A Fehér pokol, valamint a Taken 2 csalódást keltő végeredménye miatt egy kicsit húztam a számat, amikor bejelentették, hogy Liam Neeson újra akcióhős lesz. Tény, Neeson nagyszerűen mozog ebben a szerepkörben, de féltem, hogy egy újabb csalódással lesz dolgom, így nem is rohantam el rá a moziba. Azonban ezt már megbántam, mert Jaume Collet-Serra filmje igenis megérdemelte volna, hogy a nagy vásznon lássam, hiszen az új filmjével nagyon meglepett.

Bill Marks szövetségi légi marsallként utazgat New York és London között. Egy átlagos útnak indul a mostani kalandja is, ám amikor megkapja a fenyegető üzenetet a telefonjára, akkor minden megváltozik. Ha nem fizet 150 millió dollárt, akkor 20 percenként meghal valaki a járaton. Természetesen Bill tudja, hogy ilyen esetekben mi a teendő, de a munkáját igencsak megnehezíti az a kis apróság, hogy Ő van beállítva rosszfiúnak…

Egy egyszerű, de annál érdekesebb történettel van dolgunk, aminek az igazi erőssége, maga a kivitelezés. Jaume Collet-Serra eddig az átlagosnál kicsivel jobb filmeket tett le az asztalra, ám a Non-Stop című alkotásával felért a csúcsra, már ami a karrierjét illeti. Itt már nem süthetjük el azt, hogy egy átlagosnál kicsivel jobb filmmel van dolgunk, mert ebben az esetben bátran ki lehet jelenteni, hogy egy nagyon jó film látott napvilágot, amiben nem csak a főszereplő parádézik, hanem a komplett film.

Az egész film arra építkezik, hogy átverjen, és ez sikerül is neki! NEM FOGOD KITALÁLNI, HOGY KI A GYILKOS! Épp ezért gondolom úgy, hogy a Non-Stop megérdemli, hogy egyszer legalább megtekintsük, mert kevés film tudja elérni azt, hogy ne jöjjünk rá 10-15 perc után arra, hogy ki a gyilkos, ki a rosszfiú. Ebben a filmben szinte mindenkinek van egy mondata, furcsa nézése, ami miatt nem húzhatjuk ki arról a bizonyos listáról, amit összeállítunk a fejünkbe, mert hát ugye azon vagyunk mi is Neesonnal együtt, hogy kitaláljuk ki az ellenség. Összezavarnak, átvernek, és végig feszültséggel telítik meg a képernyőt, aminek a hatására nem tudunk nem odafigyelni a történésekre.

Ugyanakkor a film végét teljes mértékben elrontották, mert nem elég, hogy az egész összecsapott, hatásvadász, és feleslegesen nyálas lett, még a remekbeszabott „rejtvényfejtés” után, képesek voltak elénk tolni olyan ellenséget, akinek bődületesen rossz a motivációja. Kár érte, mert sokkal jobb lehetett volna az összkép.

Azonban, akik nem várnak csodát, ám mégis jól szeretnének szórakozni, azoknak ajánlom a filmet, mert az utolsó 10 percet leszámítva tényleg remek az egész, és ha képesek vagyunk elfogadni egy gyenge lezárást, akkor tuti biztos, hogy jól fogunk szórakozni. 7,5/10

Egy riporternő, aki saját erkölcseinek határán próbálja nem elveszteni egyensúlyát. Egy magánnyomozó, aki talán túl veszélyes mélységbe rángatta pártfogoltjait. Egy FBI-ügynök, akit saját öntudata kerget az őrületbe a virtuális realitás földjén. És végül egy apa, aki késsel a kézben néz érthetetlenül az előtte felvillant parancsra. A négy ember útja nem csak azért fonódik össze, mert a tettek apropója egy Origami-gyilkosnak nevezett, kilétét szürke köd övező szerzet által foglyul ejtett kissrác. Nem, a csavar az, hogy e karakterek sorsa felett mind Te rendelkezhetsz egy néhány évvel ezelőtt debütált interaktív drámában.

