Egy lelkes olvasónk küldte az alábbi kritikákat, melyek azt támasztják alá, hogy milyen nehéz adaptálni az ifjúsági regényeket. Laposak, giccsesek, és túlzottan is rámennek a romantikára...

A végzet ereklyéi: Csontváros (2013)

A nagysikerű ifjúsági regénysorozat első részének film adaptációja nem aratott osztatlan sikert. A 60 milliós költségvetéssel rendelkező film az első héten ugyanis csak 14,1 millió dollárt hozott vissza, ami azóta is csak 90 millióra duzzadt (világszerte). A film folytatásának, a "Hamu város"-nak az októberi forgatását elhalasztották bizonytalan ideig, amíg rá nem jönnek, hogy miért is volt ekkora bukás az első rész.

Maga a történet a mai New York-ban játszódik, ahol Clary Fray (Lily Collins) él az édesanyjával és a mostohaapjával. Egy nap elkezd furcsa dolgokat látni és tapasztalni maga körül, ami miatt először azt hiszi, hogy megbolondult, ám amikor találkozik egy ismeretlen sráccal, akit történetesen csak ő maga lát, akkor minden megváltozik. A srác nem tudja, hogy mégis miért látja őt, de végül rájönnek, hogy a lány született Árnyvadász, mint a fiú. eleinte szkeptikusak ez ügybe, de amikor kiderül, hogy az édesanyja is az volt, ráadásul az egyik legtehetségesebb, akkor elkezdenek feltörni az elnyomott képességei. A story középpontjában egy kehely áll, melyből, ha valaki angyal vért iszik, Árnyvadásszá válik. Valamint, akinek a birtokában van, az erejét sose látott szintekig emelheti. Így jön be a képbe a főgonosz Valentine, aki saját maga erejét akarja a kehely segítségével növelni. Kiderül, hogy ő is Árnyvadász volt, ám ő ennél többet akart, így megtanulta a démonokat irányítani. Miközben a kehely nyomába erednek ifjú hőseink, kibontakozik a vámpírok és vérfarkasok közötti ellentét is, melynek ugyan nagy szerepe nincs, de néhány érdekességet azért hordoz magában.

Összegezve Harald Zwart (Rózsaszín párduc 2, Karatekölyök) filmjét, arra jutottam, hogy ez egy korrekt alkotás, ami bár lehetett volna jobb is, de így is bőven a nézhető kategóriába tartozik. Bár nem tartozik az olcsó filmek közé, de véleményem szerint nem érte meg azt az összeget, amit rászántak. A drámai hatásokat remekül előhozták, illetve hatásosan alkalmazták őket, de maga a film egy kicsit laposra sikeredett. Sokszor volt olyan érzésem, hogy bent vagyok a filmben és átérzem mindazt, amit a karakterek, de ugyanakkor voltak olyan részek is, amikor olyan érzésem volt, mintha a film egy hatalmas sivatagban sétálna, amiből nem talál ki, és egy-egy jól elkapott jelent oázisként hatott. 6,5/10

A beavatott (2014)

Nem szeretnék sokat beszélni erről a filmről, mert nem érzem úgy, hogy megérdemelné. Ez a film egy romantikus, akció, kaland, ami sci-fi akar lenni, de nem megy neki. Maga a film összességében nem érdemli meg a több mint 2 órás játékidőt, mert nincs annyi tartalom benne, ami indokolná ezt a játékidőt. A sztori lényege, hogy adott 5 társadalmi csoport, melyek közé választás útján lehet bekerülni. Főhősnőnk beválogatja magát a legelitebb harcosok közé, ahol beleszeret kiképzőjébe, akiről kiderül egy-két érdekesség, majd miután beleszerettek egymásba, együttes erővel próbálják felvenni a harcot az elnyomó hatalom ellen. Ezt nem lehet kifejteni még 1 órában sem. Az alap koncepció jó, a megvalósítás nagyon rossz, a színészi munkáról nem is beszélve. Jó film is lehetne belőle, ha nem úgy álltak volna neki, hogy akkor most gyúrjuk egybe az Éhezők viadalát az Alkonyattal. Így a film eléri, hogy tényleg csak a romantika játszik főszerepet. Ennek hatására a célkorosztály nem más, mint a fiatal lányok, akik elolvadnak, ha csókot látnak a vásznon. Az viszont kissé fura volt, hogy 16-os karikát kapott a film, hiszen még az Oroszlánkirályban is több akció volt, mint ebben a filmben. Így csak annyit tudok mondani, hogy nem éri meg. A filmnek nincs semmi mondani valója, pontosabban csak az, hogy ha szerelmes vagy akkor bármire képes lehetsz. De, mint tudjuk ez nincs így, mert ha szerelmes is vagy akkor sem tudsz legyőzni egyedül egy egész hadsereget.
Ha értékelnem kellene a filmet én egy erős 3/10-et adnék neki.

