Szeretném azt mondani, hogy a PC-s, PlayStation-ös, X-Box-os játékok is jobbak, mint a Sárga kazettás Nintendo 8-bites csodái, de nem tehetem, mert nem jobbak, legalábbis nálam. Hiába a szebb grafika, hiába a keményebb történet, amikor egyik játék se – még a GTA sorozat se – tudott olyan élményekkel gazdagítani, mint a 90-es években a NES játékok. Természetesen ebben közrejátszik, hogy a Sárga kazettás konzol volt az első, amivel valaha is játszottam, és épp ezért valószínűleg soha nem is fogom elfelejteni. Számtalan élmény köthető hozzá, amiket semmi pénzért nem dobnék el. De hát miért is tenném, amikor a gyerekkorom egyik legmeghatározóbb fejezete volt a NES, olcsó kínai utánzatával való szórakozás.

Azok a jó öreg sárga kazetták, amik a „Kész átverés show” előfutárai voltak! 9999999 játék 1 kazettán, micsoda üzlet! Ezek után már nem is kell játékot venni, hiszen ezen az egyen rajta van az összes! De a marketingesek a matricákkal is szórakoztak. Hányszor volt olyan eset, hogy a kazettán lévő kép egy fasza játékot ígért, de amikor otthon kipróbáltad, akkor rájöttél, hogy ez a játék már rég megvolt neked! De nem baj, a mosoly így is ott volt az arcodon, mert bedugtad a búgó adapter, aztán elindítottad a játékokat. Battle City, Super Mario, Tiny Toon Adventures, Double Dragon, Mortal Kombat, stb. Nehezek voltak ugyan, de ez senkit nem érdekelt, mert huszadjára is remek kikapcsolódást nyújtottak. 

Nosztalgiázás gyanánt elevenítsünk fel 10 király Sárga kazettás gyöngyszemet.

Jean-Claude Van Damme megöregedett, és már egyáltalán nem fest olyan jó a kamerák előtt, mint régen, ám még mielőtt végleg eltemetném a belga akciósztárt, meg kell jegyeznem, hogy az elmúlt néhány filmjében egy új oldalát mutatta meg, hiszen átállt a rossz oldalra. És mindez olyan jól sült el, hogy igazság szerint simán feltűnhetne nagyobb, minőségi filmekben is, mivel nagyon jól áll neki a kissé beteges főgonosz szerep, főleg ha ilyen "nagyszerű" hajkoronát visel.

Henry egy kis szigeten parkőr. Szürke és unalmas munkája van, ám egy nap minden megváltozik az életében, hiszen feltűnik egy lány, aki randira hívja. Mialatt Henry a találkozóra készül, betoppan egy fegyveres idegen, aki meg akarja ölni egy múltbéli ügy miatt. A legszebb az egészben, hogy ez a legkisebb gondja a parkőrnek, mivel a szigetre érkezik egy rakás fegyveres drogcsempész, akik tovább fokozzák a hangulatot…

Alapjaiban véve nem lenne ez rossz film, hiszen adott egy átlagos történet, egy jó rendező, és egy híres színész is, ám valahogy mégsem működött az egész. A Közeli ellenséget az a Peter Hyams rendezte, aki többek között olyan filmeket tett le az asztalra, mint az Gyilkos bolygó, az Időzsaru, az Ítéletnap, vagy a 2010 – A kapcsolat éve. Azt tehát nem állíthatjuk, hogy egy ismeretlen, kezdő direktorral van dolgunk, de csodát azért tőle sem várhatunk. Miért is várhatnánk el, amikor a casting olyan rossz volt, mint egy Asylum filmben? Jó-jó JCVD remekelt, (igen, jól látjátok), de a többiek, vagyis inkább a főhős, egyszerűen katasztrofális volt. Orlando Jones még, úgy ahogy próbálkozott, de hogy ezt a Tom Everett Scott-ot honnan szalajtották, azt már nem tudom. De komolyan, hogy lehet úgy filmet forgatni, hogy a legfontosabb szerepben, egy teljesen nulla színész látható, akinek semmi megjelenése nincs? Legalább próbálták volna meg elérni azt, hogy megszeressük, de úgy gondolom, hogy ez már akkor halott ügy volt, amikor aláíratták vele a szerződést.

