Deadly Life

Nyomozós játékokból sok van. Amikor egy sorozatgyilkos után kell kutatni, aki valamiféle rituális módon szedi az áldozatait, és nekünk a helyszíneken „elhagyott” nyomokból kell összeraknunk a képet. De mi a helyzet akkor, ha a nyomozó akit irányítunk, a nyitó képsorokban meghal? Megakadályoz e minket abban, hogy leleplezzük a gyilkost? Nos, az Airtigh Games szerint nem éppen. Miután nyomozó karakterünk földet ér egy ablakon való kihajítás után, valamint a gyilkos még párszor mellbe is lövi, a szó legszorosabb értelmében is megváltozik az élete…illetve a halála. Azaz a kettő egyszerre. Ronan, Salem városának egy különc, bűnözőből lett nyomozója, a „Harangos Gyilkos” egyik lehetséges áldozatának lakására siet éppen, és gyanúját beigazolván, szembe is találja magát az említett gyilkossal. Ám semmi esélye ellene, így „fel a kezekkel” mondatot hamarosan a járdán való koppanás, és a túlvilágra való megérkezés…jelentené, ha tudná a miértet a halálára. Ronan már éppen felkészülne arra, hogy új „életet” kezdjen a már három éve halott feleségével, de az közli vele, hogy amíg nem rendezi le a földi dolgait, azaz nem deríti ki, hogy ki ez a Harangos Gyilkos, és miért ölte meg, addig bizony a lelke csapdában ragad a föld és a szellemvilág között. A játék tehát rögtön egy akkora pofán köpéssel nyit, hogy az alaphangulat már az első percekben magába szippant, és nem hagyja, hogy egykönnyen szabadulj tőle.

A ’80-as évek közepére azért mindenki érezhette, hogy az olasz filmipar lassan válságba kerül. Az televízió növekvő hatalma és a friss ötletek hiánya leginkább az amúgy is gyengélkedő horror zsánert viselte meg a leginkább. A siker előcsalogatására a producer/író Dario Argento (Mélyvörös, Sóhajok) igazi talján horror allstars gálát rittyentett össze. (Rendező: Lamberto Bava, az olasz horror elindítójának Mario Bava-nak a fia, Dardano Sacchetti, aki kb. minden második olasz rémmese írója, és az igen tehetséges rendező Michele Soavi, aki most csak színészkedik.) A közös feladatuk pedig nem más, mint a Föld megtisztítása a bűnözéstől a most tárgyalt filmünk létrehozása, ami nemcsak, hogy remek horror, de egy hamisíthatatlan ’80-as évekbeli hangulatot árasztó B-mozi is. Mellesleg a hangalámondásos videó korszaknak egyik agyonmásolt darabja.

Berlinben vagyunk (a Nyugati felén, ezt a néző, rögtön kitalálhatja, hiszen Kelet-Berlinben nem sok punkkal találkozhatott az ember) ahol egy fura maszkos fickó, mozielőadást hirdet, ahova több ember is elzarándokol (ingyen van, persze, hogy mennek). Köztük van két fiatal lány és két férfiú, egy vak(!) ember és neje, és egy fekete férfi két barátnőjével, az egyik megszúrja magát a kiállított démonmaszkkal. A film, amit vetítenek egy horror, amit a nézők kíváncsisággal, vegyes félelemmel néznek (kivéve a feketék, azok jól röhögnek az egészen), míg az egyik lány rosszul nem lesz, és a WC-ben át nem változik egy vérengző szörnyeteggé, aki mint a nátha, megfertőzi a nézőket a végzetes démon kórral. Ezután, a túlélők szomorúan konstatálják, hogy az ajtókat befalazták, és ők egyedül maradtak a démonokkal.