A Gears of War-multiba ölt tömérdek játékóráim ellenére sem tartom magam Xbox-fanatikusnak. Két generációt végigkísértem, mégsem érzem azt, hogy a Microsoft nyújtotta, egyértelműen közösségi játékélmény felülmúlhatja azokat a sztorikat, amelyeket a konkurens PlayStation tett le az asztalra. Vérszomjas görög istenek, csavarkulcsos patkányok, rángatózó zsákállatok, önjelölt Indiana Jones, méretes kolosszusok, amatőr mutánsok, valamint a valaha létezett legmeghatóbb zombi apokalipszis: mesés vizuális setting váltogat tragikus regét, és fordítva. A Sony exkluzív történetei általában azért viszik a prímet, mert ugyan a világ legmagányosabb játékosait igyekeztek kiszolgálni ezekkel az egyjátékos kalandokkal, de mindezt hipermély kierjedéssel, karaktereit sokrétű dimenziókkal megáldva, a játék valamely aspektusát pedig valamilyen eddig még nem tapasztalt plusszal megtoldva.

David Cage és a Quantic Dream által választott plusz közel sem új keletű: a múlt évezred interaktív kalandjátékait gondolta tovább, de sokkal célszerűbb, ha inkább kedvenc lapozgatós kalandkönyveinkkel vonunk párhuzamot: a játékmechanika ezekhez hasonlítható a leginkább, csak oldalszámok helyett gombokkal történik a számunkra megfelelő folytatás vagy interakció kiválasztása. Számunkra megfelelő, nem pedig a helyes megoldás. Nem véletlen, hiszen a Heavy Rainben nincsenek megoldások, ahogy kudarcok sem. Félrenyomtál egy gombot, és emiatt meghalt a kedvenc karaktered? Vagy éppen nem úgy történt valami, ahogy te akartad? Tedd túl magad ezen, a játék filmszerűen pörög tovább, ami történt, megtörtént, ezen tovább rágódni nincs értelme. Nem tudom, ki ismeri a játékstúdió előző művét, a Fahrenheit-ot (vagy Indigo Prophecy-t), de ott még létezett a game over ténye. Nos, a Heavy Rain stílusa még ennyivel is érettebb, már ami a moziszerű élmény megteremtését illeti.

Érettebb. Érett. A Heavy Rain története még filmes mércén is szokatlanul felnőtt. A fenti bevezetésnél túl nem is tanácsos jobban beleásnod magad: a fia halála utáni kómából ébredt, ijesztő látomásokkal együtt élő Ethan Mars és eltűnt gyermeke, Shaun családi tragédiája szíven érinti egész társadalmi környezetét, a hírhedt Origami-gyilkos utáni nyomozásban pedig mind a négy irányítható karakter megjárja a menny és pokol valamennyi szegletét. Vagyis csak annyit, amennyit szeretnél, vagy képes leszel átszaglászni. A meghökkentő fordulatokat is annyira tudod átélni, amilyen mélyen bele tudod ásni magad a játék titkaiba. Hogy ez min múlik? A játékos képességein. Vagy ingerküszöbén. Egy szóval a játékoson. Képes lennél megcsonkítani önmagad? Vagy tangában rázni a legnagyobb mocsadékok előtt? Esetleg meddig lennél képes csöndben tűrni disznó társaid inkorrektségét? Netán perverz vigyorral vinnéd mindezeket véghez? Rajtad áll.

Mit ad fel a játék az általa nyújtott élmény érdekében? Leginkább azt, hogy játék lehessen. Ez egyrészt jó hír azoknak, akik nem vallják magukat játékosoknak, mégis fanyaloghat a másik oldal. Lévén egy vizuálisan megvalósított kalandkönyvről van szó, itt is csak „gyűjtögetni és lapozni tudsz”. Aki nincs tisztában azzal, hogy mit vett kézhez, néhány quick time event-en, vagy Norman ügynök iszonyatosan vagány nyomozós jelenetein túl nem is lesz részese más klasszikus játékelemnek - még ha egy eléggé mozgalmas és akciódús kriminek is lehet részese. Ahogy keresni fogja a nem létező mesterséges intelligenciát is a szkriptelt jelenetek között, továbbá érthetetlenül áll az újszerű, mégis nehezen megszokható irányítás felett is, ami sokszor mechanikai kudarcokba is fullad, pedig igyekszik életszerűnek tűnni, a SIXAXIS-mozgásvezérlést is mohón alkalmazva. A sztori vezetés szabadságán felül más jelentős szabályzó szerepet nem is vehető kézhez. Ez persze nem igazi negatívum, ha David Cage rendező így képzelte el játékát, az már csak az egyén szubjektivitásán múlik, hogy fogadja mindezt. 

