Arnold Schwarzenegger, Kommandó… Arnold Schwarzenegger, az egyszemélyes hadsereg… Arnold Schwarzenegger, Arnold Schwarzenegger… hangzott el a Film+ reklámjában, ami egyszerre volt egy zseniálisan összerakott montázs, és egy kegyetlenül vicces reklám. A kommandó egy szar, de tényleg, ám mégis zseniális, mert ott van benne Arnold Schwarzenegger. És ez elég volt ahhoz, hogy klasszikussá tudjon válni a film, mert ha mondjuk egy noname senki játszotta volna el John Matrix-et, akkor ezt a filmet senki nem emlegetné fel. (ez sok filmre igaz, de azért a Kommandó sok sebből vérzik) De nem így történt…

John Matrix egy ideje felhagyott az erőszakkal és a lányával él visszavonultan a hegyekben. Egy nap azonban rossz híreket kap, majd pillanatok alatt elrabolják a lányát. Matrixnek vissza kell térnie a terepre, mert ha nem teszi meg azt, amit a terroristák kérnek, akkor a lányát megölik…

A 80-as és 90-es években rengeteg B kategóriás film készült, melyek könnyedén elvesztek volna a süllyesztőben, ha nem egy korszakos ikon játszotta volna el a főszerepet. Gondolok itt a most kritizált Kommandóra, vagy a Stallone nevével fémjelzett Pusztítóra, de Kurt Russell, Nagy zűr kis Kínában című filmjét is megemlíthetném. Tény, hogy manapság is sokat számít, hogy milyen sztárok vannak egy-egy filmben, de akkoriban rengeteg olyan film készült, ami konkrét színészre épült. Senkit nem érdekelt, hogy a forgatókönyv mindösszesen másfél mondatból áll, vagy hogy a fegyverekből sosem fogy ki a töltény, de még az sem, ha egy autós üldözéses jelenet alatt észrevesszük, hogy a sárga Porsche vagy háromszor volt kicserélve, mert az a vezető oldali ajtó valahogy mindig megjavult. Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a főszereplő hogyan muzsikál. Dagadnak-e az izmai, jók-e a beszólásai, illetve hány embert öl meg másodpercenként.

Arnold megkapta azt a filmjét, melyben a színészi képességeit a csúcsra járathatta. Nézhetett ki a fejéből, és faarccal rúghatta be az ajtókat, illetve terepjárókat guríthatott le a lejtőn. A Kommandó egy az egyben Arnold Schwarzenegger. Egyszerű, izmos, tesztoszterontól bűzlő, egyszemélyes hadsereg. Arnold lubickolt a szerepében, mert csak és kizárólag a testi adottságait kellett kihasználnia, hiszen a szövegei is alig néhány szóból álltak. Egyszerű, kőbuta, de nem lehet utálni, mert annyira látványos és annyira akciódús, hogy nincs időnk azon gondolkodni, hogy ezt miért, azt miért... a film végén ráadásul olyan zúzdát rendezett Arnold, amit egy éjjel-nappal játszó GTA játékos is megirigyelne. 

A kommandó nem minden idők legjobb akciófilmje, de sikerült neki fennmaradnia, mert nem akart többet, mint amennyit elbírt volna. Minden Arnoldon múlt, és ő teljesített, innentől kezdve pedig a film rátalált a klasszikusok közé vezető útra, melyen célba is ért. A film egyszerű, szórakoztató, erőszakos, és néhol humoros, valamint slusszpoénként feltűnik benne egy kissé elhízott Freddie Mercury klón is. 8/10

Nyugi, spoilert itt nem találsz!

Logan megunta a flegmázást (és azt a többezer Őrrobotot, akik sötét romhalmazzá deformálták a Földet), ezért új állás után szaglászik. Régi munkaadója, az öreg Xavier azonnal felajánlja neki, hogy legyen ő a kontakt jövő és múlt között. Örömmel el is vállalja ezt a munkakört, arról viszont senki sem szólt neki egy árva szót sem, hogy mindeközben szerepet kell vállalnia a First Class 2-ben is.

