Van egy érzésem, hogy nem én voltam az egyetlen olyan gyerek, aki egy Van Damme film után lenyomott néhány fekvőt, vagy megcsinált egy-két nyújtógyakorlatot, hogy azt érezze, most Ő is Van Damme lett. A belga akciósztár a Véres játék című akciófilmmel robbant be a köztudatba és vált igazi nagyágyúvá, hogy aztán a későbbiekben olyan filmekkel örvendeztessen meg bennünket, mint a Kickboxer, a Dupla dinamit, vagy a Tökéletes katona. A Véres játék azonban nem csak első siker lett, hanem a JCVD filmográfia egyik legjobb darabja is.

Frank Dux leghőbb vágya, hogy elindulhasson a híres Kumite versenyen, amit Hongkong egyik sötét sikátorában rendeznek meg. A verseny véres és kegyetlen, emellett előfordul, hogy a versenyzők közül néhányan holtan végzik. Dux azonban hajthatatlan, mert neki bizonyítania kell…

Bunyós filmet nem nehéz összehozni, de jó bunyós filmet már annál nehezebb, és hogy miért? Mert sokan azt hiszik, hogy elég a jó koreográfia, és a látványos verekedés. NEM! Kevés, lélektelen semmi lesz az egész film, amit aztán lehet lehúzni a wc-ben. Ám, ha mellé rakunk egy minőségi soundtrack-et, beleteszünk egy karakteres, és megfelelően kigyúrt főhőst, illetve főellenséget, akkor sok hibát lehet feledtetni, mert a film működni fog. Működni fog, hiszen ott van példának JCVD, aki soha nem a színészi játékával hívta fel magára a figyelmet, és soha nem a csillagos ötös történettel ellátott filmjeivel, hanem a spárgáival, a pörgőrúgásaival, valamint a kegyetlenül jó végjátékaival, amit többek között olyanokkal tolt le, mint Bolo Yeung (Chong Li) vagy Tong-Po.

A Véres játék közel sem tökéletes film, de nem is akar az lenni. Azonban van szíve és lelke, és egy remek B feelingje, ami miatt hiába banális az egész, a film működik és szórakoztató. Szórakoztató, mert jó látni, ahogy a különböző nemzetiségű harcosok gyepálják egymást, és hogy a főellenség szúrós tekintettel néz, a jólfésült Van Damme-ra. A film nem veszi komolyan magát, ami azért is jó, mert amúgy se lehetne komolyan venni. Persze manapság egy sötét tónusú, drámával átitatott, szuperrealista filmet kapnánk, ami aztán IMDB-n megállna a 4 és 5 pont között, és a kutya se emlékezne rá, mert szar. Itt csupán pózolás, túljátszás, és erőfitogtatás megy, de az nagyon.

A küzdősportos filmek között előkelő helyen szerepel a Véres játék, mely a 80-as évek alapműveihez is hozzátartozik. Kliséhegyek és hatásvadász eszközök szerepelnek benne, de a 80-as évek fantasztikus atmoszférája lengi körül, ami miatt a mai napig remek szórakozást tud nyújtani. Jean-Claude Van Damme nem hiába lett sokak kedvence, köztük az én kedvencem is. 8/10

Mi történik akkor, amikor találkozik a sci-fi, Bruce Willis és az egyedi francia stílus? Hát megszületik a 90-es évek egyik legjobb filmje, ami mára már egyértelműen a kultikus alkotások közé sorolandó. Sokan úgy tartják, hogy Luc Besson legjobb filmje a Léon, a profi, amit teljes mértékben meg is tudok érteni, hiszen egy nagyszerű moziról van szó, ám nálam az a film csak a második helyen áll, hiszen az Ötödik elem könyörtelenül lesöpri a pályáról.

