Néhány hete még a nézők és a kritikusok is éltették az új Amerika kapitány filmet. Steve Rogers kalandja minden eddiginél ütősebb volt, és végre kijelenthettük, hogy méltó feldolgozást kapott a Marvel, egyik legtöbbször megfilmesített hőse. Azonban nem mindig virágzott, sőt… néha kegyetlenül le tudták rombolni a hős renoméját. A 90-es években Albert Pyun próbálta meg a vászonra álmodni a kék ruhás pajzsos figurát, ám belebukott, méghozzá nem is kicsit.

A történetről csupán annyit, hogy Red Skull olasz volt… igen olasz… A lényeg az, hogy Vörös Koponya gonosz, és utálja Amerika kapitányt. A II. világháború idején a Fehér Ház ellen indít rakétatámadást, amit a Kapitánynak sikerül megakadályoznia, ám fél évszázadra a jégbe fagy Alaszka havas vidékén. A 90-es években szabadul ki, és próbálja meg utolérni magát, de sajnos rá kell döbbennie, hogy Vörös Koponya még mindig él és gonoszabb, mint valaha…

Adott egy remek hős, és adott egy évforduló. Na vajon sikerül méltó módon megünnepelni Amerika kapitány 50. évfordulóját? Természetesen nem, sőt annyira nem, hogy még a mozikba sem jutott el a film, mert a tesztvetítések során nagyon lehurrogták Pyun alkotását, amit a látottak után meg is tudok érteni. Nem az a fő gond a filmmel, hogy nincs a történet jól megírva, még az sem akkora probléma, hogy az operatőr gyenge produkcióval rukkolt elő. Ezt még igenis le lehetett nyelni, de azt, hogy nem volt egy épkézláb dialógus a filmben, valamint Rogers és a csaja a „legszebb” szappanoperákat idézték a jeleneteikkel, na azt már nem. Néha már vártam, hogy kis rózsaszín szívecskék jelenjenek meg a fejük felett.

Igazság szerint a főhőssel nem is volt nagy gond. Matt Salinger egészen jól alakította Rogerst, és rajta látszódott, hogy megpróbálja komolyan venni a komolyan vehetetlent. Mindezt tette egy olyan ruhában, amit szerintem valamilyen kis farsangi kölcsönzőből béreltek ki, úgyhogy kijelenthető, hogy nem volt könnyű dolga. Emellett feltűntek még olyan nevek is, mint Ned Beatty vagy Ronny Cox, tehát azért voltak pozitív jelek is a filmben, de összességében elenyésző volt.

A 1990-es Amerika kapitány egy totális csőd lett végül, ami azért is lehetett nagyon fájó akkoriban, mert nem volt se előtte, se utána egy jó darabig értékelhető Kapitányos film, így a rajongóknak maradtak a képregények. Tehát csak nagyon nagy hardcore rajongóknak ajánlom a filmet, mert amúgy mindenki kerülje el jó messzire. 3,5/10

Godzilla, eredeti nevén Gojira, a szörnyek királya, aki immár kerek hatvan éve rombolja a felhőkarcolókat és lapítja szét az autókat, mintha csak sörösdobozok volnának, visszatért a mozivászonra, a visszatérés pedig szerencsére minden mozibolond kedvenc prehisztorikus gyíkjának titulusához méltóra sikerült. Jelen sorok írója még pelenkásnál alig nagyobb korában találkozott első ízben a nagy G-vel, valamelyik osztrák vagy német csatornán, ahol később aztán több kalandját is tátott szájjal izgulhatta végig. Hogy ezek pontosan melyikek is voltak, azt ne kérdezzétek, hiszen a Godzilla filmek száma már akkor is közel járhatott a húszhoz. Gyerekfejjel pedig először fel se tűnt hogy ezeknek a filmeknek az effektjei kis túlzással kartonpapírral és némi technocollal vannak kivitelezve, egy dolog számított, a hatalmas és alapvetően jóságos szörny, na meg a néha még nála is nagyobb, rém változatos ellenfelek. ’98-ban aztán még nagyobbra tátott szájjal néztem végig az amerikanizált Godzilla városátrendezési projektjét, aztán azóta felnőttem, és közben sikerült megtekintenem az 1954-es eredetit is, mely azért némileg átértékeltette a gyermekkori benyomásokat.