Szóval bármennyire is tudatos volt a lépés vagy sem Bryan Singer részéről, hogy a 2011-es First Class nem úgy lesz az X-Men széria rebootja, mint ahogy azt gondolnánk, ez aligha változtat a tényen, hogy Az eljövendő múlt napjainak vászonra vitelével a franchise alapjait egy 2000-ben kijött film adja. Igen, hölgyeim és uraim, 14 éve ugyanabban az univerzumban mozgunk, ráadásul két idősíkban, ami a jelenleg aktívan futó képregény-szériák közegében szemrevaló teljesítménynek számít. Persze mindaddig nem érdemes szuperlatívuszokban beszélni, míg nem tudjuk, hogy sikerült a mostani fejezet, elvégre ennek kell döcögésmentesen összefűznie a teljes krónikát, amelynek nem egy szar sztori is részese már.

Már csak emiatt sem alaptalanok az elmúlt egy év alatt felgyülemlett elvárásaink, ráadásul 2014 legimpozánsabb szereplőgárdájának tudatában esélytelen, hogy bárki is higgadtan, szélsőséges kijelentésektől mentesen fogadja a tálaltakat. Pedig muszáj lesz, mert Az eljövendő múlt napjai nem ott talált be igazán, ahol számítanánk rá. De betalált.

A jövőszál például fergetegesen el lett nagyolva, és a kezdő felütésen kívül érdemleges jelentőséggel nem is bír, amelyre a régi szereplőgárda is rájött. Például Ian McKellen-ben én még sose csalódtam ekkorát, de Halle Berry-t is gondolom csak azért szerződtették, mert régi renoméjának már nyoma sincs, ezért órabére sem oly magas. Ugyan Hugh Jackman szerintem kellemesen elnosztalgiázik az eredeti X-Men környezetben, mint állítólagos főszereplő, de szólóalakításait tulajdonképpen nem is nehéz felülmúlni, ennek árnyékában pedig ez nem igazi teljesítmény, csak a kötelező elvárt. Amitől viszont tartottatok, az nem következett be, Logan tényleg csak összekötő kapocsként működik.

Amiért a film nyerni tud, az nem más, mint a tény, miszerint ez igazából egy teljes értékű, a későbbi idővonallal totális kontrasztban álló First Class 2: a múlt eseményei szignifikánsabban kerülnek terítékre, amelyben továbbvitték az előző rész legjobb karaktereit – ezzel elkerülve, hogy a kelleténél több mutánst kelljen mozgatni -, és végre ráfeküdtek magára a kor érzésére is. Már a First Class is irtóerős karakterekkel és színészekkel apellált, akikből finoman szelektálva most is bombagárdát kaphattunk. Míg a régi filmek inkább agyatlan fordulatokkal tették érdekfeszítővé a szereplőket, addig itt maguk a színészek is alkalmasak kiváltani belőlünk az érdeklődést: James McAvoy jobb Xavier, mint Patrick Stewart, Michael Fassbender pedig jobb Magneto, mint Ian McKellen, Jennifer Lawrence pedig egy kék nő, játékos misztikummal és nagy mellekkel (ez gondolom mindig is elég volt). Közöttük pedig rövid, ámbár hatásos antrét kaphatott Quicksilver is, aki üde színfolt a régi filmek jellegtelen fiatal mutánsai közt. 

Ezután viszont jogos a felvetés: az új X-Men film egy vígjáték lett? A válaszom pedig: eh... Merthogy ebben van valami, még ha nem is a műfaj szoros értelmében, inkább a képregényesebb vonatkozásában. Amit láttam, mégis bevált, hiszen - mint mondtam - a múlt feelingje abszolút a helyén volt. Egyáltalán nem kapott lapot a jövőkor sötét remeteéletének melankolikus hangulatvilága, inkább a színek, a diszkréten vicces kiszólások, valamint egy csipetnyi képregényes abszurditás kap hangsúlyt (egy imp terjesztené fel a Sentinel-programot, hahó). Igaz, így a két kor közötti kapcsolat logikailag nem igazán szuperál úgy, mint ahogy vártuk volna, habár ez inkább a felszínes kidolgozás számlájára róható fel, mintsem a valódi következetességi tényezőkéjére.