Az ötvenes évek nagy sci-fi/ horror slágerét a korábban már taglalt óriásszörnyes művek mellett az idegen inváziós filmek jelentették. Az It came from Outer Space ennek a vonalnak az egyik legismertebb és legegyedibb darabja. Utóbbi állítás azért lehet igaz, mert bár a film egyértelműen besorolható a fent említett kategóriába, valójában invázióról szó sincsen. Jack Arnold csillám-csigacsíkot húzó egyszemű űrlényei egyszerűen csak haza akarnak jutni, mint a 30 évvel később a Földön rekedt, barátságosabb kinézetű, világító ujjú kollégájuk.

Kapunk azért sablonokat szép számmal. Mint a legtöbb hasonló film, ez is úgy kezdődik, hogy lezuhan egy űrhajó, ami amúgy akár meteor is lehetne, úgy is néz ki. A főszereplő, jóképű feltörekvő amatőr csillagász-író is annak nézi, amikor csinos díszletbarátnőjével, aki amúgy tanárnő, a csillagos eget vizslatják. Kíváncsiságtól hajtva meg is közelítik a lezuhant objektumot, hogy aztán egyértelművé váljon számukra, hogy itt bizony harmadik típusú találkozás esete forog fenn.

A helyszín az Arizonai sivatag, azon belül egy fiktív kisváros, Sand Rock, melynek lakói közül páran elkezdenek igen furcsán viselkedni az incidens után. Mintha csak a testrablók kapták volna el őket. Erről azonban szó sincs, ennek a filmnek a földönkívüli lényei semmi rosszat nem akarnak, egyszerűen csak emberi alakot öltenek, hogy gond nélkül flangálhassanak a kisvárosban és beszerezhessék azt, amire szükségük van ahhoz, hogy megjavítsák az űrhajójukat és elhúzzák a csíkot erről a planétáról. A lemásolt embereket meg addig is kénytelenek elrejteni a bányában, amibe belezuhantak. Van aztán önfejű, szűklátókörű karakter is a sheriff személyében, aki minden áron végezni akar szerencsétlen hajótöröttekkel.

Nagyon nem mennék bele a film minősítésébe, nyilván teljesen máshogy hatnak ma ezek az alkotások, mint az adott korban, manapság vagy vevő rájuk valaki, és meglátja a bájukat, vagy nem. Hatása azonban vitathatatlan, elég csak J.J. Abrams Super 8 című filmjére gondolnunk. Eltűnt emberek egy fosztogató űrlény jóvoltából, aki csak haza akar jutni. Még a megfújt holmik miatt panaszkodó helyiek is benne vannak mindkét filmben. Említést érdemel a lények röhejes külleme is. Nagyjából úgy néznek ki, mint a Simpson családban látható marslakók, pontosabban azok néznek ki úgy, mint az It came from Outer Space kreatúrái. Eredetileg egyébként teljesen más dizájnt kaptak volna, ám azt elvetették, később aztán mégis felhasználták a This Island Earth-ben. (Szintén Universal klasszikus.)

A sztori a nagy Ray Bradbury nevéhez fűződik, Harry Essex pedig megírta belőle a forgatókönyvet, úgy szól a fáma, hogy javarészt másolással, így viszont elmondhatjuk, hogy a film hű a Bradbury által szolgáltatott alapanyaghoz.