Örültem, hogy a film első előzetesei és az elhintett hírek végre, hatvan év után ismét egy komolyabb, komorabb hangvételű filmet ígértek, hiszen az eredeti is az, de még mennyire. A rendező, Gareth Edwards neve is jó jel volt. Az úriember rendezte a 2010-es Monsters című, mondjuk így óriásszörnyes kamaradarabot, mely bár eléggé megosztotta a közönséget, annyi vitathatatlanul kiderült belőle, hogy Edwards a karakterközpontúság és a realista ábrázolásmód híve. Már amennyire ezt a műfaj korlátai engedik.

Még jobban örültem aztán pár órával ezelőtt, amikor a moziszékbe süppedve kiderült, hogy az előzetesek ezúttal végre-valahára nem vezettek félre, és az új Godzillától tényleg azt kaptam, amit ígértek. Ismét tátott szájú kisgyereknek érezhettem magam.

Látszik persze hogy ez már egy hollywoodi blockbuster, többnyire a megszokott sablonokból építkezik, a befejezés is kicsit gejl, ahogy az lenni szokott – bár meg kell jegyezni, hogy hasonló, mint a régi filmekéi, kivéve az elsőt, mely viszont a filmtörténelem egyik legnihilistább befejezésével bír. Vannak viszont azért a hasonló volumenű filmektől nem megszokott, drámai megoldások is, valamint, ami nagyon fontos, jól megírt karakterek, akikért lehet izgulni, és nem csak azért vannak, hogy legyen valaki, aki rohan a szörnyek, meg az aláhulló törmelék elől. Apropó szörnyek. Belőlük több is van, mint ahogy az már a trailerekből is kiderült. A szuperhüllő ellenfelei a két MUTO, akik egyszerre emlékeztetnek a Monstersben látható lényekre, illetve Mothrára, a pillangóra, aki több régi Godzilla filmben is feltűnt. A hasonlóság nyilván nem véletlen, még a nevük is összecseng.

A történetben ismét nagy szerepet kap a radioaktív sugárzás, és az atomfegyverektől való félelem, Hiroshima tragédiája is előkerül, illetve a sors iróniája, hogy a hatvanadik évfordulóra ismét lett aktuális és ideillő probléma, amit ügyesen beleillesztettek a filmbe. Földrengés, cunami, Fukushima, többet nem is kell mondanom. A lények idevágó táplálkozási szokásai mondjuk elég megmosolyogtatók, ugyanakkor magyarázatot adnak arra, hogy ekkora teremtmények egyáltalán hogyan maradhatnak életben.

A látvány és a hangeffektek – mert ha Godzilláról van szó ez is nagyon lényeges – lenyűgözők. Azon túl, hogy az effektek nagyon rendben vannak, többnyire olyan beállításokat, és nézőpontokat használnak, melyek jól érzékeltetik, hogy a szörnyek milyen hatalmasak és mekkora pusztításra képesek. A film amúgy nem fimomkodik, ugyan explicit erőszak nem igen van, de nem is steril, emberek nélküli épületrombolásokkal operál, hanem megmutatja, hogy ahol összedől egy épület, ott bizony vannak áldozatok is.

Godzillának jól áll tehát a kor és az új évezred egyik legjobb látványfilmjével ünnepli 60-ik szülinapját.

1998-ban Roland Emmerich kezei alatt létrejött az első amerikai Godzilla film, mely bár pénzügyileg hatalmasat szakított, de kritikailag kegyetlenül megbukott. Emmerich a 90-es években kiskirálynak érezhette magát, és a Függetlenség napja sikere után nem is lehetett kérdés, hogy kinek kell megrendeznie ezt a filmet. Ami mára már tényként kezelhető, hogy szeret nagyban gondolkodni, és ezt ebben a filmben ki is maxolta.

