A minap éppen az 1978-as Supermant néztem, és a játékidő felénél egy férfihang szólalt meg a nyitott ablaknál. Hirtelenjében nem tudtam ki az, hiszen egy 3. emeleti ablakról van szó, így azt hittem, hogy csak képzelődtem. Miután viszont kinéztem az ablakon, meglepődve tapasztaltam, hogy Henry Cavill, izé… pontosabban Superman állt, vagyis inkább lebegett az erkély korlátja felett. Valószínűleg elég hülye fejet vághattam, ráadásul még fel sem fogtam, hogy mit mondott, ugyanis háromszor kellett elismételnie azt, hogy neki is az 1978-as Superman a kedvence, és Christopher Reeve volt a legnagyszerűbb Superman, akit valaha is a filmvásznon látott. Miután magamhoz tértem, beengedtem a szobába és elkezdtünk dumálgatni, hogy mi a helyzet. Storyzgatott, hogy nem igen találja meg a közös hangot Batmannel, valamint Darkseid is terveket szövöget ellene, de igazából a róla készült filmekkel foglalkoztunk a legtöbbet. Kitárgyaltuk az őt alakító színészeket, megemlítette, hogy hogyan találkozott Joe Shuster íróval és Jerry Siegel rajzolóval, valamint mesélt Kara Zor-El-ről is, azaz Supergirl-ről. De sajnos hamar le kellett lépnie, mert Lois Lane megint valami veszélyes mutatványra készült, és szokásához híven megint bajba került…

No, tehát a rövid találka után arra jutottam, hogy illene megemlékezni róla a blogon is, tehát megkapja az egész hetet (21-27-ig). 6 filmről lesz kritika, valamint megjelenik egy kis ismertető is a Supermant alakító színészekről. (És nem csak a filmes színészekről!)

Miután Stallone az egyik kedvenc akcióhősöm, és Robert De Niro az egyik legnagyobbra tartott színész a szememben, egyértelmű volt, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Jake La Motta és Rocky Balboa bunyója, avagy Robert De Niro és Sylvester Stallone újra ringbe száll, hogy a boksztörténelem legnagyobb és legeredetibb meccsét játsszák le. Peter Segal ugyan nem teremtett új műfajt, de a két főszereplőnek hála a filmje igen csak ütősre sikeredett.

Henry 'Razor' Sharp és Billy 'The Kid' McDonnen egykor nagy bajnokok voltak. Mind a két ökölvívónak egy-egy veresége volt a sikeres pályafutások során, amit egymástól szenvedtek el. A döntő meccsre azonban nem került sor, mert Razor bejelentette a visszavonulását. 30 évvel később egy ártatlan „munka” során ismét egymásba botlanak, és a mindig pörgő Dante Slate Jr. megszervezi a mindent eldöntő 3. meccset…

Mit lehet elvárni egy efféle bohóckodástól? De Niro ismét hülyét csinál magából? Stallone sosem tudja letenni a bokszkesztyűt? Csodák csodájára a bohóckodás jól sült el, De Niro ugyan hülyét csinált magából, de ebben az esetben ez bizony elnézhető volt neki, illetve kijelenthető, hogy Stallone tényleg nem tudja letenni a kesztyűt, de látva a kondiját, nem is biztos, hogy ezt meg kéne lépnie. A kiütés hatalmas meglepetésre egy pofás és jó vígjáték lett, amiben a két főszereplő, valamint Alan Arkin is brillírozik.

De tényleg… akárhogy is nézem nem lett kínos a vénemberek bunyója, sőt sok küzdősportos film megirigyelhetné azt a végső összecsapást. Emellett a beharangozott poénkodás is úgy sült el, hogy a film végeztével meg sem fog fordulni a fejünkben, hogy ezt kár volt megnézni. Az egysorosok ütnek, az öregek játszadozásai fantasztikusak, és ezek mellett már az sem tud zavaró lenni, hogy a történetben hatalmas sablonokat lőnek el. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ennél a filmnél nem is maga a történet a lényeges, hanem az, hogy egy jutalomjátékot kapunk 3 kivételesen nagy színésztől, akik saját magukat, valamint minket is szórakoztatnak a játékidő teljes egésze alatt.

