Miközben néztem a filmet, azon gondolkodtam, hogy vajon van-e olyan szerep, ami nem áll jól Hugh Jackmannek? Hihetetlen ez a pali. Valahogy mindig tud színt vinni a saját karakterébe. Tény, nem egy elveszett színész, de azért na… 2004-ben a Múmia filmek rendezője, Stephen Sommers úgy döntött, hogy Egyiptomból Európába, méghozzá a ködös Erdélybe „költözik”, hogy létrehozhassa, a Van Helsing mozifilmet. Az Universal stúdió ötlete jó volt, de a kivitelezéssel sajnos gondok akadtak.

Van Helsing minden erejével azon van, hogy legyőzze a Gonosz által megteremtett szörnyeket. A szörnyvadász a vatikáni titkos szervezet szolgálatában áll. A feladatait többnyire gyorsan elvégzi, ám most egy olyan küldetést kap, ami még neki is nehézséget okoz. A nagy Drakulát kell legyőznie, hogy megmeneküljön egy híres család, akik az életüket áldozták arra, hogy legyőzzék Erdély legádázabb ellenfelét…

Mindig is imádtam az ehhez hasonló filmeket. Sőt, nagyon odavagyok az Universal stúdió által sokszor filmvászonra vitt szörnyekért is, így a Van Helsing, mondhatni nekem készült. Azonban az örömöm mégsem teljes. Hiába sikerült Sommersnek a hangulatot a lehető legjobban megteremtenie, és hiába sikerült a castingok többsége tökéletesen, amikor az egyik legfontosabb szereplő, egyenlő volt a nullával. Ha azt mondom, hogy Richard Roxburgh gyenge volt Drakulaként, akkor még visszafogottan fogalmaztam Se a játéka, se pedig a karaktere nem volt elég erős ahhoz, hogy azt érzékeltesse, hogy Ő mekkora király. Bár utóbbi miatt nem Őt kell elővenni, hanem a forgatókönyvírót, Sommers-t. Egy olyan főgonoszt kaptunk a két órás játékidő alatt, akiben semmiféle energia nem tombolt. Nem keltett félelmet az emberben, nem érezhettük azt, hogy a célja mekkora nagy fenyegetés az emberiségre nézve, hiszen, amikor megpillantottuk a tervének egyes részeit, akkor inkább a röhögőgörcs jött ránk, nem pedig félelemérzet.

Azonban, ha félretesszük Drakulát, akkor sok pozitívumra is bukkanhatunk. Egyrészt illik kiemelni Jackmant, és a karakterét. Van Helsing itt-ott poénos, de többnyire egy kíméletlen, kissé már megfáradt szörnyvadász volt, akiben mindig ott motoszkált az a tudat, hogy nincsenek emlékei. Véleményem szerint, emiatt a karakter kissé rejtélyessé és érdekessé vált, ami mindenképpen jót tett az alkotásnak, illetve a történetnek. Kate Beckinsale-t pedig újfent csak dicsérni tudom, mert elképesztő, hogy mennyire jól áll neki az efféle horrorfilmes szerep. Bár a színészi képességei nem a legjobbak, de annyi szent, hogy jó választás beletenni egy ilyesfajta filmbe. Említhetném még Carl-t is, aki hozta a poénokat a zord és sötét világba, de én inkább Frankenstein szörnyét szeretném még kiemelni, mert Ő igencsak közel áll a szívemhez. Boris Karloff volt a tökéletes, de Sommersnek sikerült végre megint egy szerethető, kinézetileg is elfogadható (bár kissé kövér volt) szörnyet alkotnia, akinek lehet szurkolni. Ez tetszett, és megmondom őszintén, Nekem ez volt az egyik legfontosabb elem a történetben, és ezt sikerült jól kiviteleznie Sommersnek. Szóval a legtöbb karakterrel meg voltam elégedve, mert valamilyen szinten színt tudtak vinni az alkotásba. Abba a filmbe, ami kinézetileg tényleg rendben volt. A díszletek és a hangulat remekül voltak kivitelezve. Ha esetleg még a CGI-t is sikerült volna jobban eltalálni, akkor tényleg nem húznám a számat.  

Így viszont összegezve arra jutottam, hogy a Van Helsing egy jó film, amit elő lehet akár többször is venni, mert szórakoztató és élvezhető, DE túl nagy elvárásokkal nem szabad leülni elé. Kicsit híg, kicsit felületes, kicsit egyszerű, de láttunk már rosszabb filmeket is. Nem is nagyon akarom bántani. 6,5/10

Míg a halál el nem választ

Gillian Flynn évekkel ezelőtt hatalmas sikert aratott a párkapcsolat thrillerével, ami jelző furán hangozhat ugyan, de még is így van és nincs rá jobb szó. A regény ugyan is nem egy szimpla, átlagos párkapcsolatot dolgoz fel boldogsággal, problémákkal és egyéb más hétköznapi nyalánkságokkal, hanem olyan embert próbáló pszichológiai esetek tömkelegét, ami bizony elrettentheti a hős szerelmes párokat és azokat, akik azt hitték – vagy hiszik – hogy márpedig az ő kapcsolatuk a párjukkal úgy tökéletes, ahogy van, és semmi olyan titok, vagy ki nem mondott szó nincs köztük, amiről ne tudnának. Azt is mondhatnánk, hogy a könyv egy görbe tükör a magukat boldog pároknak tartó emberek felé. 

Az megcsalásnak számít, ha...

Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Szép szám ez, és bár még semmilyen lakodalom nem jár hozzá, de Ninck-et és Amy-t ez csöppet sem érdekli. Ahogy eddig minden évfordulón, úgy az idein is egy kincsvadászat szerű játékkal tervezik izgalmassá tenni a jeles napot, hogy ne legyenek átlag pár az unalmas éttermi vacsorával, majd a reggelik tartó, izzasztó szexel. Ám ez az évforduló nem olyan lesz mint az eddigiek. Nicknek a munkahelyéről hazasietve azzal kell szembesülnie, hogy a feleségének nyoma veszett…a lakásban dulakodásra utaló nyomok tömkelege fogadja, amit nem is tud egyedül elviselni, így kihívja a rendőrséget, akik megkezdik a nyomozást Amy eltűnésének ügyében. Az elején nem találnak semmi kihívót, semmi gyanúsat, de minél több nyomot vizsgálnak meg, minél több kérdést tesznek fel, annál világosabb lesz számukra, hogy ez bizony nem egy átlagos nyomozás lesz. Példának okáért, a helyszínen több arra utaló jel is van, hogy megrendezték az egészet, valamint a „ki akarhatna ártani Amynek, hiszen olyan csodálatos” érzés is előjön. És ebben a férj, Nick se tud igazán segíteni, akiről kiderül, hogy az öt év ellenére, bizony elég keveset tud a saját feleségéről. Nem tudja mit szokott csinálni a szabadidejében, nem tudja vannak e barátai és ha igen hova jár vagy mit csinál velük, azaz nem a „hőn szeretem a feleségem” mintaférj képét mutatja. Ennek köszönhetően a nyomozók sokkal több figyelmet szentelnek rá és a párkapcsolatukra, ami alatt alatt olyan dolgok és nyomok kerülnek elő, amik rendre Nickre terelik a gyanút, és akinek lassan csak a saját húga, Margo hisz. Egyre kilátástalanabb lesz a helyzet és az emberek agyában elkezd felmerülni a kérdés…mi van ha Nick ölte meg a feleségét, és rendezte úgy az egészet, hogy a nyomozók azt higgyék, szimpla emberrablásról van szó?

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy az írónő stílusának köszönhetően hihetetlen erős hangulattal és atmoszférával bírnak a sorok és a történések, és amikor a leghétköznapibb, legátlagosabb dolgok történnek is olyan izgalmi faktorok jönnek elő, hogy az ember képtelen letenni, és folyamatosan csak olvassa és olvassa tovább a történéseket. Amikor pedig beindul a feszültség, és ki kell lépni a párkapcsolatok „egyszerű” bűvköréből, az egész nem veszít az erejéből és kezd idegennek hatni a saját légkörében, hanem pont, hogy rátesz egy lapáttal, és az addig is magas fokon izzó feszültség kezd fokozatosan begyulladni. A másik, hogy valójában két olyan emberről szól, akiket nem igazán lehet kedvelni, mert a stílusuk, és a másikhoz való viszonyulásuk már az elején ellenszenvet vált ki az olvasókból, de mindezek ellenére egy másodpercig nem érezzük azt, hogy ez nem a mi regényünk, és inkább a falnak futnánk, ha csak még egy oldalt el kéne olvasnunk belőle. Fincher pedig ezeket az erényeket tökéletesen ültette át a vászonra, és képes volt arra, amire az írónő is…végig és minden pillanatban fenntartja a figyelmet és a feszültséget, és amikor elvetik a morzsákat, majd elkezdik őket megválaszolni, akkor egyszer csak azt vesszük észre magunkon, hogy egyre jobban markoljuk a mozi széket, és „éhes kisgyerek” módjára faljuk mindazt, amit látunk. Lehet, hogy közhely, de számomra ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Ehhez a történések önmagukban kevesek lennének, de a képi világ, a rendezés, a színészvezetés és a zene ereje – Trent Reznorék harmadjára is tökéletes filmzenét alkottak Finchernek - hihetetlen módon megtudják dobni az alaphangulatot. Márpedig ez említésre méltó dolog tekintve, hogy egy alapanyagot, bármennyire is jó az és megvan benne a potenciál, az imént felsorolt dolgok elhanyagolása, bizony nagyon keményen tönkre tudnak tenni. Ám ebben az esetben, ez nem történt meg.  És őszintén megvallva, én egy cseppet sem féltem attól, hogy Fincher mindezt nem tudja majd átültetni a vászonra, hiszen még is csak a thrillerek és a feszültségteremtés egyik koronázatlan királyáról van szó. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mivel a kedvenc rendezőmről van szó, de szerintem nem esem túlzásba ha azt mondom, hogy Fincher egy zseni. És ezt ebben a filmben is bizonyítja, és nem csak azzal, hogy tökéletesen tudta visszaadni a regény atmoszféráját, hanem a színészválasztással is.

