Ha nekem is olyan jó kapcsolataim lennének, mint Nolan házi operatőrének, Wally Pfesternek, nagy valószínűséggel én is egy hasonlóan balgatag filmet rendeztem volna, természetesen 100 millió dollárért. Sajnos ez nem így történt, ráadásul mindezen felül további két dolog is aggaszt: vajon a tavalyihoz hasonlóan hullámzó (vagy lehangoló) lesz-e az idei blockbuster-szezon, továbbá két egymás utáni Nolan-produkciós csalódás adhat-e okot arra, hogy izguljunk az Interstellar miatt?

Még mielőtt a saját kardomba dőlnék, azért szánjunk egy bekezdést a pozitívumoknak is: az alapkoncepció megvett kilóra, és ezért is mentem el a moziba, még ennyi lelohasztó kritika ellenére is. Kellett most a francnak poszt-apokaliptikus hangulat, márpedig a kezdő felütés egy ilyen jelenettel apellált, és egy kicsit meg is ijedtem. A film viszont visszaugrik 5 évet ezután a 2 perces - egyébként keretként szolgáló - bevezető után, és AI-moralizálgatós témában mozog tovább. Gáz is lett volna két órányi tanmesét hallani arról, hogy „internet nélkül éhen döglünk”, gondoltam én, és mohón belevetettem magam az áldozattá vált Will Caster (Johnny Depp) digitalizált elméjébe. Kár, hogy ez az elme már emberi formájában sem volt valami túl éles.

Azt még beláttam, hogy Depp inkább próbált valami enervált jellemet hozni, így legalább nem kell simán leszaroznom, amúgy is belefáradtam már a színészbe. A többiek viszont elvileg zseniális elméket kellett, hogy hozzanak, de ez sem az alakításukon, sem pedig a forgatókönyvön nem látszódik. Miután sikerült abszolválniuk Deppen az agytranszformálási elméletüket, a művelet után minden tettük és gondolatuk illogikus, például könyörgöm, nem mindegy, hogy a világ számára ártalmas netvírus mennyire érez, mint ember? Megsúgom, egyébként ez lesz a konfliktus legfőbb katalizátora. Hát nem lenne idegesítő, ha így veszne el a világ?

Ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy a Transzcendens egy kifejezetten trehány alkotás legyen. De ha egy film csúcspontjai Morgan Freeman leárazott verziója és Paul Bettany, mint a Internetellenes Baráti Kör újdonsült prófétája (itt ők a racionálisabbak sajnos), Cillian Murphy pedig szinte csak statisztál, ráadásul a hadsereg „na jó, mégis szétbombázzuk” ötlete már-már kiemelkedő, ott már tényleg gondok vannak. Külön gratulálok Rebecca Hallnak, aki Will Caster csajának szerepében tetszelgett: úgy bírt rácsodálkozni az internetre, mint még soha senki. Idézet a jelenetből, amikor Depp elméjét sikerült feltölteni a netre:

Depp: „Itt veszélyben vagy, keress valami biztonságos helyet!”

Rebecca Hall: „Miért, te addig hol leszel?”

Ezután aki elgondolkodtató darabnak véli ezt a forgatókönyvírói szemfényvesztést, az azért vésse az eszébe azt is, hogy egy érdekes alaphelyzettől még egy film sem válik automatikusan filozofálgatóvá. Márpedig ha valami azt sugallja, hogy érdekes gondolatokat fog felvetni, akkor talán kitarthatna emellett a szándéka mellett, mondjuk a 120. percig, és nem csak az ötödikig. Ezért nem érzem úgy, hogy a Transzcendens ennél több szót érdemelne, mint film: amúgy meglennének az alapanyagok egy közepes tucattermékhez - talán még a vágás volt ütemtelen, a fényképezés és a látvány viszont már valamivel jobban működött (elvégre Wally Pfister Oscas-díjas operatőr) -, de összességében inkább illik ez egy blőd kábelcsatorna exkluzív ünnepi dömpingjébe a karácsonyi pulyka mellé, mintsem Christopher Nolan produceri filmográfiájának okosabb passzusai közé (amelyek továbbra is saját rendezései közül kerülnek ki rendszeresen). Akkor legalább máshogy állnánk hozzá.

