Brian De Palma megjárta a mennyet és a poklot is, ám még mielőtt az utóbbi helyszínre tévedt volna, leforgatta az utolsó nagy filmjét, a Mission Impossible-t. A nagysikerű tévésorozatból készült mozifilm a 90-es évek egyik nagy klasszikusává nőtte ki magát az évek során, mi több egy egész franchiset tudhat már magáénak a Tom Cruise főszereplésével készült széria. 2015-ben ráadásul érkezik az 5. rész is!

Feketepiacra szeretné dobni egy bizonyos illető a világ legjobb titkos ügynökeinek a listáját. Ha ez az információ rossz kezekbe kerül, akkor beláthatatlan következményei lehetnek. Ezt meg kell akadályozni, így a szupercsoportnak akcióba kell lépnie. Látszólag minden a terv szerint halad az akció során, ám egy ponton minden a feje tetejére áll. Valaki már tudott az akcióról, és keresztbe tett…

Ki ne ismerné a fülbemászó M:I dallamot, melynek a felcsendülése után mindenkinek mosoly kerül az arcára. Ki ne ismerné a szuperügynök, Ethan Hunt nevét, illetve ki ne hallott volna magáról a Mission Impossible filmről. Valószínűleg nagyon kevesen vannak azok, akiknek ez új dolgot jelent. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden idők legközkedveltebb filmje lenne, egyszerűen csak mindenki tud róla, még akkor is, ha nem látta magát a filmet.

A legfurcsább dolog az egész filmben, hogy Brian De Palma rendezte meg. Az a De Palma, akitől nem ezt a műfajt szokhattuk meg, hiszen inkább tekintünk rá a gengszter filmek egyik nagyágyújaként, mint az akció, illetve kémfilmek rendezőjeként. Mindenesetre nem csalódhatunk benne, mert a 90-es évek zseniálisan tökös és laza hangulatával árasztja el az alkotását, mely pont annyira lett komoly, vagy vicces, amennyire kell. Nem esik túlzásokba, egyszerűen csak hagyja kibontakozni a csavaros történetben lévő potenciált, melyhez ráadásul nagy segítségként ott voltak a színészek is. Tom Cruise mellett Jon Voight, Jean Reno, Ving Rhames, és Emmanuelle Béart is jól teljesítettek a vásznon.

De, hogy miért vált klasszikussá az első M:I film? Egyszerű kérdés, hiszen megannyi olyan dolog van a filmben, amelyet a mai napig lehet idézni, és amelyet a mai napig nem tudunk elfelejteni. Ott van például a zene, vagy Tom Cruise híres függeszkedős jelenete is. De összességében mégis inkább az összkép és a hangulat az, ami segített abban, hogy a film fennmaradjon, és majd’ 20 év távlatából is tökéletes szórakozásként bizonyuljon. De Palma tehát sikeresen élesztett fel egy korábbi sikertörténetet.

A Mission Impossible talán – sőt biztos – nem a legjobb akciófilm, melyet valaha is leforgattak, de kétségkívül megállja a helyét a zsáneren belül. Az akciófilm szerelmeseinek ajánlott a megtekintése, illetve azoknak, akiknek eddig valami miatt kimaradt az életükből. Garantáltan jól fognak szórakozni! 8/10

A 90-es években rengeteg olyan film látta meg a napvilágot, amik mára már a klasszikus szombat esti szórakozás kategóriájába tartoznak. Nincsenek benne az IMDB top 250-ben, nem kaptak Oscar-jelöléseket, nem voltak benne hatalmas színészi alakítások, de volt bennük fantázia, volt bennük tökösség, könnyedség, és energia. Asger Leth filmje, a Borotvaélen pont egy ilyen alkotás, úgyhogy, akinek eddig kimaradt az gyorsan pótolja.

