Minden évtizednek megvan a sajátos stílusa. Az én szememben a 80-as évek a csúcs. A legjobb filmek ekkor születtek, és ezt a korszakot érzem a sajátoménak, még úgy is, hogy egy percet nem töltöttem el ezekben az években. Azonban ekkor nem csak kiváló filmek, hanem zseniális filmzenék, illetve betétdalok is születtek, amik sok-sok film sikerét alapozták meg. Nézzük is, hogy melyek voltak ezek, melyekre lehet/kell emlékezni.

Aki nézett már klasszikusnak mondott amerikai háborús filmet (mondjuk a klasszikust én a ’40-es és ’50-es évekre mondom, a ’60-as évekbeli háborúskodó filmek már megint egy másik kategória) az tudja, hogy a Csendes-óceánon a gonosz Felkelő nap birodalma ontotta a sugarakat, akiket a macsó John Wayne visszakalapált Japánba. Nos, felvetődik a kérdés mikor is bocsátottak meg az amerikai filmek a japánoknak? Na, ezt pontosan meg tudom mondani, mert ez 1949-ben történt.

Joe (Humphrey Bogart, a kor nagy férfisztárja többek közt) visszatér Tokióba, ahol a háború előtt egy jól menő kocsmát irányított. A szokásos bürokratikus hacacáré után, ellátogat volt bárjába is, ahol találkozik régi japán barátjával is (Teru Shimada) akivel valaha közösen vezették a helyet. A régi idők emlékére judóznak is egyet, majd ismerteti hősünkkel, hogy egy kétes kimenetelű repülőgép biznisz miatt hívta ide, amit egy nagyhatalmú helyi gengsztervezér szponzorál. Persze, nem is Humphrey Bogart filmről beszélnénk, ha nem kerülne elő a múltból Joe volt szerelme, aki tovább bonyolítja az amúgy is kusza sztorit.

 Először is, egy tipikus filmnoirként indul, - csak egzotikumként Japánban játszódik, ami mondjuk ad neki egy plusz ízvilágot a film elején, - majd lassan elvész a varázs, és már csak díszlet marad. Amúgy a japán szokásokról se kapunk sokat, ugyanis kicsit judóznak, meg teát szürcsölnek, majd bejön a képbe Joe régi csaja, - aki amúgy a külügyminiszter felesége, - és ezután már inkább a külügyminiszteri palotában folyik a cselekmény, mintsem abban a bizonyos Tokyo Joe nevű kocsmában.

Ugyanúgy a történetre is igaz ez. Első blikkre remekül néz ki a sztori. Ahogy végigvezetik Bogart-ot a helyi adminisztráció fekete bugyraiban, vagy ahogy japán haverja, már nem bízik benne, mivel ő is végig harcolta a háború 3 évét, ahogy Bogart is, akinek ráadásul az országa még meg is szállta a hazáját a szegény japán gyereknek. Persze azért jól bánnak velük, és ezért hálásak is, és ezt el is monda. De szerintem ez inkább a stúdió nyomására került bele, mert eléggé kilóg a lóláb ennél a jelenetnél. 

 Aztán a csaj belép, és egyből eltolja a filmet a szokásos film noir-i melodrámába. Csak sajnos Florence Marly nem egy Ingrid Bergman, ezáltal közte és Bogart között elég halványan lobog a láng, holott már vagy 6 éve nem látták egymást.

Majd, hogy teljesen átértékelődjön a film, behozzák a kémes vonalat (a gonosz háborús bűnös japánokkal, akiket gengszterek támogatnak). A szerelmi háromszög eltűnik, Bogarték a tengeren, repülőgéppel embereket csempésznek át, akiket majd elkapnak az amcsik, és minden gonosz megbűnhődik.