 ...

Sokkal problémásabb a háttérben leselkedő tendencia: tavaly is sok előzetesnek sikerült felcsigáznia az embereket. Érdeklődéssel vártuk a nyári blockbustereket, és szerintem nem csak én csalódtam a nagy részükben. Persze néhányat már csak azért sem voltam képes a helyén kezelni, mert régóta vártam őket: a Man of Steel és az Elysium abszolút ilyenek voltak, később persze ezek is felfedték valódi énjüket (na jó, Elysium-ot talán egy üres, mégis korrekt mókának tartom). Azonban a marketingosztály sok filmnél kitett magáért, ezért is történhetett meg, hogy ilyeneket vártam, mint az After Earth, vagy a Pacific Rim, aztán alig bírtam végigszenvedni őket. Ha pedig megnézzük a mostani nyárnyitó blockbusterek előzeteseit - itt most kifejezetten a Godzillára, vagy a Days of Future Past-re gondolok -, nagyjából ugyanez a helyzet, könnyű lelkesedni értük. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy a végén sírva fogok röhögni azon, ahogy Heisenberg elfut A-ból B-be, onnan vissza, végül pedig kurvára eltapossák, vagy az új X-Men éppen egy közepes Wolverine-kaland felett lesz, mégsem leszünk teljesen elégedettek, mert igazi időutazós mindfuck-ra számítottunk (Singer is már az ezt követő részt, az Apocalypse-t promózza valamiért egy pár hónapja, és most a jelenlegi botránya előtti időről beszélek természetesen).

Erre talán az lehet az egyetlen megoldás, ha tudatosan kerüljük a trailereket, így megítélni egy közelgő produkciót viszont teljesen lehetetlen. Talán a véghajrában kiadott trailerek tudnák a legjobban irányt adni: ha azok legalább olyan erővel lennének képesek megfogni, mint mondjuk egy első ízelítő, akkor mondhatni aggodalomra semmi ok. Persze akik tudatosan kerülik a reklámhadjáratok jelentős részét és a velük járó spoilereket (WINTER SOLDIER!), és csak első előzetesek alapján ítélkeznek (valamilyen szinten magamat is ebbe a kategóriába sorolom), azok kiszolgáltatottabbá válnak az ilyen remekművek számára, mint a Transzcendens (amúgy először azt hittem, hogy egy szörnyű magyar cím lesz, de valahogy mégis megszoktam).

Divatba jött a szuperhősös-univerzum kiépítés. Ezen dolgozik már évek óta a Marvel, ezt a tervet próbálja meg követni a Sony és a FOX is, valamint a Warner is végre észbe kapott, hogy illene valamit kezdeni a DC hősökkel. Azt viszont sokan nem tudják, hogy a Warner már évekkel ezelőtt, mi több, évtizedekkel ezelőtt megpróbálta már az univerzum kiépítést, ami sajnálatos módon befuccsolt. Richard Donner Superman filmje megalapozta a Superman franchiset, amihez 1984-ben társult egy Supergirl film is.

Néhány megmaradt kryptoni Argo városában él. Az ottani bölcs Zaltar egy kicsit kölcsönveszi az energiaellátó omegahedront. Trükközget vele, majd Karához kerül, aki teljesen véletlenül kiejti a kezéből a tárgyat, ami kirepül a világűrbe, és eljut a Földre. A szeretett bolygónkon természetesen a leggonoszabb boszorkányt célozza meg, aki felhasználja az erejét, hogy világuralomra törhessen…