A francia titkosszolgálat egy polinéziai szigeten atomrobbantást hajtott végre, melynek hatására a környék állatvilágában mutáció következett be. Az egyik ilyen kifejlett állat gigantikusra nőtt, és egyenesen New York felé vette az irányt, ahol megpróbált élelmet, és búvóhelyet találni. Természetesen a hadsereg nem nézte jó szemmel, hogy Godzilla romba döntötte a várost, így kénytelenek voltak szembeszállni az óriási szörnyeteggel…

Nem létezik olyan, hogy egy nem amerikaiak által gyártott sikerfilm ne legyen feldolgozva Hollywoodban. A közelmúltból elég csak a Tetovált lányra gondolni vagy a közelgő The Raid filmre. Godzilla esetében sem volt ez másképp, bár az első megjelenése után elég sok időnek kellett eltelnie, hogy elkészüljön az amerikai produkció, de végül ez is megtörtént. Az ötlet már a 80-as években megvolt, de a költségvetési hercehurcák és a lejárt jogok miatt végül egyik stúdió sem tudott belefogni. Egészen a 90-es évekig eltolódtak a dolgok, amikor is a TriStar Pictures megvette a Godzilla jogokat, ám a Toho azzal a feltétellel ment bele az üzletbe, hogy a filmnek hűnek kell maradnia az eredeti történethez. Ez rendben is volt, ám a magas költségvetések miatt ismét kudarcba fulladt a projekt. A Függetlenség napja sikere után Roland Emmerich kezébe került a rendezés joga, aki végül szart az egész „hűnek kell maradni a régihez” dologra, és a saját elképzelése szerint próbálta meg leforgatni a filmet. Az ötlet miatt nem szóltak be neki, így bele is fogott.

Megmondom őszintén én szeretem ezt a filmet a hibái ellenére is. Tény, hogy rengeteg butaság van benne, de hozzá tartozott a gyermekkoromhoz, és emiatt nem tudok rossz szemmel ránézni, de azért az újrázás után rá kellett jönnöm, hogy ha a nosztalgiaérzést leszámítom, akkor itt nagy bajok vannak. A film egy igazi cukormázas hollywoodi csoda, mely annyira pihentnek nézi az embert, hogy bármit bevet annak érdekében, hogy egy pillanatra se kezdjen el forog az a fogaskerék a fejünkben. Emellett az a tény, hogy Matthew Broderick a főhős a filmben, hát… inkább egyen meg Godzilla, minthogy ő benne bízzak. Ám, ha az összképet nézem, akkor érthető az ő kiválasztása a főszerepre. Ahogy a filmben is mondják aranyos… igen, ilyen kis esetlen, stréber kisgyerek képét formálja meg, ami pont tökéletes egy családi akció, katasztrófa, sci-fi, romantikus meg mit tudom én milyen műfajú filmbe. De nem csak őt kell elővenni, mert igazából az összes karakter a polgármestertől kezdve egészen a katonákig elképesztően bugyuták. Természetesen ez nem főként a színészek hibája, hanem a rosszul megírt forgatókönyvé, illetve a rendezőé, aki meg volt elégedve a látottakkal. Ja, hát valamilyen szinten azzal én is meg voltam elégedve, mert látványos volt, szép volt, és nagy volt. Egy nagy marhaság, de annak szórakoztató.

A 1998-as Godzillát nagy valószínűséggel feledtetni fogja az idei újragondolás, ám nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy ez a film sok-sok éven át szerepelt a tévék képernyőjén és szórakoztatta a nagyérdeműt. Néhol ugyan vicces, néhol egészen drámai, de ez csak addig működik, amíg nem jön egy jobb, egy nagyobb produkció, ami semmissé teszi ezt, az amúgy feledhető filmet. Még mindig tudtam élvezni, de már nem annyira, mint régen. 6/10

ui: Mielőtt Emmerich megrendezte a filmet, valószínűleg reggeltől estig a Jurassic Parkot nézte, mert elképesztően sokat lopott onnan. 

A 90-es évek elején a Midway cég hatalmasat robbantott, amikor árkád automatákra kifejlesztette a Mortal Kombat nevezetű véresen brutális verekedős játékot. Az akkori egyeduralkodó (?) Street Fighter méltó ellenfélre talált. Az évek során a játéktermi gépek mellett a konzolokon és a pc-ken is megjelent az MK, ami a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Egy ekkora sikertörténet egyértelmű, hogy filmvászonra is fel fog kerülni előbb vagy utóbb, és ez meg is történt 1995-ben.