Ez mondjuk izgalmas és szórakoztató is, de a film vége az elejéhez képest eléggé kifordított. Míg az első 40 perc film noir, addig a folytatás 40 perce tiszta kalandfilm. Teljesen elkülönült jó és rossz oldallal. Ahol egy percig nem kétséges, hogy ki jön ki a lebombázott pincéből a kislánnyal. És ebből az alapanyagból ez elég kevés. 6/10    

A legenda, amelyet mindenki ismer

Ha egy sportrajongónak, teszem azt egy foci fannak azt mondom, hogy Roger Federer, tudni fogja, hogy miről beszélek. Lehet, hogy nem néz teniszt, nem szereti, de akkor is, Federer neve ismerős lesz a számára. De ugyan ezt eljátszhatom a Forma 1-gyel kapcsolatban, ha megemlítem Michael Schumacher nevét a mi focirajongó barátunknak. Ugyanez a helyzet a játékokkal is. Lehet, hogy nem szereted a verekedős címeket, de a Mortal Kombat neve akkor is ismerősen cseng, ha egy barlangban nevelkedtél és maximum olvastál a játékokról. Szerény személyem játszott az első három Mortal Kombat epizóddal, és el is volt vele, de amikor meglátta, hogy játszanak a profi haverjai, majd végül a neten is látott profikat, nem beszélve a játéktermekről, nos... valahogy elment a kedve attól, hogy tovább erőltesse ezt a műfajt. Mégis, ha lett volna olyan verekedős játék, amit gondolkodás nélkül kipróbált volna, akkor az egy új Mortal Kombat epizód. Két évvel ezelőtt érkezett is egy úgy rész, ami se alcímmel, se epizódszámmal nem rendelkezett. Egy teljesen nulláról indult epizód, egy reboot ha úgy tetszik, amely a klasszikus MK első három részét öleli fel. Egy bibi volt csak (legalábbis ami számítógépen játszókat érintette): a PC kimaradt a szórásból. Ám aztán, egy isteni sugallat hatására mégis megéltük a piros hó időszakát, és idén bizony a PC-s tábor is kipróbálhatja azt, ami miatt két éve a kiadó bizony jó pár hónapot végig csuklott a billentyűzet+egér kombót kedvelő játékostársadalomnak hála.

2005-ben az Universalnál úgy gondolták, hogy érdemes filmet forgatni a legendás FPS horror játékból, a Doomból. Az ötlet még talán nem is lett volna annyira rossz, mert egy fasza, pörgős akció, horror kerekedhetett volna ki belőle, de az, amit végül Andrzej Bartkowiak készített az alapanyagból, minden volt csak jó nem. A játékot megalázták, a film pedig óriásit bukott a pénztáraknál. Érthetően.

A Mars egyik távoli kutatóállomásán valami baj történt, az odluvai állomással megszakadt az összeköttetés. Karantén lépett életbe, a helyszínre pedig egy elit csapatot küldtek, hogy biztosítsák a terepet, illetve lementsék a kutatás eredményeit. Azonban a helyszínen egy szörnyű dologgal kell szembesülnie a csapatnak. A veszély óriási, az életek pedig fogynak…

Igazság szerint nem is nagyon lehet mit írni erről a filmről, mivel egy, vagy max két mondatban össze lehetne foglalni, hogy mennyit ér ez a film. Jóformán semmit. Dwayne "The Rock" Johnson színészi képességei manapság sincsenek a csúcson, de itt még Ő is botrányosan gyenge volt, pedig a léc nem volt valami magasan. Szóval még rá se lehetett számítani, ami bizony már egy oltári nagy hátrány. De hagyjuk is a színészeket, mert se Karl Urban, se Rosamund Pike nem alkotott olyat, amit érdemes lenne megemlíteni. Arról viszont már lehetne diskurálni a készítőkkel, hogy hol voltak a szörnyek a filmből? Hol maradt a horrorisztikus hangulat? Szörnyek nagyon keveset szerepeltek, ráadásul semmi változatosságot nem lehetett észlelni. Emellett a hangulat sem azt idézte, hogy egy horrorfilmben járunk. Túlságosan fel lett hígítva az egész, aminek hatására nagyon kevés parázós résszel találkozhattunk a játékidő alatt.

Emellett sokat rontott a filmélményen az, hogy a karakterek teljesen gyökerek voltak. Elvileg egy elit csapatról beszélünk, de a legtöbb esetben olyan képet festettek magukról, mintha az utcáról kukázták volna Őket. Értem én, hogy szerettek volna a készítők egy kis lazaságot csempészni az alkotásba, de ahhoz egy kicsit jobban meg kellett volna írni a szerepeket. Igazából mindegy is, mert a végeredmény így is-úgy is gyenge lett volna. Ez a film ezer sebből vérzik.