Kegyetlenül idióta a történet (ráadásul hosszú is volt…), a kivitelezés meg pláne rossz, no de még mielőtt belemegyünk a részletekbe, addig ejtsünk néhány szót Supergirl-ről. A hősnő 1959-ben jelent meg először az Action Comics 252. számában Superman unokahúgaként. Kara Zor-El a Krypton bolygó egyik túlélője, és Argo városának egyik lakosa. A város a bolygó pusztulása után kisodródott a világűrbe. Néhány évvel később a kryptonit sugárzása miatt a város túlélői tömegesen haldokolni kezdtek, és ennek hatására Kara apja, Zor-El egy rakétával a Földre küldte a lányát, hogy Superman, azaz Kal-El a gondjai alá vegye. Először azonban árvaházba került, ahol felvette a Linda Lee nevet. Ez idő tájt már titokban szuperhősként tevékenykedett, és miután teljesen kiismerte az erejét, felvette a Supergirl nevet. A képregények szerint a karakter 1985-ben feláldozta magát, hogy megmentse a világot a pusztulástól.

Valószínűleg Jeannot Szwarc nem látta a Richard Donner által készített Superman filmet, hiszen a Supergirl nem azt a vonalat követi, hanem a későbbi, Lester-féle poénkodós, cseppet sem komolyan vehetőt. Ez csupán azért rossz, mert a karakterek teljesen nullák, a történet szintén semmit nem ér, de még a főgonosz is felejthető. Az eredettörténet is hiányos, hiszen keveset tudunk meg arról, hogy mi Argo városának története, miért fontos az omegahedron, de még azt is kifelejtik, hogy az emberiség hogyan reagál Supergirl feltűnésére. Felületes, bugyuta, és rossz. Ugyanakkor, ha el kéne helyeznem a Superman szérián belül a filmet, akkor a harmadik és negyedik rész közé tenném. Sajnos csak nagyon kevés pozitívumot lehet megemlíteni a filmmel kapcsolatban, de ha mindenképpen ki kellene emelni egyet, akkor az Helen Slater castingolása. A filmhez képest meglepően jól teljesített, és a rajzfilmekből is ismert karaktert elevenítette fel. Vele egyáltalán nem volt gond, mert nagyon is illett a szerepre. Na, nem úgy, mint Faye Dunaway és Peter O'Toole, akik a nevükhöz nem méltó alakítást nyújtottak.

A Supergirl tehát egy merész ötlet rossz megvalósítása. Merész volt, mert megmerték húzni a leforgatását a Superman filmek egyre gyengébb minőséget képviselő részei mellett, de sajnos nem áldoztak rá elég energiát, és nem gondolták át megfelelően az egészet, így nem is csoda, hogy megbukott a film a pénztáraknál, valamint a nézők szemében is. 3,5/10

1987-ben Christopher Reeve visszavitte a börtönbe Lex Luthort, majd azt mondta neki, hogy találkozunk 20 év múlva. Meg kell hagyni nem sokat tévedett, mert a Superman visszatér 19 évvel az utolsó Superman kaland után készült el, és Bryan Singer nem megújítani akarta az Acélembert, hanem folytatni azt, amit Richard Donner és Richard Lester a 70-es, 80-as években elkezdtek, azaz a Brandon Routh által alakított főhős tulajdonképpen Christopher Reeve volt.

Supermant öt éve senki nem látta, ráadásul Lex Luthor is kiszabadult a börtönéből, tehát újra kezdett minden a feje tetejére állni. Ám miután Clark visszatért, és próbált újfent beilleszkedni, meglepődve tapasztalta, hogy a világ megváltozott. Supermanről olyan cikkek jelentek meg, hogy „Miért nincs szüksége a világnak Supermanre”. Ám Luthor akciója arra késztette Clarkot, hogy ismét hőssé váljon, mert bizony a világnak mégis szüksége van/volt Supermanre…

