Tony Scott a meglepően nyers és művészi vámpírfilmje után teljesen új vizekre evezett, és megrendezte a 100%-ig amerikai Top Gun című filmet, mely nem csak a 80-as évek egyik legsikeresebb alkotása lett, de akkora hatással volt a fiatalokra, hogy a premiert követően a hatszorosára nőtt azok száma is, akik az amerikai haditengerészethez jelentkeztek. Nem utolsó sorban pedig ez a film hozta meg Tom Cruise-nak is az igazi áttörést és vált nagybetűs szupersztárrá.

Maverick remek vadászpilóta, de nagyon magának való, így kissé veszélyes a levegőben. Miután bekerül a Top Gun elitképzőbe, összetalálja magát a legjobb vadászpilótákkal, akik közül csak egy győzhet, és nyerheti el a TG díjat. Az élete azonban már nem csak a repülésről szól, mert a képbe kerül egy nő is, valamint megannyi tragédia…

Tony Scott sose bonyolította túl a filmjeit, de hát miért is tette volna, amikor a bot egyszerű történetet is remekül tudta tálalni. Meg hát igazából egy hajdani klip rendezőről van itt szó, tehát voltak bizonyos berögződései, amik néhol előnyére, néhol pedig hátrányára váltak. Tulajdonképpen a Top Gun nem is egy film, hanem egy hosszú klip, de talán inkább egy reklám az amerikai haditengerészetről, ahol a látottak alapján király élet van. A pilóták napszemüvegekben járnak, önteltek és hajtja őket a versenyszellem, valamint motorral furikáznak fasza bőrkabátban. Ennél jobban nem is lehetne az arcunkba tolni a reklámozni kívánt „terméket”. De Tony Scott úgy csinálta meg mindezt, hogy filmként is működjön. Leszerződtették a főszerepre az évtized szépfiúját, mellé csaptak egy Val Kilmert, és telepakolták „amerikai hős” sablonokkal.

Tom Cruise a szépfiú, aki iszonyat tehetséges, de nem bír az erejével, majd megpróbálják helyrerakni, de nem sikerül, ám beüt egy kis dráma, ami végül megtanítja őt, hogy hogyan váljon igazi hőssé. A zene természetesen szól ez idő alatt és a végén pedig jön a szokásos happy end, majd a stáblista. A mozinéző pedig hatalmas nagy mosollyal lép ki a teremből, és indul el az első toborzó standhoz, hogy belőle is Tom Cruise legyen.

A film jó, sőt nagyon is jó. Olyan hangulattal árasztotta el Scott a 105 perces játékidőt, amire csak kevesen képesek, bár ehhez kellett egy remek soundtrack is, egy Berlin - Take My Breath Away című számmal. Néhol amúgy tényleg olyan érzés kaphatja el az embert, hogy az MTV-t nézi, ahol éppen egy zenés klip fut. A kamera beállítások, a hatásvadász Tom Cruise nézések a távolba mind-mind erre utaltak. Ezzel nem is volt gond, hiszen az összkép fantasztikusra sikeredett, és ilyenkor még azt is meg tudjuk bocsájtani neki, hogy a romantikus részek igencsak banálisra sikeredtek.

A Top Gun egy igazi gyöngyszem a 80-as évekből, és nem hiába vált kultfilmmé. Tony Scott itt vált igazi nagyágyúvá, és Tom Cruise is itt mutatta meg, hogy lehet rá számítani, ha egy blockbusterről van szó. Szinte hibátlan szórakozás. 9/10

Arnold Schwarzenegger megbukott a pénztáraknál, de visszagondolva ez nem is volt olyan meglepő. Egy olyan filmet hozott létre John McTiernan rendezővel, amit az akkori filmszeretők nem érthettek teljesen, mert az Utolsó akcióhős nem csupán egy egyszerű akció-vígjáték akart lenni, hanem jóval több annál. Egy film a filmben, ami az utókornak készült, mert mára lett világos, hogy egy olyan korszakot figurázott ki, ami a 90-es évek középére végleg eltűnt.