Legnagyobb félelmen ugyan is a Nicket alakító Ben Affleck volt, akinek rendezői kvalitásaival nagyon is meg vagyok elégedve, de a színészi képességei…hát…fogalmazzunk úgy, hogy nem a legjobbak. Ám ebben a filmben, mintha újjászületett volna, ugyan is tökéletesen hozza Nick szerepét. A gesztusai, a mozdulatai, az egész lénye illik ehhez a karakterhez és egy másodperc erejéig se éreztem hiteltelennek, karakter idegennek azt, amit csinál. Megvan közte és Rosamund Pike közt a kémia és minden olyan, amit ez a két szerep megkíván, és az ő különleges játékuk és kapcsolatuk bizony a film végéig fenntartják az érdeklődést és egyszer sem érezzük azt, hogy „na, már megint ő van a vásznon…haaaajh, remélem rövid szakasz jön, amiben szerepel.” Ez persze hülyén hangozhat tekintve, hogy ők a főszereplők, naná, hogy sokat lesznek a vásznon, de személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, hogy bizony tud annyira irritálni egy színész, vagy egy általa lehozott karakter, hogy ideges leszel, ha meglátod. Ám, ez ennél a filmnél nem áll fenn, ugyan is a mellék karakterek közt se találni olyat, aki nem odaillő lenne, vagy kilógna a sorból. Mindegyikük tökéletesen hozta le azt a karaktert, amit az írónő - aki a forgatókönyv író is volt egyben – annak idején megírt nekik. Még Neil Patrick Harrisnél se lóg ki a lóláb, pedig ha valakinél, akkor nála furán hathatott volna ez a közeg. Mindezek mellett pedig a 145 perces játékidőnek nincsenek felesleges vagy túlnyújtott momentumai, és bár pár dolgot kihagytak a regényből, de ezek mind olyan történések voltak, amik simán kihagyhatóak voltak. Nem azt mondom, hogy magában a regényben unalmas vagy felesleges dolgok lettek volna ezek, de működik nélkülük is a történet és nem lesz tőle semmi más vagy kevesebb. Az előzetes hírekben ugye szó volt pl. arról is, hogy a befejezés teljesen más mint a regényben, és ez szintén egy olyan pont a regényt is ismerő emberek számára, ami aggodalomra adhatna okot, hiszen az utolsó 30-40 oldal, majd végül a lezárás közel tökéletes, de amit a filmben kapunk befejezésként, nos…maradjunk annyiban, hogy a váza és a körítése picit eltér a könyvétől, de ettől még így is működik és elégedettséggel tölthet el mindenkit.

Jobb ma egy válás, mint holnap egy gyilkosság

És talán ez az egyik legnagyobb szó Fincher játszmájában (kac-kac), hogy az összkép olyan végeredményhez vezet, ami nem csak a regényt olvasók elégedettségét fogja kiváltani, hanem bizony a „hétköznapi”, thrillert szerető emberek is azt fogják kapni, amire vágynak, sőt. Talán még picit többet is, már ami az előzetes elvárásaikat jelenti. És ahogy írtam már korábban…ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Amin hála az égnek a szinkron se tud rontani, és úgy gondolom, hogy a mai szinkronok minőségét nézve, ez igen is nagy szó. 9/10

A múltkor, az Ember gyermeke kritikám kapcsán fejtegettem azt, hogy kinek mennyire lehet szerencséje, vagy éppen tehetsége ahhoz, hogy mesterművet alkosson. Nos, M. Night Shyamalan-ról annyit, hogy ő bizony, mint a tények is bizonyítják, egyslágeres előadó volt, aki még mindig abból él, hogy valamilyen csoda folytán a Hatodik érzék kiváló film lett. Azóta készíti az egyre gyatrább minőségű filmjeit, mostanában viszont már a producerek is rájöhettek, hogy jobban járnak, ha inkább megrendelésre készíttetik vele a filmeket, így kisebb az égés, mintha a forgatókönyv írásában is részt vesz. A Hatodik érzék után úgy robbant be a köztudatba, hogy végre, itt egy rendező, akinek vannak eredeti ötletei, és tisztességesen ki is tudja dolgozni. Valószínűleg Shyamalan úr is megrészegülhetett ettől a hirtelen jött sikertől, és elképzelte, hogy ő tényleg egy világi nagy tehetség, akinek innentől kezdve KÖTELESSÉGE a Föld lakosságát sekélyes mondanivalójú filmekkel traktálnia, amikben mindig van valami csavaros(nak szánt) befejezés. Jöttek is szép sorban a „mesterművek”, a Sebezhetetlen, amiből bevallom, bennem semmi nem maradt meg, a Jelek, aminek a jól felépített cselekmény ellenére sikerült egy olyan vállalhatatlan véget varázsolni, hogy azóta is besírok, ha rágondolok (most komolyan, ha ti a vízre lennétek allergiásak, egy olyan bolygóra jönnétek hódítani, aminek 70%-a víz?)! Aztán 2003 környékén Belzebub éppen kilátogatott a Pokolból, és ha már erre járt, gondolta besegít ennek a derék indiai fiatalembernek filmet készíteni, mert úgyis megcsappant odalent az öngyilkosok száma, ez lett a Falu című „remek”.

Előrebocsájtom, ez a kritika nagyban vesézni fogja a csavarokat, történeti gócpontokat, így aki háklis az ilyesmire, az kérem most hagyja el a süllyedő hajót! Felpillantottam továbbá a Port.hu-ra, az Imdb-re és a Metascore-ra, mint ilyenkor szoktam, meglesni mi is a véleménye másnak erről a műről, és megdöbbenve láttam, hogy a hazai közönség szinte zabálja ezt a filmet. Odáig merészkedett egy-egy kommentelő, hogy annyira dicséri a filmet, hogy tényleg elgondolkodtam magamon, hogy valóban én vagyok ennyire sekélyes, hogy nem fogom fel a filmnek a zsenialitását? De bizony rá kellett jöjjek, hogy értem én mit akar, az alapötlet tetszett is, de a hatás olyan volt, mintha Fekete Pákó szavalná a Nemzeti dalt, és közben Kiszel Tünde táncolna rá. Egy nagyon komoly alapmű öt éves gyermek színvonalán történő elmesélése, indokolatlan kicsapongásokkal.