Több okból is dühös vagyok Bryan Singerre. Egyrészt sokkal jobb rendező annál, hogy 270 milliót csak úgy kidobjon az ablakon, másrészt tönkretett egy remek X-Men trilógiát azzal, hogy lelépett a 2. rész után. Illetve visszakanyarodva a büdzséhez, szomorú vagyok, hogy nem próbált meg egy önálló gondolatokkal felszerelt Superman filmet készíteni, ami újult erővel repülhetett volna végig a Földön, és ami nem azt a lejtmenetet folytatja, ami a zseniális 78-as film után kezdődött. A Superman visszatér épp ezért egy teljesen felesleges pénzkidobás volt, ami újat nem tudott mutatni, de még a Donner-féle első filmet sem tudta megközelíteni. Tehát 270 milliót így elcseszni… hát nem tudom. Ha ezt az X3-ra költi, akkor valószínűleg jobban jártunk volna.

Ugyanakkor, ha szépen végig gondoljuk az egész filmet, akkor könnyedén rájöhetünk arra, hogy egy apró, de tényleg apró változással akár mennybe is mehetett volna Singer. A 270 milliós költségvetés elegendő lett volna arra, hogy a már k***ra unalmas Lex Luthort kicserélje egy bizonyos Doomsdayre, aki ebbe a történetbe teljes mértékben bele illet volna, sőt a lezárás is adott lett volna hozzá, sőt egy olyan film kerekedett volna ki belőle, ami méltó lezárása lehetett volna a Reeve érának. De ez kimaradt… ismét láthattunk egy poénkodó, cseppet sem komoly (na, jó… Hackmanhez képest komolyabb volt) Lex Luthort, aki megint nem tudott érdemben hozzájárulni a filmhez.

Amikor leül az ember egy Superman film vagy rajzfilm elé, akkor elvárja, hogy Superman akciózzon, ne pedig csak repkedjen meg elkapjon 1-2 repülő tárgyat. Ez 30-40 éve még rendben volt, de 2006-ban ennél több kell. És nem csak azért, mert a technika lehetővé tenné azt, hogy látványos akciókat vigyenek a rendezők a filmvászonra, hanem azért, mert 270 milliót kapott a filmre Singer, és ami a legfontosabb, hogy az emberek elvárnák már, sőt ki vannak éhezve egy igazi, tökös Superman bunyóra. Miért, de komolyan miért nem kaptuk meg? Minden adott volt hozzá, hiszen Superman majd 70 éves múlttal rendelkezett már és annyi érdekes ellenfelet szerzett, hogy bármelyikőjüket szívesen láttuk volna viszont, a képernyőn, de hát ide Luthor kell…

Szóval én szeretném szereti ezt a filmet, mert az utolsó néhány perc még élvezhető is volt valamilyen szinten, de nem… ennél több kellett volna, főleg úgy, hogy már nem kellett azzal tökölni, hogy ki az a Superman. Singer a 2006-os évben amihez hozzányúlt azt elbaszta, méghozzá nem is kicsit. 4,5/10

Valószínűleg a 80-as években úgy gondolták a Superman rajongók, hogy a katasztrofális harmadik rész után már nem lehet rosszabb filmet csinálni. Nos, tévedtek, mert Sidney J. Furie Superman filmje - vagy legalábbis valami olyasmi – még azt is túlszárnyalta, és megszületett minden idők legrosszabb Acélember filmje. Nagy dolgokat ugyan a harmad rész után már nem lehetett elvárni, de még így is tudtak meglepetéseket okozni. Az effektek minden eddiginél rosszabbak voltak, a történet egyszerűen szánalmas, és Lex Luthor is idiótább volt, mint valaha.