Jack Slater nyomozó a legtökösebb zsaru, aki valaha a filmvásznon szerepelt. A filmvilág az otthona, és a bűnüldözés az élete. Azonban minden gyökeresen megváltozik, amikor a 11 éves Danny hirtelen megjelenik a kocsija hátsó ülésén. Mind a ketten értetlenül állnak a helyzet előtt, hiszen Danny pár perce még a moziban csücsül, hogy megnézze a legújabb Slater-kalandot, erre most ott van a hőssel egy légtérben…

A sebezhetetlen akcióhősök ideje lejárt a 90-es évekre, és ekkor már kockázatos volt a régi sablonra építeni a filmeket. Schwarzenegger ezt látta, ezt tudta, és ezért vállalta el az Utolsó akcióhős főszerepét. Mondhatnánk úgy is, hogy Bruce Willis beleköpött a levesébe, mert a szeretett John McClane-ünk elindított egy új divatot, a vérző, izzadt, sebezhető hősök kalandját, ami megpecsételte a korábbi akcióhősök életét. McTiernan nem csak egy akciófilmet gyártott, hanem egy öniróniával átitatott Schwarzenegger kalandot, ami amellett, hogy poénos volt, még tisztelgett is a leáldozott hősök előtt (illetve ki is figurázta őket). Talán a legtalálóbb szó az alkotásra, hogy egyedi. Egyedi, mert nem gondolom, hogy sok olyan film van, amit jobbá tesznek az évek. Az utolsó akcióhős mára lett igazán nagy alkotás. Mára vált a csiszolatlan, meg nem értett filmből igazi gyémánt. (jó, talán egy kicsit túlzok).

Ugyanakkor mégis furcsállom a film bukását, mert egy nagyszerű forgatókönyv tartozik hozzá. Talán annyi az egész baj vele, hogy kissé el lett nyújtva. Érdekfeszítő, eseménydús, és csavaros, méghozzá nem is kicsit. Azt meg már csak mellékesen jegyezném meg, hogy elképesztő mennyiségű utalás van korábbi filmekre, és nem csak az Osztrák Tölgy filmjeire. A filmrajongóknak egy igazi aranybánya, - bár amikor megpillantjuk a Stallone nevével fémjelzett Terminator 2 plakátot, akkor kissé megijedhetünk, de szerencsére gyorsan tisztázódik a helyzet – mert a Forman Amadeusától kezdve egészen Van Damme-ig minden megtalálható benne. McTiernanék emellett nem csak felszíni dolgokkal törődtek, mert a filmnek mélyebb gondolatai is voltak. Egyrészt kaptunk egy mesét, amiben minden szép és jó volt, másrészt pedig figyelmeztettek minket, hogy: „Jól figyelj, mert a valóság rideg és fájdalmas, ahol nem osztottak lapot a filmes sablonoknak”.

Visszatekintve azt látjuk, hogy az évek során mennyire eltűntek a 80-as évek nagyjai, vagy ha nem is tűntek el teljesen, akkor is valahol hátul kullognak a nézők érdeklődési listáján. Most látjuk azt, hogy a politikus poénok mennyire váltak igazzá, és hogy a Jack Slater féle figurák mennyire nem kellenek már az embereknek. Izompacsirták ide, egysoros beszólások oda, ez az időszak eltelt, és sajnos ez már nem divat. Shane Black megírta, John McTiernan megrendezte, Arnold Schwarzenegger pedig eljátszotta az Utolsó akcióhőst. 8/10