Igen erős társadalomkritikai vonal is fellelhető, a sheriff ki akarja csinálni a jövevényeket, ha törik, ha szakad, csillagász főszereplőnk pedig egy igen jó jelenet során rávezeti, hogy csupán csak azért mert ők mások, és kénytelen megérteni őket. Oké, most jöhettek azzal, hogy közhely meg sablon, meg satöbbi, de az ötvenes években járunk, na.

A színészi játék az ilyen típusú filmekben megszokott színvonalon mozog, kívéve amikor valaki meglát egy idegent teljes testi valójában. Reakciójuk ez esetben olyan, mintha Ed Wood instruálta volna őket, széles mosolyt csalva ezzel a néző arcára.

Technikailag minden a helyén van, bár igazán látványos trükkfelvételeket ebben a filmben nem fogunk látni, ellenben ez volt a Universal stúdió első 3D-s filmje.

Bryan Singer lelépett, hogy megrendezze az egyik legrosszabb Superman filmet, amit valaha leforgattak, de sajnos arra nem gondolt, hogy ezzel a lépésével egy időben, kinyír egy remek trilógiát is. A rendezői székbe az a Brett Ratner ült, aki a Csúcsformában filmekkel megmutatta, hogy tud vígjátékot rendezni, de az X-Men 3. részével azt is megmutatta, hogy nem ért a mutánsokhoz, és teljesen leamortizálta Singer remekbeszabott várát.

Jean Grey visszatér, de már nem önmaga. Kegyetlen, erős, és nem ismer határokat, de sajnos nem ez az egyetlen veszélyforrás a világban. Az emberek kifejlesztettek egy szert, ami átlagemberré változtatja a mutánsokat. Ez valakinek tetszik, valaki pedig ellene van. Az ellenző mutánsok kénytelenek csatasorba állni, hogy felvegyék a kesztyűt az emberek ellen…

Igazság szerint ennyi pénzből, egy ennyire gyenge X-Ment készíteni… hááát… művészet. Pedig volt benne fantázia, mert a történet jó, és bizony voltak a filmnek olyan pillanatai, amikor úgy érezte az ember, hogy „ez igen, ez most nagyon betalált”. És nem is egyszer. Elég csak a szárnyait vagdosó gyerekre gondolni, vagy a Grey család házában történtekre, de mondhatnám Jean Grey egész filmben nyújtott alakítását is. Egyszerűen félelmetes, hidegrázós, és horrorisztikus volt, de valami mégsem stimmelt az egésszel. Ratner felett eluralkodott az a hatalom, ami a rendező státusszal jár, és ez kihatott a végeredményre.

Nem egyszer esett rabjává a látványnak, ami annyit jelentett, hogy mindent meg akart mutatni, amit csak lehetett. „Húú, az a gyerek tud repülni? Húú, az a gyerek tud jeget csinálni? Húú, az a gyerek papírrepülőket tud lebegtetni? Elképesztő!!!” Egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy mondhatni bármit megtehetett, mert kapott a kezébe egy X-Men-t, amit ő rendezhetett. Nagyon sokszor belassult az egész film, mert ráment a látványra, arra, hogy elkápráztasson bennünket, csak éppen arra nem gondolt, hogy ezzel nem viszi előrébb a filmet. Kiölte belőle a stílust, azt, amit Singer megteremtett az első két filmjével. Kiölte belőle a szívet, ami jellemezte az X-Men filmeket. Egyszerűen felborított mindent, és mintha ez a 3. rész nem is tartozna az első kettőhöz.

Ugyanakkor voltak a rossz húzásai mellett jók is, mint például a mutánsok emberibb oldala, azaz ők is sebezhetőek, ők is félnek. Ez mind szép volt, és jó volt, de a végeredményen nem tudott változtatni. Sűrű lett a film, túl sűrű egy 100 perces játékidőhöz, ami miatt rengeteg szál kibontatlan marad, rengeteg karakternek csak néhány mondat jutott, holott néhányan több időt érdemeltek volna, pont azért, hogy súlya legyen a filmnek. De nem, Ratner sokat akart, és nem bírta, és ezért lehet rá haragudni, mert jóval több volt a történetben, és ennyi pénzből (210 millió) sokkal többet kellett volna kihoznia.

