1982-ben az olaszok megcsinálták a saját Rocky filmjüket, mely végül a Bombajó bokszoló címet kapta. A főszerepben Bud Spencer volt látható, aki bár itt is szép számmal osztogatta a pofonokat, de összességében jóval visszafogottabb volt, mint általában, ami sajnos rá is nyomta a bélyeget a filmre.

Nem lehet valami jó érzés úgy kelni, hogy egy csapat ember szorgosan bontja szét a hajódat. A sportvilágban csak Bombázóként ismert kapitány a „hajótörés” után kénytelen a parton munkát keresni, ahol ahelyett, hogy rábukkanna egy jól fizető melóra, összefut Jerryvel, akit kénytelen megmenteni. Jerry ezt azzal hálálja meg, hogy elviszi őt a helyi amerikai csapathoz, ahol a hírhedt bokszoló összefut a régi nagy ellenfelével, aki közrejátszott abban, hogy anno abba kellett hagyni az ökölvívást…

A film többször is megkapta, hogy az Akit Bulldózernek hívtak című alkotás folytatása, mely ugyebár négy évvel korábban készült, mint a most említett mű. Hivatalosan ugyan nem tekinthető folytatásnak, de ennek ellenére több országban is úgy reklámozták a filmet, hogy A Bulldózer visszatér!

Na, már most eléggé nehéz helyzetbe kerültem, mert valószínűleg keresztre fognak feszíteni a mostani kritika miatt, hiszen hogy képzelem azt, hogy leszólok egy Bud Spencer filmet, amikor azok csak és kizárólag jók lehetnek. Hát nem! A Bombajó bokszoló alig jobb egy közepes filmnél, és az a bizonyos plusz is csak Bud Spencer miatt volt benne. A történet nem is nagyon lényeges, mert ilyenkor sosem azaz elsőszámú kérdés, hogy vajon mennyire csavaros a story, hanem hogy a színészek mit alkotnak benne. Bud Spencer jó, csak keveset szerepel benne. Azok viszont, akik rontották az összképet, túlságosan is sokat. Legfőképpen a történetben is fontos szerephez jutó Jerryről van szó, aki másfél perc után elérte azt, hogy megutáljam. Ennyire idegesítő karaktert ritkán lehet látni a filmvásznon, de most megtörtént, és túl nagy teret kapott. Továbbá fontos megemlíteni Jerry húgát, Suzannat is, valamint Jerry tanítványait is. Valószínűleg ragályos lehet az a viselkedés, mert katasztrófa volt az összes.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb Bud Spencer (+ Terence Hill) filmben akadnak efféle karakterek, de azok viccesek, lehet rajtuk röhögni, míg itt inkább csak elrontottak mindent. Összességében felejthető film a Bombajó bokszoló, és nem csak az említett karakterek miatt, hanem amiatt is, hogy sem a rendező, sem a forgatókönyvíró nem tudta, hogy mit is akar igazán, mert keverték a vígjátékot a drámával, de végül csak egy keszekusza végeredmény született meg, amiben egyedül Bud Spencer értékelhető. 5,5/10

Ha minden jól megy - és hát miért ne menne - akkor a nyáron a Supernatural Movies blogon sok-sok érdekességgel találkozhattok majd. A blogon eddig is nagy figyelmet fordítottunk a DC Comics és Marvel képregény adaptációkra, amit a jövőben is szeretnénk fenntartani. Épp ezért olyan klasszikusok kerülnek majd terítékre, mint a 40-es évek sikersorozatai, a John Wesley Shipp főszereplésével készült Flash sorozat, vagy a legendás 90-es évekbeli Batman rajzfilmsorozat. Ugye, hogy jól hangzik?!

Nézzük tehát, hogy konkrétan mik fognak majd terítékre kerülni a nyár folyamán.