És van is mit fogadni, hiszen elméleti szinten egy grandiózus rendszer dobog a Heavy Rain sztorija mögött. A – más játékokhoz képest – innovatív narratíva nagyon magasra helyezte a lécet: már-már végtelen számú cselekményszállal apellál, így hát nem csoda, hogy a különböző sorsok és végzetek végül 22 különböző kombinációt kínálnak végkifejlet gyanánt. Nos, ez jó? Rávághatnánk, hogy NYILVÁN, és akkor már nem is járunk messze az igazságtól, mégis, a - körülbelül - tíz órás történet fordulatai konstans ugyanazok maradnak, így pedig hiába gondoljuk úgy, hogy kiváló szavatossággal bír a játék a rengeteg befejezés miatt, ha egy későbbi újrajátszás során a már felfedezett titkok nemigen változnak, újak pedig nehezen halászhatók ki. Igaz, utóbbiak minőségén mindez semmit sem változtat: még ha dramaturgiailag nem is nőttek fel egy igazi mindfuck-film szintjére, izgalmat azért rejtenek magukban rendesen.

Ha már itt tartunk, érdemes-e filmet rendezni a Heavy Rainből? Nem. Most miért, ahogy remake-elni sem illik a legendás alapműveket, úgy egy ilyen káoszi zsenialitással megszerkesztett krónikát miért is kellene filmre vinni? Főleg, hogy elveszítené vitathatatlan bájait, mint amilyen a játékos sorsának saját kézben tartása is. Az a néhány gyerekbaj, amikben szenved, főleg sajátos műfajának tudhatók be, és nem is szabad csukott szemmel elmenni felettük. Mégis, az a jónéhány álleejtő momentum, a folyamatos esőzések okozta nyugtalanító atmoszféra, a végigjárt utak kereszteződésének katarzisa, vagy éppen az érzelmi hullámvasút végén való hosszas elmerengés… Ha mindezt nem kontrollerrel a kézben élted volna át, talán egy hosszú szundítás után sikerült volna túltenned magad a látottakon.

Pont ezért történhetett meg, hogy évek után is képes mély nyomot hagyni, mint interaktív dráma. 8/10

...

Próbáld ki! Egy apró falatnyi Heavy Rain, agyonbutított Youtube-kiadásban:

Néhány évvel ezelőtt Chicago egy része a földdel lett egyenlő, és az akkori pusztítás hatásai végleg eltüntették a Transformers szériából Shia LaBeouf-éket, valamint a Linkin Parkot. Bay alapvetően folytatást készített, de ez csak részben igaz, mert kívülről egy teljesen új trilógia kezdeti része lehet, ami természetesen továbbra is aranybányaként üzemel a Paramountnak. Csakúgy, mint a legtöbb esetben, ennek is vannak előnyei és hátrányai is. A korábbi Kihalás kora cikkünkben, Iván nem kegyelmezett Optimuséknak.

Az emberek már nem bíznak a robotokban, így minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy Optimusék végleg eltűnjenek a Földről. Az Autobotok félnek, bujkálva élnek, hogy nehogy az újdonsült titkos szervezet karmai közé keveredjenek, akik nagyszabású tervekkel néznek a jövőbe…

Kezdjük is egyből egy hátránnyal. A legnagyobb gonddal, akit úgy hívnak, hogy Ehren Kruger. Történetesen ő a felelős azért, hogy a Transformers filmeket semmibe veszik a legtöbben, mert olyan szinten végez szar munkát, hogy arra nincsenek szavak! A munkáját a második résznél kezdte el, mint forgatókönyvíró (legalábbis hivatalosan ez volt a dolga), a végeredményt pedig ismerjük… jött a harmadik rész, ahol itt-ott már elfogadható volt a munkája, de ott sem alkotott maradandót, aztán az idei évben ismét megcsillogtathatta „tehetségét”, ami miatt a Kihalás kora végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azokat a reményeket, amik igazából nem voltak nagyok, hiszen egy egyszerű, de annál jóval szórakoztatóbb filmet vártam, amik a trailerek alapján még valósnak is tűntek. Aztán jött a film, a 166 perces játékidejével…

