégis ott motoszkál a fejemben, hogy a Védelmezőt sokkalta szórakoztatóbbnak szánták, és ez néhol sikerült is. Erre kitűnő bizonyíték a film utolsó taktusa, ahol Denzel Washington úgy tesz rommá mindenkit egy teliberakott barkácsáruházban, mintha mindez nyílt hadüzenetként szolgálna Liam Neeson számára, ezzel kihívva őt egy élet-halál párbajra. Csak remélem, hogy ezt egy zsíros producer is levette. 6/10

Furcsa azt látni, hogy egy Michael Bay filmben nem mászkálnak Autobotok, nem pazarolnak millió számra töltényeket és nem robban fel minden második járókelő. Bay egyszer próbált meg egy kicsit komolyabb alkotást készíteni, és rögtön meg is bukott a pénztáraknál. A 2005-ös Sziget című filmje egy bátor, visszafogott alkotás, mely bár nem vált klasszikussá, de szemlélteti azt, hogy a robbantómágus nem egy elveszett rendező, és nem csak látványfilmeket képes, tud rendezni. Ezt ugye később a Pain & Gain-nél is megcsinálta.

Lincoln 6-Echo és Jordan-2 Delta egy szigorúan őrzött helyen élnek több száz társukkal együtt. Minden nap abban reménykednek, hogy kiválasztják Őket a Szigetre, mely az egyetlen lakható hely a Földön. Lincoln azonban hamarosan rájön, hogy mindez hazugság. Az eddigi élete egy átverés, a Földön igenis lehet élni…

Megmondom őszintén nekem először a THX 1138-as George Lucas film jutott eszembe, amikor néztem ezt a filmet. A jövőkép, a bezárt emberek, a monoton munka, majd az öntudatra ébredés is ezt támasztotta alá. Aztán jött a továbbgondolás. Bay elénk tárta a háttértörténetet, illetve a kinti világot is. Egy elgondolkodtató érdekes storyt rakott elénk, amivel meghazudtolta saját magát, és amivel elszórakoztatott bennünket. Érdekes lépés Baytől, de bejött. Legalábbis, ha leszámítjuk azt, hogy mekkorát bukott a pénztáraknál. A 126 milliós forgatási költségből, alig 35 milliót hozott vissza az Államokban. Ez meg akárhogy is nézem csúfos eredmény. De nem fogom sajnálni, mert több esetben pedig bankot robbantott, holott nem érdemelte volna meg…

A Sziget megpróbál a lehető legtöbb helyen okos lenni. Elfeledtetni azt, hogy Bay milyen filmekre is specializálódott rá. Ezt többnyire sikerült is véghezvinnie, ám azért meg kell említeni, hogy voltak pillanatok, amikor a látvány, az akciók és a hatásvadász elemek elnyomták a remek történetet. Azt a történetet, mely okosan és aprólékosan lett tálalva. Nem nyomták egyből az arcunkba az információkat. Bay engedte, hogy az Ewan McGregor és Scarlett Johansson kettőssel fedezzük fel ezt az utópisztikus világot. Ez meg is történt. Igaz, kezdetben lassan, majd végül már rohamléptekben kellett haladni az új célok felé, de végül nem dőlt össze mindaz, amit a direktor megálmodott. A Sziget felemelkedett, Sean Bean pedig hozta a formáját.

A film összességében megpróbált újszerűnek hatni Bay filmográfiájában, ami részben sikerült is. Ezért jár is neki a dicséret. Azonban úgy gondolom, hogy ez még mindig kevés ahhoz, hogy eltérjen a jól bevált módszereitől és új utakra tévedjen. Nem rossz a Sziget, de talán többet is ki lehetett volna hozni belőle, de ehhez más rendezőt kellett volna leszerződtetni. Így megmarad egy ügyes húzásnak, amit bármikor elő lehet venni, ha ki szeretnénk kapcsolódni, de sosem fog igazi klasszikussá válni. Ahhoz túl cukormázas az egész. Sokkal szárazabbnak kellett volna lennie. 7/10