Az eljövendő múlt napjai a legjobb X-Men pillanatok közé katapultálta magát, még ha az igazi világszenzáció el is maradt. Azonban azt feltétlen be kell látnom, hogy Singerrel valóban le akartam hozatni az égről a csillagokat, méghozzá joggal. Emiatt pedig megeshet, hogy kissé érdekesnek hat az, hogy végeredményképp nem egy igazi mash-up-ot kaptam a két idősík randevúja során, hanem inkább a három évvel ezelőtti felvonás folytatását. Annak viszont maradéktalanul méltó. 8/10

(Pár hónapja már a következő részt, az Apocalypse-et méltatta az alkotógárda. Ez különösen akkor nyer értelmet, és vethet fel kérdéseket néhányotok számára, ha majd Ti is végignézitek ezt a filmet. Nyugi, bennem már erősen megfogalmazódtak ezek a kérdések, de egyelőre csínján a spoilerekkel.)

Ha léteznek olyan filmek, amiket kötelező szinkronnal nézni, akkor a Pusztító azok közé tartozik. Aki nem így tesz, azt egy egység pénzbüntetésre ítélem szabályszegés miatt. Marco Brambilla nem készített sok filmet, de megalkotta a Pusztítót, így nem vész a feledés homályába a neve, hiszen egy olyan szintű tesztoszteronbombát hozott el nekünk, amiben nem csak Stallone és Snipes játszik főszerepet, hanem az akciók, és természetesen a humor, az a humor, ami naggyá tudta tenni ezt az alkotást.

John Spartan egykoron a legjobb zsaru volt, ám a kegyetlen és rafinált bűnöző Simon Phoenix rajta is kifogott. Phoenix úgy intézte a dolgait, hogy ha el is kapják, akkor is „ártatlan” legyen, és Spartant vádolják egy rakás ember haláláért. Ennek következtében mind a kettőjüket egy modern börtönbe zárták, ahol egy jégkockában várták, hogy kiolvasszák őket. A jövőben azonban egy sajnálatos hiba után Phoenix elszabadult, így az akkori kor rendőreinek nem volt más választásuk, mint Spartant is visszahozni, hogy az ódivatú bűnözőt, egy ódivatú zsaruval állítsák meg…

Van az a szint, amikor már kurvára nem érdekli az embert, hogy a film, milyen logikai hibáktól hemzseg, vagy milyen idétlen színészi teljesítményeket vonultat fel, illetve az is mellékes ilyenkor, hogy Rob Schneider is odatolja a képét néhány jelenben, hiszen olyan egysorosokat puffogtatnak Stallonéék, amiket a mai napig felemlegetnek az emberek. Nincs olyan pillanata a filmnek, ami ne vált volna mára már klasszikussá, és ne csapnánk oda Stallone vagy Snipes neve mellé. Ezek a filmek nem a tökéletességükkel maradtak fent a köztudatban, hanem amiatt, hogy szabad teret adtak a dialógusoknak és a főhősöknek. Mellékkarakterek? Történet? Kit érdekel, amikor Stallone és Snipes folyamatosan osztják egymást, méghozzá fergetegesen. Sajna akkoriban a két legnagyobb sztár, Stallone és Arnold nem kerültek együtt a filmvászonra, de azért így sem lehetünk szomorúak, hiszen Snipes is nagy névnek számított a 90-es években, mi több az egyik legnagyobb akciósztár volt. Tehát okos húzás volt Pengét betenni főgonosznak, aki ráadásul lubickolt a szerepében.

A pusztító nem csak az akciók terén jeleskedik, és nem csak a két vadállatot teszi középpontba, hanem a humort is, mely a bemutatott jövőképből származott. Nincs cigi, nincs sózott étel, és még a WC papírt sem használják… helyette valami tengeri kagyló van, aminek a használati szabálya a mai napig ismeretlen. De azért szarni lehet, ha már Stallon úgyis rákérdezett! Egy olyan jövőbe csöppent John Spartan, ahol nincsenek fegyverek, nincsenek kiképzett rendőrök, és még a csúnya beszédet is büntetik. A szexet már meg se merem említeni, mert valamilyen szinten az is tiltott volt. Ezek az idétlen jövőbeli szabályok elképesztően jó humorforrásnak bizonyultak, és ennek hatására, az akkor még alig néhány éve színészkedő Sandra Bullock is odatehette magát.