A 166 perces időintervallum sem volt elég Krugernek, hogy egy pofás (nem tökéletes) forgatókönyvet adjon Baynek. A kihalás kora összeszedetlen, és néhol egészen bugyuta képet festett magáról, ami már csak azért is volt bántó, mert konkrétan semmibe vette az első 3 részt. Chicago, Optimus és Űrdongó ugyan megmaradtak, de minden más kihalt a franchise-ból. Persze megértem, ha nem akarják tovább nyomatni Shiát, de az egyik pillanatról a másikra teljesen kitörölni az univerzumból, hát… a másik pedig az amerikai hadsereg. Hol voltak Josh Duhamel-ék? Ha nem akarják őket ismét a képernyőre tenni, akkor legalább a forgatókönyvben kellett volna elfogadhatóan kiírni őket.

A hibái és a hosszú játékidő ellenére is élvezhető a Kihalás kora, mert Optimusék elhozzák az igazi showt. Bár, kevés Autobottal találkozunk, de akik feltűnnek, azok legalább érdekesek és szórakoztatóak, illetve a hozzájuk csatlakozó Mark Wahlberg se vészes, annak ellenére, hogy rendkívül gyökér karaktert írtak neki. No, mindegy…

A Transformers 4 összességében alulmúlta a várakozásokat, és az újítások ellenére sem tudott a széria legjobbja lenni, sőt… valahová a 2. és 3. rész közé sorolnám be, mert voltak egészen gyenge pontjai és voltak egészen kellemes pillanata is, mint például a remekbeszabott harci jelenetek, valamint az Optimus vs Dinobotok jelenet, ami igazából az egész film csúcspontja volt. 6/10

A katasztrofális második rész után kutya kötelessége volt Baynek visszatérítenie a Tranformers franchise-t a helyes útra, mert bár pénzügyileg aranyat ért a 2009-es epizód is, de kritikailag hatalmas csőd lett, és úgy gondolom, hogy jócskán csökkent volna a széria iránti rajongás, ha újfent egy silány popcorn mozival örvendeztet meg bennünket. Ez a tragédia ugyan nem történt meg, mert a harmadik filmmel ismét fel tudott mutatni valami értékelhetőt a robbantó mágus, de azért ez se lett hibátlan.

Sam, aki nemrégiben még az Álcák elleni háborúban bizonyult hősnek, most postázóként dolgozik. Egy nap azonban tudomást szerez az Álcák új tervéről, ami minden eddiginél nagyobb csapás lehet az emberiségnek. Annak az emberiségnek, amelyik már nem bízik teljes mértékben az Autobotokban, hiszen úgy tartják, hogy miattuk van az évek óta tartó harc…

Michael Bay azt mondta, hogy STOP! A második rész brutális ámokfutása után Bay visszaült a nyeregbe, és megszelídítette az elszabadult szériát. A végeredmény ugyan nem lett tökéletes, de sikerült jó néhány olyan hibát befoltoznia, amely teljes mértékben tönkretette az előző felvonást. Sam szüleit mondhatni kiírta a filmből, Megatron balfaszságait pedig a háttérbe szorította. Mind-mind jó húzásnak bizonyult, ám szokásához híven nem sikerült hibátlan munkát végeznie. Megan Foxot sokan kritizálták a színészi képességei miatt, – valamilyen szinten érthető is -  így lapátra tette a karakterét. (Én mondjuk sajnáltam, hogy lelépett) Ez mind szép és jó lenne, ha nem hozott volna a helyére egy még tehetségtelenebb hölgyeményt, aki aztán tényleg csak egy bámészkodó jómadár volt a csatatér közepén. De hát túl szép lett volna Baytől, ha minden hibát befoltoz…