Minden ötezredik évben feltárul egy kapu két dimenzió között és eljön a Gonosz, hogy elpusztítsa az Életet. Egyetlen egy fegyver van, ami végezhet vele, és megállíthatja a pusztulást, és az az öt elem. Ha mind az öt elemet összegyűjti valaki, akkor megmenthetik a Földet. Korben Dallas akarata ellenére csöppen bele ebbe a veszélyes kalandba…

Van egy ismert alapszituáció, miszerint a Sötétség harcban áll a Fénnyel, illetve a Halál ki szeretné ontani az Életet. Tehát alapvető ellentétekről szól a film, de olyan körítést kapott mindez, hogy nem azt vesszük észre, hogy ezt már ismerjük, hanem azt, hogy ez valami más, ez valami új. Ugyebár a franciáknak van egy egyedi stílusuk, mely a túljátszásban rejlik. Amikor ezt hozzácsapod a sci-fihez, illetve a hollywoodi akcióhőshöz, akkor valami fantasztikus végeredmény születik meg. Az ötödik elemben rengeteg stílus keveredik, de egyik se nyomja el a másikat. Továbbá említeni lehet az olyan ellentétek egymásnak feszülését is, mint Bruce Willis és Chris Tucker, vagy a humor és a dráma keveredése. Ég és föld különbségek ezek, de nem kioltják, hanem erősítik egymást.

Emellett a film igazi ereje abban is rejlik, hogy a képzelet igazi utat tört magának. A megálmodott jövőkép, a gépek, a közlekedés, a fegyverek, a ruhák, a házak, a zene és minden egyéb olyan dolog, ami tovább színesítette az amúgy is megszámlálhatatlan színben pompázó összképet. A film amúgy nem lenne teljes egy kiváló szereposztás nélkül. A főszerepben természetesen a 90-es évek legnagyobb akciósztárja, Bruce Willis volt látható, aki hozta a jól megszokott lestrapált, cigiző hőst. Tökéletes választás. Maga mellé olyan színészeket kapott, mint Ian Holm, Milla Jovovich, az elképesztően idióta Chris Tucker, valamint a zseniálisan gonosz Gary Oldman, de talán illik megemlíteni Brion James-t is. Eszméletlenül jó gárda gyűlt össze, és egészítették ki Luc Besson mesterművét.

Maga a történet is megér egy misét, pláne úgy, hogy a főhős és a majdnem főgonosz Zorg sosem találkoznak egymással. Érdekes húzás, de ez is azt mutatja, hogy nem kell a jól bejáratott sablonokra építkezni, amikor egy kis variálással simán elérhető a siker. Dallasnak volt így is elég baja, főleg akkor, amikor megszólalt a telefon és elkezdett ordítani az anyja…

Az ötödik elem úgy jó, ahogy van. Néhol kissé műanyag, néhol kissé bugyuta, de a megteremtett világban ez elfogadható, mert így lesz tökéletes. Egy megunhatatlan kultfilmről van szó, mely nem csak a rendező, hanem Bruce Willis filmográfiájában is előkelő helyen szerepel. 9/10

Nem csak Tom McCarthy első rendezése, de Tyrion is tulajdonképpen innen masírozott be a világ élmezőnyébe. Maga a film milyensége már egészen más kérdés...

Az életbe rég belefáradt Finbar története még akár jól is elsülhetett volna, ha még legvidámabb jelenetiben sem annyi szöveget írtak volna neki, hogy „no”. Esetleg ha másfél órás hossza ellenére sem untatta volna nézőit a játékidő kétharmadában.

Ez annak fényében nagy kár, hogy ez a depresszív, vonatokban nem szűkölködő sztori a maga semmilyenségében még így is szerethető, a főszereplőhármas - a magányos trió - pedig fel tud mutatni egy viszonylagosan jól működő kémiát, habár ez is nagyrészt Peter Dinklage-nek köszönhető, aki szerepének szótlansága ellenére is a film egyértelmű attrakciója. Viszont akármennyire is passzolnak hozzá ezek a drámai szerepek (még ha aktuális filmográfiájával szemben ez egy kissé depresszívebb szerep volt), kicsit kár, hogy ehhez maga a dráma nem tud alkalmazkodni.

Ugyan látunk itt sok új megköttetett barátságot (lelkileg összeomlott anyával, bohókás bevándorlóval, magányos és dagadt kislánnyal, vagy éppen egy szexi könyvtáros csajjal), de ezek után mégsem érezhető, hogy kaptunk volna egy tiszta üzenetet a témával kapcsolatban: akár tudatos volt ez, akár nem, végig nyugtalanítja az embert Finbarék néhol melankolikus, néhol pedig kiengesztelni próbáló járata, mert a film nagy részén uralkodik ez a vegyes, kiábrándult hangulat. Az állomásfőnök jelenetei szinte az utolsó mozzanatig mélabúsak, ami önmagában nyilván nem lehet egy történet hibája, azonban egy idő után egész könnyen bele lehet fásulni a néhol már erőltetett, és csak látszólag megoldhatatlan pesszimizmusba.