Az egész film kiszámítható, és pofon egyszerű, ám ebben az esetben ez azért nem jelent gondot, mert a film önmagában nem akar többet ragadni, mint amennyit tud. Sablonokból építkezik fel, és egysíkú karakterekkel van tele, de mégis tudunk értük szorítani, még akkor is, ha tudjuk, hogy mi fog velük történni. A kezdeti mérsékelt tempót a végére kegyetlenül felfokozzák, amik már oda juttatják a szereplőket, hogy olyan dolgokat is megcsinálnak, amiket normális esetben senki nem tenne meg. A Borotvaélen nem biztos, hogy hónapok múltán is ott fog motoszkálni a fejünkben, de arra a bő 2 órára, amíg nézzük, addig tökéletes szórakozásnak bizonyul. Kellenek az efféle egyszernézős, egyszerű, de annál nagyszerűbb akciómozik. 6,5/10

Ha egyszer valaki olyan helyzetbe kerül, hogy egy távoli bolygón ragad, ahová érkezik egy Földről érkező csapat, akik segíteni akarnak, akkor meneküljön! A Földi emberek buták, és csak mindent elcsesznek! A Philip K. Dick novella alapján készült 1995-ös Elhagyott bolygó kapott egy folytatást úgy, hogy könyvben nem létezik második rész. Nos, ezek után gondolhatjátok, hogy milyen színvonalas alkotásról beszélhetünk, de annyi biztos, hogy Oliver Queen a Zöld Íjásszá válása előtt az űrben kalandozott.

13 évvel a Sirius 6B-n történt katasztrófa után egy segélykérő üzenet érkezik a bolygóról. Egy mentőhajtót küldenek a helyszínre azzal a céllal, hogy felkutassák, majd megmentsék a túlélőket. Azonban sietniük kell, mert egy meteoreső várható néhány nappal a megérkezés után. A sikoltók által lakott bolygó kietlennek tűnik, de a gyilkos gépek mindig megtalálják a módját a visszatérésnek…

Az első sem a „világlegjobbfilmje” kategória, de annak legalább volt annyi esze, hogy ne váljon kínossá. Mivel a második rész olyannyira buta film, hogy nehéz hozzá hasonlót találni. Szinte az összes létező sablont ellőtték, amit csak lehetett, hiszen a karakterek egyszerűek és kiismerhetőek, a történet hiába tartogat fordulatokat, ha egy két éves gyerek is röhögve kitalálja a következő lépést. Az első rész sem volt túlbonyolítva, ám ez annyira trehány és felületes munka volt, hogy tényleg nehéz megtalálni benne a pozitívumokat. Tény, hogy így is simán végig tudtam nézni, és nem fogom a nézhetetlen kategóriába sorolni, de azért felteszem a kérdést, hogy miért kellett ezt leforgatni? És, ha már leforgatták, akkor miért nem lehetett egy kicsit komolyabban venni? Legalább a karakterek ne lettek volna ennyire hülyék és szánalmasak. Amikor egy olyan jelenetet próbálnak meg lenyomni a torkunkon, amiben kérdezés nélkül, fejetlenül cselekedik a felmentő sereg, majd a 3-4 legyilkolt túlélő után csak azt tudják kinyögni, hogy „Az én hibám, nem tudhattam”, akkor mégis mit várjon az ember? Tipikus WTF kategória.

Ami viszont pozitívumként említhető meg, hogy mertek durvább jeleneteket leforgatni. Ha már horror, akkor lássunk egy-két ízletes gyilkolást. Nincs ezzel baj, kellett bele. Sőt, a sikoltók fejlődése is egész korrektnek mondható, még akkor is, ha egy kicsit emlékeztetnek a Penge 2-ben lévő vámpírokra. Lance Henriksen megjelenése felüdülés volt, valamint Stephen Amell játéka is meglepetésként ért, hiszen követem a Zöld Íjászt, és még nem láttam másban szerepelni. Ugyanakkor ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy megmeneküljön a film.

Az elhagyott bolygó 2 nem több egy teljesen felesleges folytatástól, aminek a leforgatását nem indokolta semmi. Mivel moziba nem került, így a stúdió sem tudta megszedni magát, tehát tényleg értelmetlen volt az egész akció. 4/10

Lassan oda jutok, hogy el kéne kezdeni olvasni egy-két Philip K. Dick irományt, hiszen az írásai alapján készült filmek egytől-egyig bejönnek. Nem rég akadtam rá az Elhagyott bolygó című disztópikus sci-fi horror filmre, ami a Második változat című novellája alapján készült. Mivel engem elég könnyű megvenni az efféle sci-fi horror alkotásokkal – bár ettől függetlenül, erről korábban még csak nem is hallottam – így hamar a film hatása alá kerültem. Azt nem mondom, hogy fantasztikus volt, de annyi biztos, hogy fantáziadús, kemény, és néhol pedig egészen horrorisztikus képet festett magáról a film.