A Transformers 3 jóval sötétebb, és komolyabb lett (már amennyire egy Transformers film az lehet), mint az elődjei, ezáltal kicsit vissza is vettek a tempóból. Több időt fordítottak a súlyos Álca támadás bemutatására, mint mondjuk a poénokra vagy egyéb jelentéktelen vagy felesleges jelenetekre. Itt-ott egészen pofásra is sikeredetek a világmegmentős pillanatok, amik azért eddig nem igen voltak jellemzőek a szériára. Mondjuk már csak azt nem értem, hogy a Man of Steel miért lett annyira basztatva, amikor Superman és Zod földig rombolták fél Metropolist, amikor itt konkrétan kipusztul Chicago. Na, mindegy… Amúgy, ha már szóba jött az akciózás, és a rombolás, akkor viszont meg kell dicsérni a stábot, ugyanis fantasztikus harcokat tártak a szemünk elé. Jól kidolgozott, nem rángatózva felvett harcokat láthattunk, amik konkrétan erre a részre lettek a csúcsra járatva. 

A harmadik rész igazából élvezhető, egy elfogadható nyári blockbuster lett, amiből már csak az a kis apróság hiányzott, ami az első részt naggyá tette. A szerethetőség és a báj. Kár érte, mert úgy gondolom, hogy a hibái ellenére is egy jóval jobb film kerekedhetett volna ki belőle, de hát Bay nem egy Nolan. 6,5/10

A több mint 700 milliós bevétel arra ösztönözte a Paramount-ot és Michael Bay-t, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elkészítsék a Tranformers 2. részét, aminek minden téren grandiózusabbnak kell lennie, mint amilyen az első volt. Bay ezt az akadályt sikerrel vette, ám a végeredmény messze alulmúlta az első rész színvonalát!

Optimus fővezér és a katonái legyőzték az Álcákat. Úgy tűnt, hogy végre béke és nyugalom lesz a Földön, ám a messzi-messzi galaxisban egy hatalmas erő jelent meg, a Bukott. Egy több ezer éves küldetést kell befejeznie, ami a Föld pusztulásával jár. Ez idő alatt Sam ismét összefog az Autobotokkal, hogy felvegye a harcot az Álcákkal…

Művészet úgy feltölteni a 150 perces játékidőt, hogy az egészből körülbelül 40 perc lesz igazán értékelhető, és ebből a 40-ből is 30-at elvesz a végjáték. A maradék bő két óra egy nagy szenvedés, idiótábbnál, idiótább dolgokkal. Ugyanakkor a film több mindenre is rávilágít: A Bukottak bosszúja igazából arra jó, hogy youtube használat nélkül is tudjunk fasza zenéket hallgatni, bár néhol egy kicsit hosszúra nyúltak az átvezetők. Az igazi ellenség igazából nem a Bukott, hanem Sam anyja. (Úristen, hogy lehetett ilyen szerepet írni neki…). Valamint a Tranformers 2 birtokában van a filmtörténelem leggázabb csajos lekoptatása is. (Na, de Űrdongó…)

No, de elég a siránkozásból… mondjuk ki! A Tranformers 2 egy rém gyenge alkotás. Nem is értem Bay-t, hogy az első rész pofás kivitelezése után, hogy tudott összedobni egy ennyire silány filmet. Ja hát persze... megjelent Ehren Kruger! A karakterek bénák, az új robotok (igen, var pár belőlük) unalmasak és fárasztóak, a főgőnosz pedig komolyan vehetetlen. „Enyém a bosszú!!!” Oké… A film rengeteg jelenetben próbált vicces lenni, de természetesen nem sikerült neki, egészen addig, amíg John Turturro fel nem tűnt. (Talán a lehető legértelmesebb karakter az egész filmben). Egészen elképesztő, hogy 2 év alatt mekkora szakadék tudott keletkezni a két film között. Bay ugyan felnagyította az első részt, megpróbált mindent jobbá tenni, de igazából 90%-ban fordítva sültek el a próbálkozásai. Természetesen az anyagi bevételeken ez nem látszott meg, de az élvezeti faktor jócskán lecsökkent, pláne úgy, hogy hosszabb is lett a film.