A történet lényegében egy 100-150 évvel ezelőtti falu lakóit mutatja be. A falu irányítói a Vének, akik mint kiderül alapították a helyet, de az igazi főszereplők a gyermekeik, név szerint Lucius Hunt (Joaquin Phoenix) a csendes, magának való fiú, Ivy Walker (Bryce Dallas Howard) a vak lány és Noah Percy (Adrien Brody) a félkegyelmű. Ők hárman barátok, de Lucius és Ivy titkon szerelmesek egymásba, ám hogy bonyolítsuk a képet Noah is hasonló érzéseket táplál a lány iránt. Folyamatosan szóba kerül egyébként a Város, amitől a Vének óvnak mindenkit, mint a tűztől, továbbá nem tanácsos az erdőben kóricálni, mert titokzatos szörnyek lakják, akik nem szeretik a betévedő látogatókat. Ugyanakkor ezeknek „akikről nem beszélünk” van ám egy színük is, ami a falu lakói számára tiltott, így a pirosat tűzzel-vassal irtani kell, mert az bizony vonzza az erdő fura lakóit, ámbár ez még mindig nem elég, néha látogatást is tesznek a közösség területén, ilyenkor ajánlott elbújni előlük. Történik azonban egy bűntény, ami miatt a sajnálatos esemény miatt Ivy vállalja a nehéz terhet, és az erdőn keresztül a városba indul gyógyszerért.

No, ha ezt így elolvassuk, nem hangzik olyan vészesen, sőt! Ez a legnagyobb bánatom, hogy benne van egy komoly, mély mondanivaló ígérete, ami bizony úgy is marad! Mi is a problémám vele? Lássuk csak!

Szegény Shyamalan komoly gondban lehetett, amikor forgatta ezt a filmet. Vajon csináljon egy misztikus thrillert (aminek egyébként feltűntetik a filmet, de megnyugtatok mindenkit, nem az)? Készítsen egy tanmesét a modern nagyváros lélekölő hatásáról? Alkosson történetet a szerelem/szeretet erejéről és a mindent legyőző bátorságról? Vagy hagyja a picsába az egészet, gyúrja össze az egészet egy nagy masszává, és felöklendezi nekünk, hadd csipegessük, mint a tyúkok a taknyot! A sztori arra van kihegyezve, hogy egy nagyobb baráti társaság megunta a modern lélekölő mivoltát, ahol gyilkolnak, rabolnak, csalnak, lopnak, hazudnak az emberek, és 25-30 éve fogták magukat, és eltűntek a világ szeme elől egy olyan helyre, ahol csak a szeretet és béke tartja őket össze, ahol nincs pénz, ellenben van közös munka. Ez mind szép és jó, de valahogy meg kell majd óvni a leszármazottakat ettől a fertőtől ami a „civilizációt” jellemzi, így kitalálták, hogy a környéken terjedő legendát, miszerint az erdőt szörnyek lakják, felélesztik, így tartva távol mindenkit a fertőtől. Hogyan is kell ezt elképzelni a film szerint? Természetesen úgy, hogy egy rakás tanult és művelt ember farkasszerű maskarákba bújva rémisztgeti a rokonságot! Most nem azért, de mekkora ötlet már! Erre nincs civilizáltabb módszer, ugye? Egyébként arra, hogy a piros szín miért rossz, a sárga pedig miért jó, arra természetesen nem kapunk választ, fogadjuk el, hogy csak. Arról nem is beszélve, hogy van itt ilyen mellékszál, hogy találnak megnyúzott rókatetemeket különböző helyeken, különböző időkben, de nem derül ki, mégis ki a fene tette ezeket. Még a Vének által is rejtély a dolog, vagy csak annyira játsszák a szerepüket, hogy még egymás között se mondják el ki mit csinál? Áh, lépjünk tovább.

A film elején az Ivy és Noah közötti viszony is elég érthetetlenül lett felvázolva, gondolok itt arra, amikor a lány megmutatja a bolond fiúnak a büntetés szobát, mert az verekedett. Akkor még nem tudtam, hogy ez most az anyja, vagy a nővére, vagy mégis ki a rák? Ja, hogy barátok! Aha, én is minden barátom azzal szoktam fenyegetni, hogy egy sötét szobában székhez kötözöm, és agyonverem szőlőkaróval. Így szép egy barátság! Arról nem is beszélve, hogy a vakot alakító Ms. Howardnak a film elején elfelejtettek szólni, hogy éppen vakot játszik, így talán nem kéne folyamatosan a másik tekintetét követni, vagy éppen versenyt futni a mezőn (WTF?), mert lehet, hogy olyat a vakok nem nagyon szoktak, de a film közepétől rájön ő is, hogy azért mégse lát, és elkezdi tisztességesen játszani a világtalant. Noah Percy motivációját se értem. Oké, az rendben van, hogy leszúrja Luciust, mikor kiderül a szerelmük Ivy-val és frigyre szeretnének lépni, sima szerelemféltés. De árulja már el nekem valaki, hogy utána mi a jó francért öltözik be szörnynek és kergeti a lányt az erdőben? Értem én, hogy szellemileg visszamaradott, de ez ne legyen már motiváció könyörgök! Ja, azért az üldözés is megér egy misét. Ilyen kimérten, hovatovább unottan kergetni valakit még nem láttam. Arról nem is beszélve, hogy milyen körülmények között találja meg Noah a szülei maskaráját, az már kész közröhej! Tehát adva van nekünk egy szoba, ahol ez a szegény gyerek kapja a büntit, hát akkor hova is rakják a szülei azt a jelmezt, amiben az egész falut riogatják, természetesen oda. Jó, rendben, legyen ott, de amikor emberünknek jobb dolga nem akad, és unalmában felszedi a parkettát, majd kiszökik, az már kicsit sok! Valójában a film azt akarja mondani nekünk, hogy Noah ugyanúgy részt vett ebben az egész riogatásban, mint a többiek, és pontosan tudta hol a ruha? Igen? A másik, mikor Ivy legyőzi a szörnynek öltözött Noah-t, az is milyen már? Elfogadom, hogy szellemileg kihívásokkal küszködik a srác, de azért még szeme csak van, vagy nem? Nem vesz észre egy bazi nagy gödröt az orra előtt, vagy mi? Áh, mindegy is, haladjunk tovább, kicsit jobban felhúztam magam rajta, mint kellett volna, a kommentek között úgyis megkapom a magamét, hogy nem értettem ennek a filmnek a magasztos mondanivalóját, és hihetetlen eszköztárát, de vállalom a sorsom!