A történet, amely egy faék és egy százas-szög keresztezésének egyszerűségében rejlik. Vagyis ha láttál már zombi filmet, el tudod képzelni az eseményeket, csak itt valamilyen oknál fogva a zombikat démonoknak hívják, és zöld trutyi folyik a szájukból. A mai élőhalottakhoz hasonlóan, ők is teljes sebességgel robognak áldozatuk után, és nemcsak a harapásuk, de a karmolásuk is fájdalmas átváltozást von maga után. Itt nem egyszerűen meghal a delikvens, és utána zombivá lesz, hanem egy igen undorító karom és agyarnövekedést él át, már ha egyáltalán felfogja, hogy mi is történik vele.

Ja amúgy mondtam már, hogy kétes hírnevét a film azáltal nyerte, hogy a korszak mércéjével mérve is igen elborzasztó. Tépik és szaggatják az embereket, és a vége felé szó szerint kibújik a kisördög (!) az egyik lányból, mely a film egyik legemlékezetesebb jelenete. Szóval ezt a filmet nagyjából az olasz Dolognak (1982.) is felfoghatjuk, persze csak a trükkök terén, történetben semmiképp sem (érdekes, hogy a folyton kasszasikerek történetét másoló olaszok azt soha nem piszkálták). A rendező Lamberto Bava elmondása szerint, forgatáson készítették el a maszkokat és a bábokat, és nem volt second unit stáb, CGI-ről meg még nem is mertek álmodni. De a végeredmény igazán ütősre sikeredett, a filmet pedig Olaszországban a legtöbb speciális trükköt tartalmazó hazai filmként reklámozták, és nem is ok nélkül, az audiokommentárból kiderül, hogy nagyjából 100 speciális effektus volt a filmben (lehet, hogy túlzás, én nem számoltam meg).

Ami igen érdekes, de cseppet sem zavaró tény, hogy a karakterekről semmit nem tudunk meg! Persze értem én, hogy a viselkedésükből kéne kitalálni, ki milyen ember, de kérem, itt mindenki ugyanúgy reagál a történésekre, vagy ha kicsit is másképp (rád gondolok néger macsó), azt rögtön bedarálják. Nagyjából az öltözködéseikből tudjuk megállapítani, hogy a társadalom, mely képviselői ültek be a moziba. Példának okáért a film elején a barna hajú lánynak (kinek a nevére nem emlékszem, ennyire nem marad meg) egy Bartók Béla kottás könyv van a kezében. (Ezek szerint Zeneakadémiára jár?) Nem tudni. Sem a két szépfiúról, vagy a vak emberről és feleségéről, a fekete férfiről és két barátnőjéről nem tudunk meg semmit. Talán még a kokainozó punk banda a legkidolgozottabb szereplői a filmnek (vagy maguk a démonok). De ez akár egy rendezői fogás is lehet, hiszen a moziban a főszereplők maguk is nézővé válnak. Majd a vetített filmben újra megtörténik a démonmaszk felvétele, majd a démon vírus elterjedése is. Ott is megvágja magát az egyik színész (Michele Soavi aki a szórólapos fickó is egy személyben), mint ahogy a valóságban is a néger lány. Szóval lehet, hogy a vetített film valóság, és az egyik szereplője, aki démonná átváltozik a vetített filmben, majd talán ő szervezi a vetítést is, hogy elterjedjen a démon vírus? Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az első démon által megtámadott áldozat, a gyöngyvászont átszakítva, majd mindenki előtt átváltozva, kvázi a moziból áradó fenyegetést szimbolizálja. Talán a legszembetűnőbb különbség a kor zombi alkotásai ( Zombi 2.  vagy az eredeti Holtak Hajna) és a Démonok között, hogy ott még valami társadalomkritikával is próbálnak élni (vagy belemagyarázni a Zombi 2. esetében) itt már csak a puszta szórakoztatás a cél. Ez főleg a végére igaz, hiszen ki nem robogna egy motoron egy szamuráj karddal a vérengző démonok közé, hogy onnan kaszabolja le az istentelen fajzatukat? (Én mondjuk nem,de ez egyéni vélemény.) Egyszóval durva vérengzés zajlik a ’80-as évek legjobb hardrock zenéire (Billy Idol, Mötley Crüe többek közt).