A horror mint filmes zsáner, az elmúlt cirka tíz évben, mondjuk ki, haldoklik. A kétezres években volt egy nagy rémségáradat, újra támadtak a nyolcvanas évek óta leginkább a sírjaikban szendergő zombik, még maga a nagy George Romero is visszatért a köztudatba, retteghettünk japán szellemlányoktól, és kialakult egy új alműfaj, az úgynevezett „torture porn”, melynek legismertebb képviselői Eli Roth Motel filmjei, illetve a sokak által kedvelt Fűrész sorozat. Az utóbbi kategóriába eső művek művészi, vagy úgy általában akármilyen értékeiről kár is vitát indítani, lehet őket utálni, vagy szeretni, kinek-kinek az ingerküszöbétől függően. Egy biztos, hogy filmtörténeti, vagy hogy kicsit azért szűkítsük a kört, horrorfilm-történeti szempontból megkerülhetetlenek. Mostanra viszont ez a vonal is kifulladt, nem meglepő módon, hiszen olyan nagyon variálni, újat hozni bele nem könnyű, a mára kultstátusznak örvendő, mondjuk így, „fő művek” eléggé megszabták a kereteket és a később készült hasonló produkciók alkotói talán nagyon meg sem próbáltak kitörni ezek közül.

Ám a vérben forgó szemű, borzalmakra kiéhezett horror rajongók szerencséjére azért mindig akadnak kreatív arcok a szakmában, akik imádott műfajukon belül tesznek le valami maradandót az asztalra, még ezekben a horrorban szűk időkben is. Ami meglepő, az talán az, hogy ezúttal nem Amerikából, nem Európából, vagy esetleg Japánból érkezik az a bizonyos film. Kedves olvasók, fogadjátok szeretettel a hazai mozikban a Csúnya, gonosz bácsikat, egyenesen Izraelből!

A film nyitánya, és egyben elég hangulatosra sikerült főcíme felvázolja a később kialakuló bizarr alapszituációt kiváltó konfliktust, majd pedig rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, amint három, első blikkre nem túl jólszituált nyomozó „vallatja” a hidegvérrel elkövetett gyerekgyilkosságok gyanúsítottját. Az ipse, akit puszta ököllel és egy telefonkönyvvel felváltva püfölnek, van vagy 50 kiló, arca akár egy menyété, egyébként meg hittantanár. Pont így képzelünk el egy hidegvérű, pedofil gyerekgyilkost, ugye? Hát persze hogy nem. Na de mi van, ha mégis? Hiszen sosem lehet tudni, pont ez a félelmetes az egészben. Ez a kétségbe ejtő bizonytalanság az egyik dolog, amitől tud működni Aharon Keshales és Navot Papushado második közös filmje. Nagyon ügyesen játszanak vele és végigviszik az egész filmen, a színészek pedig remek alakításokkal segítik a direktor urakat ebben a nézők idegeit tépázó játékban.

A szerencsétlen flótás aztán cseberből vederbe kerül, minekután a nyomozók kénytelenek szabadon engedni. Előkerül egy újabb áldozat holtteste, a lány befolyásos apja - Tzahi Grad veszettül jó alakításában -, pedig vesz egy kis hegyi víkendházat csak azért, hogy ott kiszedje a feltételezett, bár számára és az egyik nyomozó által is biztosra vett gyilkosból, hogy hova ásta el a lánya levágott fejét. Egy némileg elcseszett akció keretén belül el is kapja a kis hitoktatót, a zsaruval egyetemben, hogy aztán beszédre bírja, válogatott módszerekkel. Újtördelés, körömtépés, minden, illetve majdnem minden, amit az a bizonytalan kilétű beteg állat is megtett a kislányokkal, mielőtt egy rozsdás fűrésszel lemetszette volna a fejüket.

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy egy újabb vérkomolyan vett, gyomorforgatóan gusztustalan, explicit erőszakban tobzódó kínzós filmmel van dolgunk. És most jön a másik dolog, amitől a Csúnya, gonosz bácsik jó filmnek mondható. A töménytelen, sokkoló grafikus erőszakból visszavettek az alkotók – persze azért akadnak nyalánkságok – helyette sokszor csak beszélnek arról, amit mondjuk a sokadik Fűrész film premier plánban megmutat, de roppant hatásos módon, így akaratlanul is elképzeled a véres rémképeket, valamint olyan szintű feketehumorral van átitatva az egész film, hogy azt öröm nézni és hallani, a színészek pedig kiválóan végzik a dolgukat. Röhögtél már pedofil sorozatgyilkosról szóló filmen? Hát, ha ezt megnézed, fogsz. És ne szégyelld, nem veled van a baj, egyszerűen csak működik a cucc, úgy ahogy azt az alkotók elképzelték.

