Idén nagyon sok zenés dokumentumfilm jött a Titanic Filmfesztiválra, ezekből most kettő kerül bemutatásra.

Mint egy idegen (Mistaken for Strangers, 2013)

Az megvan, amikor otthon összeültök a családdal és padlásról előkotort, por nyűtte videókat nézegettek? Aztán eljuttok egy mindenki számára kedves jelenethez az életetekből, amit eddig nem élhettetek át külsősként szemlélve. Meglepődtök a helyzeten, mert eddig fogalmatok sem volt az egészről: új megvilágítást nyernek a dolgok, ez idáig ismeretlen körülményeket konstatáltok, vagy csak szimplán máshogy élitek meg most a pillanatot, mint akkor.

Nagyjából így készülhetett a Mint egy idegen is. Ez azért is különös, mert azt hittem, csupán egy road movie lesz az egész kitűnő The National zenekarral, amit az újdonsült roadie, Tom rögzített és rendezett. A helyzet viszont ennél összetettebb: azon kívül, hogy Tom egyébként a frontember Matt öccse, úgy esett, hogy az egyszerű insider felvételekből hirtelen valami sokkal mélyebb keletkezett. Ennek oka egyszerű: Tomnak halvány fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. Sőt tulajdonképpen az égvilágon semmiről sincs bármi elképzelése, ezért is hívta el őt Matt, hogy turnézzon a bandával. Két, egymással tökéletes ellentétben álló személyiség töltött el sok-sok hónapot: a megfontolt léptű frontember és a céltalan kistestvér. Ezáltal pedig nem az lett érdekes, amire mindenki kíváncsi lett volna - azaz, hogy mi történik egy világszerte turnézó együttessel a színfalak mögött (amúgy semmi) -, hanem olyan dolgok, amik egyébként ki sem derülhettek volna, ha Tom nem vitt volna magával kamerát. 

Lehet, hogy vászonra került az egész zenekar, és lehet, hogy koncertfelvételek is készültek (tényleg, nem is tudtam, hogy a National ennyire energikus a színpadon), ámbár akármennyire jó jelenetek ezek is, ez most nem erről szólt. Az is megeshet, hogy még csak nem is nekünk készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a film egyáltalán azért kerülhetett publikálásra, mert egy sikeres báty nagyon szerette kevésbé sikeres testvérét. Inkább ez az, amivel körül lehet írni: kettőjükről mesél, és nem a zenekarról. Aki az utóbbira lett volna kíváncsi, szerintem az sem fog bánkódni, habár tény, hogy nem egy klasszikus zenekari dokumentumfilmet fog látni, hanem egy testvérterápiát.

Sound City (2013)

A 1969-ben létrehozott Sound City Studios-ról azt kell tudni, hogy az analóg hangrögzítés egyik utolsó képviselőjeként rengeteg, máig ismert és elismert zenei produkcióért felelős. Számtalan zenekar lemezeit vették fel itt, kezdve a régi motoros Cheap Trickkel vagy Neil Younggal, folytatván a kultikus bandákkal, mint a Metallica vagy a Nine Inch Nails, de még az új évezred együttesei is zenéltek itt, mint például az Arctic Monkeys. Sok az indok a hely iránti szeretetet illetően, de egyértelműen a hangzásba sikerült belebuzulnia mindenkinek: a terem akusztikája abszolút egyedi dobfelvételeket eredményezett, de az igazi csoda az Enterprise-méretű keverőpult, és ez varázsolta igazán „Sound Cityssé” a számokat.

A hely 2011-ben felhagyott a stúdiózással, de semmi baj, mindenki kedvenc Dave Grohl-ja (Foo Fghters) fogta magát, és uzsonnapénzéből megvette magának a pultot, beráncigálta a gyerekszobájába, és áthívta teazsúrra a Sound City ikonikus zenészeit. Erről az egészről pedig rendezett is egy filmet, amivel önmagában nem az, hogy bármi probléma lenne, de még kifejezetten hálásak is vagyunk érte. Felépítése egyszerű: az első fele egy gyorstalpaló a stúdió életútjáról, utána pedig a Grohl által levezényelt össznépi banzájról kapunk élménybeszámolót, miközben betekintést nyerhetünk az új felvételekbe (amelyekről egyébként egy album is megjelent).