Természetesen egy sportfilmnél – részben talán annak is tekinthető – elengedhetetlen a drámázás is, ám itt pont annyit kapunk csak belőle, ami még nem lesz zavaró egy, főként vígjátéknak tekinthető filmnél. Segalnak pirospont jár a kisebb nagyobb utalásokért is, amik mindenképpen kellettek egy jó kis nosztalgiázáshoz.

Végezetül tehát a Kiütés egy korrekt és vicces vígjáték, amit csak ajánlani tudok, mind a Stallone és mind a De Niro rajongóknak, de igazából minden olyan embernek, aki szereti a könnyed poénkodást. Nem lesz az év filmje, de kellemes meglepetésnek bizonyult. Na, most már szólhat ismételten az AC/DC és a Dropkick Murphys! 7/10

Habár a magyar nézettségi adatok alapján igenis sajátunkénak vallottuk Wes Anderson legújabb rendezését, szerencsére ennél összetettebb az ügy: a Grand Budapest Hotel a rendező stílusjegyeinek magas fokú kibontakozása, ráadásul mindez a tőle eddigi leginkább közönségbarát csomagolásban.

A filmen érződik, hogy Zubrowka világában szinte minden részletes háttértörténettel rendelkezik. Még ha ebből nem is kerül minden bemutatásra. Nincs is rá szükség: Gustave H. (Ralph Fiennes) és szállodájának meséje már így is rendkívül összetett, és még a benne lévő káosz is óramű pontossággal bontakozik ki. Szinte öröm látni és hallani az egyébként monumentális színészgárda minden egyes mozzanatát, pláne, hogy ezek az emberek a legnagyobb beleadással játszzák el akár félperces szerepeiket is. Ezer éve nem láttam Jeff Goldblum, Harvey Keitel, vagy akár Adrien Brody színészurakat, és most nagyon stílusosak voltak a maguk szerepében, de tulajdonképpen felsorakozik az egész Wes Anderson Baráti Társaság, akikből most inkább nem lőnék el minden nevet.

A legfontosabb ütőkártya azonban az írás elején említett közönségbarát csomagolásban keresendő. Wes Anderson néha egészen egyszerű dolgokat is képes túlművészkedni és ez leginkább a legutóbbi Holdfény királyságban volt feltűnő, ami ugyan egy csodás alkotás – természetesen -, de néhány jelenet kissé öncélúra sikeredett. Itt ez már kevésbé volt jelen: a legismertebb stílusjegye, a szimmetrikusság, egyértelműen maradt, de mindeközben ebben a mérnöki pontossággal megszerkesztett világban mindig történik valami érdekes. Minden, ami itt folyik, tényleg a nézőnek készült, és közben az alkotó is bebizonyíthatta, hogy jelenleg ő az egyik legkreatívabb művész a szakmában.

Végül pedig mindkettő jól jár.

Sokszor elmélkedem azon, hogy vajon 10-20, akár 40 év múlva hol fog tartani a filmgyártás, vagyis inkább a technika, amiket felhasználnak a filmkészítéshez. Vajon ugyanúgy fogunk tekinteni a színészekre, mint manapság, vagy elég lesz már csak egy jó arc a szerephez?

Gondoljunk csak bele, hogy hologram segítségével már koncertezett Tupac is, pedig köztudott, hogy már jó ideje nincs közöttünk. Vagy ott van Paul Walker esete is, aki sajnálatos módon elhunyt, de a Halálos iramban filmje még nincs kész, így kénytelen volt a stúdió felbérelni néhány színészt, hogy formálják meg Walker testét (!) hiszen az arcát és a hangját majd számítógéppel megoldják. Kicsit félelmetes ugyan, de néhány éven belül, talán 1-2 évtizeden belül oda fog jutni a technika, ahol már ismételten új utak nyílnak meg a filmkészítők előtt, és nem csak előre, hanem már hátrafelé is tudnak gondolkodni. Tehát mi lenne, ha film készülne James Dean és Marlon Brando főszereplésével? Mi lenne, ha Clint Eastwood ismét visszatérne a vadnyugatra, vagy esetleg sci-fi hős lenne. Mi lenne, ha az öregedést nem új színészekkel kéne megoldani, hanem egyszerű számítógépes trükkel? Mi lenne, ha választhatnánk, hogy nekünk most egy 20 éves Jack Nicholson, vagy egy 40 éves kell? Sokan sírtak, hogy későn jött a Szupercella című film, melyben először szerepelt egymás mellett a két akcióhős, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone, tehát őket is elő lehetne venni, vagyis a fiatalabb énjeiket.