A pusztító egy megunhatatlan klasszikus a 90-es évekből, mely érthető módon vált sokak kedvencévé, és egy olyan korból származott, ahol igenis dicsérni lehetett a B filmeket, mert olyan lendülettel, és olyan erővel itatták át őket, ami által végtelenül szórakoztatóvá tudtak válni. Valószínűleg néhány év múlva ezt a filmet is eléri a remake hullám, és kapunk majd egy humortól mentes, komoly és sötét Pusztító filmet, ami bár jól muzsikálhat majd a saját stílusában, de mindig is az 1993-as Demolition Man lesz az igazi! Na, Jólét! 8,5/10

Rob Cohen remélem soha többet nem rendez filmet, mert egyszerűen nem ért hozzá. Egyetlen egyszer esett meg vele az, hogy amibe belefogott az arannyá változott, méghozzá 2001-ben, amikor megrendezte az első Halálos Iramban filmet. Se előtte, se utána nem volt semmi értékelhető alkotása. 2008-ban ráadásul teljesen tönkretett egy ezredfordulós sikertörténetet, a Múmiát. Stephen Sommers családi kalandfilmje megérdemelte a sikereket anno, de Cohen alkotás nem, és még így is jövedelmező volt.

A Sárkánycsászár egykor Kína rettegett uralkodója volt. Nem elégedett meg azzal, hogy minden sereget legyőzött, mert ő a halál felett is uralkodni szeretett volna. Egy varázslónő segítségével akarta elnyerni a hőn áhított jutalmát, de látva az uralkodóban lévő gonoszt, a varázslónő megátkozta a Császárt az egész seregével együtt. Az agyagkatonák örök álomba merültek, és várták, hogy egyszer majd visszatérhessenek, hogy meghódítsák a világot. A 20. században Alex O'Connell rátalált a sírra…

Nem is tudom, hol kezdjem… ha a film forgatókönyvét szeretném követni, akkor most újra írni kéne az első két részről, mert igazából Fraserék folyamatosan csak a múlton rágódtak, abból táplálkoztak, és unott fejjel, fáradtan vetették bele magukat az új kalandba, illetve családi drámában, ami ráadásul nem is volt igazán kalandos, legalábbis nem tudták olyan jól érezni magukat, mint korábban. Rob Cohen tulajdonképpen nem is egy új filmet alkotott, mert bármi történt a filmjében, azt követte egy múlt idézés, egy „Utálom a múmiákat” szöveg, egy ismételt Jonathan poén, egy újabb „Utálom a múmiákat” szöveg, stb. De oké, rendben. Elfogadom, hogy nem tartozik a legnagyobb rendezők közé, de könyörgöm, nem látta az első két részt? (ez igaz az írókra is) Legalább hangulatban próbálta volna megidézni azokat, de még azt sem. A poénok sem voltak ütősek, és a színészek közül is csak Brendan Fraser volt az, aki próbált valamit hozzátenni az egészhez. Emellett azt is sajnáltam, hogy Rachel Weisz nem tért vissza, mert azért valljuk be elég jó kis párost alkottak Fraserrel.

145 milliós költségvetés és nulla fantázia, valahogy így lehetne röviden összefoglalni az egész alkotást. Emellett a főgonosz Jet Li se volt semmi extra Császárként, hiszen a jeleneteinek 90%-ban csak egy CGI Li-t láthattunk. Tehát valahogy semmi nem akart összeállni, ráadásul még a Yetik is tovább erősítették bennem azt az érzést, hogy ez kínos. Egy totális csőd lett az egész film, aminél egyedül az ókori látványvilágot lehet kiemelni.