Mégis, valahogy egész érdekes fejet lehetett vágni az „analóg vs. digitális” párharc során. Valahol ez olyan volt, mint amikor az öregek azzal jönnek elő, hogy „bezzeg régen”: a felsőligás rocksztárok eléggé ellenezték a felsőfokú digitális technikát (kivéve persze Trent Reznor, aki bizonyítván mennyivel értelmesebb, mint bárki a zeneiparban, természetesen talált egy egészséges átmenetet a két véglet között). Önmagában ez egy szép üzenet a stúdió mellett, amelyet legendássá tett analóg hangzása, mégis egy hadüzenetnek tűnhet bárki másnak, aki a technológiát jóra fordítva legalább olyan fontos dolgokat tud létrehozni, mint amit a Sound City is kitermelt magából. Nem csak Skrillex meg Daft Punk létezik, hanem jó zenekarok is. Ezért volt furcsa, hogy nem vitték tovább az üzenetet, amit a már fent említett Trent Reznornál, a Nine Inch Nails frontembere kapcsán is megállapítottak.

A hely tehát menő, a gondolatok kicsit konzervatívak, de mindegy is, mert a Dave Grohl-Josh Homme-Trent Reznor-trió improvizálása után csupán annyit szeretnék, hogy ezt a három embert egyszerre láthassam a színpadon, mondjuk egy tíz órás show keretein belül.

Spirit - A sikító város (2008)

Samuel L. Jackson torkaszakadtából üvölti, hogy nincs szüksége záptojásra! Ami csupán azért fura, mert ezt egy olyan filmben teszi, ami végeredményben nem sokkal marad el a kijelentéstől.

Denny Colt meghalt, ám visszatért szeretett városába, hogy védelmezze az ártatlanokat. Central City legnagyobb gonosztevője, Octopus kegyetlen tervvel áll elő, amit Spiritnek – ugyanis ez az új neve – meg kell akadályoznia, mert különben mindennek vége lesz…

Will Eisner a világ egyik leghíresebb képregényalkotója volt. Stílusteremtő volt, illetve jelentősen hozzájárult a képregényes művészeti ág felemelkedéséhez. A 40-es években megalkotta a leghíresebb alkotását a Spirit-et, amit Frank Miller a 2008-as évben megfilmesített. Na, már most a film legnagyobb problémája, hogy egy 300 és egy Sin City keverék. Képi világban, stílusban, történetmesélésben, mindenben, ám míg azok működtek, addig ez csupán egy gyenge próbálkozás lett. Maga a főhős érdekes, de a hajdani sikereit nem ebből az alkotásból fogjuk leszűrni, mivel a történet gyenge, a karakterek elképesztően buták és idegesítőek. A színészek szintén nem nyújtottak semmi extrát, Samuel L. Jackson, Scarlett Johansson, Eva Mendes ide vagy oda…

Igazság szerint az nem baj, ha egy film a B színvonalat üti meg, de amikor nem találja meg a középutat a komédia és a komolyság között, na, akkor már problémás a helyzet. Itt ugyanis Frank Miller teljesen elveszítette a fonalat, és egymásba csapódtak a jelenetek, a stílusok, az eltérő hangnemek. Egy hatalmas katyvasz az egész, ami nem érdemli meg, hogy több szót fecséreljünk rá. 3,5/10

A szövetség (2003)

Alan Moore csapatot alapított, no de nem szuperhősökből, hanem regényekből ismert arcokból. A The League of Extraordinary Gentlemen képregényben olyan ismert karakterek bukkannak fel, mint Verne Gyula Némo kapitánya, Bram Stoker Mina Harkere, H. G. Wells Láthatatlan embere, Mark Twain Tom Sawyere, illetve Oscar Wildetól Dorian Gray, valamint, Robert Louis Stevensontól Dr. Jekyll. Azonban a névsor ezzel még nem teljes, hiszen a csapat élére H. Rider Haggar regényének hősét, Alan Quatermain állította.