A múlt heti cikkben a jó öreg Sárga kazettás játékokat elevenítettem fel, most azonban ugrunk egy kicsit az időben, és a már CD-ROM technológiával működő, egészen szemkápráztató grafikára képes PlayStation 1-es konzolt veszem górcső alá, pontosabban annak a játékait. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején két részre szakadtak az emberek. Voltak azok, akik az akkori csúcs PC-ken tolták a Doom, Wolfenstein, Heretic játékokat, míg voltak azok, akik maradtak a konzolok világában, és a PS1-et választották. Az utóbbi réteget erősítettem én is, és bár ennek az lett az ára, hogy soha nem lettem Doom vagy Wolfenstein fan, de utólag mégsem tudok emiatt bánkódni, mert voltak így is olyan játékok, amik felejthetetlen élményekkel gazdagítottak.

A következő összeállításban 10 remek PlayStation 1-es játékról olvashattok. Nézzük is hát, hogy melyek ezek…

Ki ne ismerné a királynő brit titkos fegyverét, aki rázva, nem keverve vedeli a martinit? Aki egy pillantással elcsábítja a világ legszebb nőit, és a kisujjával is olyanokra képes, amire senki a világon. Akinek minden szituációra vannak kütyüjei, legyen az lézeres óra, késsel ellátott cipő, hackelésre alkalmas telefon (bizony-bizony Aiden Pearce, a 007-es megelőzött téged) és akkor még a szuper verdákat nem is említettem, amik természetesen a boltban nem megvásárolható extrákkal vannak felszerelve. James Bond egy halhatatlan hős, amit a jelenlegi és a régmúlt generációja is egyaránt ismer. Az imádat már persze nem ennyire egyértelmű, de ki merem jelenteni, hogy többen szeretik, mint utálják a dupla nullás ügynök kalandjait. 23 részt ért meg a széria, ami alatt 6 színészt fogyasztott el, és közülük Daniel Craig még mindig viseli az öltönyt és a nyakkendőt. Nem mondhatnám, hogy a filmek színvonala mindig tartotta ugyanazt a minőséget, de hát ahány ember, annyi vélemény. Nem fogok minden egyes epizódról tartalmi összefoglalót adni, csupán egy pár soros véleményt a széria összes részéről, ami 4 végignézés (igen, jól olvastátok) során véglegesedett meg bennem. 

Civakodó pár hajt az éjszakában. A térképpel szerencsétlenkednek. Civódásuk nem tart sokáig, balesetet szenvednek. A kép elsötétül, nyugtalanító dallamok szólalnak meg, majd hatalmas betűkkel beúszik a képbe a film címe, mely frappáns egyszersmind morbid szójáték… Másnap életunt eltakarító brigád szedi össze a férfi és a nő maradványait, közülük is szemmel láthatóan a legéletuntabb Robert (Daktari Lorenz). A nem túl eszményi munkafolyamat bemutatása nem is túl életszerű, ám ettől csak még visszataszítóbb. (Gumikesztyű nuku, a testeket pedig hullazsák helyett mezei szemeteszsákokba tuszkolják bele.) Nagyszerű nyitány, horror mesterfokon. Ezekkel a képekkel indít Jörg Buttgereit sokat vitatott, több országban betiltott, és underground körökben kultikus státuszt kivívott filmje, melynek központi témájából adódik az adekvátan megbotránkoztató kivitel.

A 90-es években jóval kisebb mennyiségben láttak napvilágot a képregény adaptációk, mint manapság, ami talán azért volt érthető, mert amik ki is jöttek, azok se képviseltek valami magas színvonalat. Burton Batmanje a kivétel, de Schumacher Batman filmjei, a Marvel képregényfilmek elképesztően silány minősége, és a most értékelt Dredd bíró se jelentett fényt az alagút végén, aminek hála a stúdiók nem is nagyon láttak fantáziát bennük.