És mint a legtöbb zombi filmben, a világ itt is apokaliptikus mélységekbe dől, ám ezt már nem nagyon lehet átérezni, hiszen ez is a történet egyre szürreálisba áthajló bakugrásainak egyike, amely az egyszeri nézőt egy hangosan kimondott: ’Na, ne már!’ mondatra sarkalja.

De ez csak természetes egy régi olasz horrornál. 7/10

Óvakodj a masszától! Figyelmeztet a film vicces főcímdala, mely slágerré is vált abban az időben. Ha valamennyire otthon vagyunk az időszak sci-fi illetve horror vonulatát illetően, akkor már a vidám-mókás felütésnél nyilvánvalóvá válik, hogy ez a film ki fog lógni a szokásos hidegháborús paranoiát meglovagoló szörnyes, illetve idegeninváziós filmek sorából. Az alapszituáció persze a megszokott. Meteor zuhan egy csendes, átlagos, unalmas, fiatalokkal teli amerikai kisváros mellé, az erdő szélére, ahol valami különös öregember él. Jegyezzétek meg, a meteorok, illetve ufók, mindig unalmas amerikai kisvárosok külterületén érnek földet, és rendszerint a helyi bolond talál rájuk!

Megkapjuk tehát az egyik legnagyobb műfajbeli klisét, ami már '58-ban is annak számított, ám ami ezután jön, azon valószínűleg nagyot nézett az akkori közönség. Az első furcsaság maga az űrből jött látogató, aki/ami egy kis adag zselés trutyi, mely bekebelezi áldozatát, és mindig egyre nagyobbra nő. Táplálkozástani tekintetben tehát erős rokonságot mutat a mi kis gömböcünkkel, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai, pontosabban Amerikában landolt rémség logikus módon meg is emészti táplálékát. Így aztán őt hiába nyitotta volna fel Steve Mcqueen egy bicskával túlélők után kutatva. Mcqueennek egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az első filmje, de ezzel vált ismertté. Kapott persze maga mellé egy jónőt, akit megvédhet a gyilkos tortabevonó zselétől, Aneta Corsaut személyében, akiről tényleg annyit érdemes elmondani, hogy szép, ez viszont vitathatatlan. Talán még annyit, hogy szerepelt a The Toolbox Murders című grindhouse klasszikusban is, már ha ez érdekel valakit.
Látszik a filmen, hogy valami egyedit, vicceset, a kor trendjeit meglovagoló és egyben azoknak fityiszt mutató dolgot akartak prezentálni az alkotók, a baj csak az, hogy amit összehoztak az rohadt unalmas. A gyilkosságokból semmit sem látunk, és cserébe feszültséget, ijesztő jeleneteket sem kapunk. Viccesnek mondjuk néhol tényleg vicces a The Blob, a maga módján legalábbis, viszont bő egy órán keresztül csak annyit látunk, hogy Steve össze-vissza rohangál a nőjével, hogy elhitesse a hatóságokkal, hogy egy extraterresztriális puding tizedeli a városka lakosságát. (Lehet, hogy ez a film ihlette meg a Pythonokat, amikor kiagyalták a teniszező pudingos szkeccset?) Persze mire leesik nekik, hogy a srác nem bolondult meg, már késő, és a massza bekebelez egy egész mozit, hogy aztán jöhessen a finálé, ami azért kicsit feszült, bevallom, de azért a körmödet nem fogod lerágni.