Érdekes kérdések ezek, de rengeteg lehetőség rejlik bennük, mert gondoljunk csak bele, hogy a filmtörténelem legnagyobbjait láthatnánk ismét a filmvásznon úgy, ahogy nekünk tetszik. Bár ez egy újabb kérdést vet fel, ami nem más, mint a színészi játék, hiszen tulajdonképpen nem is hús-vér színész lenne ott a főszerepben, de mégis egy adott/ismert ember tulajdonságaival rendelkezne. Jól bevált arcokkal meg könnyebb eladni filmet, mint az ismeretlennel.

Manapság is észrevehető, hogy a technika kezd eluralkodni a filmvilágban, aminek ugyan van jó oldala, de van rossz oldala is. Zseniális látványvilágot lehet megteremteni, olyat tudnak létrehozni, amit korábban nem, de ez egyben a hátulütője is az egésznek, mert könnyen a film rovására mehet, ha nem találják meg azt a középutat, amikor még nem nyomja el a látvány, magát a történetet vagy a színészeket. Egyre grandiózusabb dolgokra képesek a számítógépzsenik, és ha megnézzük, hogy hol tartottunk 20 évvel ezelőtt, akkor illik belegondolni abba is, hogy hol fogunk tartani 20 év múlva. Az animációk már most is kegyetlenül részletesek, de még mindig látszik, hogy nem valódiak (lásd Terminator – Megváltás, Arnold cameo), de előbb utóbb nem lehet majd különbséget tenni, akkor meg már simán vászonra lehet vinni színészeket is a technika segítségével.

Ugyanakkor hiszem, hogy mindig szükség lesz a hús-vér színészekre, mert kegyetlenül sokat tudnak hozzáadni a filmhez, és a való világban is kellenek az egyediségek, így mindig ott lesznek, de már nem biztos, hogy egyedül. Hamarosan oda fogunk jutni, hogy mi nézők már nem biztos, hogy tudni fogjuk, hogy mi az igazság, és mi nem.

Az első rész egy egyszerű történet volt forradalmi látványvilággal, erről Remy írt nemrég. Gondolhatnánk, hogy a második rész innen már nehezen tud veszíteni, hiszen a vizualitás már adott volt, az amerikaiak pedig szívesen fogadják a görög-perzsa háborúk akármely „halál bonyolult” fejezetét, ők úgyis kevesebbet hallottak róluk (persze csak ha nem olvasták a képregényt). Rosszul gondoltuk.

Ahhoz képest, hogy a film Themisztoklész és Xerxész perzsa seregének „prequel-sequel”-eként funkcionál – azaz látunk képeket a thermopülai csata előtt, közben és után egyaránt -, még így is végtelenül unalmas volt. Nem értem mindez hogy sikerült, mert szerintem rendkívül erőlködni kellett ahhoz, hogy még véletlenül se legyen izgalmas egy csata sem. Persze, biztos túlművelt európai faszagyerek vagyok, és vág az eszem görög töriből, de most nem erről van szó. A probléma mindenhol felüti a fejét, ami szükséges egy szórakoztató látványfilmhez: a színészek mind jellegtelenek – kivéve persze Eva Green és mellei -, valamint az a kevés harc, már ami egyáltalán van, ugyan mozgalmas és kellőképpen képregényes, de eléggé mellőzik a kreativitást (tényleg, már-már annyira agyonscriptelt, mint pár régebbi videojáték animációi), amiatt pedig túlzás lenne őket látványosnak nevezni, csak mert megint tonnaszámra borul az ellen, ráadásul az első részhez képest gyengébben ábrázolt brutalitással.

Tényleg igaz, amit sok helyen írtak: az egyetlen emlékezetes jelenet Themisztoklész és Artemiszia hardcore-szexjelenete marad, de még itt is szándékosan használtam az "emlékezetes" szót. Ezen kívül viszont már az egész hozzáállás és elvárás kérdése: én csak egy kis stílust vártam, mint amit régen is láttam, semmi többet, de még azt sem igazán kaptam meg. Ezt most nem Zack Snyder rendezte, és bármilyen meglepő, de lehet ez hiányzott leginkább. Bár ki tudja, a film alapjául szolgáló 'Xerxes'-szel sem készült még el Frank Miller, ennyi erővel akár azzal is lehetnek bajok.