Superman nem nézi jó szemmel, hogy az emberek irtják egymást, így a nukleáris fegyvereket belerepíti a Napba. A fegyverkereskedők azonban ezt nem nézik jó szemmel, így szövetkeznek Luthorral, akinek elképesztő ötlet pattant ki a fejéből. Superman DNS-ét felhasználva megalkotta a saját legyőzhetetlen katonáját, aki a Nukleáris Ember nevet viselte…

Miután elhasalt a harmadik rész és a Supergirl címet viselő spin-off is, a korábbi alkotógárda elég nagy százalékban kicserélődött. Lelépett a rendező Richard Lester, a forgatókönyvíró David és Leslie Newman, a zeneszerző Ken Thorne és az operatőr Robert Paynter is.

Bár a film tényleg a legrosszabb Superman mozi, de még így sem tudott egyértelműen a leggyengébb lenni. Voltak olyan pillanatai a filmnek, amikor bizony azt lehetett mondani, hogy jobb, mint a harmadik epizód. Kevesebb poén, és több komolyság került a Sötétség hatalma alcímet viselő alkotásba, aminek a veszte az elképesztően röhejes forgatókönyv lett. Nem is lett volna olyan nagy probléma, ha egy kicsit tényleg odafigyelnek arra, hogy mit csinálnak, mert amikor azt látja a néző, hogy Nukleáris Ember elrabol egy nőt, majd kiviszi az űrbe!! ahol semmi, de tényleg semmi baja nem lesz, akkor kicsit furcsán tud nézni. Amikor ennyire alapvető szabályokat nem tartanak be egy filmben, legyen az sci-fi vagy bármi más, akkor nem tudom, milyen végeredményre számítanak. A blődség túlszárnyalt minden képzeletet.

Amikor úgy tűnt, hogy Richard Pryor karakterénél nem lehet rosszabbat látni, akkor megjelent Luthor unokaöccse. Igazság szerint nem is szeretnék róla írni, mert szép szavakkal, de még visszafogottan is csak nagyon nehezen lehetne bármit is mondani róla. KATASZTRÓFA. Emellett természetesen újabb két óra telt el úgy, hogy nem láttunk igazi Superman ellenséget Lexen kívül, mert Nukleáris Ember sem a képregényekben, sem pedig másutt nem ütötte fel a fejét, csak ebben a kivételes alkotásban. Pedig annyi értelmes és jó ellenfele van Supermannek, hogy szinte bárkit be lehetett volna hozni anélkül, hogy húztuk volna a szánkat.

A Superman franchise tehát végleg padlót fogott, és a legendásan jó Christopher Reeve is utoljára ölthette fel magára a piros köpenyes gúnyát. De sajnos nem lehetett mit tenni… Donner remekművet alkotott 78-ban, majd az évek során egyre csak esett a színvonal, és végül oda jutottunk, hogy Reeve is csak annyit tudott kiejteni a száján a 4. résszel kapcsolatban, hogy egy tévedés! 3,5/10

Richard Lester tovább folytatta ámokfutását, mellyel elképesztő mélységekbe taszította a szuperhősös képregények egyik leghíresebb szuperhősét, Supermant. Itt már tényleg nem volt kérdés, hogy vajon milyen műfajba is sorolható a film, mert a Richard Pryor komikussal kiegészült szereplőgárda tökéletes társként bizonyult egy vígjáték létrehozásához.

Lois Lane nyaralni megy, Kent pedig hazautazik a smallville-i osztálytalálkozójára. Eközben természetes a háttérben mozgolódnak a rosszfiúk is, hiszen Ross Webster, a munkanélküliből pillanatok alatt számítógépzsenivé avanzsáló Gus Gormannel eszelős tervet dolgoznak ki arra, hogy még több pénzhez jussanak. Az időjárás rohamléptekben változik, a teherhajók nem érkeznek meg a célállomásukhoz, valamint összeállítják a kryptonit pontos mását a Földön, vagy legalábbis a majdnem pontos mását…

Christopher Reeve hiába formálta meg harmadjára is fantasztikusan a hőst, a forgatókönyv és a rendező miatt teljesen ki lett filézve a karaktere, ami miatt szinte már nem volt értékelhető jelenete a játékidő alatt. Supermanre már nem süthettük rá azt, hogy egy hős. A már, a második részben is teret kapó minősíthetetlen dialógusok a fénykorukat élték, amikhez további idióta karaktereket párosítottak. Pryor munkássága ebben a filmben tökéletesen bizonyította, hogy egy szuperhősös komédiába csöppentünk.