1899-et írunk, amikor is a Fantom álnéven ismert gonosztevő akciókat hajt végre Európa szerte, aminek a célja, hogy háborút robbantson ki, hiszen akkor virágzásnak indulna az üzlete. A háborúhoz fegyverek kellenek, és neki sok egyedi, és erős fegyvere van. Az újonnan megalakult szövetség viszont együttes erővel próbálja meg megmenteni a világot a pusztulástól…

Igazság szerint nem bonyolították túl a történetet, de nem is baj. A filmnek nem ez a gyenge pontja, hanem a karakterek. Túl sok szerepel egyszerre a képernyőn, ami szintén nem lenne akkora probléma, ha megfelelően lennének felvezetve, bemutatva, de egy bő másfél órás filmben ezt lehetetlenség lenne megcsinálni. Stephen Norrington filmje végtelenül felületes, és sablonos, ráadásul hiába a sok érdekes karakter, meg alapötlet, ha egyszerűen nem érezteti velünk a rendező, hogy ez a film igenis jó. Bár, hogy is tudná, ha a filmje rossz… A Szövetség tehát beáll azon filmek táborába, melyek sokkal többre lennének hivatottak, de ahhoz kéne egy minőségi stáb is, hogy a végeredmény ne legyen ennyire csúfos. 4/10

Az elmúlt néhány hét során felelevenítettünk pár képregényfilmet – némelyik egészen kiváló, egyesek viszont szimplán röhejesek. Azonban jogos a felvetés, hogy miért csak Marvel és DC filmadaptációkkal foglalkoztunk. Amellett, hogy nem vagyunk (vagyok) megrögzött rajongói (rajongója) a képregények olvasásának, a mangáról nem is beszélve, erre a két garázsra (legalábbis az előbbire biztos) volt leginkább jellemző a rutinszerű, a későbbiekben pedig már a koncepcióalapú filmgyártás.

Mindazonáltal akad még jó pár, rajzlapról filmvászonra varázsolt történet és hős, néhány az előbbi két nagy mágnás alkiadóitól, pár pedig teljesen másoktól. A lényeg, hogy Remy és én nem restelltünk belőlük is kivesézni néhányat.

Kick-Ass

Nolan mély melodrámát visz a Batmanbe, a Marvel már javában építgeti összetett filmuniverzumát, Matthew Vaughn pedig csak simán odabasz a Kick-Ass-szel.

Ugyan első pillantásra az Icon érdekeltségű Kick-Ass sem tűnhet többnek egy eredettörténetnél, de a körítés, amit kapott, egy nagyon is egyedi alkotássá teszi, a saját kategóriáján belül. Mert amíg vannak szuperhősök, akiknek csupán meg kellett születniük saját erejükkel, Dave Lizewskit, a Ha/Ver-t (ezt többet nem írom le) mindössze szarrá verték az utcán és implantátumokat kapott, ami után ugyanúgy szánalmas maradt. De ő hisz magában, és folytatja, még akkor is, ha következő akciója sem erejéről ad tanúbizonyságot, csak arról, hogy ezen nevet mindenki a Youtube-on. És így tovább, annyira röhejes az alapkoncepció, és ezt szerencsére kellő humorral, de egy bizonyos mértékben komolyan vették. Imádom!

Mindez aktualitásokkal és popkultúrával megszórva: nyilván senki sem fog jeleket vetíteni az égre, inkább dobnak egymásnak egy e-mailt, ahogy a szenzáció sem személyesen, szájról-szájra, inkább Youtube-on terjed. A tapasztalt hős szerepére meg ki mást kellett volna felkérni, ha nem Nicolas Cage-et, az embert, akit már egy másik, nem túl régi képregényfilmben sem lehetett komolyan venni (Szellemlovas). A Hit-Girl köré felépített image pedig már túl jó: egy 11 éves terminátort küldeni a maffia ellen kifejezetten logikus lépés, ugyebár. Christopher Mints-Plasse pedig az egyik kedvenc „szerencsétlen karakter”-színészem, itt is király, mint a Red Mist.

Még sorolhatnám mi tette kulttá a Kick-Ass első részét, de szerencsére ez az a film, ami elmesélve nem az igazi, aki pedig otthonosan mozog a hősök világában, az úgysem tudja megkerülni. Még távolról sem egy komoly történet, inkább csak annak szeretne tűnni (sőt néhol még a kötelező tinifilmes köröket is lerója). Azonban mindezt kellő öniróniával és hamisíthatatlan hangulattal meséli: mintha rengeteg képregénykockából állna össze, csak ezekből 24-et pörgetnek le egy másodperc alatt.

Kick-Ass 2

Az első rész a popkultúra alapművévé vált, a második rész pedig megtett mindent, hogy lerombolja a kultuszt.

