2016-ban érkezik a Batman vs. Superman címen futó szuperprodukció, amiben valószínűleg utalást kapunk majd az Igazság ligájára is. A castingok alapján néhány éven belül a filmvásznon is meg fog jelenni a DC Comics szuperhős alakulata, ami remélhetőleg minimum akkorát fog szólni, mint a Bosszúállók. No, de térjünk is rá az Ötödik hős című Justice League of America néven futó alkotásra, mely olyannyira sikeres lett akkoriban, hogy még a gyártó ország, azaz Amerika sem mutatta be. Kegyetlenül rossz, és ez a kijelentés még visszafogott volt.

New Metro városát az Igazság ligája csapata védelmezi. A liga 4 főből áll; Flash, Zöld lámpás, Tűz, és Atom. Azonban a várost fenyegető Időjós ellen ők sem tudnak mit tenni, így szükségük van az ötödik szuperképességekkel megáldott ember segítségére, aki a Jég nevet viseli. Együttes erővel már képesek lehetnek megállítani az Időjóst…

Hogy miért néztem meg? Azt igazából még én sem tudom, bár jó poénnak tűnt, aztán ahogy teltek a percek úgy döbbentem rá, hogy itt bizony egy árva mosoly sem lesz az arcomon. Míg a szintén 1997-es Acélzsaru a szerethető szar kategóriájába tartozott, addig ez a SOHA NE NÉZD MEG kategóriába sorolandó. Magáról az Igazság ligájáról nem szeretnék sokat elmondani, mert annak most nem itt van a helye, de annyit azért mégis, hogy az alapfelállás úgy nézett ki a képregényekben, hogy; Superman, Batman, Flash, Wonder Woman, Zöld lámpás, Aquaman és a Marsi fejvadász. No, az 1997-es alkotásban egy eléggé megnyirbált csapattal találkozhatunk, melyben a karakterek személyisége ráadásul merőben eltér a megszokottól. Elég csak arra gondolni, hogy Barry Allen egy hülye vesztes, akinek se munkája se lakása. A Zöld lámpás egy idióta, bunkó, beképzelt majom, aki a Guy Gardner nevet viseli. Atom egy kopaszodó marha, aki egy tanár, ahelyett, hogy a világ egyik legjobb tudósa lenne. Tűz egy örök vesztes színésznő, a Jég pedig a világ egyik legidegesítőbb karaktere, akit valaha láttam a filmvásznon.  

Összességében egy katasztrófa az egész film, és feltehető a kérdés, hogy vajon ki várt sikereket ettől a filmtől? Ki hitte, hogy ez tetszeni fog az embereknek, és elkészülhet a szintén Justice League of America címen futó sorozat, ugyanezekkel a színészekkel és karakterekkel? Egyáltalán ki adott pénzt erre a szemétre? A forgatókönyvíró és a rendező vajon olvasott Igazság Ligája képregényt? Tisztában voltak azzal, hogy kik ők és, hogy mennyit jelentenek a rajongóknak? Valószínűleg nem…

Elég sok mindent képes vagyok befogadni, de ezt még nekem sem sikerült. Egyszerűen rossz, és még J'onn J'onzz azaz a Marsi fejvadász sem tudta megmenteni a produkciót, aki látszólag a kajálásnak szentelte a szabadidejét, nem pedig a világ megmentésének, ugyanis dagadt! Na, mindegy is, ezt nem ajánlom senkinek, még a DC rajongóknak sem. Ugyanakkor nem fogok 1 pontot adni rá, mert nem váltott ki belőlem ellenszenvet és dühöt a film. Tudtam, hogy szar lesz – bár azért ez túlzás volt – így kap egy kegyelem kettest, azaz 2/10.

Felbecsülhetetlen érzés az, amikor megtudja az ember, hogy a korábbi NBA világsztár Shaquille O'Neal, a 90-es években DC Comics hős volt. John Henry Irons-t, azaz Steelt alakította egy, a videotékákból is alig kölcsönzött filmben, ami a 16 millió dolláros költségvetés ellenére is a ZS-kategória legalját súrolja csak. De mégsem tudok rá haragudni, mert bár semmi pozitívumot nem lehet kiemelni belőle, és valószínűleg ott van a legrosszabb képregényadaptációk között, de ez mégis csak Shaq filmje, aki még ebbe a halott projektbe is tudott életet lehelni.

Irons a hadseregnél szolgál, ahol különleges fegyvereket tesztelnek. Az egyik próba során azonban egy váratlan baleset történik, aminek a hatására leszerel, mert elege lett a fegyverekből. Visszatér az otthonába, ahol viszont újfent találkozik a gyilkos fegyverekkel, és ekkor elhatározza, hogy eltünteti a városból azokat a pusztító eszközöket…

A hős 1993-ban tűnt fel először a képregényekben, majd fontos szerepet játszott Metropolis életében. Superman halála után többen is megpróbáltak az Acélember helyébe lépni, hogy harcoljanak a bűnözőkkel, és közöttük volt John Henry Irons is.