1988-ban jött el az idő, hogy a gyilkos nyálka újra beborítsa a mozivásznakat és undorral vegyes rémületet váltson ki a nézőkből. A sokak által gyakran pokolba kívánt remake láz nem csak mostanában van jelen, ellenben az ember hajlamos abba az illúzióba kergetni magát, hogy „régen minden jobb volt”. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a feldolgozásokkal sincs baj, csak legyenek jók, illetve nem mindegy, hogy mi az, amit újra leforgatnak. Van ugyanis amit érdemes, és van, amit nem. A nyolcvanas években többen is ráéreztek arra, hogy mi az, amit nagyon is az, és visszanyúltak az ötvenes évek kultikus scifi-horror terméséhez. Volt miből szemezgetni bőven és három kiemelkedő alkotás is napvilágot látott, melyek nem pusztán csak jól sikerült feldolgozásként tartatnak számon, hanem bizony túl is szárnyalják elődeiket, mindenféle téren. Konkrétan; A dolog, John Carpentertől, a David Cronenberg féle A légy, illetve jelen cikk tárgya.

Persze ha őszinték akarunk lenni, akkor ki kell mondanunk, hogy a fenti hármasból utóbbi a leggyengébb, de ez leginkább a camp jellegéből adódik, meg aztán nem állt mögötte nagy rendező zseni sem, csak egy tisztességes iparos, nevezetesen Chuck Russel, aki viszont megtett minden tőle telhetőt, és igazán egy szavunk se lehet a munkájára. A forgatókönyvön viszont Russel mellett Frank Darabont is dolgozott, bár ő is csak ezután lett felkapott és elismert író/rendező.

A massza egyébként a legjobbkor lett feldolgozva, nagyon jól áll neki a nyolcvanas évek horrorfilmes esztétikája. Bugyuta, de imádnivaló karakterek, kék fények mindenütt, még az erdő közepén is, és ami a legjobb, veszettül jó praktikus effektek, és ez az elsősorban, amitől a film nem merült a feledés homályába. Nincs semmi finomkodás, a rózsaszín trutyi teszi a dolgát, ahogy azt kell, és semmi sincs rejtve a szemek elől.  Ilyen szempontból is rokonítható a fent említett két művel. A film első fele olyan, mint egy akkoriban divatos slasher, a massza sorra gyilkolja le (illetve eszi meg) az embereket, és mindegyik takonytámadás igen látványos, illetve véres, és csúcsra van járatva az úgynevezett creative kill. A legjobb a lefolyóba szippantott férfi, pedig szerencsétlen csak a dugulást akarta elhárítani. Ja és a gonosz massza a gyerekeket sem kíméli, és ekkor sem fordul el szemérmesen a kamera. El tudnátok ilyet képzelni egy mostani stúdiófilmben? Régen minden jobb… na jó, nem.

A sztori egyébként ugyanaz, mint az elődnél a csavar annyi csak, hogy a főhős itt nem a randizó szépfiú, hanem a kisváros fekete báránya, a "Flagg gyerek", Kevin Dillon alakításában. Kapott persze ő is megvédeni való jónőt maga mellé, Shawnee Smith személyében, akiről annyit érdemes elmondani, hogy jól néz ki. Ja és talán még annyit, hogy szerepelt a Fűrész című torture porn klasszikusban. Micsoda egybeesés mi?

Végül álljon itt két érdekesség. Az eredeti filmnek készült egy folytatása is 1972-ben, Son of the Blob címmel. A Beware! The Blob-ként is ismert szörnyűséget Larry Hagman rendezte, igen az a Larry Hagman, aki Jockey Ewingot játszotta a Dallasban. Tervben volt aztán egy újabb feldolgozás is pár éve, aminek a rendezői székére Rob Zombie is esélyes volt, vagy legalábbis voltak ilyen pletykák. Na az ő verziójára kíváncsi lennék. Valószínűleg a főszereplő hosszú hajat és szakállat viselne benne, valamint sokszor mondaná, hogy "fuck". De az is lehet, hogy a címszereplő rózsaszín slejm viselne hosszú, saját magától összerasztásodott hajat, valamint szakállat, de talán ő azért nem szörcsögné azt, hogy "fuck". Hogy ez tényleg így lenne-e, valószínűleg sosem fogjuk megtudni, de nem is baj, inkább vegyük elő újra a 88-as verziót, mert azt érdemes.