Elsőre jó, vagy legalábbis érdekes húzásnak tűnt egy – bizonyos szempontból – re-origin-sztorit vászonra vinni: tehát Kick-Ass megint (vagy még mindig) edzésre szorul. Mégis, ennek elmesélése nyomokban sem olyan vicces, mint legutóbb. Most aztán marha komolyan kell venni a harcot, és csapatot is kell gyűjteni, kínosabbnál kínosabb arcokkal megtöltve…

Tudjátok mit, ez annyira szar lett az elsőhöz képest, hogy azokat sem fárasztanám a sztorival, akiket még talán meg tudok óvni tőle. Én aztán rendesen be lettem etetve: Mints-Plasse ezúttal Motherfucker-ként reinkarnálódott, a csapat is érdekelt volna, sőt Kick-Ass meets Jim Carrey (!), satöbbi, hülye lettem volna kihagyni. A baj, hogy Matthew Vaughn ekkorra már rég lelépett X-Ment írni (Days of Future Past), a jelenlegi alkotóknak pedig csak két dolog, a látványvilág és a stílus maradt. Néhány valóban jól elkapott kameraállás kivételével még ezekkel sem tudtak kezdeni semmit: az első rész kreatívan megkoreografált brutalitása itt üres hentelésbe ment át, az egyszerű szuperhős pedig túl komoly kihívásokat kapott, ehhez viszont már nem társul az a kellő hangnem, az a szórakoztató fajta, amitől őszinte lehetett volna a film. Motherfucker egy-két jelenete még talán megnevettet, azok mind a jellemére épültek, de a Kick-Ass-vonalban már semmi szív nem volt.

Tehát cseréld le az álarcot (de ne úgy, mint Ass-Kicker, a film mélypontja bakker) , és talán – de csak talán – elmenne az egész egy rosszízű koppintásnak, más egyébként viszont csak dilettáns kezek céltalan erőlködésének tűnik.

Az egyik legkedveltebb mutáns, és az egyik legkirályabb szuperhős! Azonban az önálló filmjei nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeket, és a megtekintésük után arra a következtetésre juthatunk, hogy a Farkas filmek a Marvel képregényadaptációk legnagyobb kihagyott ziccerei, mert ha két filmet nem is, de egyet mindenképpen a csúcsra lehetett volna járatni, ám ehhez kellett volna egy jó rendező, és egy még jobb író.

James Logan gyermekkorában fedezte fel, hogy különleges képességgel bír. Egy baleset miatt, azonban menekülésre kényszerül. Testvérével, Victorral próbálják meg túlélni mindazokat a háborúkat, melyekben részt vesznek, és ahogy telnek az évek, úgy válnak egyre erősebbé, ám egyszer minden megváltozik és a helyzetük kilátástalan lesz. Azonban egy titkos csoport új esélyt ad nekik, ami által végleg kialakul a személyiségük, és végérvényesen megváltozik az életük, legfőképpen Logané…

Kisgyerekként sokan eljátszanak azzal a gondolattal, hogy Rozsomákká válnak, és a kezükből pengék törnek elő. A hős népszerűsége vitathatatlan, és ha valaki megemlíti az X-Ment, akkor elég nagy százalékban Logan nevét ejti ki először a száján. Épp ezért hatalmas várakozás előzte meg anno a filmet, hiszen végre önálló alkotásban is láthatjuk szeretett mutánsunkat. Azonban a film nézése közben rá kellett jönnünk, hogy itt bizony nem lesz fülig érő mosoly az arcunkon, mert a vadállatot nem engedték ki a ketrecéből. Visszafogták, és ennek hatására a film lapos, felületes, és nem utolsó sorban gyenge lett.

Gavin Hood eredetileg eredettörténetet akart készíteni, de végül nem sikerült neki. Az első Farkas film tulajdonképpen egy bővített verziója azoknak a jeleneteknek, amiket már láthattunk korábban az X-Men filmekben. Pont a lényeges dolgok maradtak ki, amik felépíthették volna a karaktert, illetve 100%-osan bemutathatták volna. Ugyanis semmit nem tudunk meg arról, hogy milyen volt Logan gyermekkora, - az a fél perces jelenet ló***sz! – és, hogy hogyan fedezte fel a különleges képességét, és hogyan élte meg ezt akkoriban. Ez valahogy sajnos kimaradt, holott nagyon is lényeges lett volna. Emellett ott volt a rengeteg háború, melyet végigjárt a testvérével, és amik óriási hatással voltak rá, hiszen Ő nem egy könyörtelen gyilkológép, aki élvezetből öl. Ezekre mindösszesen alig néhány percet áldoztak a filmből.