Szóval a Doom filmet csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek szenvedni filmnézés közben, mert igazából egyetlen egy értékelhető dolgot lehet kiemelni a filmből. A játékidő vége felé átváltottunk FPS nézetbe. Na, az nagy húzás volt. Egy kis érdekesség került az amúgy teljesen élvezhetetlen alkotásba, így ezt a húzást tényleg meg lehet dicsérni. De ennyi, nem több. Ez viszont sajnos kevés a sikerhez. 3,5/10

Nyilván sokan örülnének, hogy ha egy soha nem látott rokon ránk hagyná milliós vagyonát. Hiszen ilyen fordulatok sokszor a silányminőségű romantikus regények/filmek végén szokott, mintegy isteni beavatkozásként megesni, ellentétben, a való életben szinte soha. Ennek ellenére Frank Capra olyan szeretett teljesen és lazán tálalja elénk a szituációból adódó élethelyzetet, amire az Adam Sandler főszereplésével készült Kismenő című újabb regényfeldolgozás csak foltokban, vagy sehogy nem képes.

Longfellow Deeds (Gary Cooper, akinek már előbb kijárt volna a sok western alakítás mellett egy ilyen szerep) az egyedül élő kisvárosi, amolyan művészlélek, aki köszöntőlapok hátoldalára verseket írogat, és a helyi zenekarban tubán játszik, és mindemellett minden helyzetben kiáll a maga igaza mellett. A váratlanul jött 20 millió dolláros örökség a szülővároskáját soha el nem hagyó Deeds-et, New York-ba vezeti a sors, ahol ő a legtermészetesebben viselkedik, ám ez a kiüresedett és csalárd város a gúny tárgyát látja benne. Aztán egy fiatal és ambiciózus újságírónő (Jean Arthur), aki ügyes csellel eléri, hogy Deeds beleszeressen, majd a városi lapban gonosz módon kipellengérezi, hősünk temperamentumos viselkedését. Hogy fokozzuk szorult helyzetét, a rokonai, és az elhunyt milliomos ügyvédje, az örökségre pályázva bolondnak akarják nyilvánítani.

 Ez a film, mindamellett, hogy remek karaktereket mozgat, Deeds-et bárki elfogadná barátjának, nemcsak hogy önfeláldozó, de őszinte és a milliós örökség sem változat jellemén. Ő, egyszerűen alapból „tökéletes”, hiába nézik a felfuvalkodó New Yorkiak teljesen hülyének, józan paraszti eszén szinte mindenki átlát. Erre tökéletes jelenet az, amikor az Opera társulat tagjai pénzt próbálnak kisajtolni belőle, a veszteségeik pótlására. Erre Deeds teljes értetlenkedéssel jelenti ki, ha ekkorák a veszteségek, akkor minden bizonnyal rosszul vezetik az üzletet, és ő rossz üzlethez nem ad pénzügyi segélyt (bár Magyarországon is így mennének a dolgok).

A főbb jellemfejlődést Jean Arthur karaktere éli meg, aki, mint mindenki más Deeds-hez, mint vásári mutatványhoz áll hozzá. A film elején még olyan, mint mindenki New Yorkban, cinikus és bár nem mondja ki, de reményvesztett, ebben a kiégett és profitorientált városban, ahol mindenki alakoskodik. Deeds-el is csak úgy ismerkedik meg, hogy főnöke egy hónapnyi fizetett szabadságot tűz ki, ha sikerül valami szaftos pletykát leírni róla. Ez mi tagadás túlzottan sikerül is (elnevezi Deeds-et Hamupipőkének, egy jól sikerült kocsmatúra után), de a film alakulása során, lassan ő is megszereti ezt a szálfaegyenes embert. Ám mégis el kell szakadniuk egymástól, mivel idővel, ha nem is Deeds, akit a szerelem teljesen elvakít, de ügyintézője rájön a rút cselre. Ezek után teljesen érthető  főszereplőnk csalódása, kiábrándult New Yorkból, és haza akar menni. De egy szerencsés véletlennek hála rájön az örökségének igazi céljára, ami gazdasági válság elszegényedett családjainak megsegítése lesz. Ez tipikus capra-i motívum, szinte minden filmjében feltűnik ez a társadalmi üzenet. Ám a szent küldetés során kapja a teljesen lesújtó hírt, hogy szellemileg visszamaradottnak próbálják beállítani, ezután szegény Deeds teljesen feladja, ami igazán érthető, hiszen bármit próbált hasznosan vagy jól csinálni, minden szavát kiforgatták, és bolondnak állították be, és ebben szerelme segédkezett a leginkább. Ilyenek után én is feladnám a szélmalomharcot, és várnám a tőröket, melyeket belém szúrnak.