Az Ellenállás vége tehát pénzügyileg jövedelmező volt, de minőségileg hatalmas nagy bukta, és bár szeretem így is a filmet, de haragszok az egész stábra, leginkább Singerre, hogy nem maradt erre a részre is, mert ha ezt ő rendezi, akkor valószínűleg jobb végeredményt kaptunk volna, de ez már csak történelem. A film, ugyan élvezhető, de a többi X-Menhez képest gyenge. 6/10

Az első rész pénzügyi sikere arra ösztönözte a Fox-stúdiót, hogy berendeljék a folytatást. Bár valószínűleg már az első rész bemutatása előtt tudták, hogy ez az X-Men széria nem állhat mindösszesen egy filmből, mert úgy nem lenne egy kerek egész. Meg is történt 2003-ban a dolog, és Bryan Singer ismét megkapta a rendezői széket. A korábbi 75 milliós büdzsét feltornászták 110 millióra, így jóval több ötletet tudott megvalósítani. A kérdés már csak az, hogy sikerült-e neki megvalósítani, és ha igen, akkor azt hogyan?

Egyre inkább a felszínre került a mutánsok és az emberek ellentéte. Tüntetések, szavazások és egyéb módszerek segítségével próbálnak meg az emberek harcolni a saját világukért, mert hát a mutánsoknak nincs helye a Földön. A legnagyobb hangadó William Stryker professzor, aki köztudottan gyűlöli a mutánsokat, így minden tőle telhetőt megtesz, hogy elpusztítsa őket…

Singer tudatosan építette tovább a mutánsok világát. A több pénzt arra használta fel, hogy jobb legyen a filmje nem pedig arra, hogy más legyen, valami új legyen, azaz olyat vállaljon, amit nem tud teljesíteni. Csupán annyit tett az egésszel, hogy befoltozta azokat a hézagokat, amire nem volt lehetősége az első résznél. Továbbá a megmaradt összegből új szereplőket hozott be a kamerák elé, illetve minden kis elemhez hozzárakott egy kicsit, hogy a film, az összképet tekintve legyen több mint az első.

Sikerült is neki, mert az X-Men 2 minden téren jobb lett, mint a Kívülállók, de az alapkoncepción nem változtatott, és ezért lett igazán jó folytatás. Magneto és X-Professzor még mindig keményen harcoltak a maguk igazáért, és az emberek még mindig féltek a mutánsoktól. Mindenki egyre nagyobb fegyverhez próbált nyúlni, hogy végül csak egy maradjon állva. Bryan Singer világa csak úgy, mint az első részben itt is magával ragadó volt, mert egy kegyetlenül erős atmoszférát teremtett a filmjének. Talán egy kicsit komorabb és sötétebb is lett az egész, de ez csak jobbá varázsolta a produkciót.

Talán amiben nem találta meg az egyensúlyt az a karakterek elegendő játékideje. Bár a film majd’ fél órával hosszabb lett, mint az elődje, de mégsem sikerült igazán elegendő játékidőt szánni az egyes karaktereknek. Küklopsz, Árnyék is kissé a háttérbe szorult, de talán említhetném még Xaviert is. Viszont néhányan meg több időt kaptak, mint például Rozsomák, illetve Jean Grey. Előbbinek a múltja, utóbbinak pedig a jövője került előtérbe. Igazság szerint ennyi karakterrel nehéz is jól bánni, és ennyi hiba bele is fér, mert összességében nem rontott az összképen, talán csak egy kis hiányérzetet teremtett, de nem vészeset.

Mindent egybevetve tehát az X-Men 2 egy remek folytatás lett, ami nem esett áldozatául a nagyobb térnek és a nagyobb költségvetésnek. Bryan Singer csak úgy, mint az első résznél itt is remek munkát végzett, és tovább bővítette a mutánsok világát. Ha csak egy hajszállal is, de jobb lett ez a rész, mint az előző, így elkönyvelhetjük egy sikeres folytatásnak (pénzügyi sikereket nem beleszámolva). 8,5/10

 A Marvel az első sikereket a Pengével érte el 1998-ban, ám az igazán átütő sikerre csak az ezredforduló után került sor, amikor is Bryan Singer megrendezte élete első X-Men filmjét, a Kívülállókat. Talán ez volt az a pont, ami végleg elindította a képregényhősök reneszánszát a filmvásznakon, és elindult egy olyan folyamat, aminek a segítségével a Marvel stúdió, valamint a Marvel képregényes jogokat birtokló stúdiók felérhettek a csúcsra. Az emberek imádták a mutánsokat, és az embereknek szükségük volt a szuperhősökre.