Quentin Tarantinoval, akinek a filmről alkotott véleménye miatt ordas betűkkel virít a neve a plakáton, azért nem értek egyet. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Csúnya, gonosz bácsik a tavalyi év legjobb filmje, de azért elég jó. Jól megírt és megrendezett, furcsa műfaji kavalkád ez, az operatőri munkára sem lehet panasz, mely nem egy esetben idéz meg nagy európai elődöket, nekem legalábbis többször is eszembe jutott az olasz éra a film nézése közben. Némi kivetnivalót a befejezésben láttam, de előfordulhat, hogy egy majdani újranézés alkalmával ez átértékelődik. Érdemes hát odafigyelni az izraeli srácok jövőbeli tevékenységére, illetve úgy általában az izraeli filmművészetre. A horrorfanoknak, illetve a feketehumorra fogékonyaknak pedig irány a mozi!   7/10

Csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! Már csak azért sem, mert úgy vélem, ezen a héten csúcsosodik ki igazán a nyári blockbuster-szezon, még akkor is, ha csak május van: idén nem egy filmért lelkesedtünk már, az Amerika Kapitány 2-ért különösen, de amit Doug Liman most lerendezett – a Mr. és Mrs. Smith, valamint egy Hipervándor után -, kijelenthetem, nem kicsit aláz.

Most akkor Tom Cruise úgy döntött, hogy bevállalja az összes okosabb scif-i akciófilmet? Lehet, mindenesetre nem bánnám, mert, ahogy tavaly az Oblivion-ben, úgy idén is jól hozta a hőst, kinek életét számára is ismeretlen titkok övezik, a játékából pedig abszolút kitör a felfedezés iránti lelkesedés, legalábbis a kezdeti homály utáni szándék ez iránt. Nem kell itt az évszázad rejtélyeire gondolni, mégis örömteli ez az egész, nem csak a színész, de az alapanyagok miatt is (az Oblivion képregényből, ez pedig egy japán könyv történetéből lett adaptálva).

Arról, hogy miért is ez lenne az akciófilmek Idétlen időkig-je (vagy Tom Cruise a csatamezők Kenny-je): Cage tiszt (Cruise) egy nap a Mimic-ekkel szemben találja magát a csatatéren, képzetlenül és esetlenül. Hamar megmurdel, de hirtelen ugyanazon a katonai batyun ébred, és ugyanaz az alak „kopaszozza” le intenzív rugdosások közepette, mint ahogy tegnap is. A szalag visszatekerve, a játék újraindult, a tisztből lett katona pedig magyarázkodhat mindenkinek arról, miképpen is lehetne megnyerni a "holnap" örök vereségre ítéltetett ütközetét. Nos, ez a felütés távolról sem lesz annyira ikonikus, mint a Bill Murray-klasszikusban, de ahogy önmaga koncepciójára épít a film, az már az első pillanatban megvett kilóra: a kezdetben még nyilván humorizálunk vele (nem egy enyhén fekete humorba szaladunk majd bele), de amikor kiderül a titok és a képesség forrásának tényét is befogadtuk, utána senki se képzelje azt, hogy csakis unalmas önismétlésként vágunk bele ugyanabba a napba.

Nem ám, ahogy közeledünk a megoldás felé, Tom Cruise csak elhinti egyszer hasonló vizeken evező, most pedig sztárharcosként tetszelgő bajtársnőjének (a mindig tátott szájjal bambuló - és pusztító - Emily Blunt-nak) a pillanatnyi tényállást, utána építi tovább a dominót, amíg az le nem dől egyenesen a célig. Néha a narratíva alulról építkezik felfelé, de ez nyilván fásult módja lenne az állandó elbeszélésnek, szóval ahol nem szükséges, vagy ahol szimplán jobban elsülhet, ott „in medias res”-elven oldódik meg a probléma. És én, köszönni szépen, csak zabáltam ezeket a jeleneteket, amelyek úgy az utolsó negyed óráig pörögve váltogatták is egymást.