Nem volt dráma! Jó tudom a Marvel filmek nem szeretnek drámázni, de könyörgöm, ennek a filmnek fontos lett volna ez a lépés, mert így egyáltalán nem volt súlya a történéseknek. Megannyi halál, és megannyi kín érte Logant, de ebből semmit nem kapunk, és ez hiba, méghozzá nem is kicsi. Igazából ez a film olyan, mint amikor elmegy a kisgyerek az állatkertbe, hogy láthassa az oroszlánt, de amikor odaér a ketrecéhez, akkor az állat csak alszik. Tehát örülünk, hogy látjuk, de mégis bennünk van a szomorúság, hogy azért ennél többet vártunk.

Az első Rozsomák film igazából élvezhető. Voltak olyan pillanatai, amikor megmutatta a vadállat az igazi erejét, ám ezek csak elenyésző időt vettel el a teljes játékidőből. Akik nem fanatikus Rozsi rajongók, azok jól fognak szórakozni, de akik odavannak a karmokkal felszerelt hősért, azok húzni fogják a szájukat, mert jóval több volt ennél, ebben a filmben/történetben. Sokkal többet érdemelne Logan, mert ez így nem az igazi. (A katasztrofális CGI-t meg sem említettem...) 5,5/10

Nyugi, spoilert itt nem találsz!

Steve Rogers egy igazi jelenkori botrányba csöppent, ez pedig képregény és valóélet olyan ütős párosát eredményezte, amellyel a Marvel-moziuniverzum legújabb passzusa a legfeszesebb akcióthrillerek közé emelkedett.

Folyton-folyvást kellő fenntartásokkal szoktam beülni a kasszarobbantó képregényhősök filmjeire, ráadásul a második fázis eddigi fejezetei nem igazán győztek meg: a Vasember 3. túlságosan el lett majomkodva - habár egy komolyabb hangvétel is életidegen lett volna tőle, tehát akcióvígjátéknak még el is megy -, Thor második önálló kalandját pedig ismételten Loki mentette meg, az új gonoszok pedig nem igazán bírták lekötni a figyelmemet. És mégis, érdekfeszítő, pörgős trailerekkel és más finomságokkal csalogatnak be minden egyes filmjükre, én pedig minden előítéletem dacára végig is seggelem őket. Szerencsére most sem tettem másképp. Mondom, szerencsére, mert az új Amerika kapitány tempója nem hogy magával rántott, de mint gazdáját a német dog, csak úgy húzott és száguldoztam vele.

Háhá, sztoriból most nem kaptok semmit, elég nagy szívás lenne bármi apróságot is megtudni az eddigi legfordulatosabb darabból, amit a Bosszúállók világa valaha is kitermelt magából. Inkább leírom, hogy az igazi szuperpatrióta még az átlagosnál is több rángatózó kamerát kapott, de ez illett is a - Disney-hez képest - brutálisan megkoreografált bunyókhoz. Néhol persze már sikerült túlzásba esni: egy-két higgadtabb jelenet is megkapta a modern thrillerek shakycam-jét, ami egy képregényfilmtől kissé túlzás.

Igen, a Tél katonája természetesen még mindig szuperhősfilm, pedig simán elmenne akcióthrillernek is. Igaz, a Marvel-körítés nélkül talán csak egy átlagos képviselője lenne a műfajnak, de pont a körítés megléte miatt is működik olyan jól a dolog. Ugyanakkor a kapitány most nem feltétlen szupervillainekkel veszi fel a harcot, hanem felfegyverzett átlagkatonákkal is, a két világ pedig jó elegyet alkot a vásznon, ami most kevésbé képregényes, mint eddig, habár például a szokásos "Shield-pózerkedés" is megjelenik, ezúttal egy monumentális mélygarázs formájában. Tehát nem lett minden halálosan elkomolykodva, mégis, a fordulatokkal átszőtt, drámai pillanatokkal megspékelt, összetettebb történet csak fokozni tudta lelkesedésemet...