Kilenc generáció óta egy kegyetlen mágus gyakorolja a hatalmat az emberiség felett. Amennyiben tizedszer is sikerül megnyernie a Mortal Kombat versenysorozatot, akkor a világ a kipusztulás szélére sodródik, és a Gonosz fog uralkodni. Ezt meg kell akadályozni. Itt jön a képbe Raiden és „csapata”, akik néhány bölcs szó után összeállnak, hogy együttes erővel pusztítsák el Shang Tsung-ot…

Még anno a sárga kazettás nintendo korában kezdtem el játszani a Mortal Kombat 3. részével (még meg is van :P ), és már akkor elkapott az MK hangulata. Liu Kang volt akkoriban a kedvencem, ám ez a pc-s Mortal Kombat 4-ben megváltozott, mert akkor már Sub-Zero és Scorpion lett a nagy ász. Sajna azaz időszak eltelt, és közben a Mortal Kombat iránti rajongásom is alábbhagyott, de olykor-olykor még beugrott néhány remek nosztalgikus pillanat, és ebben nagyban közrejátszott a játék alapján készült film is, melyet a jó öreg Paul W.S. Anderson rendezett meg az 1995-ös évben.

Igazság szerint kurva nehéz erről a játékról jó filmet csinálni, és igen… Paul Andersonnak sem sikerült, ám mégis klasszikussá avanzsált a filmje, holott a minősége katasztrofális. Egy játéktermi 2D-s verekedős játékról van szó ugyebár, aminek egy célja van, hogy minél jobban elverd az ellenfeledet. Na, akkor ebből mégis hogyan kéne készíteni egy egész estés filmet, aminek természetesen van története, vannak karakterei, akiket ráadásul illene feltölteni némi érzelemmel, beszéddel, stb. A forgatókönyvírás Kevin Droney feladata volt, aki az első menetben akkor K.O.-t kapott, hogy többé nem tudott felállni, és ez a végeredményen is látszódott. Bár, a film a kegyetlenül rossz, és a zseniális titulust is magáénak tudhatja, de igazából egyik jelzőt sem lehet 100%-osan ráaggatni.

Egy olyan filmről beszélünk, amiben a népszerű karakterek egy fikarcnyit sem képesek fejlődni, és a film végén is ugyanazt tolják, mint az elején. Egy láthatatlan madzagon húzzák őket, de mindezt nagyon látványosan. Emellett a verekedések koreográfiája pont annyira fantáziadús, mint egy üres papírlap, de mit számít ez, amikor felcsendül a legendás Mortal Kombat zene, ami feledtet minden hibát, és olyan szintre emeli az alkotást, ahová csak nagyon kevés film képes felkerülni. Azokban a percekben egyszerűen zseniális a film, de természetesen gyorsan visszacsöppenünk a gumi Goro általi világba, amiben hiába néznek ki Sub-Zero trükkjei kegyetlenül jól, amikor a karakter – Scorpionnal együtt – semmit nem ér. Mondjuk a nagy Goro se sok vizet zavar azon kívül, hogy folyton ordít, és legyőz egy mezei bunyóst. Christopher Lambert Raiden-e nagyon bölcs, de a tanításait egy alsó tagozatos diák is át tudná adni a Liu Kang, Johnny Cage, Sonya Blade hármasnak. No, mindegy… Cary-Hiroyuki Tagawa azért hatásos, és vicces is egyben, de azért jó Shang Tsung volt.

A Mortal Kombat tehát összességében nagyon rossz film, de mégis képes átadni a játék hangulatát, így a rajongóknak mindenképpen ajánlott. Paul W.S. Anderson bár első ránézésre nem alkotott maradandót, de azért én megajánlok neki egy ˝Minden idők egyik legjobb ZS-kategóriás filmje„ díjat, amit azért valljuk be, meg is érdemel. 6/10