Összességében tehát egy nagyon gyenge zárást kapott a trilógia, mely a rendező leváltása és Rachel Weisz hiánya miatt már alapból halálra volt ítélve. Kár érte, mert én imádtam az első két részt, de ebben semmi szerethetőség nem volt. Erre már nem lehetett úgy tekinteni, hogy egy fantasztikus családi kalandfilm, ütős poénokkal, lazasággal, és némi horror beütéssel. 4/10

Két évvel az első rész után ismételten feltámasztotta nekünk Imhotep főpapot Stephen Sommers rendező, aki ezúttal megpróbált még nagyobb sebességi fokozatba kapcsolni, és sikerült is neki. Itt már nem csak Imhoteppel, hanem az idővel, a fénnyel, és magával a Skorpiókirállyal is fel kellett vennie a versenyt Rick O’Connellnek, mindezt természetesen izgalmas kalandok közepette, ahol újfent megcsodálhattunk ókori egyiptomi rejtekhelyeket, látványosságokat, múmiákat, és más egyéb halálból feltámadt lényt.

1933-ban, tíz évvel a nagy egyiptomi kaland után már Rick és Evy boldog házasságban élnek, ráadásul született egy gyerekük is, Alex. Mikor már mindenki kezdte elfelejteni a múltat, akkor tért vissza Imhotep a halálból, hogy újra megpróbálja megszerezni az örök életet. Azonban a főpap nem lehet egyeduralkodó mindaddig, amíg a Skorpiókirály él, így őt is le kell győznie, ám ehhez van egy-két szava Ricknek és csapatának is…

Sommers képes volt arra, hogy a folytatást úgy alkossa meg, hogy az ne essen bele abba a kategóriába, amikor már a túlzások miatt kényelmetlenül érezzük magunkat, és nem tudunk megülni a hátsónkon a játékidő alatt. A Múmia visszatérben egy percre sem lassítottak a karakterek, emiatt egy eszeveszett tempójú filmet láthattunk. Tény, hogy emiatt vannak olyan pillanatok, amik hihetetlennek tűnnek, (nyilván az egész múmia story az, de értitek), sablonosak, és megmosolyogtatóak. Épp ezért súrolja az egész folytatás, azt a bizonyos felső határt, amit ha átlépett volna, akkor olyan sorsra jutott volna, mint Ahm Sher-ben a piramis.

De nem így lett. A Múmia visszatér folytatja azt a lazaságot, megteremti azt a családi légkört, amit már az első részben is tapasztalhattunk. Objektív szemmel hiába hibás az alkotás, amikor leülve a film elé azt vesszük észre, hogy szórakozunk, mosolygunk, és örülünk Jonathan hülyeségeinek. Igazság szerint John Hannah karaktere rosszabb, mint egy hisztis nő, de mégis szeretjük. Elképesztően fontos szereplője a filmnek, pedig nem ő van a középpontban. Na, már most a filmben a poénok új szintre emelkedtek (köszönhetően a Jonathan, Alex kettősnek), amik miatt, ezt a részt már tényleg csak azoknak ajánlom, akiknek tetszett az első, mert néhol már átestek a komédiába is. Ennek voltak előnyei és hátrányai is. Előnyei azért, mert többször röhöghettünk fel. Hátránya viszont azért volt, mert az összképet tekintve, még azt a kis horrorisztikus hatást is kiölték a filmből, amit tapasztalhattunk az elsőben. Imhotep itt már nem volt félelmetes, sőt a végén egy sima átlagos emberi rosszfiú képét testesítette meg. Kár volt ezért, mert végeredményben, így elmaradt az első résztől.

A Múmia visszatér tehát még mindig jó, de hiába a magasabb tempó, amikor végeredményben nem tudták felülmúlni az előzőt. Mindenesetre én még mindig imádom, és még mindig tudok izgulni a fordulatokon, és a visszafogott drámai jeleneteken, így összességében elégedett vagyok, pláne, hogy Anubisz serege felfedte magát, és kinézetileg nagyon ütősek voltak. Csúcs azaz ókori Egyiptom. 8/10

Rengeteg gyerek, köztük én is rajongtam az ókori Egyiptomért. Általános iskolás koromban folyamatosan a hieroglifák után olvastam a könyvtárban, illetve megannyi képes könyvet vettem ki, hogy többet tudjak meg arról a birodalomról. Mi az a mumifikálás, kik voltak azok a fáraók, és kik építtették a piramisokat. Röviden és tömören, csodáltam azt a kort. A 2000-es évek elején ráadásul a TV-ben is láthattam egy filmet, mely pont az ókori Egyiptom titkait célozta meg, és ami nem más volt, mint a Múmia. Stephen Sommers filmje a mai napig az egyik kedvenc kalandfilmem.

