Javában tart a 2014-es brazíliai futball világbajnokság, ahol meglehetősen gólgazdag meccseket láthatnak a szurkolók. A VB varázsa, és a futball iránti rajongásomnak hála, úgy gondoltam, hogy illene néhány focis filmről is írni a blogon, hiszen mégiscsak aktuális a téma. Az 1995-ös Dredd bíró rendezőjének, Danny Cannonnak az utolsó, moziba szánt játékfilmje kerül terítékre, melyben a fiatal Santiago Muñez karrierjének a kezdeti szakaszát követhetjük végig.

A fiatal Santiago él-hal a futballért. A szabadidejében folyamatosan a bőrt rúgja, ám szegény, mexikói bevándorlóként esélyt sem lát arra, hogy valaha is profi futballista legyen. Egy nap azonban, az egyik focimeccsén felfigyel rá egy volt menedzser, aki meglát valami különlegeset a fiúban. A férfi gyorsan telefont is ragad, hogy minél előbb sikerüljön Santiagot Európába csalnia, ahol aztán lehetősége nyílhat bebizonyítani, hogy megérett a profi futballra. Az első állomás a népszerű angol klub, a Newcastle United lehet…

Ha könnyed, szórakoztató focis filmet akarsz nézni, akkor Danny Cannon filmjét vedd szemügyre, mert a Góóólban megvan minden ahhoz, hogy jól szórakozz. A történet nem mutat újat, sőt a lehető legtöbbször vászonra vitt storyt tárja a nagyérdemű elé, amikor is a szegénysorból származó fiatal, ám rendkívül tehetséges gyerek egy véletlen folytán felkelti valakinek a figyelmét, akinek a segítségével aztán bekerül a rivaldafénybe. Természetesen vannak benne sablonos drámázások, meg padlóra kerülések is, de Muñez kalandja során ezek egyáltalán nem bántják a szemünket. Egy pörgős, cseppet sem unalmas filmről beszélünk, amiben igazi futballcsapatok, igazi nagy sztárjai is feltűnnek. Olyanokra gondolok itt, mint David Beckham, Zidane, Raúl, vagy Alan Shearer.

A Góóól nem akar több lenni, mint egy sima szombat esti szórakozás. Cannon nulla kockázattal dolgozott, csak és kizárólag sablonokat használt, amik mellé jól bevált hatásvadász elemeket kapcsolt. Természetesen ez lehet, hogy valakinek nem jön be, de úgy gondolom, hogy a film a futballszeretőknek könnyen nyújthat remek élményt, hiszen foci van benne dögivel.

A főszerepben játszó Kuno Becker ráadásul eléggé jól hozza a karakterét, ami miatt könnyen szerethetővé válik. Alessandro Nivola, Gavin Harris szerepében viszont pont az ellentéte. Egy idegesítő, túlsztárolt angol, aki valahogy mindig odapiszkít a képernyőre, és még véletlenül sem hagy minket nyugodtan szórakozni.

A Góóól már évekkel ezelőtt, az első megtekintésnél meglepett, de a pozitív vélemény az évek múltán, az újrázás után sem módosult, mert még mindig évezhető volt. Aki nem vár el nagy dolgokat, csak szeretne egy pörgős, könnyed focis filmet nézni, annak mindenképpen ajánlom a filmet. 7/10

Az NBC októberben tűzi műsorra a legújabb démonvadászos sorozatot, a Constantine-t. John kalandjait a DC/Vertigo által kiadott Hellblazer képregényekből, valamint a 2005-ös Keanu Reeves főszereplésével készült mozifilmből ismerhetjük. A tendencia tehát folytatódik, és egyre több DC Comics adaptációval találkozhatunk majd a televíziók képernyőjén. A legnagyobb kérdés már csak az, hogy melyik, milyen minőségben fogja tálalni a főhős kalandjait.