Az utolsó léghajlító, a Scooby-Doo, és a Bolondos Dallamok után egy teljesen új világba csöppent bele rendezőként Ethan Spaulding. Vászonra vitte Batman fiát, Damient. Mindig hatalmas érdeklődéssel figyelem, hogy a Warner milyen terveket dob fel a netre a közelgő DC adaptációikkal kapcsolatban. Látva az elmúlt évek terméseit, aggodalomra nincs okom, hiszen mindig le tudtak nyűgözni a rajzfilmjeikkel. Némelyikkel nagyon, némelyikkel kevésbé, de sosem csalódtam. Most sem volt ez másképpen, bár…

Batman éppen Gyilkos Krokkal harcol, amikor a semmiből feltűnik Talia al Ghul. A nő elmeséli, hogy az Árnyak Ligáját megtámadta Slade Wilson, és Ra’s al Ghul életét vesztette. Ez még nem is lenne Batman számára olyan nagy hír, hiszen Ra’s nem éppen a puszi pajtása, de amikor Talia tudatja Batmannel, hogy van egy fia, akkor minden megváltozik. Damien Batman nyakán marad, hiszen csak így lehet biztonságban, de sajna a fiút fűti a bosszúvágy, így nagyon nehéz kordában tartani…

A Batman fia egy alapvetően érdekes történet, de a kivitelezés nem éppen a legjobb, bár talán ennyi volt benne, és nem több. A legnagyobb gond általában a DC rajzfilmekkel, hogy rövidek. Ettől függetlenül lehetnek fantasztikusak vagy rosszak is, de a játékidő rövidségét mindig meg lehet említeni. 70 perc alatt nem lehet kibontani egy teljes történetet, és nem lehet komplexen bemutatni azt. Spaulding ráadásul nem is kockáztatott. A film története lineáris, azaz nulla fordulattal találkozhatunk benne. A karakterek szintén nem lettek túlbonyolítva, ami miatt az összes egysíkú lett, igen még Batman is. Slade bármennyire is közkedvelt karakter lett a Zöld Íjásznak hála, itt sajnos eléggé takaréklángon mozgott. Talán, ha nem Thomas Gibson adja a hangját Deathstrokehoz, hanem Manu Bennett, akkor komolyabban lehetett volna venni a figurát. Damien ugyan felkavarta Batman szürke hétköznapjait, de maga a karakter, egy rendkívül idegesítő, elkényeztetett gyerek személyét eleveníti meg, akinek kijárna egy jó nagy pofon. Batman meg egy kicsit lehetett volna érzelmesebb is. No, de Alfred helyre tette a dolgokat és az angol humorával vitt egy kis életet az alkotásba.

De, hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, illik megemlíteni az akciókat, melyek szépen lettek kidolgozva, ráadásul nem is fogták vissza magukat a rajzolók, mert folyt egy kis vér itt-ott. Emellett nem lehet panaszunk a rajzolásra sem, illetve a megteremtett hangulatra.

Összességében a Batman fia nem lett egy rossz DC rajzfilm, de láttunk már jobbakat is nála. Batman rajongóknak mindenképpen illik megnézni, de azért tudjuk a helyén is kezelni. Kissé összecsapott lett a végeredmény. 6,5/10

John Woo elcseszte, J.J. Abrams kijavította, majd jött az animációs filmrendező Brad Bird és mindenkit meglepett, mert a Mission Impossible-t pofátlan eleganciával a magasba emelte. Gondolhatnánk, hogy egy franchise 4. része már nem tud meglepetést okozni, de itt mégis megkaptuk. Tom Cruise nem egy újabb rókabőrt próbált lehúzni a kedvenc szériájáról, hanem újult erővel csapott bele a kémjátszmába, és vette fel a kesztyűt az ellenséggel. Az M:I széria 15. évfordulója alkalmából megkaptuk minden idők legjobb Mission Impossible filmjét!