Imhotep főpap és a fáraó szeretője között tiltott szerelem alakult ki. A bűnükért halálra ítélték őket. Imhotep a legrosszabb halált nyerte el, és a múmiája 3000 évig feküdt Hamunaptra elveszett városában. A 20. század elején azonban egy kalandorokból álló csapat rátalált az ősi sírra. Akaratukon kívül kiszabadították és felélesztették a halott testet, aminek aztán egyetlen célja maradt, hogy visszakapja kedvesét.  Közben természetesen, aki az útjába mert állni, arra halált hozott. Egyedül csak Rick O'Connell és csapata volt képes szembeszállni a múmiával...

Első ránézésre azt lehetne mondani, hogy a film egy Indiana Jones másolat, csak éppen itt egy múmiával harcolnak, és csapatban. Ebben van is valami, de ha jobban megnézzük, akkor csak nagy vonalakban igaz az Indis hasonlat. A Múmia egyik legfőbb erénye, hogy poénosabbra veszi a figurát, és próbál egyedi lenni, és nem utánozni Spielberg klasszikusát. Tény, hogy abban is rengeteg viccet sütöttek el, de itt valahogy mégis más lett az összkép. A Múmiát eredetileg horrorfilmnek szánták, és azt szerették volna, hogy a Boris Karloffos Universal klasszikust idézze, de végül egy családi kalandfilm kerekedett ki belőle, amit én bevallok őszintén nem is bánok. Bár szerettem az 1932-es kiadást is, de jobb így, hogy ez a Múmia más akart lenni.

A főszerepre eredetileg olyan nevek pályáztak, mint Tom Cruise vagy Brad Pitt, de a rendezőnek más elképzelése volt. Ő mást akart, így esett a választás Brendan Fraserre, akinek ez a mai napig a legjobb és leghíresebb szerepe. Nem egy nagy színész ugyan, de Rick O'Connell szerepében parádézott, és ezt már senki nem veheti el tőle. Az 1999-es Múmia legnagyobb pozitívuma, hogy nem egy karakterre, és nem két karakterre helyezi a hangsúlyt, hanem teret ad a kisebb szerepekben feltűnő színészeknek is, gondoljunk csak Benire, Jonathanra, vagy Ardeth Bayre. Olyan figurák ők, akik O'Connell, Evy, és Imhotep mellett meg tudják színezni az alkotást, és ez azért ritka. Ritka, amikor egy filmből több embert is ki lehet emelni pozitív értelemben, pláne, ha nem „világbajnok” névsorból áll a színészi gárda.

A Múmia sosem lesz a legnagyobbak között emlegetve, de a film klasszikussá válását nem lehet vitatni. Egy olyan családi produkcióról beszélünk, ami kiállta az idő próbáját – ami bár még nem volt olyan sok – és a mai napig kegyetlenül szórakoztató. Lendületes, vicces, néhol horrorisztikus, de végtelenül hangulatos alkotás, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Tizedjére is remek. 8,5/10

ui: Ha szkarabeusz bogarakkal találkoztok, akkor fussatok, amerre láttok!!!

A tavalyi év során megpróbáltam jobban elmélyülni a DC Comics zseniális képregényvilágában, épp ezért kaptam az alkalmon és elkezdtem nézni a Zöld Íjász sorozatot. Nem vártam túl nagy dolgokat, mivel a karaktert nem ismertem, a sorozatok pedig nem az én világom. Ehhez képes már az első rész első perce, vagyis az intro megfogott, mi több rajongóvá tett. A sorozatot gyorsan beírtam a kedvencek közé és látva a széria egyre jobban teljesítő részeit, és a történetben egyre fokozódó feszültséget, nem tudtam abbahagyni. Végül az első évadot egy „ez remek volt” kijelentéssel zártam. De, ami ez után jött, az minden képzeletemet felülmúlta, kis túlzással persze.