...amit pedig egy-két teljesen átlagos alakítás igyekezett letörni, persze kevés sikerrel. Scarlett Johansson ugyan továbbra sem színészi tehetségével ad értelmet a Black Widownak, de egy alapos végigpásztázás után erre már mindenki rájöhetett az elmúlt évek során. Anthony Mackie felelős a szokásos awful joke-okért, habár lényegesen kevesebb ripacskodással, ettől függetlenül a Falcon-t is üdvözöljük a klubban. Chris Evans pedig immáron a jól informált matuzsálemi szobor szerepében tetszeleg. Akik itt most vitték a prímet, az az új casting: szótlansága és a mögötte levő borzasztó marketing (psszt!) ellenére is a Winter Soldier egy jól felépített ellenlábas, de Frank Grillo is kiemelkedő, aki simán működni fog más akciófilmekben is a közeljövőben, legalábbis remélem, hogy nem a tucat fajtában. Ja igen, Robert Redford a Marvel-filmcastingok újabb kötelező öreg harcosa, ugyanakkor ez a karakter legalább jól megírt és fontos is. 

Leállok, mert még a végén elkotyogok valamit, ez a film pedig nem érdemelne ilyen sorsot, hiszen a Marvel továbbra is imádja rajongóit, és azokat is kellő hozzáértéssel szolgálja ki, akik nem olvasnak képregényeket. Kellő merészséggel nyúl az előző rész eredettörténetéhez is (pedig az ugyebár közel sem volt akkora siker, mint a többi film, vagy éppen a mostani rész), szóval ha újra megnézed vagy végigszenveded (én se szerettem, Remy viszont igen), az csak fokozni tudja az élményt.

Mindaz, amit a Bosszúállóknak jelentett a monumentalitás, úgy A tél katonájának ugyanaz az izgalom. Lehet innentől kezdve átcsapnak/visszatérnek a fantasy elemekhez (A galaxis őrzői), de most tettek egy kitérőt a kissé valóságosabb konfliktusokkal átszőtt, mozgalmas és fordulatos akciófilmek világába, és ha ez csak egyszeri alkalom is volt, akkor sem bánom, mert ezúttal módfelett jól szórakoztam.

"Egy igazi Marvel-rajongó végignézi a stáblistát is", vagy hogy is volt a poszter az elmúlt napokból. And "Captain 'Murica will return in Avengers: Age of Ultron", ofc.

A legidősebb bosszúálló története, avagy hogyan aludjunk át egy évszázadot. Az Amerika kapitány a 2011-es megjelenését követően két részre szakította a filmnézőket. Valaki odáig volt érte, valaki pedig a Bosszúállók széria leggyengébb epizódjaként tekintett rá. Nos, a Kapitány esetében sajnos az utóbbi álláspontot is el lehet fogadni, mégpedig azért, mert ez a film jó is, és rossz is, azonban az már csak rajtunk áll, hogy a mérleg nyelve merre billen, ugyanis egy hajszálvékony sáv választja el a két végletet.

A II. világháború kellős közepén állunk. A lelkes ifjú, Steve Rogers is szeretne belépni a hadseregbe. Azonban a testi adottságai katasztrofálisak, ráadásul aszthmás is, így semmi esélye nincs felvennie a kesztyűt. Viszont pont kapóra jön neki egy új katonai projekt, ami szuperkatonát tud csinálni az emberből (legalábbis ezt remélik). Rogersnek nincs más esélye kikerülni a hadszíntérre, így elfogadja a lehetőséget, a végeredmény pedig nem más, mint egy Amerika kapitány. A hős először cirkuszi bohóc, majd később a Hydra legyőzője lesz…

A legnagyobb hiba az első filmeknél, hogy nem hagynak elég teret a főhősnek a kibontakozásra, és nem tudjuk meg, hogy honnan fejlődött igazi jelképpé, legalábbis a legtöbb esetben csak nagyon felületesen. Na, már most Joe Johnston filmjében bőven kapunk választ erre a kérdésre, és bizony ez a legfontosabb egy eredettörténetnél. Az Amerika kapitány ezenfelül egy egész korrekt storyval is bír, amit ügyes akciójelenetekkel, és remek fényképezéssel tarkítottak. De ez még nem lett volna elég a sikerhez, ha nem csempésznek a filmbe stílust. A kapitánynak ugyanis volt stílusa, volt egy remek Indiana Jones érzete, ami miatt remekül muzsikált a filmvásznon a hős.