Volt is miről falatozni, az IMAX vásznán úgy robbant minden, ahogy az legközelebb a következő Transformersben fog majd, csak ott nyilván egy „kicsit” butábban. Persze nem a 3D miatt mondom, hanem mert teljesen jó helyre ment a 175 millió dollár effektekért felelős hányada: a mechákban felsorakozó emberiség és a Mimic-hordák ugyan egyáltalán nem estek új keletű átszabás alá dizájnügyileg, mégis úgy tetszelegnek, hogy egyből kezedbe fognál egy kontrollert és normális videojátékért könyörögnél belőle (de úgyse kapsz).

Az a néhány dolog, amik kizökkenthetik az embert, az egyrészt Brendan Gleeson szakállának hiánya, másrészt a hadsereg ősbunkó mivolta: értem én, hogy a sztereotípia örökre levakarhatatlan marad, mégis, ha a Föld már-már készen áll az idegen flotta leverésére (még ha nem is teljesen), valamint birtokában van a megfelelő technológiának, akkor az ósdi militarista mentalitás is lecserélődhetne már. A főszereplő tetteit (minden nap ugyanúgy) végigkövető raj tagjai nem ódzkodnak a tipikus „magasztos” kijelentésektől, a végső csatában (azaz a már említett utolsó negyed órában, ami amúgy sem ennek a filmnek a csúcspontja) pedig mindenki meghalna mindenért és mindenkiért, ami egy napnyi ismertség után (emlékezz folyton ki ismer minden egyes mozzanatot!) nem valami hiteles.

Nem hittem volna még pár hete, hogy ennyi mindent muszáj lesz kiírnom magamból alanyunk kapcsán, mégis így történt: lehet egyszer majd ízekre szedem a látottak logikai alapjait, viszont pillanatnyilag a már említett „magasztos” kijelentések csábító karmai közé szorultam, és kijelenthetem, hogy amíg Tom Cruise a változó egy konstans holnap történetében, amely újra és újra indul, addig A holnap határa maga a kötelező alap az idei blockbusterek egyébként sem ócska forgatagában. És csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! 9/10

A 80-as és 90-es években boldog-boldogtalan buddy cop filmet rendezett, mert egyszerű volt, jó volt, és sikeres volt. A zsáner legjobbja, egyértelműen a Halálos fegyver széria, ám, ha körbenézünk, akkor észrevehetjük, hogy sok remek alkotást lehet még felfedezni ebben a műfajban. 1989-ben Andrei Konchalovsky is megrendezte a sajátját, méghozzá két szupersztárral, Stallonével és Kurt Russellel.

Tango és Cash ellentétei egymásnak. Egyikőjük lepukkant lakásban él, farmerban járkál, és viselkedési zavarokkal küszködik, míg a másik, öltönyben feszít, és bankárt játszik. De egy valamiben megegyeznek: mind a ketten saját magukat tartják a város legjobb zsarujának. Egy alkalommal azonban szövetséget kell kötniük, mert egy nagyágyú beleköp a levesükbe, és hidegre teszi őket. Az üldözőkből, üldözöttek lettek…

A film forradalmasította a semmit. Annyi újítás van benne, hogy egy ujjunkon is meg tudjuk számolni, de mégis működik a film. Konchalovsky nem kockáztatott, a jól megszokott buddy cop sablonokat belerakta a filmbe, és megalkotta a saját moziját, amit végül a két főszereplő után nevezett el Tango és Cash-nek. Meg lehet szólni, hogy lopott, meg fantázia nélkül rendezett filmet, csak felesleges, mert amíg szórakoztató a végeredmény, és nem válik kínossá, addig a kutyát nem érdekli, hogy hányszor látott szituációkat kapunk az arcunkba. A direktort és az írót egyetlen egy dolog miatt lehet támadni, hogy nem volt egy épkézláb főgonosz a filmben. Jack Palance hiába jó színész, de itt semmit nem tudott hozzáadni az összképhez. Egy sótlan, idétlen karaktert kapott, akit egyáltalán nem lehetett komolyan venni, és még veszélyt sem jelentett a két főhősre. Akit, akiket dicsérni lehetett az Mr. Állkapocs (Robert Z'Dar) és a lófarkas Brion James volt. Ugyan nem kaptak nagy szerepet, de ők legalább vittek színt a sötét oldalba.