No, mindegy… igazság szerint ettől függetlenül is nézhető a film, ám csodát nem kell várni tőle. Tipikus egyszernézős DVD-re szánt alkotás, ami akár kiugró sikert is elérhetett volna, ha egy ici-picivel minőségibb munkát végeznek az alkotók. Túlságosan felborította az egyensúlyt Van Damme, és mindenkitől ellopta a showt, mert az a tipikus JCVD vigyor, azzal a kis fekete humorra fűszerezve teli találat volt. (Már a Feláldozhatók 2-ben is nagyon ment neki a gonosz szerep.)

Van Damme miatt a Közeli ellenség egyszer működik, de ennyi. Sajnos nincs meg benne az a kis plusz, ami miatt azt mondaná az ember, hogy "ez igen, ez odafér JCVD legjobb filmjei mellé". 4,5/10

Es war einmal vor langer zeit in einer weit weit entfernten galaxis...

Amikor egy forró nyári éjszakán, egy hideg sör társaságában újranézel egy 90-es évekbeli akciózúzdát, végig vigyorgod a nosztalgiafaktor jegyében, majd eszedbe jut, hogy mennyivel jobb is ez, mint a mai tucat látványhulladékok, akkor bizony rádöbbensz, hogy öregszel. Úgy gondolom, hogy ez nem csak a filmekkel, hanem a játékokkal kapcsolatban is elmondható, azon belül is pl. a Wolfensteinről. Hiszen erősen kétlem, hogy a Crysison nevelkedett új generációnak vajmi fogalma lenne arról, ki is az a B. J. Blazkowicz. Pedig nem túlzás azt állítani, hogy az FPS szülőanyáról, azaz esetünkben a szülő apjáról van szó. A Wolfenstein 3D a régmúlt játékos társadalmának egyik, ha nem a legmeghatározóbb élménye volt, de ezt a megtisztelő címet a Doom széria első részére vagy, hogy más vizekre evezzünk, a Prince of Persia-ra is rá lehet aggasztani. Egy szó mint száz, ha van olyan játék, amit álmunkból felpofozva is ismernünk kell, akkor az a Wolfenstein 3D. Jó ok, ha csak a 2001-es, Return of the Catsle Wolfensteint ismered sebaj...az is simán befér minden idők legjobb FPS-ei közé. A 2009-es rész már nem igazán, de egy egyszeri kitolást az a rész is mindenképpen megérdemel, mely óta már 5 év telt el, így ideje volt egy új Blazkowicz kalandnak.

A franciák értenek a vígjáték készítéshez, de talán azzal sem túlzok, - nyilván szubjektív - ha azt mondom, hogy ők csinálják a legjobb vígjátékokat. Anno Louis de Funès szórakoztatta a népet (Úúú az a Káposztaleves), ma meg Jean Reno, Gérard Depardieu, és a Taxi. Nyilván ez a három név csak egy kis szelet az egészből, de annyi biztos, hogy ők nem egy, és nem két klasszikust tettek már le az asztalra az elmúlt 20 évben, ami azt jelenti, hogy lehet rájuk számítani, ha röhögni szeretnénk.

Miután Ruby sikeresen elrejtette a zsákmányát, rács mögé kerül. A börtönben csak az jár a fejében, hogy bosszút álljon azon az emberen, aki megölte azt a lányt, akit szeretett. Amikor már mindent kitervelt a szökéshez, akkor megjelenik Quentin „barátja”, aki keresztülhúzza a számításait, és egy eszeveszett kalandba sodorja…