De mielőtt bárki megijedne, elárulom ez a film romantikus-vígjáték címke alatt fut, szóval garantált a happy end.

Frank Capra teljes joggal vehette át a legjobb rendezőnek járó Oscar-ját. Gary Coopernek pedig elkezdett jobban megújulni pályája, már nemcsak jóképű cowboy-ként, hanem drámai szerepekben is kezdték jegyezni nevét (majd a 1941-es York őrmesterért meg is kapja a neki járó szobrocskát). A filmen egyébként az idő vasfoga nem nagyon fogott, a szerelmes jelenetek még mindig jók, a drámaiak pedig kellően szomorúak, szóval egy igazi csemege, akár az egész család számára. Teljes joggal időtálló klasszikus. 9/10

Szégyellem magam, de az amerikai verziót előbb láttam, mint a remaket, ám semmit nem rontott ez a fordított sorrend az eredeti verzió megítélésén. George Mihalka a lehető legjobb korban, a lehető legtöbb vérben alkotta meg azt a slasher filmet, ami talán nincs ott a legjobbak között, de annyi biztos, hogy méltatlanul elfeledett alkotás, amit a zsáner kedvelőinek mindenképpen érdemes megnéznie, legalább egyszer.

Húsz éve egy kisvárosban, Valentin napon, néhány bányász felelőtlenül elsiet egy bulira, ami azt eredményezi, hogy a bányában maradt kollégák, egy kivételével mind meghalnak egy robbanásban. A túlélő, Harry Warden azonban elkattan, és mindenkit lemészárol, aki azon a bizonyos napon nekiáll bulizni. Évek telnek el, új fiatalok vannak a városban, a Valentin nap pedig közeledik. Készülnek is egy nagy bulira, de Harry visszatér, és újra elkezdi szedni az áldozatait…

Na, valami ilyesmit kellett volna alkotni az újragondolásban is, de amíg Patrick Lussier képtelen volt egy minőségi filmet elénk tárni, addig az eredeti film rendezője, George Mihalka letette a névjegyét a slasher horror zsánerben. Bár a film hozza az alacsony költségvetésű horrorok szépséghibáit, azaz mesterkélt színészi játékok, és gyenge dialógusok jellemezték az alkotást, de mindezek ellenére sem lehetett húzni a szánkat a végeredményt látva. Egy okosan, és kellő lélektani hadviseléssel felépített horrort kaptunk, amiben egy városi legenda elevenedett meg. Harry Warden sorozatgyilkos hozta magával a kíméletlenséget, a vért és a félelmet. Ezt Mihalka-éknak sikerült a lehető legjobban a filmvászonra álmodniuk.

Azonban, ami a legfontosabb, hogy Mihalka ráérzett arra, hogy mi az elengedhetetlen hozzávaló a tökéletes slasher receptben. A főgonosz. Harry Warden egy stílusos, félelmetesen kinéző sorozatgyilkos, aki a fekete bányászruhájában és a gázmaszkjában, a csákányával együtt eszméletlenül jól nézett ki. Sok slashert gyártó rendező nem érti meg, hogy mennyire fontos szerepet játszik egy kidolgozott gyilkos az efféle filmekben. Konkrétan, ha nem sikerül jól kivitelezni az ellenséget, akkor mehet is a kukába az egész alkotás, mert pont azt ölik ki belőle, ami a sava-borsát adja a végső sikerhez. De itt erről szó nincs, mert megkapjuk!

Szóval az 1981-es Véres Valentin egy kötelező darabja a slasher horroroknak, így akinek eddig még kimaradt az említett alkotás, az sürgősen pótolja, mert csalódni nem hiszem, hogy fog. Hangulatos, sok-sok gore-ral átitatott, ötletes és félelmetes horrorfilm. A végén pedig kapunk egy eszméletlenül jó, és ütős csavart is. 8/10

Néha az embert nem érdekli, hogy milyen színvonalat képvisel az adott film, ha az egyik kedvenc színésze játszik benne. Az Odaát iránti rajongásomnak hála, Jensen Ackles beírta magát a kedvenceim közé, így gondolkodás nélkül estem neki a 2009-es Véres Valentin 3D-nek, ami igazából se nem rossz, se nem jó film. Bár Patrick Lussier-tól nem is várhatunk csodát, hiszen egy gyenge B-kategóriás horrorfilm rendező.