Hogy mire számítsatok? Egy rövid, néhol üresjáratokkal tarkított vonatútra, ahol a kaller ugyan még a gyorsvonati pótdíjat is elengedi neked, de te akkor is panaszkodsz, mert egyedül vagy. Igaz, szeretem én a lassú, szomorkás történeteket, de ez most sajnos nem fogott meg. Viszont biztos vannak olyanok, akiknek a momentán hangulata simán passzol Az állomásfőnökhöz, ezért sem mondom azt, hogy egyáltalán nem tudom ajánlani. Ugyanakkor a többieknek nem ártana felkészülni testben és lélekben: hiába akarjátok szeretni, az érzés nem lesz kölcsönös.

Mindenesetre nélküle még az is lehet, hogy kevesebbek lennénk egy zseniális sorozatszínész felfedezésével, és talán ez volt az igazán jelentős hozadéka. 6/10

Alapjában véve nem egy pozitív figura az, aki telibeszarja a világot, folyton cigizik és alkoholizál, de amikor ezt Bruce Willis csinálja, az már majdhogynem művészet. Az akciósztár a csúcsra járatta az emberi, vérző, izzadó hősöket, és nem hiába vált ikonná. Mára már sajnos elfáradt, és közel sem olyan jó, mint egykoron, de volt idő, amikor lehetett rá számítani. Ezt anno Tony Scotték is tudták, így nem csoda, hogy leszerződtették az Utolsó cserkész főszerepére.

Joe Hallenbeck már nem a régi, de egy haláleset miatt összeáll az ex-hátvéddel, hogy felgöngyölítsenek egy ügyet, amiben a volt focista is érdekelt. Ketten együtt remek párost alkotnak, ám azt még nem sejtik, hogy a háttérben igazi nagyágyúk tevékenykednek, és az egész gyilkosság egy jól megszervezett hadjárat volt…

Shane Black egy zseni, de komolyan, és pont emiatt haragszok rá nagyon, mert elbaszta a Vasember 3 forgatókönyvét, méghozzá nem is kicsit. Rá se lehetett ismerni, hiszen az igazi Black olyan történeteket adott korábban a világnak, mint a Halálos fegyver, az Utolsó akcióhős vagy éppen a most kritizált Utolsó cserkész. Egytől egyig remekmű az összes, és nem azért, mert annyira egyediek, hanem azért, mert a látott események pofátlanul bele tudnak ivódni az ember agyába. Olyan szövegeket kaptak a karakterek bennük, amiket a filmszeretők a mai napig emlegetnek, és nem is érdemtelenül. Szemtelenül lazák, viccesek, és találóak. Black nagyon értette a dolgát, és emiatt vált felejthetetlen élménnyé többek között az Utolsó cserkész is.

Black tényleg remekül papírra vetette a történetet, de azt valahogy fel is kellett pakolni a filmvászonra, ahhoz pedig egy Tony Scott nevezetű úriember is elkélt a stábtagok közé, aki természetesen itt sem okozott csalódást. A filmje itt sem lazított, egy percre nem ült le, így végig fenntartotta az érdeklődést. Egyrészt a remek történet, másrészt pedig a két főhős miatt. Bruce Willis és Damon Wayans pazar párost alkottak, akik egymásnak dobálták a magas labdákat, hogy aztán felváltva lecsaphassák azokat. Két remek casting, és megszámlálhatatlan remekbeszabott egysoros. Általában a buddy cop storykban az egyik fél komoly, kissé merev, míg a másik laza, kiszámíthatatlan. Na, itt ebben a filmben ilyen nincs. Itt mind a ketten szarnak a normákra, és ott rúgják fel a szabályokat, ahol csak lehet. Két tökkelütött marha, akik elkápráztatnak bennünket a filmvásznon.