Terrorakció elkövetésével vádolják Ethan Hunt ügynököt, és a nyakába akarják varrni a Kreml felrobbantását. Az elnök elrendeli a Fantom protokollt, mely azt eredményezi, hogy Ethan Hunt és csapata megszűnik létezi. A világ ellenségei lettek, és ha valami történik, akkor ők lesznek az elkövetők. Támogatás nélkül kell felvenniük a versenyt az idővel és az igazi terroristákkal…

Miután Abrams modernizálta a szériát, jött Bird és egy kicsit még foltozott rajta. Az akciókat, a vicceket, és magát a történetet is letisztulttá varázsolta, valamint nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy egy budapesti jelenettel indította az egész filmet. Bird tényleg nagyon jó munkát végzett, mert a játékidő egésze alatt együtt lélegezünk Hunt csapatával, és szurkolunk nekik, hogy minden jól menjen. Az akciók kidolgozottak, a feszültség az egekbe szökik, és a tét óriási. De sajnos van egy óriási hibája a filmnek, mégpedig az, hogy nincs főgonosz. Pontosabban van, csak annyira semmilyen, hogy 5 perccel a film után már azt sem tudjuk, hogy kicsoda volt. Ha Birdék tudtak volna egy Philip Seymour Hoffman szintű gonoszt találni, azaz átemelni egy olyan kaliberűt, amilyet a 3. részben láthattunk, akkor mondhatni hibátlan lett volna a produkció, és talán az utóbbi évek legjobb akciófilmjét is elhozhatta volna nekünk a direktor úr. Így sem panaszkodhat, csak…

A Fantom protokollban nem csak a történet volt fontos, hanem a karakterek is, és bizony Birdék ezt is megcsinálták. Tom Cruise emberibb lett, mondhatni félt néhány feladattól, azaz nem viselkedett Ramboként. Simon Pegg visszahozatala pedig felüdülésként hatott a komoly akciók közepette, hiszen ő volt az, aki szállította a visszafogott, de annál ütősebb poénokat. De ami talán a legjobb húzás volt, hogy Cruise kapott maga mellé egy méltó társat a terepre, akit Jeremy Renner formált meg. Paula Patton-t nem szeretném különösebben kiemelni, de rá sem lehetett panasz. A 4. M:I filmben tehát összeállt végre egy igazi csapat, és ehhez csupán annyit kellett tenni, hogy hivatalosan megszűnjenek létezni.

J.J Abrams elképzelései tehát beértek, Brad Bird jó filmet készített nekünk, és ha ezt az útvonalat követik a jövőre érkező 5. részben is, akkor nagy baj nem lehet. Ahogy a Halálos Iramban szériának, úgy a Mission Impossible-nek is jót tett egy kis adrenalin injekció a kisiklás után. 8,5/10

Azért azt nem mondhatjuk, hogy a Mission Impossible franchise rossz kezekben lenne. Először Brian De Palma, utána pedig John Woo kapta meg a rendezői széket, majd a harmadik epizódra - az akkor még a filmek terén kezdőnek mondható - J.J. Abramset kérték fel, akinek lehetősége nyílt megismertetni a világgal a tehetségét. Mára már igencsak nagy nevet szerzett magának, és így visszagondolva örülhetünk, hogy 2006-ban megrendezte nekünk a M:I 3. részét.

Ethan Hunt olyan emberekkel húz ujjat, akikkel nem kéne. Ez ugyan már sokszor előfordult vele, de most minden eddiginél nehezebb feladat hárul rá, mert az ellenfél keze nagyon messzire nyúlik. Nem elég, hogy a saját feleségét is bajba sodorja, de a munkahelye se az, aminek látszik…

John Woo folytatása kissé vakvágányra sodorta az M:I szériát, amit Abramsnek kutya kötelessége volt helyrerakni. A hiba itt már nem fért bele, mert még egy gyenge részt nem hiszem, hogy elbírt volna Ethan Hunt kalandozása. A rendező a tehetségét felhasználva a filmet a modern akciófilmek elemeivel ruházta fel. Sötét tónusú beállítások, realisztikus megvalósítás, és minden eddiginél komolyabb tét. Itt már nem volt helye a vicceknek, itt már nem lehetett a hosszú hajjal operálni, itt tökösnek kellett lenni. Szerencsére megfelelő forgatókönyvet is kapott a film megrendezéséhez, amit az Alex Kurtzman és Roberto Orci párosnak köszönhet. (ők írták az új Star Trek 1-2-nek is forgatókönyvét). Azt nem mondom, hogy forradalmasították az írást, de tisztességes munkával rukkoltak elő, ami azt eredményezte, hogy az első rész után végre ismét kaptunk olyan csavarokat is a történetbe, amiket nem tudtunk előre kitalálni.