Tíz évvel ezelőtt egy tragédia örökre megváltoztatta a Harmony nevű kisváros életét. Tom Hanniger súlyos hibát vétett a bányában, és ez több ember életébe is került. Egyedül Harry Warden élte túl a balesetet, aki miután felébredt a kómából őrült ámokfutásba kezdett és legyilkolt mindenkit, aki az útjába került. A csákánnyal öldöklő Warden azonban ráfázott, legalábbis sokáig úgy hitték az emberek. A seriff és néhány társa eltemették a gyilkost, de 10 évvel később mégis visszatért…

1981-ben a magyar származású, kanadai George Mihalka megrendezte a Véres Valentin nevezetű slasher horrort, amit természetesen, ahogy lenni szokott az amerikaiak néhány év, évtized elteltével újra elővettek, hogy átformálják a saját képükre és megteremtsék a saját horrorjukat. Ezzel nem is lenne olyan nagy gond, ha a végeredmény minőséget képviselne. Olyan minőséget, mely elfogadható egy klasszikus horror újragondolásától. Tény, az első film sem hibátlan, és nincs ott a legjobb horrorok között (legalábbis nem nagyon futottam még bele Véres Valentin ajánlásba), de épp ezért lett volna előnyös, ha 28 év elteltével egy olyan filmet dobnak piacra, ami nem csak trancsírban király, hanem történetben és kivitelezés szempontjából is.

Igaz, maga a story ötletes és élvezhető, de az már felettébb irritáló, hogy nem voltak képesek több thriller elemet beletenni egy olyan horrorba, ahol nem tudjuk, nem ismerjük a gyilkos kilétét. Maszkban rohangál, de közben pedig az arcunkba tolják, hogy az eredeti gyilkos halott. De akkor mégis ki öl? Ez a kérdés foglalkoztatja a kisvárost és a nézőt is egyaránt. De mindezt úgy tálalják, hogy az utalásokat rosszul kivitelezik és könnyen rá lehet ismerni az elkövetőre. Kisebb változtatásokkal sokkal rémisztőbb és idegőrlőbb filmet lehetett volna készíteni, ami a gyenge horrorfilmes felhozatalban akár még kis is tudott volna emelkedni. De Patrick Lussier ezt nem tudtam meglépni, így a filmje nem is fog soha kellő figyelmet kapni.

A Véres Valentin alapötlete alapján egy jóval ütősebb horrornak nézett ki. Amiben nem csak egy kiváló sorozatgyilkos garázdálkodik, hanem történetileg is elfogadható. A gyenge rendezés, és az írói hibák miatt azonban nem lett több egy egyszer nézhető, de gyorsan felejthető mozinál. Kár érte… 5,5/10

Máté Péter énekelte anno, hogy „Zene nélkül mit érek én…”, és ezt a kérdést bátran feltehetjük a filmek terén is. Zene nélkül mit ér a film? Mennyi pluszt adhat egy-egy jól csengő dallam az élményhez? Többet is, mint gondolnánk, mert vannak olyan filmek, amiknél a zenei aláfestés többet nyújt, mint maga az alkotás. (Nálam az egyik ilyen film, az Utolsó mohikán volt, melyet nagy csalódásként éltem meg, viszont zeneileg egyszerűen zseniális volt.) Úgyhogy a következő hetekben összeszedjük nektek azokat a filmzenéket, betétdalok, zörejeket és minden egyéb kis dallamot, amik felcsendültek egy-egy alkotásban, és a megszólalásukkal elérték azt, hogy örökre emlékezzünk rájuk.

A tálalást évtizedekre bontjuk, és minden héten hétfőn érkezik az új lista. Szeretném most leszögezni, hogy nem TOP 10 zenéről van szó, hanem egy egyszerű válogatásról, melyek megérdemlik, hogy újra felelevenítsük őket. Nézzük is hát, hogy a 70-es években mitől döglött a légy!