John végzett a gonosszal, és visszavonul egy szanatóriumba. Ám hamarosan újra hadba kell állnia, hiszen a legjobb barátjának lányát démoni erők fenyegetik, és csak John képes megmenteni Őt a haláltól…

Úgy gondolom, hogy az elmúlt években az Odaát, mondhatni egyeduralkodó volt a minőségi okkult tudományos horror sorozatok terén, de a jövőben a Constantine képes lehet felnőni mellé. Persze hosszú az út a sikerig, de ott van a fantázia, és a potenciál a sorozatban, mert látva a pilot epizódot, a színészekkel, a hangulattal, és a látvánnyal sem lesz különösebb gond. Apropó színészek… Matt Ryan-t már egy korábbi cikkben is dicsértem, de most végre egy teljes rész keretein belül is látni lehetett, hogy mennyire zseniális választás volt John Constantine szerepére. Ugyanakkor az NBC elkövetett egy hibát is vele kapcsolatban, mert Matt karakterét, mondhatni kifilézték, ugyanis NEM FOG cigizni! Sajnálatos módon egy országos csatornán nem tehetik meg, hogy „reklámozzák” a káros szenvedélyeket, így ezt a kis „apróságot” ki kellett írni a sorozatból. Tény, utalásokat tettek rá, hogy dohányzik, de ez édes kevés, hiszen John Constantine-t úgy látni, hogy nem lóg ki a szájából a cigaretta... hát nem tudom, hogy ez mennyire fog ez tetszeni a rajongóknak, de ez a húzás valószínűleg mindig hibaként lesz emlegetve a sorozatnál. Még akkor is, ha elsöprő sikert arat a nézők körében.

Maga a pilot epizód egészen hangulatos volt, néhol már kifejezetten horrorisztikus pillanatok láttak napvilágot, amiből arra következtethetünk, hogy lesznek szép pillanatai a sorozatnak. (Természetesen az lenne a legjobb, ha nem csak pillanatokról beszélhetnénk majd az évadkritikában) Emellett külön megdicsérném a számítógépes trükköket is, mert ahhoz képest, hogy ez „csak” egy sorozat, kifejezetten tetszetős dolgokat műveltek le benne.

Összességében a Constantine pilot része nem volt annyira pörgős, mint mondjuk a Flash első része, de úgy gondolom, hogy 4-5 rész után már messzemenő következtetéseket vonhatunk le majd a sorozatról. Mindenesetre  úgy gondolom, hogy megérdemli az esélyt, már csak a főhős miatt is! 

Superman legyőzhetetlen, és ez az egyik ok, amiért sokan nem szeretik a kék ruhás, vörös köpenyes földönkívülit. Tény, hogy tényleg nagyon kevés dolog tud neki ártani, és sokszor tényleg unalmas, hogy mindig a zöld kaviccsal próbálják meg legyőzni, de ha egy kicsit is jobban belemélyülünk Superman történetébe, akkor láthatjuk, hogy bizony létezik olyan ellenfél, aki fegyverek és kövek nélkül is kárt tud tenni az Acélemberben. Igen, Doomsdayről beszélek!

Lex Luthor tudósai egy kutatás során egy földönkívüli űrhajóra bukkannak. A vizsgálódás során azonban megsérül a szerkezet, és rászabadul a világra az egyik legkönyörtelenebb szörny, Doomsday. Superman ugyan felveszi ellene a kesztyűt, de ezzel az erővel ő sem tud mit kezdeni, így egy végzetes csapás során mind a ketten odavesznek…

Nem tudom, lehet csak az én titkos vágyam a szuperhősöknél, hogy elhalálozzanak (természetesen utána térjenek vissza), de úgy érzem, hogy a sebezhetetlenségüket csak egy efféle nagy drámával lehet kompenzálni. Kell a dráma, mert egy idő utána unalmassá válhat, hogy történjék bármi, a hősök mindig ott lesznek és mindig segítenek. Ezért is volt hatalmas ötlet anno megalkotni a The Death of Superman című képregényt, melyben a papíron legerősebb hőst is legyőzi valaki. Doomsday nem csak egy erős főgonosz, hanem az a figura, aki legyőzte Supermant. Ezt nagyon is jól megoldják a rajzfilmben. Jó, és kemény harcot vív a két gigász, aminek a végkimenetelét természetesen már ismerjük.