Mutánsok élnek közöttünk. Emberek ők is, ám egy genetikai rendellenesség miatt olyan képességekkel bírnak, amit az átlagember nem képes befogadni. Valamelyikük tárgyakat mozgat, valaki a falakon tud átmenni, valaki pedig pengéket képes kiereszteni az ökléből. Épp ezért a világ rettegésben él, a mutánsok pedig nem tudnak mit tenni. Magneto úgy gondolja, hogy a mutánsokat soha nem fogják befogadni, így az egyetlen esélyük, ha háborút vívnak az emberiséggel. X-professzor viszont nem így gondolja, így a háború több fronton is elkezdődik…

Első részt mindig nehéz készíteni egy szuperhősös képregényből, mert be kell mutatni azt, hogy kiről/kikről fog szólni a film, valamint illik beletenni egy kis akciót is, hogy megtudjuk, hogy mégis mire képesek az adott szereplők. Bryan Singer különösen nehéz helyzetben volt, mert a mutánsok még soha nem kaptak élőszereplős filmet, valamint akkoriban a Marvel még igencsak gyerekcipőben járt, így fel is kellett mutatnia valami épkézláb produkciót. Emellett az X-Mennek nincs is konkrét főhőse, mert egy csapatról beszélünk, így kétszer is meg kellett gondolnia, hogy miként fog majd bele az egészbe.

Singer azonban nem hibázott, és képes volt a lehető legtöbbet kihozni ebből a produkcióból. Tulajdonképpen egy in medias res technikával indított, aminek hála nem kellett túl sok időt elfecsérelnie a bemutatásokkal. A különböző karakterek alig néhány perceket kaptak arra, hogy megmutassák, hogy mit tudnak, majd rohamléptekben ugrottunk is rá a lényegre, azaz a történetre. Arra a történetre, ami igazából az egész mutáns faj bemutatására szolgált. Azaz Singer nem pécézett ki egy-egy szereplőt, hanem az egész fajt vette górcső alá. A történet szerint Magneto háborút indít az emberiség ellen, amiből az jön le, hogy a mutánsok mennyire kirekesztettek, és az emberek mennyire nem képesek befogadni azokat, akik mások. Emellett X-professzor harca Magnetoval is egy külön történet, ami azt mutatja meg, hogy ha különleges képességünk van, akkor azt jóra használjuk, és ne pedig pusztításra. Tehát egy több frontos harc vette kezdetét a Kívülállókkal, ami remekül kövezte ki az utat a folytatásoknak.

Az első rész ugyan nem durran óriásit, de tökéletes bevezető volt. Singer pont annyit markolt, amennyit képes volt a kezében tartani, így mondhatni tökéletes munkát végzett. Így 14 év elteltével bátran ki lehet jelenteni, hogy Bryan Singer kezében volt a lehető legjobb helyen az X-Men, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg ma nem tartana ott a Marvel, ahol… 8/10

A DC Comics élőszereplős filmes/sorozatos történelme régebbre nyúlik vissza, mint a Marvelé, és ami a legfontosabb, hogy nem csak mennyiségben, de minőségileg is uralni tudták a múlt évszázadot. Egészen 1941-ig kell visszamenni az első élőszereplős alkotásig, ami egy Marvel kapitány sorozat volt, majd ’42-ben jött egy Spy Smasher sorozat, illetve 1943-ban felbukkant minden idők legismertebb képregényhőse, Batman is. A következő években számos DC képregényhős kapott sorozatot, úgyhogy kijelenthető, hogy a 40-es években virágzott a Detective Comics. Az 50-es években viszont már mozifilmeket is láthattak a nézők, méghozzá Supermanről, majd jött egy viszonylag nagyobb szünet, és egészen 1966-ig kellett várni arra, hogy újra felbukkanjon valaki, és az a valaki ismételten Batman volt, Adam West főszereplésével.