Van egy olyan érzésem, hogy a holland Paul Verhoeven munkásságát nem kell különösebben bemutatni. Rengeteg klasszikust köszönhetünk neki, ami által igenis nagy névnek számít a szakmában. Tény, az elmúlt években, sőt már lassan másfél évtizede nem alkotott maradandót, de mit számít ez, amikor olyan filmeket tett le anno az asztalra, mint a Robotzsaru, az Emlékmás, vagy az Elemi ösztön. A most értékelt filmje azonban egy érdekes utat járt be. A 90-es években, amikor bemutatták a kutyát nem érdekelte a Csillagközi invázió. A kritikusok lehúzták, a pénztáraknál pedig elhasalt. Azonban a bemutatását követő években egyre többen jöttek rá arra, hogy mekkora kincset készített Verhoeven. A Csillagközi invázió egy igazi klasszikus lett!

A Föld lakossága veszélyben! Gigantikus méretű rovarok támadnak reggeltől estig. A legbátrabbak belépnek a hadseregbe, hogy az életüket kockáztatva leigázzák az ellenséget. Azonban nekünk, embereknek, nincsenek könnyű dolgunk. Millió számra nyüzsögnek az ellenfél „katonái”, ami miatt óriási túlerőben vannak. De akkor mégis, hogyan győzzük le őket? Ez a legnagyobb kérdés…

A kritikusoknak részben igazuk volt! A Csillagközi invázió nem egy tökéletes film. Gyenge dialógusok, és gyenge színészi játékok jellemezték az egész filmet. Igaz, ennek részben oka volt. Verhoeven a tökéletes csomagolás alatt elrejtett egy apróbb politikai szatírát, mely áthatotta az egész filmet. Itt-ott komédiába illő jelenetek, máshol pedig felesleges túlzások ütötték fel a fejüket. Ez alapjában véve okos húzásnak bizonyult volna, ha sikerült volna úgy kivitelezni, hogy mindenhol működjön, és ne rontsa el az adott jelenetet/pillanatot. Néhol nem érzett rá az író és maga Verhoeven sem, hogy ITT MOST megálljt kell parancsolni, mert hagyni kell kibontakozni a filmben rejlő potenciált. Hagyni kell kinyújtózni azt a 105 milliós költségvetést, mely az 1997-es évben oly gyönyörű látvánnyal kápráztatta el a nézőt, amit korábban egyszer sem láthatott. A Csillagközi invázió bődületesen nagyot szólt látványügyileg. Persze ennek is oka volt. A színészekre nem kellett sok pénzt költeni, hiszen ismeretlen, a legtöbbjük kisebb sorozatokban szereplő színész volt, akik nem kértek csúcsgázsit. Szóval voltak kockáztatások, voltak olyan lépések, melyek megpecsételték egy-egy filmes elem „életét”, de végül nem sikerült romba dönteni mindazt, amit a holland direktor megálmodott.

Mint már említettem a Csillagközi invázió nem egy tökéletes film, de szórakoztató és gondosan, precízen van kivitelezve. Voltak időszakok, amikor sikerült elfeledtetni azt, hogy Casper Van Dien, Dina Meyer, Denise Richards vagy mindenki Barney Stinsonja mennyire gyengén muzsikáltak a kamerák előtt. A történet ugyan nem érdemel dicséretet, de a fordulatok, és a világ, amiben játszódik, na, az viszont már megérdemli, hogy dicséretben részesüljön. Pláne, hogy Verhoeven nem fogta vissza magát, és a már korábban is megismert brutalitását áthelyezte ebbe az alkotásába is, aminek hála sok-sok vért és csonkított testet láthattunk az akciók során. Tény, voltak benne tényleg durva dolgok, de őszintén. Nem jobb az, amikor nem köntörfalazunk, hanem megalkotjuk azt, amit megálmodtunk? Minek felesleges korlátokat felhúzni?