Azonban ami ezután történik, az egy kicsit elrontja az összképet. Túl gyorssá, és túl pörgőssé válik a történet, és nem engedik kibontakozni azt a szálat, ami azt mutatná be, hogy milyen lett a világ Superman nélkül. Kevés a dráma, és ami van, az is elég haloványra sikeredett. Tény, hogy ettől függetlenül nagyon is élvezhető Lex Luthor ámokfutása, de mélyebbé is tehették volna az egészet, hiszen a lehetőség adott volt. Ugyanakkor a visszatérés, a hős újbóli felemelkedése, a zseniális zenével karöltve annyira hatásos lett, hogy a kisebb-nagyobb hibái ellenére sem tudjuk – nem tehetjük meg – lehúzni az alkotást, mert az Ítéletnap az eddigi legjobb egész estés Superman rajzfilm lett. Olyannyira jól sikerült, hogy a Lois Lane – Superman romantikus jelenetek sem rontották, hanem javították az összképet.

A Bruce W. Timm, Brandon Vietti, Lauren Montgomery hármas tehát jó munkát végzett, és akik egy kicsit is szeretik az Acélembert, azok mindenképpen tegyenek vele egy próbát, mert csalódni nem fognak. Akik viszont csak egy remek DC Comics rajzfilmre vágynak, azok se hagyják ki, hiszen ott van a legjobbak között, még annak ellenére is, hogy azért sajnos nem lett hibátlan. A rajzolás hibátlan, a történet zseniális, a hangulat pedig több, mint szuper! 8/10

Burst Studios. Milyen ismerősen csenghet mindnyájunk fülében, olyan alkotások révén, mint a Spot Goes to HollyWood és a Grand Slam. Bár ezek a finoman szólva sem a minőségükről híres produkciók előtt volt egy játék, amely ugyan szintén nem robbantott kasszát, de sajnos érdemtelenül jutott arra a sorsra, amire…

2011-ben Gareth Evans mindenkit meglepett, ugyanis egy olyan indonéz akcióorgiát rendezett, amit szinte mindenki dicsért. Ki többet, ki kevesebbet áradozott róla, de a nagy többség szemében a Rajtaütés ott volt a legjobb akciófilmek körében, legalábbis, ami az új évezredet jelentette. Ugyanakkor nem volt hibátlan, mert egy hajszálvékony történet tartotta össze az egész filmet, de Gareth Evans volt olyan ügyes, hogy a második részre ezt a kis „apróságot” is kijavítsa, és elhozza az utóbbi évek, és talán minden idők legjobb ázsiai akciófilmjét!

Rama alig élte túl az első rajtaütést, máris munkába kell állnia. A Jakartát rettegésben tartó bandák egyikébe kénytelen beépülni, hogy aztán rendet és békét tegyen. (No nem a bandatagok között.) Uco, Bangun ambiciózus fia titokban szövetséget köt egy Bejo nevezetű gengszterrel, aki abból akar profitálni, hogy a bandák egymásnak feszülnek, és eltiporják egymást. Rama tehát belecsöppen egy kegyetlen és véres világba, ahol aztán kapkodnia kell a kezét és a lábát…

Én azok táborát erősítem, akik nem voltak annyira elájulva az első résztől. Természetesen jó filmnek tartottam, kiváló akciójelenetekkel tarkítva, de összességében hiányérzetem volt a film végére. A hiányérzet a második részre is megmaradt – sajnos – de a végeredmény itt sokkal csillogóbb lett. Csillogóbb, hiszen a hajszálvékony történetet felváltotta egy jóval komplexebb story, ami bár nem forradalmasította a gengszter, illetve akciófilmek történeteit, de mégis tudtunk mire odafigyelni – az akciójeleneteken kívül - és összességében nem csak egy videójátékszerű zúzdát kaptunk. A játékidő hossza épp ezért indokolt volt, ám mégse sikerült tökéletesen feltölteni azt a két és fél órát. És igen, ez a film egyik, sőt talán egyetlen hibája is, hogy a játékidő hossza miatt több üresjárattal találkozhatunk, amik kicsit kizökkentették az amúgy eszeveszett tempót diktáló cselekményt. Ha fél órával nem is, de egy jó 15 perccel igazán rövidebbre vághatták volna az alkotást, és akkor igenis rásütöttem volna, hogy hibátlan a film. Így viszont ez elmarad, és sajnos emiatt van egy kis hiányérzetem is, mert ott volt a filmben az elsöprő siker lehetősége, de nem sikerült elérnie. 