A polkorrektség jegyében dicsérni is illik részemről ezt a filmet, mert van miért! Az operatőri munka a maga visszafogottságában is tetszett, jól teremtette meg ezt a fátyolos 19. századi hangulatot, ahogy a színészek többsége is korrektül alakított. Azért mondjuk ilyen színészektől, mint William Hurt, Sigourney Weaver, Joaquin Phoenix vagy Adrien Brody azért ez a minimum, hogy korrektül alakítanak. Viszont a véleményem továbbra is fenntartom, ezeket az embereket nem instruálta senki! Adtak nekik egy forgatókönyvet, aztán „rutinos csókák vagytok, megoldjátok” felkiáltással, már forgott is a kamera. A zene viszont lehengerlően jó lett! James Newton Howard olyan zenét alkotott, ami szerintem sokkal jobb filmet érdemelt volna! A Gravel Road című szekvenciát mai napig hallgatom a kocsiban utazás közben, mert annyira jó lett, hogy a mű nélkül is megállja a helyét!

A végére kénytelen vagyok konklúziót vonni! Tisztában vagyok vele, hogy elragadtak az érzelmek, de mindez azért történt, mert borzasztóan haragszom erre a filmre, és nem azért, mert szar. Az egy dolog, hogy szerintem mi a rossz, vagy mi nem. A kutya ott van elásva, hogy benne van minden, amitől igenis egy vaskos, lehengerlő mondanivalójú filmet lehetett volna készíteni, ha Shyamalan nem olyan öntelt hólyag, mint amilyen. Megfelelő arányérzékkel, és a buta „csavaros fordulatok” mellőzésével igenis lehetett volna egy olyan művet alkotni, ami nem csak az asztalra dobálja a hiányos kirakós darabjait, „dögölj meg, ha nem érted” felkiáltással, hanem finoman érzékelteti a történetben rejlő nagyon komoly és valós mondanivalót. A rendező úr viszont, gondolom a cikkem elején felfedett okok miatt, úgy gondolta, hogy ha fennhéjázóan, a nézőt teljesen palimadárnak nézve forgat egy filmet, az akkor jó lesz. Hát nem! Jól is elsülhetett volna, megkerülhetetlen klasszikus is lehetett volna belőle, de így csak egy fércmunka, amiről jobb nem is beszélni. Egyet tudok érteni a Metacritic-en álló pontszámozással, jelenleg én sem tudok 4/10-nél többet adni rá, pedig Isten lássa lelkem, nagyon szeretnék…

Dario Argento miután befejezte az Opera címűt thriller-jét (szaknyelven giallo filmet), arra gondolt, hogy de jó lenne megcsinálni a Démonok 3-at. Igen ám de az első és második részt dirigáló Lamberto Bava lelécelt a tv-nek forgatni, így Argento inkább tanítványát Michele Soavit bízta meg a Démonok templomára átkeresztelt horror rendezésével. Röviden a rendes démonok eltűntek, de a hangulat úgy-ahogy maradt. Amúgy a filmet, nagyobb részt Budapesten a Mátyás templom közelében vették fel. És még azt mondják, sosem készítettek rendes horrort Magyarországon…

Gonosz fekete templomos lovagok irtanak ki egy feltehetőleg pogány (vagy csak nem katolikus) falu lakosságát, akiket utána nemcsak, hogy egy nagy tömegsírba temetnek, de még egy bazi nagy gótikus katedrálist is ráhúznak, hogy végérvényesen lezárják a sátáni erők fészkét.

 Eltelt egy röpke ezer esztendő, és mit ad isten, a templom restaurátorai (a mindig szép Barbara Cupisti, aki már Soavi előző filmjében, a Deliriában, is final girl volt, és a film során látványosan meghülyülő Tomas Arana, aki azóta szép mellékszereplői karriert futott be, például a Galaxis őrzőiben is szerepelt) megtalálnak egy ősi démoni tekercset. Ezután a szereplők sorra meghülyülnek a démoni erőktől, vagy behallucinálnak mindenfajta gonosz szörnyek támadását. De mielőtt a pokol végképp elszabadulna, a templom kapuja bezáródik, csapdába zárva egy csoport gyereket, és egy esküvői menetet. A sötét erőket csak a templom elpusztításával lehet megfékezni, ami a film egyetlen fekete színészére hárul.