A Csillaközi invázió összességében egy remek sci-fi akciófilm, ami tartalmaz szatírikus elemeket is, hogy a végeredmény tényleg egyedinek hasson. Paul Verhoeven itt még tudta, hogy mit akar. Itt megmutatta, hogy miért is uralta a 80-as és 90-es éveket. 7,5/10

Mesterdarabot készíteni nem egyszerű dolog. Van, akinek ennek ellenére játszi könnyedséggel sikerül, van akinek csak egyszer és van akinek sosem, pedig görcsöl rajta elég rendesen. Alfonso Cuarón egyenlőre magam sem tudom melyik kategória, mert a Gravitációt még nem láttam, pedig annak is felállva tapsolnak a népek, viszont a Harry Potter és az azkabani fogoly című epizódot igen, az meg ha nem is a leggyengébb rész, azt azért bártan kijelenthetem, hogy nem is a legjobb! Fogalmam sincs hogy lehetséges, hogy valaki így a „semmiből” kirobbantson magából egy ilyen horderejű, mély mondanivalóval telerakott, de mégis szórakoztató remeket, hogy aztán hét évig szinte semmit se csináljon. Igen, kedves gyerekek, az Ember gyermeke olyan keserédes alkotás, amiben együtt nevetsz, sírsz és izgulsz a szereplőkkel, és nem kell átcsúszni sznob nyárspolgárba, és olyan művet szórakoztatónak feltüntetni, amit mi magunk se értünk. Persze lehet, hogy így harminc felé közeledve, gyakorló apaként jobban megfog a dolog mondanivalója, de jelzem, akinek van egy csöpp esze, az elmélázik egy pillanatra, milyen szörnyű lenne a világ, ha a film témája valós lenne. A helyzet ugyanis, hogy Cuarón nem teketóriázik és egy egyszerű, ám egyszerűségében nagyszerű ötletet vesz alapul, miszerint nincs több gyerek a Földön. Igen, ennyi!

Járjuk kicsit körbe a film történetét akkor bővebben is! 2027-ben járunk a szinte porig rombolt Londonban, ahol Theo Faron (Clive Owen) közönbösen éli mindennapjait. A világ, amit eddig ismertünk nincs többé, mivel 18 éve egy ember sem született. Hogy miért nem? Az egyszeri ember nem talál rá választ, és felelet helyett nem marad más, csak a valóság kínosan üres börtöne. Vajon ki akar úgy élni, hogy nincs holnap? A hétköznapi emberek zombiként csoszognak céltalan életükben, mert nincs értelme többé hajtani a melóban, mert nincs kiért. A pénz immáron tényleg nem boldogít többé, és attól, hogy belenézel egy másik, a kormány által propagált antidepresszáns-függő embertársad fátyolosan boldogtalan tekintetébe, csak még szarabb lesz a napod. A világ, amit ismertél már rég összeomlott, még Nagy-Britannia az egyetlen kormány, ami úgy-ahogy tudja tartani magát. Ennek egyetlen hátulütője van, hogy minden egyes ember próbál beszökni az országba, és ott boldogulni, amit a Kormány természetesen nem szeretne, így akit elkapnak mehet is egy fogolytáborba, aztán vagy ott öli meg egy másik bevándorló, vagy kitoloncolják az állam határain túlra. Folyamatosan gyűlik ezáltal a feszültség az emberek között, mert nem elég, hogy az emberek saját magukat is marcangolják, még a bevándorlók kontra Kormány belharc is napról napra éleződik. A cselekmény egy meglepő, ám zseniálisan emberi húzással indul. Míg a kiábrándult Theo-t látjuk kávét vásárolni, addig az emberek lefagyva nézik a tévét, mert a világ legfiatalabb emberét, az istenként tisztelt és körülrajongott Diego-t leszúrja egy késsel az egyik rajongója, mert nem adott neki autogramot. Érezni az iróniát, nem?

Theo az egyetlen, aki tesz rá nagy ívben, míg körülötte minden ember sirat egy olyat, akit nem is ismertek. A főszereplő az, aki csak várja, hogy eljöjjön érte a halál, és ha lehet ez minél hamarabb legyen. Persze neki is megvan az oka erre, mert elvesztett mindent, amiért élni érdemes. Az egyetlen aki tartja benne a lelket az a barátja (/apja/apósa?) Jasper (Michael Caine), egy öreg hippi, aki a magatehetetlen feleségéről gondoskodik és közben füvet termeszt, amit rendszeresen használnak is. Természetesen igaz, hogy az élet kilátástalan, de a marihuána még mindig illegális. Szedd helyette a kormány által támogatott nyugtató gyógyszert, mert az biztos jobb! Félre értés ne essék, nem akarok én kardoskodni a drogok mellett, vagy ellenük, mert személy szerint a szagát nem bírom, csak ez is egy kiváló húzás a filmtől, hogy érzékelteti, a Kormány még ilyen kilátástalan helyzetben is ott lenne, és „jó szülőként” fogná, és barackot nyomna a buksidra, amikor már gyakorlatilag minden mindegy!