Ami leginkább tetszett a 3. részben, hogy újra volt tétje a küldetéseknek, és nem egy kötélen húzták végig Tom Cruise-t. A film lendületes volt, és nem engedte, hogy lankadjon a figyelmünk. Egy akciófilmnek valahogy így kell kinéznie. Talán egy kicsit túlzok, de a maga nemében ez a film igenis megállja a helyét, és J.J. Abrams mondhatni tökéletes munkát végzett, mert fel tudott turbózni egy eltévedt szériát. Aki ismeri az M:I filmeket az tudhatja, hogy itt nem fogunk filozofálni, nem fogunk elgondolkodni az élet nagy kérdésein, mert ezek a filmek nem erre hivatottak. Egy kőkemény akciótöltet, ami ha betalál, akkor remek szórakozást fog nyújtani.

Végül még annyit tennék hozzá, hogy Philip Seymour Hoffman személyében egy tisztességes főgonoszt is kaptunk, akinek minden pillanatában érezzük a veszélyt és kíméletlenséget. Tom Cruise emberére talált. Tehát a második rész giccsparádéja után egy sokkal visszafogottabb, de annál nagyobbat szóló filmet kaptunk. 7,5/10

Létezik hatásvadász film, és létezik a Mission: Impossible 2. John Woo olyannyira a csúcsra járatta ezt a filmes kelléket, hogy keresve se találnánk még egy ilyet. Amikor Tom Cruise azért növeszti meg a haját, hogy a lassított felvételeken még jobban mutasson, akkor már tényleg mindennek vége. 4 évvel az első M:I kaland után azt hittük, hogy szintet tudnak lépni, ráadásul a rendező is adott volt, de a végeredmény csúnyán elmaradt a várttól.

Hunt épp a vakációját tölti, amikor feladatot kap. El kell kapnia egy korábbi munkatársát, aki egy gyilkos vírust próbál meg a piacra dobni, hogy megszedje magát. A küldetés egyszerűnek tűnik, de végül nehezebb lesz a vártnál, hiszen az idő rohamos telik…

Szeretem a M:I szériát, de ez a második rész nagyon kitűnik, és sajnos nem pozitív irányba. John Woo neve pedig majdhogynem garancia a sikerre, de itt egy annyira hollywoodi produkciót dobott össze, ami ritka. Semmi kockázatot nem vállalt, inkább a vászonra vetett egy 12 sorból álló forgatókönyvet, amiben ellőtte az összes filmes klisét, amit csak lehetett. Emellett valószínűleg nagyon sietett valahová, hiszen trehány módon mindent összecsapott. Egy másodpercet sem fordított a komolyabb melóra, így a főhősnek nem kellett azon agyalnia, hogy merre menjen. Ethan Hunt útja ki volt kövezve a végső harcig, így egy pillanatra sem kellett izgulnunk érte. Tudtuk, hogy az ajtó ki fog nyílni, tudtuk, hogy a golyó nem fog rajta, és tudtuk, hogy mindenre volt kidolgozott terve. Még arra is, ami meg sem történt.

A folytatás eldobott minden olyan pozitívumot, amit kiemelhettünk az első részben. Ez már nem egy kémfilm lett akció elemekkel, hanem egy giccsparádé, akció elemekkel. Egysíkú történet, amit semmiféle csavarral nem egészítettek ki. Galambokat eregettek, lassítgattak, valamint szemüveget raktak Tom Cruise fejére, hogy a tökéletes titkos ügynököt életre keltsék. Hívhatnám a modern Rambonak is. Ettől függetlenül persze élvezhető a film, de tényleg semmi elvárásunk ne legyen vele kapcsolatban, mert nem ad olyat, amit még nem éltünk át. Na, jó… a bunyók egész jól sikerültek, az mindenképp a legnagyobb pozitívumok között van.

John Woo tehát elmondhatja magáról, hogy rendezett egy Mission Imossible részt, de ennyi. Nem alkotott maradandót, de még csak meg sem próbálta. A film ugyan jövedelmező volt, viszont a kimondottam jó első rész után kicsit többet várna az ember. A tempó eszeveszett, de ez mind a film rovására ment. 5,5/10