Csak úgy, mint a legtöbb buddy cop moziban, itt is remekül muzsikált a két nagyágyú. Stallone és Russell jól kiegészítették egymást, ami egy remek alapként bizonyult a sok poénhoz és akcióhoz. (Stallone ráadásul még saját magát sem kímélte, ugyanis kijelentette, hogy Rambo egy buzi.) Ha már akció… a végjáték el lett rontva. Hiába akciódús az utolsó 10-15 perc, amikor annyit látunk, hogy egy sebezhetetlen tankban száguldozik a két sztár. Nem tudom, de ha két lábon járkáltak volna, akkor sokkal pofásabb csatát lehetett volna vívni az ellenséggel. A film többi részében teljesen rendben voltak az akció jelenetek, de a végén túl nagyot akartak.

A Tango és Cash önmagában nem több egy átlagos akció-vígjátéknál, de ami mégis többé varázsolja, az a két sztár, és igen… ennyi is elég volt ahhoz, hogy a film közkedvelt legyen. Konchalovsky minden tőle telhetőt megtett, hogy az akció és a vígjáték műfajon belül is előkelő helyet foglaljon el a Tango és Cash, de a végeredmény kissé darabos lett, ám ettől függetlenül élvezhető. Kiemelkedő teljesítményt sajnos egyik esetben sem lehet tapasztalni. 7/10

Tod Browning legismertebb filmje, a Dracula után hozta tető alá legkülönösebb művét, melyre akár a filmtörténet egyik első igazi botrányfilmjeként is tekinthetünk. És hogy mitől is az? Talán nem is attól, hogy valódi szörnyszülöttek, úgynevezett slideshow freak-ek szerepelnek benne, akiket előszeretettel mutogattak vándorcirkuszokban, hanem a mondanivalója miatt, melyet kegyetlenül vágott a nézők képébe.

Egy különös cirkuszi társulat életébe nyerhetünk bepillantást, mely igen népes tábort vonultat fel a fent említett, valamilyen testi fogyatékossággal élő emberekből. Egyikőjük Hans a jóképű törpe, aki szemet vet a csinos légtornásznőre Cleopatrára. A nő amilyen szép kívül, annyira rút a lelke. Miután tudomást szerez róla, hogy Hans jelentős vagyont halmozott fel, az ujja köré csavarja, és Herculessel, a show erőemberével ördögi tervet eszelnek ki ellene. A szörnyszülöttek pedig revansot vesznek.

Az MGM a Universal horrorok konkurenciájának szánta a filmet, biztosra próbáltak menni így az egyik legismertebb klasszikus szörnymozi rendezőjét is leszerződtették, arra viszont valószínűleg nem számítottak, hogy a címszereplőket valódi, fogalmazzunk így, mutatványosokkal fogja eljátszatni. A stúdió rövid időn belül vissza is hívta a filmet, Angliában pedig az első bemutatót követően 30 évig be volt tiltva. Ezt követően egy Dwain Esper nevű exploitation producer és rendező kezébe került a film, így a hatvanas-hetvenes évek amerikai midnight movie és grindhouse őrülete alatt tett szert igazi kultuszra. A valódi testi fogyatékossággal született szereplők miatt nyugodtan nevezhetjük korai exploitation-nek, és bár a horrorfilm címke lemoshatatlanul rá van ragasztva, ennek ellenére, ha némileg el tudunk vonatkoztatni az elsőre talán mai szemmel is sokkoló látottaktól, lélektani drámaként is tekinthetünk a filmre, melynek mondandója nyíl egyenes és egyszerű. Az úgynevezett szörnyszülöttek mind békés, jó kedélyű, kedves emberek, míg a gyönyörű Cleopatra, valamint csatlósa Hercules, a testi tökéletesség megtestesítői viszont velejükig romlott, gonosz emberek.