Akik a nyolcvanas, esetleg a korai kilencvenes években élték gyermekkorukat, csodás időszakot tapasztalhattak meg. Élénken él az emlékeimben, amikor kisgyerekként ráleltem apám agyonnyűtt, befőttes címkével ellátott, ám előlem gondosan elrejtett (ha a cipős doboz a szekrény tetején ennek minősül) hangalámondásos VHS kazetta gyűjteményére, és megnéztem a Predatort. Két napig rémálmom volt attól a jelenettől, mikor a végén leveszi a maszkját az a dög, de legbelül éreztem, hogy nekem személy szerint elég volt a Gondos Bocsokból, meg a Pumukliból  és valami hasonlóra vágytam. Furcsa korszak volt ez, ahol nem volt meglepő, ha Schwarzenegger egy egész kanadai fenyvessel a vállán közlekedik a Kommandóban, ahol Stallone egy kisebb ország teljes lakosságát mészárolja le a Rambo harmadik epizódjában, ahol Michael Dudikoff nindzsa is lehetett (vagy éppen színész)! Akkoriban még nem kellett egy Parkinson-kórban szenvedő operatőr, hogy normális akciójelenetet forgassanak, és nem volt szükség számítógéppel meganimálni semmit, mert fogta magát a stáb, és kiutazott a helyszínre forgatni, ha pedig valaminek robbannia kellett, robbant is! Ha megnézzük, manapság már a CGI (meg a 3D) az egyetlen eszköz a moziba csábítani a plebejusok névtelen tömegét. Romantikával emlékszem vissza azokra az időkre, amikor nem csak mi, kis tökösök, hanem apáink is, mikor leültek egy Seagal film elé a pörköltszaftos atlétájuk, sört szisszentve elképzelték, hogy itt bizony Ölve vagy halva a szituáció! A végtelenségig lehetne ecsetelni a filmek, a zenék, a ruhák, vagy éppen a tévéműsorok akkori (ma már megmosolyogtató) varázsát, erről bizonyára mindenkinek van mit, de nem szaporítom tovább a szót, térjünk rá mai cikkünk tárgyára, ami már a címből kiderült, a Far Cry 3: Blood Dragon.

Minden bizonnyal sok ember fejében megfordult már, hogy mi lenne ha… A kedvenc rendezője, a kedvenc könyvét filmesítené meg, a kedvenc színésze, a kedvenc játék-adaptációjában szerepelne, stb, stb. Sajnos beleszólásunk nincsen az ilyen dolgokba, nem mondhatjuk meg a székünkből felpattanva a Warner Bros-nak, hogy „Figyu már, van egy fasza ötletem, meg kéne filmesíteni.” Azonban a gondolattal eljátszhatunk, beszélhetünk róla, esetleg írhatunk egy saját forgatókönyvet a kitalált koncepcióból.

A saját terveim a következőek, melyek úgy gondolom még sikeresek is lehetnének, természetesen csak abban az esetben, ha a megfelelő odafigyeléssel lennének elkészítve. A Büdzsé határtalan, a rendezők adottak, nézzük is hát, hogy melyik 5 filmnek kéne megjelennie a következő években.

You have been watched

Az Ubi Soft nevét senkinek nem kell bemutatnom. Elég, ha csak a kedvenc szériámat, a Prince of Persia The Sands of Time trilógiát említem, de szerintem az Assassin’s Creed sorozat, valamint a Far Cry 2-3 is ismerősen cseng sok játékkedvelőnek. Ebbe a sorba állt be idén az új üdvöske, a Watch_Dogs, melyről először a 2012-es E3-as show-on hallhattunk mégpedig úgy, hogy addig még csak a létezéséről sem tudott a világ, szóval az Ubis arcok elég keményen megleptek mindenkit, és a bemutatott demo gameplaytől pedig az állunk leszakadt, és olyan hangerővel csattant a padlón, hogy napokig hallgathattuk a szomszédok sóhajait miatta. Bátran kijelenthető tehát, hogy a Watch_Dogs a játékos társadalom egyik, ha nem a legjobban várt címévé lépett elő. A megjelenésre pedig vészesen közeledett, hiszen folyamatosan jöttek a képek, az újabb videók és trailerek, ám aztán mégsem akart megjelenni, sőt. A tavalyi novemberre kitűzött megjelenést határozatlan időre elhalasztották mondván, még nincsenek kész…de sokan persze annak tudták be a halasztást, hogy az Ubi nem akarta egyszerre megjelentetni a GTA V. részével, ami egyébként teljes mértékben érthető, mert hiába vált az egyik legjobban várt címmé a Watch_Dogs, a GTA azért még is csak GTA.