Az egész filmet az utolsó fél óra menti meg, ahol kicsúcsosodik mindaz, amit Bay akciózásként értelmez. Egészen káprázatos csihi-puhi zajlik az emberek, az Autóbotok és az Álcák között. Látványos, a szemnek kényeztető érzésként ható robbantgatások zajlanak le, miközben a néző végre rájön, hogy milyen filmet is néz. A tökéletes szórakozás azonban hamar véget ér, mert a felcsendülő Linkin Park szám már a stáblistát jelzi, de a mosoly azért ott lesz az arcunkon, mert ha másért nem is, de ezért a végső harcért megérte végigülni a filmet!

A Bukottak bosszúja talán jobban tette volna, ha nem is készül el, de ennek ellenére sem tudom vállalhatatlannak nevezni. Voltak szép pillanatai, de abban talán mindenkit egyetért, hogy ez a széria leggyengébb darabja! 4,5/10

Manapság divat lett fikázni Michael Bay-t, holott egyáltalán nem végez olyan rossz munkát, mint amennyire lehúzzák egyesek. Tény, a Transformers franchise szólhatna nagyobbat is, lehetne egy ici-picit komolyabb is, de ettől függetlenül az egyik legjobban szórakoztató szériává nőtte ki magát az évek során (hiába a sok utálkozó, a számok nem hazudnak). Mondom ezt úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a 2. a 3. és a 4. rész is messze alulmúlta az első rész kritikai sikerét. (Na, nem mintha az elsőt mindenki éltette volna.)

Évszázadok óta dúl a háború az Autobotok és az Álcák között. A harc tétje pedig nem más, mint az univerzum sorsa. Amikor a gigantikus gépek a Földre érkeznek, akkor Sam Witwicky kezébe kerül a világ sorsa, ugyanis Ő az egyik kulcs a sikerhez. Sam alapjában véve egy átlagos tini, átlagos élettel, ám a verdája közel sem átlagos…

Gáz, nem gáz az első Transformers film igenis fantasztikus! (Na, az olvasók fele ennél a pontnál zárta be a blogot.) Ugyanis Michael Bay az első filmjével tudta a legjobban megmutatni azt, amihez a legjobban ért. Robbantgatni, művészi értéket teljes mértékben mellőzni, és támogatni a popcorn gyárakat! A Transformers film nem akart soha több lenni, mint egy látványpornó, amit moziban megnézel, élvezel, majd hazamész és örül a fejed, mert részese voltál egy robot zúzdának. A film célja, hogy kikapcsold az agyadat, és újra gyerek legyél. Elfelejtsed a szürke hétköznapokat, az unalmas hétvégéket, és minden egyéb tényezőt, ami befolyásolja a jókedvedet.

A Transformers képes erre, még Shia LaBeouf főszereplésével is! Lehet utálni a szériát, de az első részt valamilyen szinten illik elismerni, mert itt tényleg jól összeállt minden. Még a legkisebb szerepben lévő színész is tudott valamiféle pluszt adni az összképhez, mely végül igencsak jól mutatott. Megan Fox-tól kezdve, John Turturro-n át egészen Jon Voight-ig, mind-mind mosolyt tudtak csalni az arcunkra. És ekkor még meg sem említettem Josh Duhamel-t és Tyrese Gibson-t.

A történet pofonegyszerű, amiben semmiféle említésre méltó csavart nem tudunk felidézni, de ez baj lenne? Úgy gondolom, hogy jelen esetben ez nem probléma (legalábbis nem akkora), ugyanis a színészek szolgáltattak annyi pozitívumot, hogy rájuk, valamint Bay robotjaira koncentráljunk a sztori helyett. És ez az a dolog, amit a későbbi részekben nem tudtak megismételni. Nem tudtak úgy szórakoztatni bennünket, hogy a viszonylag hosszú játékidő alatt ne csak a látványt tudjuk kiemelni. No, de erről majd a napokban…

A 2007-es Transformers film tehát lefektette a franchise alapjait, amire Bay felépített egy aranybányát, ami kívülről ugyan szép, de belülről eléggé ócska. Az első alkotás a popcorn filmek egyik legjobb darabja lett, amit bátran lehet többször is újrázni. Bay itt jó munkát végzett, ha tetszik, ha nem! 8/10

Létezik Transformers-mozi Michael Bay nélkül is! Igen, egy 1986-os japán-amerikai koprodukcióról van szó, mely az azonos című rajzfilmsorozaton alapszik. A Transfomersek története egészen 1984-ig nyúlik vissza, amikor is az amerikai Hasbro és a japán Takara játékgyártó cégek piacra dobták a járművekké, fegyverekké és egyéb technikai eszközökké alakítható robot-játékokat. Ezeket követték a képregények és a rajzfilmek, valamint a most is ismert Michael Bay által rendezett  mozifilmek, melyek együttesen alkotják a Transformers franchise-t.