Szóval Theo így éli a mindennapjait a saját és a világ nyomorúsága által lelakottan, mígnem fordulat áll be életében, váratlanul elrabolják a bevándorlók, akinek a vezetője Julian (Julianne Moore), arra kéri, hogy vigyen ki egy lányt az országból, és hogy miért pont őt kérik erre? Mert Julian és Theo egy pár voltak anno, együtt is vesztették el szerelmük közös gyümölcsét, a kisfiúkat, ami után nemcsak a világra, de egymásra is megharagudtak, mert nem tudták feldolgozni a feldolgozhatatlant. Viszont Julian két dolgot biztosan tud a múltból, egyrészt Theo megbízható, másrészt az unokatestvére felsőbb körökben mozog, így tud szerezni nekik olyan okmányokat, amikkel észrevétlenül kijuthatnak az országhatáron túlra. Hogy miért, azt nem kötik főszereplőnk orrára, de később kiderül, hogy a lány csodával határos módon terhes, és ez a kisebbik gond, mert bevándorló is. Hogy mi ezzel a baj, kérdezitek? Hát, ebben a világban, ahol a Kormány minden és mindenek felett álló szuperhatalom, majd elnézi szótlanul, hogy 18 év után az első születendő gyermek az idáig eltiport és megvetett emberi söpredéké, a Bevándorlóé? Na persze. Meg is van a terv, kimenekülni az országból, és eljutni a Humán Projekt nevezetű szervezethez, ami olyan, mint a fehér bálna, mindenki halott róla, de igazán senki sem tudja, hogy valóban létezik-e. Kezdetben Kee (Clare-Hope Ashitey) és Theo között érezhető a feszültség, mert a lány nem bízik az idegenben, és titkolja, hogy állapotos, Theo viszont rohadtul nem kívánkozik belekeveredni semmibe, de mivel csak két személyes papírokat tudott szerezni, neki is mennie kell, és mivel muszájból megy inkább csak simán bunkó. Ám amikor kiderül, hogy senki sem az akinek látszik, kénytelenek egymásban megbízni, és együtt menekülni az egész világ elől, nyilvánvaló tényként kezelve, hogy ők maguk csak másodlagosak, a legfontosabb a hamarosan megszülető „Megváltó”, amit mindenki magának akar.