Az utolsó cserkész is pont amiatt tudott klasszikussá válni, mint a korabeli társai, hogy magán viselte a 90-es évek megmagyarázhatatlan báját, laza volt, vicces, és pont annyira vette komolyan magát, amennyire egy hollywoodi filmnek szükséges. Természetesen ez a film is kapott egy zseniális szinkront, csak úgy, mint a többi klasszikus akciófilm, így ezt is ajánlott magyar hanggal nézni. 8,5/10

Ha jól emlékszem 5-6 éves lehettem, amikor a TV3 (?) csatornán láttam egy filmet, amiben óriási kukacok kúsztak a föld alatt, és zabálták az embereket. Mint később kiderült ez a Tremors – Ahová lépek, szörny terem címen futó film volt. Hamar megtetszett, és amikor hónapokkal később a tv-újságba láttam, hogy ismét játszani fogják, akkor gondolkodás nélkül ültem le a tévé elé. Később a folytatásokat is megtekintettem, de a színvonal sajnos egyre alacsonyabb lett, így az utolsó, 4. részt már nem vállaltam be.

Val és Earl elhatározták, hogy elhagyják a lepukkant kisvárost, ahol évek óta húzták az igát. Nagyra vágynak, és lazulni szeretnének, ám amikor megtalálják az első hullát, akkor elkezdődik egy folyamat, ami odáig vezet, hogy kénytelenek a városkában maradni. Óriáskukacok támadnak rájuk, amikkel nem könnyű felvenni a versenyt, hiszen a föld alól támadnak…

Bár én felnőtt fejjel is képes vagyok úgy szeretni egy filmet, mint gyerekként, de mégis valamilyen szinten más élményt kapok tőlük, amikor újrázok sok-sok év után egy adott filmet, mint ahogy megéltem 5-6, vagy akár 9-10 évesen. Tény, ilyenkor már mást veszünk észre egy-egy filmben, esetleg értjük már a poénokat vagy az utalásokat is. Ez természetes, ám azt vettem észre, hogy sokan vannak úgy, hogy felnőttként már nem képesek leülni a gyermekkori kedvencük elé, mert vagy cikinek találják, vagy nem akarják elrontani az akkori élményüket. Részben talán érthető is, de azért én megpróbálnék újrázni egy-két régi kedvencet egy nehéz nap után, hátha segít pihenni.

Szóval bő 12-14 év után láttam újra a Tremorst, és még mindig jó volt, legalábbis az első rész. A film horrorként van beállítva, de a PG-13-as besorolás, jelzés értékű, tehát nem kell elvárni hatalmas nagy vérengzést, trancsírozást, mert ez a film nem erről szól. Tény, vannak benne öldöklések, de visszafogottak, és pont annyira komolyak, hogy fiatalon az ember egy kicsit beleborzongjon, majd odafigyeljen a film után, hogy hová lép, nehogy szörny teremjen előtte. Egy laza, mondhatni családi horrorfilm, ami inkább ijesztgetni akar, mintsem megfélemlíteni.

A főszerepben, a 90-es évek egyik sztárja Kevin Bacon kapott lehetőséget, és élt is vele. Társa, Fred Ward (kiköpött Manu Bennett, alias Deathstroke) se panaszkodhatott, hiszen együtt remek párost alkottak. Kicsit szerencsétlenek voltak ugyan, de szerethetőek, hiszen előszeretettel segítettek a városka lakóin. Nem akartak ők mást, csak elszabadulni végre a poros Nevada-i kisvárosból, hogy beteljesítsék a nagy amerikai álmot. Igazság szerint a filmben többnyire jó karakterek szerepeltek, egyikőjük se volt túlbonyolítva, de nem is nagyon lógtak ki negatív irányba, ami azért értékelhető, hiszen általában fel szokott tűnni egy-két idióta karakter, hogy idegesítsék a nézőt.

A Termors nem azért jó film, mert annyira túl van bonyolítva, vagy mert mély érzéseket vált ki belőlünk, hanem mert könnyed, laza, kellően poénos és horrorisztikus, valamint egy kissé B feelinges. Ezekből az összetevőkből alakult meg Ron Underwood filmje, amely a mai napig is remek szórakozásnak bizonyul. 7/10

Habár már javában beindult az idei kasszasiker-áradat, és tavasszal nem egy film lepett meg minket jócskán (elég csak megemlíteni például a Godzillát vagy A holnap határát az elmúlt hetek felhozatalából), azért a nyár mégis csak nyár. A tavalyi év volt a mozik legnyereségesebb nyara, az más kérdés, hogy ennél mi csak sokkal, de sokkal többet vesztettünk: a sci-fi évének kikiáltott 2013 végül néhol méltatlan pénztári bukdácsolásokkal, máshol pedig kellemetlen csalódásokkal apellált. Erre az esély idén is megvan bőven, hiszen mint olvashattátok, a tavaszi kínálat már eleve erősen megdobogtatta szívünket, valamint jövőbeni elvárásainkat valahova nagyon magasra tette, mégis a remény hal meg utoljára, mi pedig imádjuk megadni az esélyt bármely darabnak. Történjék bármi, mindenesetre nagy menüt veszünk.