Ez a mozi egy nagyon szépen építkezik, időt hagy a karakterekre, mármint a restaurátorokra, de a papokra és a még hamvas kisgyerek Asia Argento-ra, illetve egyéb áldozatkra nem nagyon jut játékidőt. Nagyjából csak jelenlétükkel fokozzák a hangulatot. Majd a film felénél hirtelen átfordul az egész arány, a restaurátorok szinte kivétel nélkül eltűnnek a színről, csak Barbara Cupisti kap még egy kis jelenetet, de akkor is csak egy démon mutatja be rajta a Rosmary gyermeke című film fogantatásos részét. Majd az új szereplőkre, a koncertre igyekező fiatal párra és az osztálykirándulásos gyerekekre terelődik a figyelem. De ez is elég felemás, mert míg előbbiek szála szépen bemutatásra kerül (elég csak annyi, hogy találkoztak egy metróval), de a kisiskolás gyerekeknek a sorsa számomra örök rejtély marad, mint, ahogy az is (spoiler!) a tanár nénit, hogy szúrta le a légkalapáccsal megölt sekrestyés, és a gyerekek, akik látták, miért nem reagálnak rá semmit? 

Ami még nagyon fontos megemlíteni, és a film leginkább ebben nyeri el az arra fogékony nézők szimpátiáját, az kérem szépen a gyönyörű vizualitás, amely Argento és Soavi szinte összes filmjére rányomja bélyegét. A fekete templomos lovagok belső nézetes vérfürdője, amelyet mi csak a szűk kereszt alakú sisak kivágásból láthatunk, tökéletesen leképezi a vallási szűklátókörűséget.

De maga a gótikus katedrális is sokkal jobb, és félelmet keltő helyszín, mint a Démonok 2-beli 10 emeletes lakótelep. A hatalmas több száz éves ódon épület, melyben ősi titkok öreg őrzője Feodor Chaliapin Jr., aki már A rózsa nevében is öreg konzervatív papot alakított, nagyjából ugyanazt hozza itt is, ugyanolyan szinten. A beállítások is csak dicsérni tudom, főképp nagyon kitűnő, amikor egy autót sötétben végig követhetünk miközben átmegy éjszakai Lánchídon (jó tudom, hogy ez nem beállítás, de akkor is klassz).

A zenéje pedig kellően sejtelmes, de semmi több. Alapvetően a kor szintetizátor zenéjét kapjuk a fülünkbe, ugyanez a többi démonos filmben is hasonló volt.

Szóval a Démonok sorozat félhivatalos folytatása, még azért képi világban kötelezően hozza a maximumot. De mint a korábbi démonos alkotásnál, a történet lezárása most sem tökéletes. 7/10

Megfájdul a szívem, amikor azt látom, hogy haldoklik, vagy már egyenesen kihal az a széria, amit bármikor szívesen előveszek, mert tudom, hogy sosem csalódok benne. A Penge ítélet napja akkor érkezett el, amikor David S. Goyer megkapta a rendezői széket. De úristen! Ez az ember egy katasztrófa! Ilyen botrányos rendezést és végeredményt ritkán lát az ember, pláne, ha a „sorozat” első két része magasra tette a lécet. Érthetetlen számomra, hogyan tudott ekkorát esni a színvonal két év alatt.

A vámpírok félnek, hiszen Penge már majdhogynem kiirtotta az egész fajukat. Így a vérszívók kénytelenek felébreszteni a legelső vámpírt, akinek a hatalma szinte végtelen. Szörnyű tettekre képes, és még talán Penge sem fogja tudni legyőzni. Vajon befellegzett az emberiségnek? Meglátjuk…

Bekövetkezett az, amit a legjobban féltem. Teret kaptak az emberek! Jöttek a zsaruk, az orvosok és mindenki más, akik csak röhögtek, amikor meghallották azt a szót, hogy „Vámpír”. Nyilván a nagyokosok beleütötték az orrukat abba, amibe nem kéne. Így Pengének már nem csak a vérszopókra kellett figyelnie, hanem mindenkire, aki mozgott. Felesleges és idegesítő újítás volt ez, legalábbis szerintem. Mondjuk a két legnagyobb problémája a filmnek mégsem ez volt, hanem az, hogy kiírták Whistler-t, (értitek, az egyik legkirályabb karaktert kiírták a filmből…) illetve az a lépés, ami által a vámpírokat bohóccá tették. Nem lehetett Őket komolyan venni, sőt már-már sajnáltam Őket, hogy mennyire balfékek lettek. A Parker Posey vezérletével felálló vámpír csapat teljesen kifigurázta mindazt, amit az első két részben láthattunk. És erre sajnos még egy lapáttal rátett az, amikor Dominic Purcell is felfedte magát. Annak a mítosznak, ami Őt körülvette nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Sőt lángja nem is volt. Drake végig csak arról pofázott, hogy mekkora király, közben pedig semmit nem csinált. Mondjuk mit is várhattunk volna, amikor egy gyenge rendező dirigált egy olyan embernek, akit nem szabadna kamerák közelébe engedni. Purcell nem B, hanem már ZS-kategória. A Szökésen kívül nem is volt épkézláb szerepe, amit mondjuk meg is tudok érteni.