Ugyanakkor tény, hogy sok hibával is rendelkezik a film, ami leginkább a milliószor látott sablonokban keresendő. Például az olyanokban, mint a szerelmi szál, vagy a főgonosz kidolgozatlansága (Ez sajnos értendő most a hadseregére is…). Nem egyszer, nem kétszer játszották már el ezt a blockbustereknél, de mégis meglépik újra és újra, csak tudnám, hogy miért?! Miért nem lehet elegendő időt szánni a főellenségre, hiszen ő adja a sava-borsát az egésznek, és ő miatta lesz a főhősből igazi hős.

Az Amerika kapitány, összességében a hibái ellenére is sokkal kerekebbnek, sokkal egyedibbnek tűnik, mint a többi első fázisos Marvel "egy hősös" film (kivétel a Vasember). Lehet mondani rá, hogy tipikus elsőfilm, de valamivel mégis több. Ugyanakkor azt is meglehet érteni, ha valakit nem kapott el a film hangulata, így kevésbé tudta élvezni. No, de majd a 2. rész, hiszen a Tél katonája áprilisi nyitórekordot döntött az USA-ban, és az IMDB-n is meglehetősen szépen szerepel. 8/10

David Gordon Green-nel akkor sikerült szorosabb barátságot kötnöm, amikor Seth Rogen és James Franco szájába jointot adott, és mindezt filmre is vette. Az előtte megjelent munkásságáról sajnos nem sok mindent tudok, talán annyit, hogy erős kontrasztban áll idióta füves vígjátékaival (Ananász expressz, Király!). A Joe viszont távolról sem vígjáték látszatát keltette. A Mud-hoz hasonló indie-drámát vártam tőle, ahol a címszereplő ellopja a showt. A gyerek ugyanaz (Tye Sheridan), csak a címszereplő változott (a szakállas Nicolas Cage). Vagy más is?

Igen, más is. A Joe egy teljes értékű „two men show”, mert Tye Sheridan akkorát játszik benne, hogy azt öröm nézni. Az említett Mud-ban még nem igazán éreztem kiforrottnak a játékát, de most bitang jó lehetőséget kapott a 15 éves Gray szerepében. Mondhatni ő az igazi férfi ebben a filmben, még akkor is, ha Nicolas Cage a címszerepben végre olyat hoz, amit régóta nem láttam tőle. Először azt hittem, hogy Cage majd egy visszafogott alakítást fog nyújtani, de nem, a „tökéletlen” férfi, aki múltja miatt kénytelen behúzni a kéziféket, és mindent higgadtan átgondolni, néha teljesen elveszti eszét, akkor pedig nincs irgalom! Mindehhez tegyétek hozzá azt is, hogy Texasban vagyunk, tehát hamisítatlan redneck akcentusban kapjuk mindezt az arcunkba (néhol életmentő volt a felirat).

Hogy miért beszélek ennyit a színészi alakításokról? Talán azért, mert a Joe egyébként annyira hatásvadász, hogy az hihetetlen. Néha a legegyszerűbb momentumokat – akár az erdei munkát – is olyan művésziességgel mutatja be, ami már kissé túlzás. A végtelenségig lelassított mozzanatok, az egyébként gyönyörű fényképezés, és a zenei aláfestés ugyan passzolnak egymáshoz, viszont néhány embernél kiütheti a biztosítékot, főleg ha nem kapja el őket a film hangulata. Nálam személy szerint néhol tökre betaláltak ezek az audiovizuális eszközök, mert szerencsére nem úgy kell elképzelni őket, hogy ez idő alatt semmi érdemleges nem történik: eközben is pörög a texasi konyhafilozófia, vagy az erdei munka.

A brutalitással viszont megvettek kilóra. Néhány gyomros nagyon mély nyomot tudott hagyni bennem: önmagában is végig sötét és szomorú hangulatú a film, de amikor az erőszaké a főszerep, azt még én is rendesen megéreztem. Nem csak Cage kirohanásai eszeveszettek, de van egy jelenet, amikor a kissrác iszákos apjának eldurran az agya. Elég durva képsor volt, minél tovább húzódott minden hátralévő ütés, annál undorítóbbnak éreztem.