Tipikusan az a film, aminél nem érdekel a történet. Csak az számít, hogy Jean Reno és Gérard Depardieu ott legyenek a filmvásznon, és nyomassák a hülyeségeiket. A Pofa be! egy 90 perces poénáradat, aminek egyetlen egy célja van, hogy megnevettessen. Épp ezért a rendező, Francis Veber csak és kizárólag a két legnagyobb humorforrásra, a színészekre összpontosított. Minden mást a háttérbe szorított, így kaptunk egy klisés történetet és egy rakás jelentéktelen, egysíkú mellékkaraktert, akik közül is csak a bazdmegelő öreg volt értékelhető. Na jó, talán a zöldséges is…

A legszebb az egészben, hogy Ruby és Quentin külön utakon is jól teljesítenek. Ruby ugyan nem szolgáltat annyi poént, mint az idióta „társa”, de tökéletesen bemutatja azt, hogy mekkora ellentéte a szószátyár Quentinnek, akinek nincsen olyan pillanata, hogy ne szólalna meg. Míg Jean Reno karaktere egy szótlan, kissé karót nyelt, profi ürge, addig Gérard Depardieu karaktere egy kedves, mindig vidám, idióta gyökér. Tehát kijelenthető, hogy tökéleteses ellentétei egymásnak, ami miatt már a puszta jelenlétük poénokat szül. Ez a film a két főszereplőről szól, akik a nevükhöz méltó módon teljesítenek a filmvásznon.

A Pofa be! igazából a jellem- és helyzetkomikum tökéletes elegye, így mindig remek szórakozásnak bizonyul, hiszen ezt nem elég egyszer látni. Jean Reno ugyan nem pörög maximumon, de Gérard Depardieu brillírozik, aminek hála rengeteg vidám néző fog felkelni a tévé elől, amikor megjelenik a stáblista. A film amúgy is elképesztő gyorsasággal pörög le a szemünk előtt, mert minden egyes pillanatát élvezni tudjuk. Úgy gondolom, hogy Francis Veber filmje méltó arra, hogy a legjobb francia vígjátékok között emlegessük. 8,5/10

Nehéz olyan filmről írni, amit igazából egy-két szóval is össze lehetne foglalni, de hát az, hogy nézne ki már, ha annyiból állna egy kritika, hogy az Én, Frankenstein egy szar film. Eme film esetében már az előjelek sem voltak bíztatóak, hiszen a gyenge plakátok után, semmilyen előzetesek láttak napvilágot, majd végül megérkezett a „várva várt” film is a mozikba, ahol természetesen elhasalt.

200 év telt el azóta, hogy Dr. Frankenstein életre keltette a szörnyetegét, és megváltoztatta azt az elméletet, hogy csak és kizárólag Isten teremthet életet. A szörnyeteg most köztünk él, és keresi a válaszokat, hogy ki is ő valójában. Ám, miközben keres és kutat, egy háború kellős közepébe csöppen, ahol a Vízköpők és a Démonok harcolnak egymással…

Harvey Dent: Élsz, vagy... meghalsz.

… vagy élőhalottként tovább élsz, és évszázadokon keresztül mászkálhatsz jobbra vagy balra. Az Én, Frankenstein nagyvonalakban egy Underworld koppintás csak elképesztően gyenge kiadásban. Amíg ott vámpírok és vérfarkasok küzdöttek egymással – egész pofásan – addig itt vízköpők veszik fel a harcot a démonokkal. Ez mind szép és jó, sőt azt mondom érdekes is lehetne az egész, ha nem egy Asylum film színvonalát ütné meg. Hiába az értékelhető casting, amikor nem engedik őket játszani. Bill Nighy hozza a jól megszokott főgonosz szerepet, de ez már unalmas. Addig oké, hogy a kisujjából kirázza az efféle karaktert, de na, ennél többet akarunk tőle. Aaron Eckhart pedig hiába játszott már Harvey Dentet is a Sötét lovagban, és hiába jó színész, amikor itt a játéka körülbelül annyira jó, mint egy kivágott fának. És a „legszebb” az egészben, hogy ezt még tovább tudták fokozni a röhejes dialógusokkal. Egészen elképesztő volt hallani a színészeket…

És, ha már a címben is fellelhető a főszereplő neve, akkor érdemes róla is megejteni néhány szót. Katasztrófa, logikátlan bugyuta karakter. Több mint 200 évet ugrottunk az időben, de semmi nem változott rajta, majd egy szemvillanás alatt lelke „nőtt”. WTF? Most akkor Frankenstein szörnye élő vagy halott? Az már rég rossz, ha a főszereplő kilétével kapcsolatban kérdések merülnek fel, mert ez csak azt jelentheti, hogy egyáltalán nem dolgozták ki. Ezek után már meg is tudom érteni, hogy Eckhart miért nem tudott bármit is kezdeni a karakterével.