Vince Vaughn valamit nagyon el****ott, mert kiderült, hogy 533 gyerek biológiai apja. De vajon, hogy lehetséges ez? Mit lehet tenni egy ilyen elképesztő helyzetben? Majd meglátjuk, de addig is nézzük, hogy mi is azaz Elpuskázva. Ken Scott remake-elte a saját kanadai filmjét, a Starbuck-ot. Zseniális, de hát tudjuk, hogy Amerikának is kell egy saját verzió, ha egy film sikeres, és hát a Starbuck igenis sikeresnek mondható, Kanadában mindenképpen.

David Wozniak egy hentesüzemben futárkodik, bár azt sem csinálja jól. Igazából semmit nem csinál jól, mert tipikusan az a balfék fajta. Sosem dönt jól, az emberi kapcsolatai a béka segge alatt vannak, tehát nem valami fényes az élete. A hatalmas adósságát pedig csak mellékesen jegyezném meg. Egy nap azonban olyan hírt kap, amire senki nem számított, még ő sem. Kijelentik, hogy a korábbi „munkahelyén” a spermabankban hibát vétettek, és 533 gyerek apja lett, akik közül jó néhányan meg is akarják ismerni…

Igazság szerint meglepően érdekesnek tartottam a filmet, sőt Vince Vaughn sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet. Ezek alapján még azt is rámerem mondani, hogy jól szórakoztam, de azért ez nem teljesen igaz. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel, hogy elképesztően lassú, és elképesztően altató. Igaz, hogy ehhez Vince Vaughn játéka is passzolt, és ez most dicséret volt, mert a karakterét szerintem egészen jól keltette életre. Ugyanakkor Ken Scott eldönthette volna, hogy végül milyen műfajú filmet szeretne készíteni, hiszen kaptunk vígjátékot és kaptunk drámát is. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy ebben a filmben nem igen fért meg egymás mellett a két ellentétes stílus. Az egyik pillanatban még nagyokat röhögtünk az úszómedencés jeleneten, majd a következőben drogfüggő és kerekes székes gyereket láttunk viszont a képernyőn. Túl nagy szakadékot vájt ez az alkotásba, és kissé kényelmetlenné tette a helyzetet.

Emellett természetesen szeretném kiemelni a film képi világát is, mely mindenképpen megérdemli, hogy megemlítsük, hiszen egészen hangulatossá tudta varázsolni a filmet. Ha egy kicsit komolyabban nekiesnek a drámának, valamint a poénokat is csak óvatosan adagolják, akkor nem lett volna semmilyen probléma a filmmel. Emellett az is hatalmas hiba volt, hogy bugyuta, Adam Sandler szintű vígjátékként lett eladva a film, ami igencsak megpecsételte a sorsát. Sokáig nem is akartam megnézni, de végül győzött a kíváncsiság.

Az Elpuskázva tehát nem egy rossz film, de nem is maradandó. Egyszeri nézésre alkalmas, bár nagy dolgokat nem kell elvárni tőle. Aki bírja Vince Vaughn játékát, illetve szeretne megismerkedni Star Lorddal (Chris Pratt) annak bátran ajánlom, hiszen nagy elvárások nem lehetnek a filmmel kapcsolatban, így akár még jól is elsülhet. 6/10

Egy hatalmas szakáll sok mindenre jó: nőzésre, indokolatlanul művészkedni, vagy ha éppen nyertél egy Oscart, sokkal autentikusabbnak tűnhetsz a pódiumon egy méretesre növesztett arcszőrzettel, miközben önelégülten köszönöd meg családodnak és ügynökeidnek az áhítatos segítséget (mint ahogy azt a lenti három pofa teszi). A blog viszont (még) nem csapott át bulvárlapba, úgyhogy maradjunk a filmszerepeknél.