Az elvárásaimat teljesítette a film: a két főszereplő játéka lenyűgöző, és filmszerkesztési szempontból is igényes munkáról beszélünk. David Gordon Green a maga elképzeléseit ügyesen megrendezte, még ha azok jelenleg kissé kiforratlanok is. Habár kétségtelen, hogy a darab teljesen egyben van, de néha lehetne egy picit kommerszebb is, kevesebb lassítással, valamint több párbeszéddel, cselekménnyel és akcióval, mert utóbbiakból tényleg született néhány kiemelkedő pillanat. A Mud-hoz képest a film sokkal komorabb, és összességében emiatt tetszett jobban a Joe.

Megemlíteném még, hogy Nicolas Cage az egyik jelenetben konkrétan egész életművének egyik kulcselemét figurázta ki. Nem lövöm le a poént, mert én tényleg nagyot nevettem.

A filmet a budapesti 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Ha Te is el szeretnél látogatni valamelyik vetítésre, akkor ne habozz, április 12-ig még megteheted az alábbi helyszíneken: Uránia Nemzeti Filmszínház, Puskin Mozi, Toldi Mozi, A38 Hajó és Örökmozgó Filmmúzeum. Részletes programot és egyéb ezzel kapcsolatos információkat a képre kattintva találsz!

A Marvel népszerű hőse hiába kapott a papírlapokon többször is adrenalin injekciót, hogy újult erővel folytathassa a bűnüldözést, a filmvásznakat már nem tudta meghódítani. Olyannyira nem, hogy az egyik legnagyobb csalódást keltő képregényfilm volt a 2000-es években. Bár a legrosszabb adaptációk között nincs helye, de messze elmaradt attól, amit elvárhatunk egy ilyen sikeres hőstől.

Matt Murdock balesetet szenved gyerekkorában, és emiatt elveszíti a látását. Ugyanakkor néhány érzékszerve viszont annyira kifinomulttá válik, hogy képes olyan dolgokat is véghezvinni, amire még a normális ember sem képes. Ezt felhasználva kezdi el a kettős életet, mely annyit jelent, hogy nappal ügyvédként próbál segíteni az ártatlanokon, éjjel pedig jelmezbe bújva járja az utcákat, hogy leszámoljon a bűnözéssel…

Korábban már láttam a filmet, de akkoriban nem igazán jött be, viszont úgy gondoltam, hogy illik még egy esélyt adni neki, hiszen van egy rendezői változat is, amit már jóval többen dicsérnek, mint a sima vágott, mozis verziót. Nos, a film után, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a Daredevil filmet sajnos semmi nem tudja megmenteni. Plusz játékpercek ide, plusz játékpercek oda, Mark Steven Johnson filmje nem több egy felhígított, stílus nélküli mozinál, ami csupán arra jó, hogy megmutassa a hőst azoknak, akik nem olvasták a képregényeket. De igazából ennyi.

A filmnek ugyan akadnak értékelhető percei, és Colin Farrell-nek hála egy értékelhető színészi alakítást is láthatunk benne, de összességében minden átlagos. Ben Affleck olyan egyszerű, mint egy bot, Jennifer Garner továbbra sem tud színészkedni, Michael Clarke Duncan és Joe Pantoliano meg egyszerűen csak van. Igazság szerint ezt még elnéztem volna, ha a karakterek közötti kapcsolatok jól vannak kiépítve, illetve a dialógusoknak van súlya, van tartalma. Affleck és Garner közös jelenetei körülbelül olyan szintűek voltak, mintha valami argentin szappanoperát próbáltak volna felidézni. (aztán persze, lehet, hogy tényleg ez volt a terv…)

De úgy gondolom, hogy a film legnagyobb problémája, hogy nem volt stílusa, mert láttunk már olyat, hogy egy film csupán a B színvonalat üti meg, de mégis volt saját stílusa, volt egy olyan jellegzetessége, ami miatt nem kerülhetett a feledés homályába. Mondjuk ezek a legtöbb esetben a 80-as, és 90-es évekre voltak jellemzőek, de ha a közelmúltból kéne ilyen filmet megemlíteni, akkor a Dredd-et mondanám. Itt viszont ezt nem tapasztalhattuk, és épp ezért nem lehet szeretni ezt a filmet, mert nincs miért.

Nos, tehát a rendezői változat hosszabb volt, mint 2 óra, de semmivel nem nyújtott többet, mint a sima vágott verzió. Na, jó talán egy fél ponttal. Viszont az újrázás után egyre biztosabb vagyok abban, hogy elkélne már nekünk egy igazán ütős Daredevil film. 5,5/10