Ám a „meghatározhatatlan időre” státusz hamar semmivé foszlott, és májust tűzték ki megjelenés a dátumának, amit ezúttal tartani is tudtak, és nem került sor újabb tologatásra. Ha az elején azt mondtam, hogy az Ubi Soft-ot senkinek nem kell bemutatnom, akkor szerintem azzal sem mondok újat nektek ha leírom, hogy a játék hihetetlen nagy fika áradattal kezdte meg az úját, és olyan szinten kapott hideget és meleget, hogy azt tanítani kéne. Voltak olyan vérpistikék, akik amiatt szarozták le, hogy nem úgy néz ki a játék, mint azon a bizonyos E3-as videón…ami igaz is, hiszen az Ubi Soft kikapcsolt benne bizonyos funkciókat mondván, ezek hosszabb távon stabilizálatlanságot okozhatnak a játék teljesítményében. Természetesen moderek szépen kiadtak egy mod-ot, ami visszakapcsolja ezeket a funkciókat, és ezzel már úgy néz ki a játék, ahogy megálmodták nekünk. Döntse el mindenki maga, hogy megéri e felrakni, én nem próbáltam meg, mert nálam nem a grafika számít, hanem ezerszer inkább a játékmenet és a történet. De erről picit később. Mások azért fikázták, mert hamar unalmassá és önismétlően monotonná válik a játékmenet, ami szintén érthető, de ettől még temetni nem kell a szériát. Emlékezzünk csak arra, hogy annak idején az Assassin’s Creed első része is hasonló cipőben járt, és pár óra után az is egy önismétlő, unalmas játékká vált, de a későbbi részekben kijavították a hibákat, és minden egyes részben tudtak újítani, ami odáig vezetett, hogy idén már a he7edik része fog megjelenni a sorozatnak, Assassin’s Creed Unity címen. És akkor még a különféle kézi konzolos változatokról nem is beszéltem.

Már a Góóól 2 is több sebből vérzett, de néhány fejes úgy gondolta, hogy illene egy harmadik epizódot is csinálni, hátha visszatér a széria a helyes útra. Hát mondanom sem kell nem tért vissza, sőt… olyan mélységekbe taszították az egykoron még egész szép fényben pompázó Góóól! produkciót, hogy a rajongók legrémisztőbb rémálmaiban sem esett volna meg ilyen csúfság Santiagoval és az Ő történetével.

Santiago miután megjárta a Newcastle Unitedet, illetve a Real Madridot, kénytelen a mexikói válogatottban is teljesíteni, hiszen a hazája csapatával a 2006-os VB-re készülnek. Minden focista leghőbb vágya, hogy a nemzeti válogatottat képviselje egy világeseményen, így minden tőlük telhetőt megtesznek a siker érdekében…

…legalábbis erről kéne szólnia a filmnek, ám ehelyett kaptunk egy adag ***-t. Foci alig van benne, és az a kevés is rettentően bénán van kivitelezve. Santi és a barátai idiótábbnál idiótább dolgokat művelnek, és a katasztrofális történet csak hab a tortán. Fel is lehet tenni a kérdést, hogy erre vajon mi szükség volt? Ebben látott valaki pénzt? Andrew Morahan nem tudom mit akart elérni ezzel, de annyi biztos, hogy a filmjét senki nem fogja dicsérni.