Rengeteg masszív szakállrengeteg alapos átvizsgálása után megszületett minden idők egyik legfontosabb listája. Pontot teszünk és eláruljuk, melyik szakáll nyújtotta a legemlékezetesebb mozgóképes alakítást. Ugyan nem voltak különlegesebb kritériumaink a versenyzőkkel szemben, de persze díjaztuk, ha a szakáll hosszú, dús, ősz, de még inkább, ha igazi, nem pedig a sminkosztály munkája. Őket is becsüljük, de egy ilyen véresen komoly megmérettetésben ez doppingnak minősül, úgyhogy most könnyes búcsút veszünk Gandalftól és Hagridtól. Hagyjuk meg ezt az emberek, de leginkább az igazi férfiak ádáz küzdelmének. Hát lássuk őket, színpadon a tíz klasszis szakáll.

Darren Aronofsky a jelenkor egyik legnagyobb rendezője, és ez tény. Aki olyan filmeket rendez, mint a Rekviem egy álomért, a Forrás, a Pankrátor vagy a Fekete hattyú, az igenis megérdemli, hogy tiszteljük, és akár beírjuk a kedvenceink közé is. Idén azonban behúzta a kéziféket, vagy csak szimplán nem bírta elviselni, hogy majd’ tízszeres pénzből dolgozhat, vagy egyszerűen csak a nézőknek akart megfelelni. Ugyanis a Noéban nincs nagy kockázat, és nincs benne öncélúság.

A történetet igazából mindenki tudja, de azért nagy vonalakban illik leírni. A Teremtőnek elege lett az emberek rossz viselkedéséből, így üzenetet küldött Noénak, hogy építsen egy bárkát, amiben megmentheti az ártatlanokat, vagyis az állatokat. Mindegyik fajtából 2-2 példányt vitt a hajóra, hogy ne pusztuljanak ki. Majd jön az özönvíz…

IMDB-n rohamléptekben csökken a pontszáma a filmnek. A hazai kritikusok szinte kivétel nélkül húzták a szájukat a művel kapcsolatban, mert Darren Aronosfky nem azt hozta, amit elvártak tőle. De, kérdezem én, miért jó mindig hatalmas elvárásokat tenni egy filmmel szemben? Jó, ha a film megtekintése után csalódottak vagyunk (a nagy elvárások miatt)? Pláne, úgy hogy maga a film igazból nem rossz, sőt a témát meglehetősen jól dolgozta fel. A Noéban igazából ennyi volt, talán lehetett volna egy kicsit több, egy kicsit súlyosabb, de egy elcsépelt mondanivalóval átitatott bibliai történetről van itt szó, amit a legfiatalabbak is kívülről fújnak, tehát nem igazán lehetett variálni a dolgokon, mert akkor már nem Noéról szólt volna.

Tény, hogy a karakterek nem voltak elég mélyek, mint például a legtöbb Aronofsky filmben, illetve a CGI-s állatok miatt is húzhatjuk a szánkat, de azért bőven megállja a helyét az alkotás. Hangulatilag, és látványügyileg (no, nem az állatok) teljesen rendben volt a film, illetve a színészek se okoztak nagy csalódást. Russel Crowe játéka nekem kifejezetten tetszett, de említhetném Ray Winstone-t is. Mondjuk az, hogy Anthony Hopkins egy ennyire semmit érő szerepet kapott, az kicsit „vicces” volt. A történetvezetés szintén nem mondható gyatrának, tehát…

Véleményem szerint a film legnagyobb problémája, hogy Aronofsky rendezte, mert ha egy kisebb név tesz le egy ilyen filmet az asztalra, akkor most mindenki pozitív véleménnyel lenne a filmről. De nyilván, ha jobb vagy, akkor többet is várnak el tőled, de azért azt említsük már meg, hogy egy rendező sem tudott mindig szintet lépni a legjobb filmjei után. Nincs olyan, hogy csak felfelé ível a karrier, mert mindig becsúszik 1-1 gyengébb alkotás, legyen itt szó színészről, vagy rendezőről. Aronofsky kipróbálta, hogy milyen az, amikor sok pénzből dolgozunk, és nem kell nagyot kockáztatni.

Ami még tetszett a Noéban, hogy nem egy száraz és lassú alkotás kerekedett ki belőle, hanem egy viszonylag lendületes, és jó néhány fantasy elemmel dúsított film, így mindenképpen el lehet mondani róla, hogy egy tágabb réteget célzott meg vele mind a stúdió, és mind DA. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy talán a leggyengébb filmje a rendezőnek, de még így is bőven vállalható. Igazság szerint én jól szórakoztam. 7/10