2078-at írunk. A Szíriusz 6B bolygó teljesen kihalt, és csak rozsdás romok vannak mindenfelé. A maréknyi túlélő, pontosabban, katona próbálja meghúzni magát a fennmaradt bunkerekben, hogy aztán, majd a háború végeztével végre nyugodtan élhessenek. Azonban az általuk kifejlesztett védelmi rendszer öntudatra ébred. A gép folyamatosan fejleszti magát, és egy célja marad, hogy elpusztítsa az összes életformát a bolygó felszínén…

Maréknyi ember, kihalt idegen bolygó, gyilkos gépek, jövő, és persze Peter Weller. Kell ennél több egy jó szórakozáshoz, pláne, ha az alap egy Philip K. Dick novella? Nem hiszem. Ugyanakkor a helyén kell kezelni a filmet, mert nem egy első osztályú alkotásról van szó, de mindenképpen megérdemli, hogy megtekintsük. Mégpedig azért, mert a B-kategóriás színvonal ellenére is vannak nagyon erős momentumai. Ennek ellenére nem hallottam róla, és nem látom azt, hogy ott lenne a klasszikus B sci-fi horrorok között. Pedig megérdemelné.

Először is Christian Duguay rendező meglepően erős atmoszférát teremtett a filmjéhez, ami megadta az alaphangulatot a történethez. Ezt fokozták a kütyük, a zene, a táj, és még a CGI is, és bevallom őszintén kicsit rosszabbra számítottam az effektek terén, de kellemesen tudtam csalódni. Ám, ezek a kellékek mit sem érnének, ha a történetvezetés nem lenne benne az elfogadható státuszban. Tény, nem egy Oscar-díjas forgatókönyvről van szó, de sikerült elérniük azt, hogy a szereplőkkel együtt fedezzük fel a kinti világot, és velük együtt eszmélünk rá arra, hogy ki is, vagy mi is az ellenség. Ebből adódóan sok fordulatra lehet számítani, amiből ugyan néhányat előre ki lehet találni, de voltak egészen ügyes és meglepő fordulatok is.

Az Elhagyott bolygó egy egyszerű, nem túlbonyolított sci-fi horror, ami a 80-as évekbeli stílust követi, mind karakterügyileg, mind az r-rated és tökös kivitelezés miatt. Egy VHS korabeli filmről beszélünk, amit érdemes leporolni és megtekinteni. 7/10

A Sony elkezdte azt, amit már várni és tudni lehetett. Készítik a filmes Pókember-univerzumot. Ezzel nincs is baj, sőt nagyon is jó ötletnek tartom, hogy egy újabb szuperhősös világnak lehetünk szem és fültanúi. A kérdés már csak az, hogy minőségileg megéri-e megcsinálni egy több filmből álló szériát, aminek van egy fő szála, és amihez majd mellékfilmek, azaz mellékszálak kapcsolódnak. Marc Webbék az első résszel igencsak magasra tették nálam a lécet. Végre megkaptam azt a hálószövő szuperhőst, akit Tobey Maguire óta várok, illetve azt, akit anno a rajzfilmsorozatban láthattam. Szóval nálam az első Csodálatos Pókember kaland nagyon is betalált, ám ahogy azt megszokhattuk jött a folytatás, ami hatalmasat akart markolni, de végül nem igazán sikerült neki.

Pókembernek is vannak hibái. Például, hogy nem tartja be egy haldokló embernek az ígéretét, azaz nem szakít Gwennel. Megpróbálják ugyan, de végül sose jutnak el arra a pontra. Emellett Pókembernek feladata is van, mert a várost egyre több bűnöző lepi el, ráadásul némelyikük kivételes erőre tesz szert. Peter tehát dilemmában van, mert együtt is szeretne maradni kedvesével, de félti is, így el is akarja engedni. Minden eddiginél nehezebb helyzetbe kerül, amikor már a legjobb barátja is ellene fordul…