No, de tegyük félre a negatív jelzőket, és beszéljünk arról, hogy miért is olyan jó a The Raid 2. Egyrészt azért, mert Gareth Evans alkotása felemeli mind a két „kezét” és jól bemutat Hollywoodnak. Megmutatja, hogy mi történik akkor, amikor nem a bevételek nagysága a fő szempont, hanem az alkotás művészete. Tehát kivágta a kukába a PG-13-as korhatár besorolást, amit aztán szépen R-Ratedre cserélt. Így kell csinálni, mert így legalább megadjuk a lehetőséget arra, hogy kiteljesedjen a film, és ne legyen idióta korlátok közé szorítva. Másrészt pedig több minőségi akciójelenetet láthatunk a filmben, mint amennyit sikerült kivitelezni Hollywoodban az elmúlt 10 évben. Ráadásul itt még a kamerát sem kellett eszetlenül rángatni hozzá. Tökéletesen kimért, remekül vágott és koreografált bunyókat láthattunk viszont a képernyőn.

Összességében a Rajtaütés második része tehát minden téren jobbnak bizonyult, mint az első, így bátran lehet ráaggatni a dicsérő jelzőket. Karakterügyileg, történetileg, harcművészetileg, és hangulatilag is verte elődjét. Igazság szerint így kell akciófilmet készíteni, és így kell naggyá válni. Szép munka volt Gareth Evans! 8,5/10

Ha fél órán belül nem szúrod ki a balekot az asztalnál, akkor te vagy a balek. Ugyebár Matt Damon szerint ez az alapvető pillére a pókernek, de egy efféle alapgondolatot nem visszaküldeni a feladóhoz – jelen esetünkben elvárni magától a filmtől, hogy minderre reflektáljon - irdatlan malőr. Szóval ki a balek? 

John Dahl leginkább középkategóriás TV-s rendezőként ismeretes, és a Pókerarcok sem üti meg igazán a tisztességes népszerűség minimális mércéjét, pedig ha körbeszaglásszuk a szereposztást, akkor igencsak kellemes meglepetésekben részesedhetünk: Edward Nortonból annyira árad a Harcosok klubja-életérzés (vagyis valami hasonló), hogy visszasírod ezt a csibész gyereket, de a Turturro-Malkovich-Landau-szentháromság az akkori elegáns felfogásukkal is okozhat némi igazi ürességet a 2014-es szívekben. Még ha Matt DEEYMON az átlagosnál is többet bambul, a női szerepek pedig fájdalmasan egydimenziósak és kurvásak, de a sok dialógus mellé igazán jól jöttek a minőségi nevek.

Habár 98-99 környékén már abszolút csúcsra járatták a kisstílű gengszter-miliőt, a Pókerarcok annyit csavar ezen a helyzeten, hogy nagyrészt póker-konyhafilozófiával áztatja be egyszerű újrakezdés-történetét, de nem feltétlen tippek-trükkök-praktikákkal ruházza fel közönségét, inkább a pszichében próbál kutakodni: a főszereplőpáros hobbi-agyturkász módjára analizálja prédáit és prezentálja a póker lényegét, és még ha ezt nem is mélyrehatóan teszik, de ezt tényleg becsülöm, mert sem átlagember, sem pedig profi nem filmekből kívánja a maximumra csiszolni kártyatudományát. Mai szemmel már egyértelműen fáradt gondolatok ezek, de simán elhiszem, hogy 15-20 éve úgy gondolni egy pókerfilmre, hogy nem felesleges szabályokkal tömik a fejünket, hanem lelki problémákkal, ráadásul mindezt az asztal mellett, egész erős gondolatnak számíthatott. Ma már egy 21 - Las Vegas ostroma vagy egy Szerencse dolga után nyilván nem az, de ezekkel ellentétben Matt Damonék története van annyira tragikus, hogy indokolatlan hatásvadászatnak és irracionális leosztásoknak nemigen jut asztalfél.

Talán az lehet itt az igazi baj, hogy még saját korához képest sem fedezhető fel bármiféle komoly merészség a sztoriban. Pedig alapvető hangsúlyt kap az átverés etikussága és a pókerszenvedély iránti lelki hercehurca, ezen a területen a film mégis sablonos, már-már klisés maradt, pedig kihívó teóriákkal – és nem pedig Malkovich-féle Oreo-csavargatásokkal - a Pókerarcok simán egyike lehetne azon indokoknak, hogy miért virágzott a gengszterrománc a 90-es években.