A 70-es évektől kezdve szintet tudtak lépni az adaptációk, mert volt egy sikeres Wonder Woman sorozat, illetve Superman is megkapta a hozzá illő filmet, Christopher Reeve és Richard Donner jóvoltából. Ezt követően megint ugrani kell egy kicsit az időben, hogy megérkezzünk Tim Burton – máig zseniális – Batman filmjeihez, mely az első olyan Denevérember alkotás volt, amit komolyan lehetett venni. Egy igazi mestermunkáról van itt szó. Ezzel majd’ egy időben a TV-ben elkezdték sugározni a Flash sorozatot is, ami szintén nagy sikernek örvendhetett. A 90-es években, Joel Schumacher ámokfutásának köszönhetően a DC Comics legismertebb hőse a mélybe zuhant. És ide illik betenni egy idézetet is: „És miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!” – Dr. Thomas Wayne

Ugyanis a 2000-es évek közepén Batman kimászott a gödörből, és feljutott a csúcsra, arra a csúcsra, mely azt jelentette, hogy megszületett minden idők legjobb képregényes adaptációja, és megszületett minden idők egyik legjobb trilógiája is. De sajnos ez csak Batmanre volt igaz, mert rengeteg DC hős a háttérbe szorult, és nem mutatták meg magukat a filmvásznon. Ez igazából a Warnernek köszönhető, mert a jogokat ugyan birtokolják, de basznak bármit is kezdeni vele, de talán most, talán az Acélemberrel elkezdődött valami! (Eközben persze a Marvel uralja a mozikat…)

No, szedjük is össze, hogy melyik 10 DC Comics alkotás lett a legjobb.

Manapság, ha azt halljuk, hogy érkezik egy új Marvel film, akkor felkapjuk a fejünket és elkezdjük dörzsölni a tenyerünket, mert várhatóan nagyon jól fogunk szórakozni a film megjelenését követően. Na, már most 2005-ben nem ez volt a helyzet, legalábbis a Man-Thing című képregényadaptáció esetében. A csodálatos magyar címmel bíró film a Marvel képregények egyik, ha nem a legrosszabb adaptációja, de talán ott van minden idők legrosszabb képregényadaptáció között is.

Bywater városába egy új seriff költözik, hiszen a régi eltűnt. Sőt igazából nem csak ő tűnt el, hanem több másik ember is, mert a helyi mocsárvidék egy sötét, és veszélyes hely. Azonban Kylenak nem csak a helyi hiedelemmel kell megküzdenie, hanem a tüntetőkkel és az olajfúrósokkal. Közben természetesen nyomozni kell az eltűnt személyek után is, és miután bemerészkedett a mocsárba, rájön, hogy egy titokzatos lény is tartózkodik ott…

A Man-Thing képregényt 1971-ben készítette el a Stan Lee, Roy Thomas, Gerry Conway, Gray Morrow négyes, de így visszagondolva nem biztos, hogy érdemes volt megalkotni a mocsárlényt, ugyanis alig ismert, és valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy egy alacsony költségvetésű film kerekedett végül a történetéből, amit egy ZS-kategóriás rendező alkotott meg jó néhány ZS színésszel. Igazság szerint egy szóval lezárhatnám az egész kritikát, mert katasztrofálisra sikeredett az egész alkotás, és bárhogy is próbálok benne valamiféle pozitívumot felfedezni, nem tudok.

Nem tudok, mert a történet egyenlő a nullával, ráadásul a magyar cím tökéletesen körülírja az egészet. Valami van odalent… és kb ennyi az egész film. Közel 40 perc telik el, mire látunk valamit is abból a lényből, ami rettegésben tartja az emberek, de ez még nem is lenne baj, ha előtte feszültséggel teli percek jelentkeznének, és készítenének fel minket arra, hogy valami borzalmasat fogunk látni. Borzalmasat tulajdonképpen láttunk is, de sajnos, azaz egész film volt. Unalmas jelenetek, béna párbeszédek, valamint idióta karakterek lepték el a képernyőt, amik a végjátékra ki is teljesedtek. Ott már volt minden, amit nem akartunk látni.