Szóval átnyálaztuk az idei nyár menetrendjét, és most kiöntjük lelkünket előttetek, valamint egy tízes skálán jelezzük, hogy mennyire várjuk az adott produkciót. Pénznyelő Wachowskiék, világuralkodó majmok, ostoba robotok, nyugger és túlkoros alakulatok, valamint egy rakás idióta, harci mosómedvével az oldalukon: a mozgóképművészet ezen értelmiségi szeleteit fogjuk nézni vagy kerülni, ha már meguntuk az éppen aktuális nyári ciklont.

„Jumanji. Egy játék azoknak, akik maguk mögött akarják hagyni a világukat. A kockákkal kell dobni, hogy léphess a bábuddal. Aki duplázik, az még egyet dobhat, aki pedig elsőként jut a célba, az győz.” – hangzott el a filmben, miután a kis Alan Parrish felolvasta a játék leírását. A 90-es években valószínűleg sok gyerek fülelt a film végeztével, hogy nehogy dübörgő hangot kezdjen el hallani a padlásról, mert akkor az csak egyet jelenthet, hogy a Jumanji a közelben van. Joe Johnston családi kalandfilmje hátborzongató ugyan, de pont annyira, amennyire egy családi film az lehet.

A 12 éves Alan egy építkezésen talál egy ládát, melyben egy díszes, Jumanji nevezetű játék van. Az este folyamán az egyik barátjával, Sarah-val elkezdik a játékot, ám meglepődve tapasztalják, hogy a játék él. Alan a dobása után hirtelen eltűnik egy bizonyos dzsungelbirodalomba, ahonnan nem szabadulhat ki mindaddig, amíg valaki nem dob 5-öt vagy 8-at. Sarah rémülten távozik a Parrish házból, így 26 évnek kell eltelnie, mire valaki folytatja a játékot, és megdobja azt a bizonyos számot, ami kiszabadítja az addigra már felnőtté vált Alant. Ugyanakkor a játékot be kell fejezni, mert csak akkor kerül vissza minden a régi kerékvágásba, ha valaki kimondja a célba érés után, hogy Jumanji…

Annyi szent, hogy a Jumanji a világ legizgalmasabb játéka, de vajon filmként, hogyan muzsikál? Jól, annak ellenére is, hogy igazából nem több egy közepes filmtől. Se a humor, se a feszültségkeltés nem volt a csúcsra járatva, és még a karakterek is egészen felületesek voltak, de valamiért mégis működött a film. Működött, mert hangulatos volt, és veszettül érdekes, aminek hála, egy gyerek teljesen el tudott mélyülni egy efféle filmben, ráadásul még ott volt egy Robin Williams is, aki a 90-es években mondhatni a karrierjének a csúcsán járt. Egy könnyed családi kalandfilmhez nem is kellet ennél több.

A Jumanji első nézésre hatalmas élmény, pláne gyerekként, és ezt én is megtapasztalhattam anno. Amikor gurultak a dobókockák, és felizzott a zöldes fény a játék közepén, majd megjelent a közelgő veszélyforrás, akkor 5-6 évesen az ember mindent elfelejtett maga körül, és csak a filmre koncentrált. Vajon a pókok után mi jöhet még? Vajon az oroszlánnál van-e veszélyesebb dolog? Vajon mi lesz a következő dobásnál? Ezek olyan kérdések, melyek egy gyerek fejében megfordulnak, miközben nézi a Jumanjit, és melyek érdekessé teszik az egész alkotást. Joe Johnston nem alkotott mesterművet, de a filmje egy olyan élménnyel gazdagíthat egy gyereket, amit soha nem felejt el. Lehet, hogy ez túlzás, de én így érzem, és rám így hatott, mert a Jumanji egy majdhogynem tökéletes családi mese, ami igenis a gyerekeknek szól első sorban.