Egy gonosz erő jelent meg az univerzumban, az Unicron. Egy szörny bolygóról van szó, aki mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Cybertron felé veszi az irányt, ahol az Autobtok és az Álcák harcban állnak egymással. Optimus Fővezérnek tehát nem elég Megatronék ellen kitalálni a tökéletes stratégiát, még a gigantikus méretű bolygót is le kell győznie…

Igazság szerint nem lehet hibáztatni Bay-t, hogy a filmjei fél mondatos történettel rendelkeznek, mert ez a rajzfilm még annyival sem, holott az évek során az 1986-os alkotás kultfilmmé nőtte ki magát. Nos, akkor hogy is van ez? A Transformers – The Movie teljes mértékben bemutatja azt, hogy miről is szól az Alakváltók története. Végeláthatatlan harc, rengeteg robot, és még több akció. Ezeket mind megkapjuk, sőt… akcióból többet is kapunk, mint az egész Michael Bay széria alatt összesen. Sokszor emiatt kicsit unalmassá is válik a rajzfilm, de még mielőtt végleg ráunnánk a vasemberek bunyójára, felcsendül egy-egy 80-as évekbeli dallam, amik újfent érdekessé teszik az alkotást. Olyan előadók zenéi szólalnak meg, mint Stan Bush (Kickboxer, Véres játék) Kick Axe, vagy a főcímzenéért felelős Lion.

A film másik pikantériája, hogy a legendás Orson Welles egyik utolsó filmes munkája volt a Transformers, ugyanis Ő adta a hangját Unicronnak. Mellette még olyan nevek szerepeltek, mint Leonard Nimoy vagy Peter Cullen. Sokan érdeklődve figyelték az új Bay mozi kapcsán, hogy a Dinobotok milyenek lesznek. Az 1986-os  rajzfilmben ezt is megtapasztalhattuk. Grimlock a király!

Összességében a Tranformers – The Movie teljes mértékben élvezhető alkotás lett, bár közel sem hibátlan. A forgatókönyv hiánya, valamint a kegyetlenül gyenge dialógusoknak hála van némi keserű szájíz, de a végső harc, valamint a zenék, illetve Grimlockék beszólásai némiképp befoltozták a hiányosságokat. A végeredmény egy erős 7/10, tehát, akik egy kicsit is kíváncsiak a Transformersekre, azok mindenképpen adjanak ennek a rajzfilmnek egy esélyt!

A technológia és az emóció forradalma.

A Majmok bolygója: Lázadás anno egy pozitív iskolapélda volt arra a tendenciára, amitől ma már idegzsábát kapunk: hétről hétre kapjuk a füleseket a bennfentesektől szeretett franchise-aink tervezgetett újraindításairól, ez pedig nyilvánvalóan elfajulhat odáig is, hogy átugorja a legmagasabbra tornyosult ingerküszöböt is. Amíg minőségi az anyag, addig viszont panaszkodni nincs okunk, a rebootolt széria első része pedig nem csak pörgős és izgalmas volt, de Andy Serkis személyében színészet és technológia olyan egyveleget alkothatott, mint még soha.

A Forradalom 10 évet ugrik tovább az idővonalon: Jason Clarke, (a méltatlanul alulszerepeltetett) Gary Oldman és a további életben maradt, „majominfluenzára” immúnis emberi társadalom, valamint a Föld egyenrangú uraivá előlépett emberszabású emlősök útjának kereszteződésében létrejött egy filmtrilógia második része, ami ugyan közel sem hibátlan, azonban jelentőségében már-már sötét lovagi szintekre emelkedett. Így hát hagyományos kritika helyett inkább vesézzünk ki két nagyon fontos aspektust, amelyek végül jogossá teszik az előbbi kijelentést (lévén ezúttal a hazai premier előtt egy héttel ámulhattam végig a darabot, lelkesedésem abszolút nem volt hétköznapi, a tagadhatatlan hátrányok - színészi játék, csimpánzszintre süllyedt emberi logika - így hát most nem törtek dominánsan a felszínre).