Ennyit a történetről, mert még véletlen sem akarok megfosztani senkit ennek a műnek az élvezetétől, amint petárdaként durrogtatom el az összes jó fordulatot, szegezzük tekintetünket inkább a megvalósításra. Meggyőződésem, hogy ez a film akkor is ütött volna, ha diavetítőn látom, de túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen kiváló operatőri munkával és vágással még nem találkoztam. Különösen kedves volt a szememnek két jelenet, az egyik, amikor utaznak az autóban, és a kamera úgy változtatja a helyét, mintha egy szellem venné fel a jelenetet, a másik amikor kirobban a forradalom, Theo és Kee pedig elvesztik egymást, Clive Owen mögött pedig szalad a steady cam-es operatőr az észrevétlenül megvágott jelenetben. Valami olyan elképesztő látványt produkáltak az alkotók, ami zsigerig hatol, hála istennek minimális CGI-al. Itt tényleg ki van dolgozva minden az utolsó mozzanatig, szinte félelmetes precizitással, ami egy elképesztően hiteles világképet ad az embernek. Itt valahogy minden a helyén van, a legutolsó statisztáig, és ezt egy kézben Cuarón tartja össze, és meglepően jól fogja össze a néhol humoros, néhol cinikus, néhol brutálisan őszinte alkotását. Az olyan jelenetekről már szó se essék, mint amikor Kee megszüli a gyermekét, az technikailag olyan mércét képvisel, hogy még mindig nem tudom megmondani, hogy a csaj valóban szült-e gyereket (á la Demi Moore a Skarlát betűben), vagy amikor leáll a harc, mert a harcoló felek meglátják a gyermeket (komolyan mondom, patakokban folyt a könnyem alatta!). A színészi játék kifejezetten tetszetős, Clive Owen sosem a kiváló színészi alakításairól volt híres, itt mégis tudunk vele azonosulni, ami szerintem a legjobb dicséret, amit színész kaphat az alakítása után. Theo karaktere egy cinikus, kiégett, alkoholista, nikotinfüggő fószer, aki ennek ellenére mégis jólelkű, becsületes ember, ami valljuk be, karakter szinten nem egy nagy eresztés, de Owen úr megtölti lélekkel a karaktert, és ez becsületére váljék. Clare-Hope Ashitey is jól hozza a kezdeti hülyelányt aki az események hatására lassan felfogja, mekkora felelősség is hárult rá. Micharl Caine-ről és Julianne Moore-ról is illene szót ejteni, de mind a ketten hozzák a kötelező, kvalitásaikhoz mérten kiváló alakítást. Tőlük nem meglepő ez, mert zseniális színészek, és csak akkor tudnak hibázni, ha rosszul instruálják őket.

Azért valljuk be, vannak hibák is a filmben (melyikben nem?), főleg gondolok itt a semmilyen végére. Mint említettem, nem akarok poénokat lelőni, de ha van kedvetek, nyithatunk vitát erről a kommentek szekcióban, mert bennem is és az asszonyban is erős hiányérzetet generált. Igazából semmit nem tudunk meg róla, hogy Kee és a gyermek vajon jó kezekbe került-e, sikerül-e bármit is megváltoztatni a világban? Semmi. Persze, nem kell mindent a szánkba rágni, de egy tisztességes lezárást azért megért volna ez az alkotás. Van továbbá pár hiba, amit vagy észrevesz az ember, vagy nem, mint például a kilőtt szélvédőjű autónak a következő jelenetben lesz szélvédője, vagy a farmról történő meneküléskor Theo-t simán lelőhette volna a srác, csak a forgatókönyv írók megkönyörültek rajta, de egyrészt csak engem zavart, másrészt máshol is előfordul az ilyesmi. Egyébként is, nekem csak azért tűntek fel ezek, mert minden annyira jól ki van dolgozva, hogy az ilyen hiányosságok szemet szúrtak. Emellett feltűnt, hogy a világ megalkotásánál Cuarón erősen ihletett lehetett Orwell 1984 című művétől, illetve a második világháborús zsidó holokausztos filmektől. Nem hiba, csak nekem feltűnt a hasonlóság.

Összességében feltétlenül ajánlom megtekintésre, mert olyan film, ami nem csak mutatni akar, hanem mondani is, ami ritka dolog manapság. 9/10

Aktív filmkészítőként aligha tisztelhetnék jobban egy filmet, mint a Sráckort. Csodálatos, de kínkeserves (és nem mellesleg drága) folyamat akár egy 5-6 perces, igényes kisfilmet is a világra hozni, így alighanem minden sorstársam, aki a világ leggyönyörűbb szakmájának egy szeletét választotta hivatásául, meghajtja a fejét, és halkan azt mormogja: „riszpekt” - függetlenül attól, hogy tetszett-e neki Richard Linklater 12 éven át forgatott, majd' 3 óra hosszú drámája.

A történet középpontjában Mason (Ellar Coltrane) áll, akinek az életébe 5 éves korában kapcsolódunk be. Nővérével, Samanthával (a rendező lánya, Lorelei Linktaker) együtt neveli őket elvált anyjuk (Patricia Arquette), méghozzá egyre nehezebb körülmények között. Mikor éppen költözésre adják a fejüket, tér vissza a srácok apja (Ethan Hawke) – és ez az indulatokat felkavaró esemény mintha gyutacsa lenne Mason és Samantha viszontagságos kamasszá érésének. 12 éven át követjük őket, és szüleiket, új pótapákon, válásokon, költözéseken keresztül – tehát mindenen, amit az ember kénytelen átélni élete során legalább egyszer.