Tény, hogy felnőtt fejjel már nem ütött akkorát, mint régen, és tény, hogy előjöttek a filmnek a hibái, mint például a felületes történetmesélés, de azért sikerült feleleveníteni egy remek élményt, amit remélem más is megtapasztalt anno. Tehát, aki még nem látta a filmet, az tegyen egy próbát vele, mert megéri. 8/10

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember, aki rajongani tud egy olyan filmért, ami bár sosem tartozott a legjobbakhoz, és igazából sokat látott hollywoodi sablonokra épül, de mégis bármikor, bárhol hajlandó vagyok megnézni, bármiféle nehézség nélkül. Számomra az egyik ilyen alkotás Dominic Sena filmje, a Tolvajtempó, ami az újranézés után újfent bizonyítani tudott. Egyszerűen nem tudok betelni vele, hiszen emiatt a film miatt lett nagy kedvencem Nicolas Cage is, és emiatt szerettem bele Eleanorba.

Az autótolvajok királya, Randall "Memphis" Raines visszavonult, és jó útra tévedt. Egy nap azonban egy régi barátja azért látogatja meg, hogy rossz híreket közöljön vele. Memphis öccse, Kip bajba került, és csak a bátyja mentheti meg azzal, hogy ellop 3 nap alatt 50 luxuskocsit. Na, nem mintha ez olyan könnyű lenne…

Hogy miért szeretem ezt a filmet? A válasz nagyon egyszerű. Tele van jó színészekkel, elképesztően király az egész film hangulata, fasza zenéket tolnak benne (amikor felcsendül a Low Rider, whááá), valamint csordultig van verdákkal, amik között ott van minden idők egyik legjobb kocsija is, a ’67-es Shelby GT 500-as. Ennél több dolog nem is kell ahhoz, hogy valakit lenyűgözzön egy film, pláne ha egy popcorn moziról van szó. Természetesen a felsorolt pozitívumok mind-mind jól működnek egymás mellett, és az egyszerű, de annál jóval pörgősebb forgatókönyv is remekül illeszkedik az összképbe. A Tolvajtempó nem egy bonyolult film, sőt nagyon is egyszerű, de ez mind a film előnyére válik.

A film egy sokat látott irányvonalat követ. „Szedjük össze a régi csapatot, majd rázzuk ki a kisujjunkból a feladatot, mert úgyis mi vagyunk a királyok. Persze a végén beüt a gikszer, de ez nem gond, mert a stáblista előtt úgyis happy end lesz.” Egyszerű, de hatásos forgatókönyv, ám mit sem érne, ha a színészek nem adnák hozzá azt a bizonyos pluszt, amit megkövetelünk tőlük. Főszerepben Nicolas Cage, aki hozza a laza, higgadt jófiút, aki veteránként tér vissza a terepre, hogy kihúzza a szarból az öccsét. Pazarul játszik, és illik is rá a szerep. Mellette olyan nevek tűnnek fel, mint Giovanni Ribisi, a laza, de kőkemény Angelina Jolie, a csendestárs Will Patton, az öreg és bölcs Robert Duvall, illetve a néma Vinnie Jones. Eszméletlenül jó csapatot alkotnak, és mindenkinek megvan a saját helye, és azt 100%-ason ki is használják. Ugyanakkor a Tolvajtempó nem csak egy csapatból áll, mert vannak benne olyan ellenségek és szimatot fogú zsaruk is, akik tovább színesítik az összképet. Christopher Eccleston talán kaphatott volna egy kicsivel több szerepet is, de Raymond Calitri szerepében eléggé meggyőző főgonosz volt, ám én nem is igazán őt emelném ki, hanem a zsaru vonalat erősítő Delroy Lindo-t, aki itt is zseniális rendőr. Hatalmas forma, egyszerűen nem lehet utálni. A film egy igazi össznépi banzáj.

Amit még mindenképpen meg kell említenem, hogy Memphis és Eleanor kapcsolata űberel sok romantikus filmben lévő drámát, és ez nem vicc. Ám sajnos azt sem szabad elfelejteni, hogy a filmben látható minden idők egyik legszívszorítóbb jelenete is, amikor a vaskarmok összezúzzák… áhh inkább hagyom is, még bele gondolni is fáj. A Tolvajtempó tehát egy kegyetlenül hangulatos, eszeveszett tempót diktáló kocsis akciófilm, ami a könnyedségével, és az egyszerűségével tud igazán szórakoztatóvá válni. A Long Beach-i hajsza ráadásul felteszi az i-re a pontot. 9/10