Kiveszett a stílus és a hangulat a filmből. Kaptunk egy Penge néven futó ökörködést, amit két órán keresztül kellett nézni. Az újonnan feltűnt pozitív karakterek pedig nem sokat tettek hozzá a filmhez. Ryan Reynolds tulajdonképpen az óvodás viselkedésével inkább csak elvett, míg Jessica Biel pedig maximum csak a kinézetével tudott valamiféle pluszt hozzátenni ehhez a remekműhöz. Totális csődöt mondott Goyer, ami azt eredményezte, hogy még a Penge rajongók is csak fogták a fejüket a filmet látva, mert ekkora minőségbeli zuhanásra még a legpesszimistábbak sem számítottak. 3,5/10

A CW már néhány éve elkezdte azt, amibe idén a FOX is belekóstolt. A csatorna hétfőn kezdte el sugározni a saját DC Comics adaptációjukat, a Gotham sorozatot. Azt a sorozatot, mely nem maszkos, illetve álruhás hősökre fókuszál, hanem egy hús-vér emberre, a Gotham-i rendőrség egyetlen normális emberére, Batman hű „társára”, James Gordonra.

Maga az alapötlet már a bejelentéskor érdekesnek tűnt, hiszen Gordon mindig is csak egy mellékszereplő volt a Batman filmekben, sőt… Burton filmjeiben jóformán momentuma nem volt, így egészen Nolan Sötét lovag trilógiájáig kellett várni ahhoz, hogy megismerjük, ki is az a James Gordon. Nyilván a rajzfilmekből és a képregényekből a legtöbb ember már ismerte, de élőszereplős alkotásokban még nem nagyon tudott érvényesülni, holott Ő volt az első olyan ember Gotham-ben, aki tényleg felvette a harcot a bűnözőkkel és nemet mondott a korrupcióra. Szóval az alapötlet alapján, minden adott volt ahhoz, hogy jól szórakozzunk a Batman előtti Gothamben, ahol még Bruce Wayne is csak keresi önmagát, hiszen alig néhány napja veszítette el a szüleit.

Ha a sorozat képi világát nézem, akkor egyből Nolan filmjei jutnak eszembe. A FOX meglehetősen realisztikusan mutatja be Gotham városát, ami már csak azért is lehet jó a csatornának, mert így akár egy nagyobb nézői réteget is meg tudnak nyerni maguknak, hiszen nem feltétlenül kell Batman rajongónak lenni ahhoz, hogy nekiüljünk ennek a sorozatnak. Van benne fantázia, és emellett egy jó kis nyomozós sorozat válhat belőle a későbbiekben. Természetesen a rajongók többet fognak kapni a rengeteg utalás, és ismert karakterek miatt.

Apropó karakterek. Az már biztos, hogy a FOX jobban hajtott a minőségre, mint a CW. A színészek közül nekem senki nem okozott csalódást, mi több a pilot epizód alatt több kedvencem is lett. Elég csak a Harvey Bullockot alakító Donal Logue-ra, vagy a Pingvint alakító Robin Taylor-ra gondolni. De a fiatal Bruce Wayne és maga James Gordon is korrektül teljesítettek. Szóval igen, van potenciál ebben a sorozatban, így mindenképpen csak ajánlani tudom a megtekintését/elkezdését! Veszettül hangulatos!

Amennyiben nem jössz rá pár perc után, hogy kinek a sajátos stílusa az a képi világ, ami átjárja a Penge második részét, akkor várj egészen Ron Perlman feltűnéséig. Ott már tudni fogod, hogy ezt a filmet ki rendezte. Guillermo del Toro volt a lehető legjobb választás erre a feladatra, ugyanis egy folytatásra elkélt a vérfrissítés a szériába, és ki lenne a legmegfelelőbb ember a feladatra, ha nem a horrormágus, Del Toro? Stephen Norrington méltó utódja, aki pont annyira gondolta túl az első részt, hogy az még sikeresen működjön a vásznon. A Penge 2 csupán egy hajszállal lett gyengébb film, mint az elődje. De talán túlzás is azt mondani, hogy gyengébb. Maradjunk annyiban, hogy másabb lett.

A vámpírok szövetséget akarnak kötni Pengével, ugyanis egy új faj ütötte fel a fejét. Egy vámpír, ami vámpírt és embert is öl, illetve immunis a fokhagymára és az ezüstre. A brutális ismeretlent csak úgy lehet legyőzni, ha a legjobbak indulnak harcba, így tehát Pengéék minden eddiginél nehezebb feladat elé kerültek…

Emlékszem még anno a videotékából kölcsönöztük ki a Penge második részét, amit egy őszi napon be is tettünk itthon a lejátszóba, hogy újfent szurkolhassunk a napszemüveges harcosnak. Nomak első néhány jelenete meg is adta az alaphangot az alkotásnak, amit végig élveztünk a továbbiakban. Másnap pedig büszkén lehetett mesélni az iskolában, hogy az új Pengét már letudtuk.