A technológia forradalma

Túlteszi magát a cinikus átlagnéző azon, hogy a majmok közötti jelbeszédes dialógok gyáva, mégis elkerülhetetlen úton feliratozva lettek, és utána még ő is az állát keresi valahol a disztópikus dzsungeltalaj mélyén. Cézár és digitális majomkolóniájának megvalósításának szintlépését nem az előnyösebb technikai paraméterekben kell keresni: amellett, hogy ismét színészeket mo-cappeltek, az új helyzet, azaz a feltörekvő civilizáció szabadsága, megannyi interakcióra ad lehetőséget a virtuális szereplők között. Azért nem kis teljesítmény lélekkel megtölteni két digitális csimpánz huhogó-párbaját, az pedig pláne durva, hogy mindezzel csaknem simán überelték a film hús-vér alakításait. Lehet az eljátszandó szerep kiszolgáltatottsággal átitatott jelleme felelős ezért, mindenesetre a majomkolónia technológiai megvalósításának zsenialitása nem csak abban rejlik, ahogy egyénenként lélegeznek és fújtatnak a nagy tömegben, de maga a forradalom érzelmi indíttatásainak prezentálásához is nagy CGI-bravúr kellett, nem csak a pusztításhoz. Pedig utóbbiról minimum még egy bekezdést tudnék írni, csak felesleges: az előző rész erre kitűnő referencia. Amivel ez még annál is több, az a lovagló, gépfegyveres majomhorda oltári és egyben dermesztő látványa a lángoszlopok között. Vagy ugyanez, csak éppen lángolva.

Az emóció forradalma

Nem hiába emlegettem már eddig is az érzelmeket: a Forradalom egy kéttételes film, aminek második tétele természetesen maga a harc, de így csak egy átlagos, mozgalmas nyári akciófilmről beszélhetnénk. A Majmok bolygójának koncepciója viszont megengedi, hogy továbbgondolkozzunk egyszerű fizikai ellentéteknél, hogy az emberek mellett a majmokra ne úgy tekintsünk, mint valami démoni faj, hiszen, mint ahogy az érvek felsorakoztatásából következik, a két faj között senki sem tekinthető igazi ellenségnek vagy protagonistának. A vírus kifejlesztése után már mindegy is, történt, ami történt, a majom nem tud mást tenni, csakis ismerkedni egy értelmiségi társadalom progressziójának folyamatával és alapvető dilemmákról tanácskozni („ape not kill ape”), az ember meg próbál túlélni, pláne miután ember embernek lett farkasa, és csaknem magukat irtották ki a Földről. A két faj ezért nem is képes magát okolni, csakis más ludast keresni, erre meg természetesen a másik élő értelmes faj lesz ideális bűnbak. És ilyenkor lép képbe Cézár és Jason Clarke, akik között hasonlóan jó kémia született, mint legutóbb James Franco esetében, még ha most egy kicsit gyengébb színészi játékkal is van dolgunk.

Ez az alapszituáció nagyon érdekes helyzeteket teremt, két faj között és fajokon belül egyaránt, és ezért is válhat többé a sztori, mint ami. Ennyi érzelemdús majmot egy helyen pedig elég régen láttam már, a nekik szolgáló OST pedig az idei blockbuster-szezon abszolút csúcsa: audiális hatásvadászat felsőfokon!

Egy kérdés maradt: tényleg ez az idei nyár Sötét lovagja, vagy éppen a 21. század Birodalom visszavágja? Ezt majd az idő eldönti szépen, potenciál viszont van itt dögivel, annyi pluszt meg tartalmaz második részként a Forradalom, hogy megpályázza a neves titulust. Komolyan, miután még azt is végig fogod nézni, ahogy több ezer majom lóháton (!) robbantja ki a végig katarzisként ható lázongást (megrendítő záró képsorral), a filmet még akkor sem csak a látványa miatt fogod méltatni, sőt inkább az érzelem diadalának fogod tartani. Mit diadalának, forradalmának!