Először is szeretném leszögezni, hogy a Csodálatos Pókember 2 egy szórakoztató film, mely nem tartozik a legrosszabb folytatások közé, de a Sony túlbuzgó volt. Manapság mindenki univerzumot akar építeni, és látva a Marvel sikerességét, érthető is, de ők se egyik napról a másikra akartak a csúcsra jutni. A Sony és Marc Webb, illetve az írópáros azt hitte, hogy ha mindent beletesznek a folytatásba, akkor már kész is az új univerzum és elégedett arccal csücsülhetnek bele a jakuzziba. Sajnos ez nem így megy. A 2. rész legnagyobb problémája maga a forgatókönyv, mely egyszerre akar megfelelni folytatásnak, felvezetésnek, ellenfél bemutatónak, és univerzum-építésnek. De nagyjából minden csődöt mond. Ez így elsőre persze eléggé horrorisztikusan hangzik, de azért nincs veszve minden. Az előzetesek alapján a legnagyobb veszélyt a sok ellenfél jelentette, mely egyszer már megbuktatott egy Pókember filmet (Raimi 3. próbálkozása). Tény, hogy itt sem muzsikál tökéletesen a sok gonosz, de mivel némelyiküket még viszontlátjuk a későbbiekben, így még beleesik az elfogadható kategóriába. Sőt tovább megyek… Electro olyan atmoszférát tudott teremteni, amit elvárunk egy igazi ellenféltől, és ami hiányzott az első epizódból. Ettől függetlenül jobban is meglehetett volna írni a karaktert, de az már csak mellékes. Karakterügyileg tehát Electro volt kiemelhető, de színészügyileg viszont a Zöld Manót játszó Dane DeHaan. Ez a gyerek hatalmas tehetség, róla még sokat fogunk hallani.

Tehát kapkodó, gyors, és felületes lett az új Pókember, de így sem lehet utálni. Eléggé ellentmondásos az egész, de így van. Emma Stone és Andrew Garfield még mindig nagyon cuki a filmvásznon, a Pókember még mindig vicces és laza, illetve van ennek az új szériának egy olyan atmoszférája, amely segít befoltozni néhány hibát, és amely eléri azt, hogy mosollyal keljünk fel a vászon elől. Én úgy gondolom, hogy szerethető ez az új Pókember kaland.

Marc Webb és csapata remélhetőleg a továbbiakban kicsit visszavesznek a tempóból, mert ráérnek. Most még belefért ez az eszeveszett tempó, de nem hiszem, hogy egy következő film is kibírná azt, hogy a forgatókönyv több sebből is vérzik. Két Póki film még tuti lesz, valamint érkezik majd a Venom és a most felvezetett Sinister Six is. 7,5/10

1994. San Marinó-i nagydíj. A Forma-1 történetének egyik, ha nem a legfeketébb hétvégéje. Már a pénteki szabadedzés során észre lehetett venni, hogy valami negatív erő van a levegőben. Rubens Barrichello Jordanje vágódott nagy sebességgel a korlátnak, de végül egy orrtöréssel megúszta. Másnap, Roland Ratzenberger kocsija adta meg magát a Villeneuve-kanyarban, aminek a végeredménye egy olyan súlyos sérülés lett, mely a pilóta életébe került. Senna és a többi pilóta is feldúlt állapotban voltak. Többen úgy gondolták, hogy Senna nem fog rajthoz állni, még akkor sem, ha ő indul a pole-ból. Végül mégis úgy döntött a brazil pilóta, hogy elindul a versenyen. A rajtnál Lehto kocsija nem indult, majd Lamy hátulról teljesen telibe trafálta. A szétszóródott roncsok miatt azonnal beküldték a safety car-t, ami mögött a teljes mezőny nem kevesebb, mint 5 kört tett meg. A 7. körben, miután a biztonsági autó elhagyta a pályát, Senna Williamse nem vette be a Tamburello-kanyart, és hatalmas sebességgel csapódott neki a betonfalnak. A háromszoros világbajnok, mint később kiderült, életét vesztette…

Anno, amikor divat volt játszani a Sims játékokkal, akkor sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha minket is úgy irányítanak, mint ahogy mi a játékbeli karaktereket. Látva a Philip K. Dick által írt Helyreigazító csoport című novella alapján készült filmverziót, ez az ötlet nem csak az én fejemben fordult meg, hanem az övében is. Érdekes és elgondolkodtató történetről van szó, amit sajnos a Sorsügynökségben egy kissé cukormázasra csináltak.