Eredetileg a film végén Herculest elkapták majd kasztrálták, és láthattuk volna, ahogy később szopránt énekel, illetve ha minden igaz az is le lett forgatva, ahogy Cleopatrából magukhoz hasonló rémet kreálnak. Ezek a jelenetek azonban sajnos hiányoznak a végső változatból, hiányuk egyébként szembeötlő, a film végi üldözés egyszer csak megszakad, mintha baltával vágták volna a filmet.

Nehezen emészthető, nyomasztó alkotással van dolgunk, nem is igazán szórakoztató, és nem azért mert eljárt felette az idő, hanem a témából adódóan, ám mégis erősen ajánlott darab minden filmtörténeti különlegességek iránt érdeklődő embernek.

Roland Emmerich és Michael Bay a két legnagyobb zseni Hollywoodban. No, nem azért mert olyan remekműveket tesznek le az asztalra, amik filmtörténeti mérföldkőnek számítanak, hanem azért mert leszarják, hogy a kritikusok hogyan vélekednek a filmjeikről. Megcsinálják, és bankot robbantanak, majd belevetik magukat a következő projektbe. Bay a 4. Transformers filmjét csinálja, holott a 2. rész is már csak látványorgia volt, Emmerich pedig megtanította a 90-es években az embereket popcornt zabálni. Kevés olyan rendező van a világon, aki szinte mindig nagy költségvetéssel dolgozhat, és ennek ellenére mindig a jól bejáratott sablonokra építi a filmjeit. Semmi kockázat. Ők ezt csinálják, és szinte mindig nyernek.

Az emberek ünnepelni készülnek, hiszen hamarosan július 4-e. Azonban a piros betűs ünnep előtt néhány nappal megjelennek az idegenek. Hatalmas űrhajókkal érkeznek a Földre, hogy ellepjék a fontosabb városokat. A céljuk, hogy elpusztítsák az emberiséget. Az első támadás után az emberek reménytelen helyzetbe kerülnek, és még az USA elnöke se tudja, hogy mit kéne tenni…

Vajon lehet rossz forgatókönyvből, jó filmet csinálni? Természetesen, bár ehhez nem árt, ha Roland Emmerichnek hívnak, és a kezeid alatt egy meglehetősen impozáns szereplőgárda dolgozik. Emmerich filmjének az igazi ereje a túlzásokban rejlik. Soha nem látott pusztítás, több mérföld átmérőjű űrhajók, világméretű bakik és hülyeségek, valamint rendkívül buta karakterek. A függetlenség napja egy igazi trashfilm (csak jó sok pénzből), de mégis imádnivaló, egy 145 perces tömény szórakozás.

Imádnivaló, mert mennyire király már, hogy Will Smith kiüt egy ufót, vagy hogy az USA elnöke rakétákat lő ki egy vadászgépből az űrhajókra. De említhetném a piás pilótát is, akit elvileg 10 évvel korábban már elraboltak a földönkívüliek, hogy kísérleteket végezhessenek rajta. Emellett az sem elhanyagolható, hogy az emberi faj annyira fejlett, hogy képes egy sima mezei vírussal megfertőzni az idegen lények eszközeit, akik aztán semmit nem tudnak kezdeni a fertőzéssel. Hol a NOD32 vagy az Avast? Fejletlen barbárok, azt hiszik, hogy elbánhatnak az USA-val július 4-én?

Emmerich alkotása gyermekien naív, és rendkívül felületes, ám szórakoztatóbb, mint sok zsánertársa. De miért, hiszen ez a film rossz! Azért, mert Bill Pullman a valaha volt legjobb USA elnök, Will Smith lazább, mint valaha, Jeff Goldblum szerényebb, mint bármelyik zseni, valamint Randy Quaid a legcoolabb pilóta, akit az ember valaha láthatott a filmvásznon. Ezek a színészek szállították a sikert még úgy is, hogy a szövegeiket egy 5 éves óvodás írta. Az ID4 ezenfelül hangulatos és látványos (bár mai szemmel már nem annyira, de ez legyen a legkisebb bajunk), valamint jó zenékkel van tarkítva. Ja igen, ha már zene… ennél amerikaibb már nem is lehetne, de hát ez az egész filmre igaz. Az USA a király, az USA a legnagyobb, az USA a legjobb. Lehetne utálni ezért ezt a filmet, mert megy benne keményen az önimádás, de Emmerichnek a fő célja a szórakoztatás volt, nem pedig a politika.