Tulajdonképpen a Penge 2 egy csodaszép csomagolásban lévő semmittevés. A forgatókönyv az egyetlen hibája az egész alkotásnak. Lényegében annyiról szól az egész történet, hogy „Hé Penge, gyere már, nyírjuk ki azokat az izékat, ok?” De tényleg. Összeállnak, majd nekiindulnak a vadászatnak. A-ból mennek B-be, hogy remekbe szabott akciójelenetek közepette levadásszák Nomak „népét”. Ám ennek ellenére nem tudom húzni a számat, ugyanis eszméletlenül élvezhető az, ahogy Wesley Snipes, Kris Kristofferson, Ron Perlman szórakoznak. De még a jó öreg Torrentét is idevehetném. Élvezhető akcióorgia, horror köntösben, amiben nem felejtettek el épkézláb poénokat is elsütni. Del Toro nagyon jól ráérzett a Penge világára, így a képi világgal, a díszletekkel és a kellő brutalitással együtt  sikerült azt tovább vinni, amit anno Stephen Norrington is megcsinált. Sőt, itt a hangulatot sikerült tovább fokozni. A Sötétebb tónusok miatt sokkal félelmetesebb lett a film, amire természetesen még egy lapáttal rátettek az újdonsült vámpírok is a kinyíló állkapoccsal. Gyomorforgató, de egyben zseniális húzás volt.

A Penge második része tehát egy méltó folytatás. Nem is lehetett volna ennél jobbat várni, hiszen megkaptuk mindazt, amit egy második résztől elvárhatunk. Penge történetében még volt annyi, hogy itt is csúcsra lehessen járatni Őt, de ennyi. Itt kellett volna abbahagyni a szériát, mivel két évvel később jött az újabb epizód. No, de arról majd később. 8,5/10

Rengeteg ember szeretné azt, hogy a FOX elkészítse a Deadpool filmet. Én erre csupán annyit mondanék, hogy örüljünk, hogy itt van nekünk a Penge. És, hogy miért hoztam fel a Marvel másik hősét, amikor egy Penge kritikát olvastok? Csupán azért, mert Wesley Snipes és a Penge az élő példája annak, hogy miért nem működne a Deadpool film a mai felhígított, pénzorientált világban (Tévedtem). Stephen Norrington filmjében megvan minden ahhoz, hogy egy képregényhős életre keljen, és akadályok nélkül szórakoztassa a nézőket.

Penge félig ember, félig vámpír. Erős és gyors, ráadásul még a fényben is tud járni. Ő a kulcs a két faj között. A vámpírok félnek tőle, hiszen akibe belebotlik, arra szörnyű halál vár. A vérszomjas Frost azonban olyan tervet eszel ki, amiben nem csak Pengét, de magát az egész emberi fajt megállíthatja, mit több, kiirthatja. A vér istene közeleg…

Wesley Snipes jókor volt jó helyen, de ez a rendezőről, Stephen Norringtonról is elmondható, sőt, mi nézők is összetehetjük a két kezünket, hogy az első Penge film nem most, hanem anno a 90-es években látott napvilágot. Itt még lehetett csonkítani a filmekben. Lehetett literszámra önteni a vért a kamerák előtt. Természetesen ezt most is lehet csinálni, viszont, ha erre áldozzuk az időnket, akkor ne reméljünk sok pénzt egyik stúdiótól sem. Nem nagyon mernek már kockáztatni. Gondoljunk csak arra, hogy a nagy dohányos Constantine se gyújthat rá a legújabb sorozatában, illetve a Deadpool film körül is olyan hírek terjengnek, hogy visszafogott lesz, és megy szépen a PG-13-as korhatár besorolás alá. No, de ennyit a nagyvilágról és a kifilézett képregényhősökről, nézzük is hát, hogy miért lett kultikus vámpírfilm a Penge.

Ebben a filmben minden klappol! Adott egy remek főhős, akinek a szerepére az évtized egyik nagy akciósztárját, Wesley Snipest castingolták, aki mondhatni ezért a szerepért született meg. De ez még csak egy pipa a hosszú listán, amit Norrington teljesített a két órás játékidő alatt. A Penge igazi ereje az egyszerűségben és a nyers tálalásban rejlik. A történetet nem bonyolították túl, mégis kihúzták bő két órára a játékidőt. (Mondjuk ez nem is baj, mert így legalább még David S. Goyer is elfogadható munkát tett le az asztalra.) Ez pont arra volt elég, hogy elvegyüljünk a megteremtett, vámpírokkal teli világban. Norrington és a Penge egy új irányvonalat teremtettek meg. A film levedlette magáról azokat a felesleges filozofálgatásokat, amiket a korábbi vámpírfilmekben tapasztalhattunk. Félredobta a lassú történetmesélést, és átváltott pörgős, akciódús tempóba, ahol az volt a legfontosabb kérdés, hogy a főhős hogyan mutat a kamerák előtt. Wesley Snipes laza és könyörtelen volt, ami azt eredményezte, hogy az egyik legkúlabb képregényhős lett, aki valaha is filmvászonra került. Napszemüveg, bőrkabát, kard és egy izomautó. Úristen, kell ennél több?!

A szórakoztatási faktor tehát a plafont verdeste, a karakterek kiválóak voltak, kezdve a legjelentéktelenebb kurvától, a főgonosz, Frostig. A zene és a képi világ szintén hozta azt, amit egy zsánert megreformáló filmtől elvárhatunk. Bár a CGI mai szemmel nézve néhol kissé gagyi, de így 16 év elteltével is simán van olyan jó, hogy ne bántsa a szemünket.

Úgy gondolom, hogy a lehető legjobb és legfontosabb lépés az volt a stúdiótól, hogy engedték Stephen Norringtonnak, hogy szabadjára engedje a brutalitását. Ez a film jóformán semmit nem érne, ha szigorú, korhatáros keretek közé lenne beszorítva. (Igen, épp ezért lesz rossz a Deadpool film.) Szóval a Penge király! Egy fényben járó tökéletes gyilkoló gép, ami csúcsra járatott egy akció-horrorfilmet. 9/10