IMDB-n a film csupán 2.7 ponton áll, tehát minden jel arra mutat, hogy ezt a filmet utálták azok, akik látták, de ez érthető is, mert ez a film egy rakás szar, és ez tény. Ugyanakkor az Acélzsaru a szerethető szar kategóriájába tartozik ennek ellenére is, legalábbis azoknál, akik a 80-as és 90-es évek filmjein nőttek fel (kivételek természetesen lesznek). A VHS korszakból való, abból az időből, amikor a B film is jó volt, és a ZS-kategória se volt olyan rossz, mint manapság. Lehet azt mondani, hogy az idő mindent megszépít, - valamennyire igaz is – de nem, akkoriban tényleg voltak olyan dolgok, amik jobban sikerültek, mint a mai világban.

A filmre leginkább azért nem lehet haragudni, mert igazság szerint ez egy olyan alkotás, amit Shaq, teljes mértékben a magáénak tudhat (rengeteg utalás az NBA-re, a legendásan gyenge büntetőire, és a Los Angeles Lakersre). Ő eljutott egy olyan státuszig, ahol már lehet bohóckodni a filmvásznakon, és megteheti azt, hogy dollár milliókat dobjon ki arra, hogy jól szórakozzon. Kenneth Johnson filmje nem több mint egy komédia, egy komolyan nem vehető szuperhős film, amiben sem a látvány, sem a színészek nem tudnak kielégítő produkcióval előállni, de még a zene sem tudja a kellő hatást elérni. A filmet ugyan a VHS korszak zseniális hangulata átjárja, de annyira gyenge az egész alkotás, hogy nem lehet kihúzni a mélyből. Amikor a főhős a lebénult társával beszél, és a drámai jelenet ellenére sem tud együttérzően nézni, na az a legalja!

Az Acélzsarut csak azoknak tudom ajánlani, akik bátrak, és lemernek ülni egy efféle ökörködés elé. Shaq fanatikusok biztos, hogy élvezni fogják, de a DC Comics rajongók is tehetnek vele egy próbát, mert miért ne, egy achievement-et ér. Van ennél rosszabb rossz film is, higgyétek el. 3,5/10

A Marvel filmek a fénykorukat élik, és nem is érdemtelenül. Nagyon mélyről jöttek fel, mert évtizedek előtt is készültek már képregényadaptációk a Marveltől (mint képregény), de a legtöbbjük a közepes szintet sem tudta elérni, így hát kellett valami változás, kellett egy újítás, egy stratégia, hogy Stan Lee hősei a mozikat is meghódítsák. Az első szempont egy stúdiónál természetesen a pénz, de szerencsére, sok esetben már minőség is társult a produkciók mellé.

Az első filmes adaptációt az Amerika kapitány kapta 1944-ben, majd hatalmas szünet következett, és egészen a 70-es, 80-as évekig kellett várni arra, hogy újra a képernyőkön láthassuk a hősöket. Ekkor már feltűnt a Pókember, Hulk, Dr. Strange, valamint az Amerika kapitány is kapott még néhány filmet. Ezek akkoriban biztos jópofák lehettek, de manapság már nem többek egy gyenge bohóckodástól. Szeretni ugyan lehet őket, de az évek során a lehető legjobb irányba ment el az egész szuperhősös téma a Marvelnél, úgyhogy jobb, ha előre tekintünk, mert látszólag nincs lassítás, és jobbnál jobb szuperhősfilmek kerülnek a mozikba.

No, de szedjük össze, hogy melyik a 10 legjobb Marvel-képregény film.

Bill Paxton sosem volt A kategóriás színész, de sokszor volt jókor, jó helyen, így a neve fennmaradt az utókor számára. Azonban rendezőként úgy tűnik, hogy befuthat, mert az Isten haragjával megmutatta, hogy bizony tud rendezni, méghozzá nem is rossz filmet, majd néhány évvel később a Golfbajnokot is megrendezte, ami újabb bizonyíték volt arra, hogy jól tud dirigálni.

Fenton Meiks több éves gyötrődés után elhatározza magát, és feljelenti a testévért az FBI-nál. A helyszínen tartózkodó ügynöknek elmesél egy történetet gyermekkorából, amivel alátámaszthatja a vádakat. Wesley Doyle viszont kételkedik benne, de a „mese” végére már kezdi elhinni a dolgokat, és végül megtudja, hogy mi azaz Isten Keze…

Matthew McConaughey nevét manapság úgyis sokat lehet hallana, úgyhogy azt terveztem, hogy meglesem néhány olyan filmjét, aminek jók a kritikái. Az Isten haragját sokan dicsérik, de szinte kivétel nélkül felhánytorgatják azt a bizonyos utolsó fél órát, ami kissé megrongálja mindazt, amit addig Paxton felépített. A film, McConaughey-val kezdődik és vele ér véget, de közben meséli a saját történetét, ami a gyermekkoráról szól, és amiben gyilkosságok vannak. Mindez rendben is van. A színész jól teljesít, mi több Paxton is remek munkát végez, mert a filmjének megvan a sajátos hangulata, illetve megvan az a bizonyos plusz benne, ami miatt sokunkat beszippanthat az alkotás. Sejtelmesen, sok kérdést megfogalmazva zajlanak az események, de végül nem tudja elérni a katarzist.