A bűnözőktől hemzsegő jövőben járunk, ahol a bírák próbálják meg felvenni a harcot a gonosszal, hogy az ártatlanok biztonságban élhessenek. Dredd bíró, a törvényesség elkötelezett híve mindent megtesz azért, hogy a rend és a béke fennmaradjon. Ez azonban nem mindenkinek tetszik. Az ellenségek közül néhányan összefognak, hogy Dreddet hűvösre tegyék, hogy aztán szabad út nyíljon meg a bűnözés előtt…

Jó lenne ez a film, CSAK… Bevallom őszintén kellemesen csalódtam a Dredd bíróban, mert jó néhány évvel ezelőtt, amikor először láttam, egyáltalán nem tetszett, ám most mégis megfogott a film, holott közel sem képvisel olyan minőséget, mint a 2012-es eszméletlenül nyers és erőszakos verziója. Danny Cannon rendező ott rontotta el a filmet, hogy tered adott Rob Schneidernek, aki annyira idegenül mozgott a vásznon, mint ahogy Micimackó tenné egy horrorfilmben. De igazából miért is kellett ő bele? Mi volt a szerepe? Teljes mértékben el lehetett volna hanyagolni, mert a szerepével semmivel nem vitte előrébb a történetet.

Azt a történetet, mely alapjáraton mondhatni zseniális. Sajnos a képregényekhez nem volt szerencsém, de a látott disztópikus világkép a romlott társadalommal és bírákkal egyszerűen fantasztikus. Ráadásul ezt hellyel-közzel egész pofásan meg is tudták teremteni a filmben, bár azért egy kicsit lehetett volna sötétebb is. Már csak azért is, mert ennek a filmnek a sötét tónus áll jól, csakúgy, mint az új Dreddben. Itt nem lehet viccelődni, mert a jövőkép nem engedi meg. Dredd karaktere szintén nem engedi meg, hogy poénosra vegyük a figurát, mert Ő maga a törvény, a törvénnyel pedig nem lehet viccelni. Vagy betartod, vagy mehetsz a hűvösre, esetleg életbe léphet a harmadik lehetőség, ami végleg kiiktat téged.

Megmerem kockáztatni, ha kivágták volna a filmből a vicces jeleneteket, akkor egy igazán ütős akció sci-fi kerekedett volna ki az alapanyagból, mert az alaptörténeten kívül adottak voltak a színészek is a sikerhez, hiszen Stallone, Armand Assante, Max von Sydow és Diane Lane is remekeltek.

A Dredd bíró összességében nem egy vállalhatatlan alkotás, de a végeredményt tekintve nem is jó. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy hatalmas kihagyott ziccer, ami egy bitang erős talapzaton áll, amit végül nem sikerült megfelelően tovább építeni. Kár érte, de azért a sci-fi kedvelők tehetnek vele egy próbát, már csak a bírák miatt is! 5,5/10

Csakúgy, mint a 40-es években, most is a fénykorukat élik (előreláthatólag) a DC/Marvel képregényadaptációs sorozatok. A Marvel filmes univerzumnak hála nagyon fellendült a képregényes filmek/sorozatok iránti érdeklődés, így a tévések sem hagyhatták ki ezt a ziccert. A Zöld Íjász és az Agents of S.H.I.E.L.D. feltűnése volt a kezdet, ám idén ősszel jócskán bővülni fog ez a létszám, hiszen nem kevesebb, mint hét, azaz 7 DC/Marvel képregényes sorozat fog futni a televíziók képernyőjén. A kérdés már csak az, hogy melyik, milyen minőséget fog majd képviselni.

Nézzük is hát, hogy idén ősszel miket fogunk nézni!

Az elmúlt pár napban észrevehettétek már, hogy egy kicsit megváltozott a blog. Az oldaldobozoknál megjelent egy kis fül, JÁTÉKKRITIKÁK címmel, melyre ha rákattintotok, akkor előbukkan az oldalon megjelenő összes játékkal kapcsolatos cikk. Úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne egy kicsit változatosabbá tenni a blog műsortárát, így a jövőben a játékokra is koncentrálni fogunk, játékkritikák, illetve egyéb toplisták formájában. Természetesen az oldal továbbra is a filmekre fog első sorban koncentrálni.

Reméljük elnyeri majd a tetszéseteket az új rovat. Játékra fel!