Ugyanakkor még mindig voltak értékelhető jelenetek/gondolatok, amik egy apró változással akár jól is elsülhettek volna. Ott volt Superman gonosz énje, amit fel lehetett volna használni egy Bizarro történethez. (Mondjuk, ha nem lett volna annyira elbaszva a második rész, akkor valószínűleg Gene Hackman is visszatért volna a harmadik felvonásra, de sajnos nem így lett…) Adott lett volna egy Lex Luthor, aki megszerzi Superman DNS-ét (Hopp a 4. rész, csak ott… na mindegy, arról majd holnap…), hogy azt felhasználva megalkossa a saját Supermanjét, aki mint később kiderült nem úgy sikerült, mint ahogy azt eltervezte. De elég is a szóból, ez már csak történelem… Mindemellett a számítógépes bűnözés megjelenése vagy a smallville-i nosztalgiázás is jó ötletnek bizonyult, csak elképesztően rosszul lett kivitelezve az egész. Supermannek nem volt igazi ellenfele, nem volt miért küzdenie, amikor meg egy kicsit komolyabbá válhatott volna a szituáció, akkor jöttek Pryorék, akik romba döntöttek mindent.

A Superman széria igazság szerint ezzel a filmmel lett végérvényesen kiütve. Elburjánzott a komédia, valamint a trükkök is gagyik voltak. Ugyanakkor mégsem tudom szívből utálni a filmet, de azért megpróbálom a helyén kezelni, mert ez tényleg nem sikerült túl fényesre, és akkor még szépen fogalmaztam. Richard Pryor Arany málna-jelölése pedig feltette az i-re a pontot (Giorgio Moroder a zene kategóriában kapott málna-jelölést). 4/10

Richard Donner második Superman-filmje a kukában végezte. A Warnernek nem tetszett, hogy Donner az első rész stílusát akarja tovább vinni, így végül arra jutottak, hogy menesztik a rendezőt, és Richard Lester-t ültetik a helyére. Az új direktor sok jelenetet újraforgatott, illetve néhányat kihagyott (Donner 80%-ban már kész volt a filmmel.), tehát észrevehető, hogy a Warner fejesei már akkoriban is hibát-hibára halmoztak. Tehát, úgy látszik, hogy se akkoriban, se ma nem tudják, hogy mit kezdjenek a DC Comics jogokkal. Az új rendező hatására a második rész jóval viccesebb, és barátságosabb lett, ami sajnos megpecsételte a film sorsát.

Az első részben feltűnt az Acélember, és megmutatta, hogy mégis mire képes. Most azonban a hosszas felvezetés elmaradt, és egyből a dolgok közepébe csaptunk bele. Superman szerelmes lesz Lois Lane-be, aki merő véletlenségből rájön, hogy Clark Kent végül is kicsoda, tehát az Acélember lelepleződik. Ugyanakkor csak abban az esetben tudnak együtt maradni, ha Kent emberré válik, ám, míg ők egymással vannak elfoglalva, addig Zod és két társa a Földre érkezik, hogy uralkodjanak felettünk…

Az nem gond, ha egy filmben viccelődni akarnak, de amikor már túlzásba viszik, és már-már eluralkodik az egész film felett a viccelődés, akkor már bajok vannak, pláne ha a film alapjába véve nem vígjátéknak készül. Na, már most a Lester-féle verzióra sajnos már rá lehet sütni, hogy vígjáték, mert a komolyságot teljesen kiölték a filmből, ami miatt a második rész teljesen elhatárolódott a Donner által rendezett első résztől. Ugyanakkor mégsem mondanám rá, hogy vígjáték, mert tényleg többet nevetünk, mint drámázunk, de mégis csak egy Superman filmről van szó, amiben milliók élete forog kockát, és Zodék uralkodásra készülnek.