Sikerült is neki, mert több mint 800 millió dolláros bevételre tett szert világszerte a film, és Emmerich neve örökre belevésődött a történelemkönyvekbe. Megalkotta a világ legbutább baromságát, amit az emberek egyszerűen imádtak. Jól van mozibajárók, üljetek le, 1-es! 8/10

Ui: Vajon mi lett azokkal a kurva nagy űrhajókkal? Hova hordták szét az emberek?

Sokan úgy tartják, hogy a filmtörténelem legerősebb éve az 1994-es volt. Ebben van is valami, mert tényleg elképesztően sok kiváló – mára már klasszikussá váló – filmet adott azaz év, így szerencsésnek mondhatja magát a holland direktor is, hogy ebben az évben vágott bele a Féktelenül moziba, mert a siker így mondhatni "garantált" volt. Jan de Bont alkotása talán nem ér fel egy Forrest Gump vagy Remény rabjai mellé, de kétségkívül a 90-es évek egyik legjobb atmoszférájával rendelkező filmjévé vált az idők során, aminek hála Keanu Reeves és Sandra Bullock is felkerült arra a bizonyos színészekkel ellátott térképre. 1994, tényleg nagyon jó volt!

Jack Traven a Los Angeles-i rendőrség különleges terroristaellenes csoportjában szolgál. Bátor és vakmerő, mondhatni a város legjobb zsaruja, ám egy titkos bűnöző még rajta is kifog. Egyik feladat után a másikba küldi Jack-et, akinek minden erejét és tudását össze kell szednie, hogy túljárjon az ellenfele eszén. Egy zsúfolt busz utasait kell megmentenie, miközben száguldanak, ám ha egy ember is leszáll a buszról, akkor a járműre helyezett bomba felrobban, valamint 50 mérföld/óra alá sem eshet a sebességük…

Jan de Bont sokáig csak operatőrként tevékenykedett, ám ő is kipróbálta magát rendezőként, és amikor megkapta az első rendezői munkáját, akkor ő úgy döntött, hogy három filmet ad majd egy áráért. A Féktelenül tulajdonképpen két rövidfilm és egy átlagos hosszúságú mozi, de mindegyik nagyon jól működik külön-külön, és egyben is. Aki már látta, az tudja, hogy miről beszélek, aki még nem, annak pedig nem lövöm le a poént, mert az már hatalmas nagy spoiler lenne. Lényeg az, hogy egy kiváló filmről beszélünk.

A Féktelenül nem csupán a csavaros és érdekfeszítő forgatókönyvével tudja megnyerni a nézőt, hanem a filmben lévő karakterekkel, feszültséggel, sebességgel, valamint a zenével. Ezen elemek összességéből született meg a végeredmény, mely többszöri újranézés után is odaszegez a fotelba. Elképesztő dinamikával rendelkezik a film, ami miatt, mi is azt érezhetjük, hogy ott ülünk azon a tetves buszon, és együtt lélegzünk Keanu Reevesszel, és együtt próbálunk meg kiszabadulni a nehéz helyzetből. Egy igazi andrenalinbomba. A film esetében az sem elhanyagolható tényező, hogy Dennis Hooper személyében egy irritáló, de annál jóval okosabb főgonoszt is kapunk. Persze Ő csupán csak egy hóbortos különcnek tartja magát.

A majd’ két órás játékidő egy szemvillanás alatt eltelik, holott rengeteg minden történik ez idő alatt, de éppen emiatt szórakoztató. Nem gondolkodunk, hanem csak élvezzük a száguldást, és a vészhelyzetet. A féktelenül nem érdemtelenül maradt fenn az utókornak. Egy fantasztikus szórakozás, amiben Keanu Reeves is lehengerlően jó akcióhős. 8/10