Az Én, Frankenstein tulajdonképpen minden téren bukás lett. A CGI gyenge, a feszültség nulla, a történet teljesen banális. Ezek után mégis mit mondjon az ember? Vannak olyan filmek, amiket hamar elfelejtünk, miután megtekintettük, de ennél a filmnél már a játékidő közben bekövetkezett a feledés. 3/10

Az elmúlt években nem nagyon lehetett találkozni olyan egész estés DC Comics rajzfilmekkel, amik a kisebb korosztályt célozták meg. Azonban nemrégiben rábukkantam egy idei, azaz 2014-es alkotásra, mely a Justice League Adventures: Trapped in Time címet viselte. Meg kell hagyni, hogy volt benne fantázia, és az alapanyagból egy eléggé komoly rajzfilmet lehetett volna kihozni, de elfogadom, hogy most a kicsiknek akartak kedveskedni a készítők, és nem a nagyoknak. (szomorú fej)

A Végzet Ligája harcban áll az Igazság Ligájával, de amikor Captain Cold-nál elgurul a gyógyszer, akkor minden megváltozik. Lex Luthor jégbe fagy, és a Végzet Ligája feloszlik. Több mint 1000 év telik el, míg egy szerencsétlen baleset folytán Luthor kiszabadul a jégbörtönből, és az időhomok segítségével visszatér a saját jelenébe, hogy bosszút álljon Superman-en és társain…

De tényleg… a történet nagyon jó, de sajnos abból adódóan, hogy a kicsiknek készült, eléggé szájbarágós és egyszerű. Nyilván ez csak nekünk, idősebbeknek gond, de hát ez van, így jártunk. A rajzfilmmel igazából, azaz egy baj van (bár ez elég nagy baj), hogy rövid, hiszen még az átlag egész estés DC rajzfilmeknek a játékidejét is jócskán alulmúlja a maga 52 percével. Gyerekek ide, gyerekek oda, ez rövid lett és emiatt kissé összecsapott végeredmény született. Alapjában véve pörgős az egész produkció, hiszem már az elején egy harc kellős közepébe csöppenünk, de jó lett volna néha szusszanni is egy kicsit, hogy a karakterek kibontakozhassanak. Ugrálunk össze vissza, és ahelyett, hogy egy kicsit is gondolkodnának a karakterek, csak azt látjuk, hogy kapkodnak, és fejjel mennek a falnak. Kár érte…

Az Időcsapda egy karakterbemutatónak is megteszi, de természetesen csak nagyon felületesen. A rövid játékidő ellenére, meglepően sok hőst és ellenfelet vonultat fel, hiszen az Igazság Ligája mellett olyan nevek is felbukkannak, mint Black Manta, Lex Luthor, Gorilla Grod, Cheetah, Captain Cold, Bizarro, Toyman, Solomon Grundy, illetve Batman társa, Robin.

Az Igazság Ligája – Időcsapda tehát egy gyerekrajzfilm, de azért érdemes nekiesni idősebb fejjel is, mert vannak benne értékelhető poénok, és maga a történet is megér egy misét. Azt nem mondom, hogy a legjobb DC Comics rajzfilm, mert nem, de bőven vállalható. 6/10

Egy új franchise van születőben? Tom Clancy hőse újra megpróbálja meghódítani a mozivásznakat, ám ezúttal Chris Pine főszereplésével. Akciófilmek voltak, vannak, és lesznek is dögivel, de sajnos mostanában nem sok tud igazi, pozitív élményt nyújtani, és bár Kenneth Branagh filmje se tökéletes, de megvan ebbe az a bizonyos plusz, ami miatt megérdemli, hogy meglessük, és igen… egynek mondhatni tökéletes.