Egy kissé talán elfogult vagyok a DC Comics filmekkel/sorozatokkal, de ez legyen már az én bajom. Mivel én is csak egy mezei néző vagyok, így valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ennyire rajong értük, úgyhogy a következő sorokban lesz némi túlzás, lesz némi hype, de próbálok egy kis objektivitást is belecsempészni.

Szeretném leszögezni, hogy egy évadértékelőről van most szó, ami SPOILERES lesz azoknak, akik még nem látták a teljes 2. évadot, illetve, akik nem fejezték be az elsőt!

A Monsters felütése klasszikus sci-fit ígér. Kellemes, de némileg vészjósló zenére kiíródik a szöveg, mely felvázolja az alaphelyzetet, miszerint hat évvel ezelőtt idegen életformát fedezett fel a NASA a naprendszerünkben, ám a felkutatására indított űrszonda a visszatéréskor felrobbant Mexikó felett. A területen aztán megtelepedtek az idegen lények, és létrejött egy lezárt zóna, a Zóna. A párhuzamot Tarkovszkij legismertebb művével gondolom említenem se kéne, de azért most megteszem. A Monsters címe klasszikus szörnyfilmet ígér, és még a lendületes, akciódús nyitó képsorok is arra engednek következtetni, hogy ezt megkapjuk.

A Monsters írója, rendezője, és még a speciális effektusaiért is felelős személy egyben, név szerint Gareth Edwards viszont nyíl egyenesen szembe megy a megszokásból adódó nézői elvárásokkal, mely számomra alapvetően szimpatikus hozzáállás. Az már más kérdés, hogy ez a konvenciókkal való szakítás mennyire sül el jól. A film bemutatása után kapott hideget-meleget, totálisan megosztotta a közönséget, ami nem is csoda. A probléma ugye leginkább az imént felvázolt nézői elvárásokból adódik, de nem kizárólag azokból. Kár lenne szépíteni, a Monsters zsáneridegen módon, meglehetősen eseménytelen film, kvázi unalmas. Ugyanakkor ha teljesen független szerzői filmként tekintünk rá, mint ahogy az is, akkor el kell ismernünk, hogy a koncepciója remek, és ha ilyen közegben vizsgáljuk működik is. Kicsit olyan az egész, mintha Richard Linklater rendezett volna romatikus filmet szörnyekkel. A film ugyanis a legkevésbé sem a lényekről, és a fertőzött területről szól, hanem a két főszereplőről, akik egy kellemetlen incidens folytán kénytelenek átkelni a zónán, és ez alatt gyengéd érzelmek kezdenek szövődni közöttük. Egyikőjük fotós, akinek az a dolga, hogy lencsevégre kapja a szörnyeket, illetve dokumentálja, ami történik a zónában és a környékén. Legjobban a halott gyerekes fotókért fizetnek, mint ahogy arra fény derül egy cinikus párbeszéd során. Most azonban a fotózáson kívül más feladata is van, vissza kell juttatnia a megbízója lányát Amerikába. A két színész között működik a kémia, ahogy azt mondani szokás, és – eleinte legalábbis - csak finom gesztusok árulkodnak érzelmeikről, illetve a lány őrlődéséről. Azt pedig senki se gondolja, hogy valami sablonos, nyálas, csókkal és öleléssel végződő finálét kap majd, mert nem fog. Sőt, a befejezés egyenesen arcon csap, és még talán arra is rávesz, hogy még egyszer nekiveselkedj a filmnek, még akkor is, ha annyira nem is tetszett az utolsó jelenet előtti cirka másfél óra.

A lezárás amúgy a maga nemében gyönyörű, és ekkor körvonalazódik ki végérvényesen a talán elcsépelt, de sajnos helytálló üzenet, miszerint nem is a szörnyek a szörnyek, hanem mi magunk. Az ekkor látható szörnyromantika amúgy az új Godzilla egyik jelenetében is visszaköszön, érdemes figyelni.

Összességében tehát nem rossz film ez, ha az lenne eleve nem Gareth Edwardsra bízták volna a Godzillát, legalábbis remélem, hogy ennyi következetesség még van az álomgyári szakemberekben. Szokatlannak már inkább nevezhetjük, de egy valamirevaló filmbarátnál ez ugyebár inkább előny. Egy próbát mindenképp megér.