Lester (illetve Donner is) meglépte azt, amit a legtöbb folytatást készítő rendező, hogy az új film több, nagyobb, illetve jobb legyen. Mondanom sem kell ez nem sikerült neki, de legalább próbálkozott, bár jobb lett volna, ha ezt úgy csinálja, mint elődje, azaz Donner. A Superman második része igazából élvezhető, sőt nagyon is szórakoztató film, mert érdekes fordulatokkal van tarkítva, valamint végre Zodék személyében már méltó ellenfelet is kap az Acélember. Mindezek ellenére súlytalan lett az egész alkotás, és se a romantikus részek, se a harcok, nem voltak eléggé súlyosak, emellett katasztrofális párbeszédek jellemezték a játékidő nagy részét. Nem volt dinamikája a filmnek, és csak alig néhány jelenet tudta elérni a kellő hatást. A végső fordulat, a párizsi jelenet, Kent vallomása mind-mind jó volt, de sajnos nem tudták megmenteni a filmet.  

A Superman 2 tehát összességében még mindig vállalható, sőt nosztalgiázáshoz, hétvégi pihenéshez teljesen rendben van, de ha belegondolunk, hogy van egy bizonyos első rész, mely elképesztő magasságokba emelkedett, akkor rá kell jönnünk, hogy ez nem több egy elfogadható folytatástól, ami nem baj, hogy elkészült, de akkor sem lett volna gond, ha Superman csak egyszer tűnik fel a filmvásznakon. Mindenesetre Reeve fantasztikus, Hackman pedig továbbra is pojáca, bár kétségkívül zseniális a szerepében. 6,5/10 (2006-ban kiadtak egy Richard Donner verziót mely több új jelenetet is tartalmaz, illetve maga a film is jóval közelebb áll stílusban az elsőhöz, mint a kritizált Lester-verzió.)

Mondjuk ki bátran, Richard Donner bő 40 évvel ezelőtt műfajt teremtett. Egy műfajt, mely a képregényhősökről szól. Ugyan korábban is voltak már efféle alkotások (egészen a 40-es évek elejétől kezdve…), de egyikőjük sem tudott olyan minőséget felmutatni, mint amilyet Donner klasszikusa. Supermant felemelte azokba a magasságokba, ahová való, ezáltal megszületett az első igazán komoly képregényadaptáció is. Ám ezzel egy időben, megpecsételődött a hős sorsa is a következő évtizedekre nézve, hiszen olyan elemi erővel robbant be anno a film, amit maga a hős, még a mai napig is érez, és amit a mai napig nem tudtak úgy isten igazából felülmúlni.

Superman valószínűleg meg van átkozva, hiszen nem lehet róla tökéletes filmet készíteni. Amilyen egyszerűnek tűnik első ránézésre a hős, olyan bonyolult, ha egy kicsit is mögé nézünk. Superman nem földi halandó, nem egy szer hatására lett hős, nem a pénze miatt tudott felülkerekedni a bűnözőkön, és nem Isteni fegyverekkel válik legyőzhetetlenné. A Krypton bolygóról származik - egy másik naprendszerből - ami sajnálatos módon elpusztult, így a bolygó utolsó lakosaként a Földre került, hogy közöttünk biztonságban legyen. No, de vajon tényleg biztonságban lesz? Egy olyan egyén, aki repülni tud, illetve szinte sebezhetetlen, az biztonságban lesz egy olyan bolygón, ahol nála jóval gyengébb emberek élnek? Megértik őt? Elfogadják? Hogy tudja feldolgozni, hogy ő más? Rengeteg kérdés, amit sajnos nem lehet egy film keretein belül tökéletesen bemutatni.