Mindenesetre így is a pókerfilmek egyik régi és becsülendő képviselőjévé léphetett elő, mert bukdácsoló súlycsoporttársaival szemben úgy tud felszabadultan, mégsem elszabadultan beszélni a játékról, hogy fél óra múlva a kiszúrt balek nem saját maga lesz. Tudjátok mit? Nincs itt semmiféle balek. 7/10

Optimus azt üzente, hogy mindenki hagyja békén a Földet. Remélem ez Michael Bayre is vonatkozik.

Az már rég rossz, ha a világnak egy Transformers-kritikára van szüksége, hát még egy olyan folytatásra, ahol nem Shia LaBeouf-ék, hanem olyan robotok maradtak itt, mint állandó szereplők, amelyek közül talán háromnak, ha megjegyezted a nevét és a hozzá tartozó színkombinációt, és most szépítettem. Mégis, a régi trilógia (szégyellem, hogy ezt a szót használom ennél a szériánál), különösen az első rész után (ezeket azért meg lehetett nézni), Mark Wahlberg főszerepeltetése  könnyen szimpátiát – vagy éppen empátiát – kelthet azokban, akik hajlandóak minimális kompromisszumokat kötni a hamisíthatatlan Bay-patriotizmus terén. Viszont ha most nem jött volna ez az új TF, akkor továbbra is azt állítanám, hogy Bay ma is a helyén tudja kezelni sajátos humorát, mert erre a tavalyi Pain & Gain elég fasza példa volt. Mégsem mondom ezt, mert amit most művelt, az a texasi suttyóság (T.J. Miller), a kényelmetlen pedofília (Nicola Peltz) és az idióta rasszizmus (Mark Wahlberg nevében én kérek elnézést minden ír és távol-keleti nézőtől) meghökkentően szánalmas keveréke. Nem lehet nem tenyérbe temetett arccal végigszenvedni az első órát, és ezen nem segít a Bay által, a bevezetésben feldobott, folytatásokkal kapcsolatos egészséges önkritikája sem.

Ami nem vitatható el attól a 166 perctől, amely – természetesen – egyáltalán nem köti le a figyelmet az első CGI-hányástól az utolsó explózióig, az a tény, hogy a mindent megoldó végső robbanásig még van megannyi belőlük, amelyek körül ugyanúgy ugrálnak kínosan pózerkedő CIA-ügynökök, mint ahogy a mindez idáig megszokott, tipikus indokolatlan küldetéstudattal bíró, ezúttal texasi proletárprotagonisták, és az eddiginél ugyan jellegzetesebb, mégsem emlékezetes, ráadásul még idegesítőbb alakváltók is. Látjátok, még ezt az egyetlen dicséretet is átszövi megannyi panasz: szóval bármennyire is mozgalmas, amit látunk, annyira el van húzva ez az egész ügy, hogy hiába örülünk annak, hogy túléltük a 2014-es mozitörténelem eddigi legkínosabb első egy óráját, ha éppen nem egy hajót vágnak fejjel lefelé Hongkong belvárosában, akkor csak az irdatlanul emelkedő lángoszlopokat konstatáljuk unott bambulásunk közepette.

Minden más sajnos még csak említésre sem méltó: hiába küzd Marky Mark, ráadásul fegyverrel a kezében, utána mégis szeretettel, naiv bárányokként emlékszek vissza a teljes Witwicky-családra, a lányával együtt képviselt texasi redneck-miliőről pedig már eddig is sejthettétek, hogy nem lehet mosolyogva nyilatkozni (még enyhe szarkazmussal meghintve sem). Stanley Tucci nem az új Turturro, pedig kellő eleganciával mindez talán megtörténhetett volna, mert ehelyett ő is infantilizmussal apellált, így pedig nem sikerült maradandót alkotni. Továbbá digitális IMAX-kamerák ide, alakváltó részecske-kísérletezte transzformerek oda, hiába sok az ezekkel felvett jelenet és hiába hordoz némi stílust az utóbbiak CGI-orgiája, az továbbra sem nevezhető látványosnak, ha az autobotok csakis úgy tudnak ismerkedni egymással, hogy előtte izomból elgyepálják a kiszemeltet, és csak utána beszélgetnek. Persze teszik mindezt két gombafelhő között, esztétikamentesen. Igazi történet pedig eddig se volt, most se lesz, amúgy se érdekel senkit, habár a holdra szállás, valamint az őshüllők kihalása után én hagynám ezeket a mítoszteremtő robotlegendákat, és az ötödik rész remélem megint reboot lesz, és végre egy dinamikus zsoldososztagot mozgatnak majd marionett bábukként az ostoba Chevrolet-k és kamionok, nem pedig családokat. Úgyse.