Összességében a Man-Thing egy nagyon félresikerült adaptáció, ami arra enged következtetni, hogy már maga a képregény se volt egy nagy durranás, sőt… Úgy látszik, hogy nem minden arany, ami fénylik, és Stan Lee sem volt mindig király. Tehát, ha valaki mocsárlényt szeretne látni, annak inkább a DC Comics által kreált Swamp Thing filmet ajánlanám, ami szintén nem egy első osztályú alkotás, de az legalább nézhető. 2,5/10

Russell Crowe megálmodta, ezért felengedi a CGI-állatokat a bárkára, utána az autobotok pártján leterít kismillió embert az eső mosta sártengerbe. Ugye jól hallom, Darren Aronofsky éppen egy bibliai történetet dolgoz fel?

Szóval a Noéval úgy voltam, hogy ha a fent említett rendező most éppen vizuális effektek segítségével szeretne bibliai karakterdrámát rendezni (és ezúttal írni is), hát legyen, előbbivel úgysem lehetnek gondok, ismerve kreativitását, a rá jellemző karakterdrámára pedig nem egy korábbi mesterművét fel tudjuk hozni, mint referenciaanyagot (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú, és még a Pankrátor is). Végül nem ez történt. Ami történt, az egy, a látványvilágában erős, de mégsem koherens, ráadásul majdnem buta film létrejötte, aminek kevés pozitívuma eltörpül a rendező személye miatt már-már sértésként vett gyengeségei mellett.

Mert ugyan megemlíthetjük, hogy Russell Crowe végre valamit színészkedett is, ami a Nyomorultak óta nem kevés nehézséget okozott neki, továbbá született néhány valóban ötletes kreatív megoldás, akár a vágás terén is, de vannak itt olyan problémák, amelyek tényleg indokolják azt az elképzelést a filmről, miszerint Aronofsky csak a nevét adta a stúdió által megkreált final cuthoz. Kezdve onnan, hogy a színészgárda maga a megszemélyesült tömegkatasztrófa, Logan Lerman-nel az élen, de a lányok (Jennifer és Emma) sem túl meggyőzőek. Folytatva azzal, hogy mondjuk az Őrzők megvalósítása akár jónak is mondható, de baszdki, 2014-ben állatokat így leprogramozni számítógéppel sima technológiai csőd, stb.

Fáj továbbá, hogy az alapanyagot éppen annál a pontnál kezelték nyúlszívűen, ahol pont nem kellett volna: a karaktereknél. Mert a rendezőre jellemző meghökkentő karakterdráma itt még csak halványan sem úgy jelenik meg, mint korábbi iskolapéldáiban: a szereplők szájába írt mondatok még a kliséknél is klisésebbek, az pedig, hogy Anthony Hopkins sorsa se jutott tovább a bogyózabálásnál, már-már kifejezetten vicces. De körülbelül az egész projektre ez a fajta kisstílűség jellemző, és ez egyáltalán nem összeegyeztetve a megvalósítani kívánt hangvétellel. Ráadásul annyi filozofálással sem bír a film, hogy hagyni kelljen leülni akár egy órára is.

Kár, főleg, hogy most valóban nem azzal volt a probléma, hogy logikátlan lett volna bármi is, de a katarzis mégis elmaradt. Még annak ellenére is, a film második fele már tényleg csak hőseinkkel foglalkozik, ahol már lehetett játszani az érzelmekkel. Akadnak hatásvadász elemek rendesen, elvégre blockbusterrel van dolgunk, csak ezek nálam felemás sikerrel találtak be: ahogy az Őrzők daráltak, vagy éppen a bárkán kirobbanó dráma, ezeket valamiért tökre bírtam, de például a teremtéstörténet vagy a rendszeresen megtartott közhelymondogató versenyek rontottak az összképen.

Talán vannak olyan pillanatok, amelyek még éppen vonalat húznak a Noé és az üres látványfilmek közé (hiszen mint kalandfilm, akár működhetett is volna, a bodycount pedig kellemesen pörög), de az esélye annak, hogy a film ezt a vonalat kis idővel átlépi, nagyon magas. Ráadásul a 4 év, ami a Black Swan óta eltelt, van olyan hosszú idő, hogy a Noé megalkotásának grandiózus mivoltát magyarázza. Ehhez viszont az kellene, hogy maga a végtermék is ténylegesen az legyen.

Te jössz, Ridley.