No, de Donner a lehető legközelebb állt ahhoz, hogy egy mozifilm alatt bemutassa a hőst. Azt a hőst, akit csak bő egy óra után pillanthatunk meg a vásznon teljes nagyságában, hiszen előtte bepillantást nyerünk a Krypton bolygó lakóinak életébe, valamint tanúi leszünk a kis Kal-El Földre érkezésének, majd korai éveinek is. Richard Donner meglehetősen sokat tökölt el az ifjú Supermannel, ami már csak azért is volt furcsa, mert ezzel a lépéssel vált igazán komollyá a film (és ez nagy szó volt akkoriban egy szuperhős filmnél). Sok esetben még manapság sem tudnak ennyire ráfókuszálni a hős korai éveire, illetve fele ennyire sem próbálják meg felépíteni a karaktert. Donner meglépte ezt, és ezzel tette súlyossá a filmjét. Nem csak a látványra, és az elkápráztatásra ment rá, hanem tényleg be akarta mutatni azt a hőst, aki akkorra már részévé vált a popkultúrának.

Emellett remek atmoszférát teremtett a filmjéhez, amit csak tovább fokozott a fényképezés, valamint a látványvilág. Mai szemmel nyilván kissé gagyinak tűnik a látvány, de tegyük hozzá, hogy egy 35 éves filmről van szó! Ám, nem szabad megfeledkezni John Williams Oscarra is jelölt zenéiről sem, hiszen az tette fel az i-re a pontot.

Azonban a klasszikus és műfajteremtő státusz ide vagy oda, a film sajnos nem hibátlan, mert ugyan volt egy Christopher Reeve is a filmben, aki a mai napig a lehető legtökéletesebb Superman, és valószínűleg az is marad a jövőben is, ugyanis Reeve olyannyira eggyé tudott válni a karakterrel, hogy arra nincsenek szavak. (túlzás nélkül) Nem is igazán lehet fejből mondani más szerep a sztártól… (Isten nyugosztalja!) DE a hős nem lesz igazi hős, ha nincs meg a tökéletes ellenfele. Gene Hackman hiába volt a korszak legnagyobb sztárjainak egyike, és hiába lubickolt a szerepében, de Lex Luthor karaktere annyira rosszul lett megírva, hogy egy hatalmas fekete foltot rakott az egész összképre. Lex Luthor egy pojáca, egy cirkuszi bohóc volt, - emellett természetesen egy lángész is… - aki mellett szintén bohócok tartózkodtak. A komoly, és tisztességesen felépített film ott torpant meg igazán, amikor feltűntek Luthorék, mert a tisztes viccelődés helyett komédiát csináltak a legtöbb jelenetből. No, de száz szónak is egy a vége.

A Donner-féle Superman a mai napig megállja a helyét a képregényhősös filmek között, továbbá a legjobb DC Comics adaptációk között is ott a helye, de talán globálisan nézve is előkelő helyet tud elfoglalni a képregényadaptációk között. Szeretni nem kötelező, de elismerni el kell a képregényfilmek keresztapját! 10/10

A Superman hét első állomása feleleveníti, hogy eddig a sorozatokban és a mozifilmekben kik alakították Kal-El-t, vagy más néven Clark Kentet, illetve a harmadik nevén Supermant. A hős népszerűsége ugyan a mai napig töretlen, de ennek ellenére az egyik legmegosztóbb képregényhős, így akár lehetne úgy is nevezni, hogy a meg nem értett legenda.

Superman története egészen 1938-ig nyúlik vissza, amikor is Joe Shuster és Jerry Siegel repkedő idegenje megkapta az első képregényét. A következő évtizedek során a képregényipar egyik legsikeresebb és legnépszerűbb kitalált hőse lett, és nem sokat kellett várni arra sem, hogy meghódítsa a filmvásznakat. Az első élőszereplős alkotásra csupán 10 évet kellett várni, azaz 1948-ban Kirk Alyn által életre kelt Superman. (Rajzfilm viszont már 1941-ben is készült róla)