Amikor az ember azt látja, hogy a Real Madridban játszó focisták egy Ladával száguldoznak Románia kráterekkel díszített utcáin, akkor kicsit átgondolja, hogy mit is néz. Az még hagyján, hogy a foci alig létezik a filmben, de hogy mi értelme volt végig drámázni a játékidőt, illetve mi szükség volt a dedós poénokra, arra már szerintem senki nem tudja a választ.

Nem is nagyon szeretném tovább szaporítani a szót, mert a Góóól 3 nem érdemli meg. Az egész film olyan rosszul lett kivitelezve, mint David Beckham 11-ese a 2004-es EB-n. Ugyebár azt a labdát még a mai napig nem találták meg. 2/10

Santiago Muñez sikertörténete tovább folytatódott, a rendezés jogát pedig az a Jaume Collet-Serra kapta meg, aki többek között olyan filmeket rendezett, mint a Viasztestek, az Ismeretlen férfi, az Árva, valamint az idei Non-Stop című film. Tehát egy viszonylag jó munkát végző direktorról van szó, aki a Góóól első részes sikerét próbálta meg még nagyobbá tenni, de végül belebukott.

A Newcastleben nyújtott kimagasló teljesítménye miatt a világ legnagyobb klubja, a Real Madrid kezdett el érdeklődni a fiatal Santiago iránt, aki a legmerészebb álmában sem merte elképzelni, hogy egy olyan csapatban rúghatja majd a bőrt, amelyikben Beckham, Zidane, Raúl, Casillas vagy Ramos szerepel. A lehetőséget természetesen nem szeretné elszalasztani, így szinte mindent feláldoz annak érdekében, hogy Spanyolországba szerződhessen. Azonban, mint kiderül, ott sem minden arany, ami fénylik…

Mint Real Madrid szurkoló, tetszett a film, hiszen a Real Madrid került a középpontba, ráadásul egy rakás játékos is tiszteletét tette a filmben. Igen még a jó öreg Gravesen is! De önmagában, egy olyan nézőnek, aki nem Real Madrid szurkoló, már nem hiszem, hogy bejönne a Góóól 2. Egyrészt Jaume Collet belesett abba a hibába, amibe a legtöbb folytatást készítő rendező, azaz többet, nagyobbat, és súlyosabbat akart rendezni. Ezzel alapjáraton nincsen gond, mert csak úgy lehet nagyot alkotni, ha kockáztatsz, de ha kockáztatsz is, akkor ne az ezerszer feltűnő hibákat vedd alapul. Teljesen felesleges volt úgy beállítani a Góóól 2-t, mintha ez lenne az év drámája. A sport a háttérbe szorult, és már nem azt a Muñezt kaptuk meg, aki él-hal a futballért, hanem egy tejesen leamortizált, lelkileg megviselt fiút. Emiatt az egész film hatásvadász lett – jó, oké… az egész széria az, de… - és sportfilm helyett egy karakterdrámát láthattunk a képernyőn. Persze abból is a gyengébb kiadást.

Igazság szerint kár érte, mert az első rész rendkívül szórakoztató volt, de amíg ott a működött a komplett film, addig itt már semmi nem akart a régi fényében pompázni. A forgatókönyv összecsapott volt, holott egy több szálon futó, sok-sok érdekességet felmutató történetnél azért illene kicsit odafigyelni rá, hogy működjön az egész a vásznon. No, mindegy, azért Kuno Becker hozta ismét a karaktert, Gavin Harris irritáló angol személye pedig sokkal szimpatikusabb lett ebben a részben.

Összességében tehát a folytatás még vállalható, Real Madrid szurkolóknak mindenképpen, de az egész Góóól storyt az első résznél le kellett volna zárni. Mindenesetre jó volt látni a BL döntőt, és a végkifejletet. Hala Madrid! 6/10