Tartalom vége. Ennyi? Ennyi. Kell nekünk ennél több? Nem vagyok benne biztos, de van némi hiányérzetem.

Tekintsünk el attól az elképesztő ténytől, hogy ugyanaz a stáb dolgozott cirka 4380 napig együtt a filmen, a Sráckor egy teljesen natúr családi dráma tele olyan pillanatokkal, melyeket már akár a szülő, akár a gyerkőc oldaláról, de megéltünk. Nincsenek meglepetések, csavarok, voltaképpen hatalmas tanulságok sem – de a Sráckor szerencsére nem is akar több lenni annál, mint ami. És mint ilyen, tisztán működik: ha kell, összeszorul a szívünk, ha kell, félszegen mosolyogva bólogatunk, ha kell, felhőtlenül kacagunk. Ehhez az abszolút szívmelengető és működőképes koncepcióhoz társul a film vállallása, mely egy plusz ízt, és realizmust kölcsönöz neki – de ettől még valahol ugyanúgy feleslegesnek éreztem néhol az egészet.

Hozzá kell tennem, minden téren több, mint korrekt a mozi. Patricia Arquette-t és Ethan Hawke-ot is csípem, hitelesen hozták a szerepüket. Coltrane és Linktaker is ügyes volt végig. Képileg nem látszik a technikai fejlődés a 12 év alatt, egységes a képi világ, köszönhetően a 35 mm-es filmnek, és a digitális utómunkának. Hosszához képest egyszer sem untam, pedig egyrészt ez nem jellemző rám, másrészt egyedül néztem a moziban, ami az elején megijesztett, de felesleges volt félnem: sodródtam a filmmel, hagytam, hogy vezessen, a végén pedig még többet akartam belőle – hogy miért, azt még mára sem tisztáztam le magamban. Hiányérzet, vagy ennyire működik az egész, hogy még nem akartam kiszállni belőle?

Előbbi felé húzok. Grandiózus vállalkozás, de a nyilvánvaló, és további magyarázatra nem szoruló pozitívumok mellett kissé keserédesen tekintek a Sráckorra: az újranézhetőségi rátája gyakorlatilag nulla, ami nálam a jó film egyik fő ismérve. Újat (szerintem!) nem adna, más szemmel nem lehet nézni, annyira egyértelmű minden egyes képkockája, és bármennyire jó érzés is megnézni, aligha ülnék neki még egyszer – bár ha szülőként is átélem egyszer mindezt, és utána nézném meg, vélhetően átértékelném ezt a kijelentésemet. Persze ne legyünk telhetetlenek, így is egy csodás filmmel van dolgunk, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni – megkerülhetetlen klasszikus viszont nem lesz az én szememben.

Mindezek ellenére meghajtom én is a fejemet: „Riszpekt”. 7,5/10

Egy jó filmet kis túlzással könnyű csinálni, ám jó folytatást hozzá már nem egyszerű, de még mindig nem lehetetlen. Azonban azt elérni, hogy három filmen keresztül fenntartsunk egy nagyon magas színvonalat, azt bizony már nagyon, de nagyon nehéz megvalósítani. Kevés film tudhat magáénak olyan trilógiát, mely bekerült a történelemkönyvekbe, és még kevesebb rendező, aki három egymást követő próbálkozásra is olyat tudott létrehozni, ami örökre fennmaradt.

Trilógiákat már a 30-as években is gyártottak. Elég csak azokra a Frankenstein filmekre gondolni, amikben Boris Karloff ijesztgethette halálra a nézőket. Az 1931-es Frankenstein, az 1935-ös Bride of Frankenstein, és az 1939-es Son of Frankenstein filmek is egy egész trilógiát alkottak. Úgy gondolom, hogy kiválasztani a 10 legjobbat talán ki lehet objektíven is (nagyjából, 2-3 változtatással), ám a sorrendet már csak az érzelmek befolyásoltsága alatt lehet felállítani. No, nézzük is hát, hogy mely trilógiák érdemlik meg, hogy egy top 10-es listán ott legyenek.