Nem baj, azért nem ejt sebet a szívben, pedig még csak fel sem hoztam az egyetlen ténylegesen elszenvedett veszteségünket: még egy valamirevaló Linkin Park-aláfestést sem kaptunk. Pedig igazán el tudtam volna képzelni egy hamisítatlan veszkó csizmás videoklipet Benningtonéktól. 4/10

Pont a napokban kezdtem el azon gondolkodni, hogy mennyivel unalmasabban telnek a hetek a Zöld Íjász részek nélkül, erre mit ad Isten, kiszivárog a Flash pilot epizódja! Hirtelen ledermedtem, majd elhagyta a számat egy „Juhhúú” szócska, majd felidéztem egy mondást, miszerint „Aki kíváncsi, hamar megöregszik”, de hát úgy gondoltam, hogy ez belefér, ennyit még lehet öregedni, de a Flash pilot epizódját nekem mindenképpen látnom kell.

Miután az egyik kedvenc szuperhősömről van szó, így a sorozat bejelentését követően egyértelművé vált, hogy ez lesz az egyik legjobban várt őszi sorozat az összes közül, ám egyszerűen nem tudom, hogy mit várjak el a sorozattól. Egyrészt nagyon akarom, hogy sikeres legyen, másrészt viszont félek egy kicsit, mert nem akarok csalódni benne. A hős, valamint Grant Gustin vállára amúgy is hatalmas súly nehezedik, hiszen a sorozat, illetve a színész sikere elindíthat egy olyan folyamatot, aminek a vége az lehet, hogy egyesítik a DC Comics filmes, illetve sorozatos univerzumot.

No, de milyen lett maga a pilot epizód? A hírek szerint a netre felkerült verzió nem a végleges, bár ugye ezt ki tudja. Egyrészt ez lehet egy védekező mechanizmus is a csatornától, hiszen idő előtt került a nagyközönség elé a rész, és a negatív visszhang elkerülése végett ki kellett jelenteni, hogy ha nem is jön be valakinek az epizód, akkor az csak azért lehet, mert ez nem a végleges verzió. Másrészt pedig látva a 42-43 perces anyagot, vannak gyengébb pontja, főleg a vágásoknál. Mondjuk pilot epizódot mindig nehéz készíteni, hiszen el kell adni ezzel a résszel a sorozatot, illetve hőst, és ezáltal kissé kapkodósra sikerülhet a végeredmény. A kapkodós jeleneteket megkaptuk, méghozzá nem is kis mennyiségben, de ahogy teltek a percek, úgy találta meg David Nutter rendező a helyes utat, és az utolsó 10 percre már minden tökéletes lett. Olyannyira tökéletes lett, hogy akit az utolsó 10 perc nem győz meg, azt a későbbik során sem lehet majd.

A netre már korábban felkerült trailerek, illetve kisebb kiszivárgott jelenetek alapján tudni lehetett, hogy találkozni fogunk Oliverrel is a sorozatban. Ezt ugyebár azért is kénytelenek voltak meglépni, mivel a Flash a Zöld íjász spin-off sorozata, így meg kell valamilyen módon teremteni a kapcsolatot a két széria között. Meg kell hagyni, eléggé coolra sikeredett a jelenet, de engem mégis inkább azok a pillanatok nyűgöztek le, amikben utalásokat kaptunk a későbbi ellenfelekre, szupererőkre, illetve jövőbeli dolgokra. Apropó, az utolsó pár másodpercben érdemes leállítani a részt, mert feltűnhet 1-2 érdekesség, ami majd válasz lehet a nagy kérdésekre.

Összességében meg voltam elégedve a pilot epizóddal, mert így elsőre úgy tűnik, hogy Gustin remek Flash lesz, illetve lesznek benne jó színészi alakítások. Úgy gondolom, hogy a Zöld íjász színvonalát hozni fogja, ám ha sikerül kihasználni a hősben rejlő potenciált, akkor túl is szárnyalhatja Oliver történetét. A sorozat nem lesz hibátlan, mert a CW-nek hála lesznek korlátai, de szórakoztató lehet, és látványos!