David Norris politikus merő véletlenségből belefut egy férfi WC-ben egy titokzatos, ám rendkívül izgalmas hölgyeménybe. Az életük felfordul, és ekkor lépnek közbe a kalapos, öltönyös urak, akik megpróbálják szétszedni ezt a kialakuló kapcsolatot, mert a könyvek alapján ennek súlyos következményei lehetnek…

Egyetlen egy darab könyvet nem olvastam Philip K. Dick-től, de mégis tudom, hogy zseniális elméje volt. Elég csak az Emlékmás, a Szárnyas fejvadász, vagy a Különvélemény című filmekre gondolni, hiszen mindegyiknek az ő írásai adták az alapot. A Sorsügynökség is ugyanebben a cipőben jár, és ezt le se tagadhatná. Újra feltehetjük azokat a kérdéseket, hogy „mi lenne, ha…”, hiszen akár mennyire is visszafogottabb eme mű, mint az előbb felsorolt három film, még itt is rá vagyunk kényszerülve arra, hogy elgondolkodjunk a látottakon. Ez mindenképpen pozitívum, még akkor is, ha egy, akár két szinttel is gyengébb filmről beszélünk. De nem is ez a legfontosabb, hiszen egy film képviselhet B-kategóriás minőséget (jó, ez annál jobb), ha a történet ötletes, elgondolkodtató, vagy egyedi. Ebben az esetben a film könnyen klasszikussá is válhat, hiszen ott van benne a fantázia és a lehetőség.

A film alapjaiba véve sci-fi (misztikus), de George Nolfi első rendezése inkább támaszkodott a romantikus, szerelmi oldalra. Ám, gyorsan le kell szögezni, hogy nem egy rózsaszín felhős, szivárványhányós filmről van szó, de kétségkívül érezzük azt a kis cukormázat, ami körülveszi. Ettől függetlenül a film teljesen rendben van, és még a színészek is adnak némi pluszt az összképhez. Matt Damon és Emily Blunt szerepel a legtöbbet a képernyőn, és nem is okoznak csalódást, ám a mellékszerepekben feltűnt Anthony Mackie mellett a legnagyobb pozitívum Terence Stamp játéka, aki a kevés játékidő ellenére úgy tudott fellépni, hogy emlékezetes legyen az alakítása és a karaktere.

A Sorsügynökség tehát összességében egy korrekt film, ami bár lehetett volna jobb is, talán hosszabb és mélyebb is, de így sem bánkódhatunk. Mindenképpen megérdemli, hogy szót ejtsünk róla és megtekintsük, mert nem az a tipikus popcornmozi, ami a faék egyszerűségével próbálja meg kikapcsolni az agyunkat, hanem egy olyan, ami aktív pihenésként hathat ránk, tehát hajrá! 6,5/10

Szeretem, amikor egy film kis hypeot kap, mert ilyenkor sok esetben kellemesen csalódok. 2011-ben, a nagysikerű Hold után, Duncan Jones ismét filmet forgatott, és felüdülésként hatott a Forráskódja, amely bár nem lesz korszakalkotó alkotás, de mindenképpen megérdemli a figyelmet, hiszen a sok tucatfilm között megjelenve, képes volt arra, hogy megmozgassa az agytekervényeinket, illetve a játékidő alatt kikapcsoljon bennünket.

Jake Gyllenhaal sokáig nem tartozott a szimpatikus színészek közé, de az utóbbi időben sikerült megkedvelnem. Bár, most nem kellett hatalmasat alakítania, de azért sikeresen átadta a filmben történteket. A Forráskód nagyon jól bánik az akció és a sci-fi elemekkel is, - ráadásul a játékidő rövidsége miatt elképesztően pörgősre sikeredett a kivitelezés - illetve olyan kérdéseket tesz fel, vagyis inkább olyan kérdéseket vált ki belőlünk, ami miatt teljes mértékben el tudunk merülni az alkotásban, és nem úgy tekintünk majd a későbbiek során a filmre, hogy „na, ezt is letudtuk, jöhet a következő…”. Okos, és jól kivitelezett film, melyben a főhősnek sincs kikövezett útja a célig, így velünk együtt fedezi fel a történetben lévő csavarokat, és lehetőségeket. Duncan Jones ígéretes tehetség, és ha nem kapja el Hollywood betegségét, akkor nagy filmeket hozhat el nekünk a jövőben. Remélhetőleg a Warcraft filmmel el is kezdi a mennybemenetelt! 7,5/10