Ryan az ismerősei szemében csak egy átlagos banki elemző, holott titokban már évek óta a CIA-nak dolgozik. Az a feladata, hogy globális gazdasági adatokat figyeljen, de amikor rábukkan egy olyan tervre, ami megbéníthatja az amerikai gazdaságot, akkor gyökeresen megváltozik a munkaköre. Ügynökké kell válnia, hogy megakadályozhassa a terrorakciót…

Igazán ütős kémfilmet nehéz készíteni, mert ha nem találja meg a rendező azt az egyensúlyt, ami az agyatlan lövöldözés és az intelligens akciófilm között van, akkor borul minden. Kenneth Branagh többnyire sikerrel vette ezt az akadályt, mert az Árnyékügynök nem egy eszeveszetten száguldozó hullámvasút, hanem egy precízen és okosan haladó jármű, ami könnyű szerrel veszi az előtte tornyosuló veszélyhelyzeteket, bár tény, hogy kissé összekarcolódik az oldala a játékidő végére. De ez nem számít, mert a végeredmény pozitív lesz.

Tény, hogy az új Jack Ryan kaland nem lesz olyan sikeres, mint a Bond széria, vagy a Bourne sorozatot, de van benne fantázia és van egy magával ragadó hangulata is. Emellett Chris Pine jó választás volt a főszerepre, annak ellenére is, hogy semmi extrát nem csinált, csak hozott egy elvárt szintet. A karaktere viszont tudott fejlődni, amit könnyű szerrel észre lehetett venni, mert megvolt az a bizonyos íve, ami természetesen felfelé irányult. Pine mellett jó alakítást nyújtott Kevin Costner és maga a rendező, Kenneth Branagh is. Keira Knightley viszont nem sok mindent tudott hozzátenni az alkotáshoz… felejthető.

Maga a történet nem sok újdonsággal szolgál, ami miatt azt érezhetjük, hogy inkább törekedtek a biztonsági játékra, mintsem az újításra. Semmi kockázat, ami majdhogynem nullára csökkentette a hibázás lehetőségét. A film eleje ugyan kicsit kapkodó, ám gyorsan megtalálja a helyes utat a story, ami végig fenntart egy bizonyos feszültséget, így a tekintetünk végig tudja követi Jack kalandját. Az utolsó percek ráadásul tényleg pazarul sikerültek, és bár nem lett egy Batman: Begins belőle, de sikerült Jack Ryannek is megszületnie, ami által úgy zárták le a filmet, hogy várjuk a következő küldetést.

Branagh filmje képes kikapcsolni a nézőt arra a 105 perces játékidőre, míg a film fut, de nagy dolgokat azért nem szabad elvárnunk tőle. Tipikus egyszernézős mozi, ami a játékidő alatt szórakoztat (nagyon is), de utána már hamar bele tudjuk vetni magunkat a következő filmbe. Ugyanakkor eléri azt, hogy ha Jack Ryan neve esetleg a jövőben felmerül, akkor felfigyeljünk rá. Szóval ja, nézzétek csak! 6,5/10

Rengeteget tud dobni egy filmen az, ha a főhőst a szívünkbe tudjuk zárni, ám még nagyobbat szól, ha ezt egy párosról mondhatjuk el. A több mint 100 éves filmtörténelem alatt rengeteg pazar párost láthattunk már viszont a filmvásznon, akik közül sokakat a mai napig emlegetünk, mert annyira beleivódtak az emlékezetünkbe. De kik voltak a legjobbak? Erre a kérdésre valószínűleg soha nem kapunk választ, mert ezt nem lehet objektíven megítélni, ám mégis találunk olyanokat, akik ott szerepelnek a legtöbb toplistán, mert tényleg lehengerlőek voltak.

Szedjünk is össze 10 kivételes duót! Sorrend nincs, csak szimpla felsorolás. (Rajzfilmekből és sorozatokból ne keressetek párosokat, mert ők most kimaradtak ebből a buliból.)