Az Isten haragjának a legnagyobb problémája, hogy a vége túlságosan is biztonsági játék lett. Nem merték meghúzni azt, hogy nem tolják az információkat az arcunkba, és nem próbálnak meg mindent megmagyarázni. Óvodás szintű lett a vége, és ez egyáltalán nem vetett jó fényt az összképre. Sajnálatos, mert érdekes film, aminek jó az atmoszférája, de…

Véleményem szerint pont a végjáték miatt nem tudott igazán bekerülni a köztudatba ez a film, mert bizony nem lett több egy jó, de összességében csak egy egyszer nézős mozinál. De, akik szeretik McConaughey-t, valamint a sötéthangulatú thrillereket, azoknak ajánlott megtekinteni az Isten haragját. 6,5/10

2013 elején jött a hír, hogy Chris Evans egy ázsiai filmben fog szerepelni több másik neves színésszel; Tilda Swinton, Ed Harris, John Hurt, Octavia Spencer, és még sorolhatnám. Aztán jöttek a poszterek, meg a képek, valamint az első előzetesek, és csodák-csodájára, sok filmszerető kezdte feltenni a kérdés, hogy vajon ez mi? Egy csiszolatlan gyémánt? Joon-ho Bong ismét nagyot alkot? A Gazdatest és a Halál jele rendezője ismét megcsinálta, és megmutatta, hogy hogyan is kell bemutatni Hollywoodnak.

2031-ben, 17 évvel azután, hogy az egész Földet ellepte a hó, a jég és a rettenetes fagy, az emberiség megmaradt része egy száguldó vonaton talált menedéket. Ez első hallásra jónak tűnik, ám a vonaton ugyanúgy megtalálhatóak azok az osztályrendek, amik a Földön is észlelhetőek voltak. A szerelvény hátuljában a szegények, míg a vonat elejében a gazdagok telepedtek le. Curtis, a szegények egyike megunja, hogy leszarják őket, és megvonják tőlük a normális életet, így harcba indul a társaival, hogy egyenlőséget teremtsen a vonaton…

Mindig magas a léc, amikor egy ember epekedve vár egy filmet, épp ezért sok esetben csalódás is a vége, pont azért, mert a várakozás miatt olyan magasra kerül az a bizonyos léc, hogy lehetetlen lesz végül megugrani. A Snowpiercer esetében viszont sikerült a lehetetlen, mert pont azt kaptam, amit vártam, sőt talán többet is, mert Joon-ho Bong pont úgy tálalja a filmjét, hogy nem zúdít egyből mindent a nyakunkba, hanem engedi, hogy kiélvezzük azt, amire régóta vártunk.

A Snowpiercer az 1982-es Le Transperceneige című francia képregényen alapul, így elkönyvelhetünk egy újabb képregényadaptációt, amit bár most nem a tengerentúlon készítettek, hanem Ázsiában. Ugyebár a film egy vonaton játszódik, és ezt sikerült olyan jól átadni, hogy pár perc leforgása alatt mi is kénytelenek voltunk felszállni a száguldó szerelvényre. Egyrészt sikerült a sminkeléssel, a díszletekkel, és zenével egy olyan atmoszférát teremteni, ami nem engedett el minket, és ezek után a színészek játéka már csak adalékanyag volt a remek alaphoz. De mégsem ez volt az igazon ütős ebben a moziban, hanem a történetvezetés.

Joon-ho Bong vonatja csak úgy, mint a filmbéli karaktereknek, úgy nekünk is egy rejtély volt. Csak úgy, mint Chris Evansék, úgy mi is kénytelen voltunk felfedezni, mindazt, amit a szerelvény tartogatott. Vagonról-vagonra járkáltunk, és összeszorított kézzel vártuk, hogy vajon mit rejt a következő kapu. Féljünk, esetleg örüljünk? Élet vagy halál? Fény vagy sötétség? Végül mindent megkapunk, de sosem ömlesztve, hanem szépen sorjában. Emellett a játékidő során az emberiség egy újabb kritikát kap, melyben megmutatkozik, hogy a lehető legrosszabb helyzetben is a hatalom, és a felsőbbrendűség lesz úrrá rajtunk, és még ilyenkor is elvárjuk, hogy megmaradjanak az osztálybeli különbségek. Ezt már sokszor láthattuk viszont, de mindig feltehetjük a kérdés, hogy vajon megérdemeljük, hogy ne pusztuljunk ki?

A Snowpiercer összességében az év egyik meglepetés filmje, és csak sajnálhatjuk, hogy ezt mi nem láthattuk a mozikban. Minden megvan benne, ami a tökéletes szórakozáshoz kell, sőt még annál is több. Bong egyszerűen telibeszarja azt, amit Hollywood képvisel, mert nem érdekli, hogy mennyi vér folyik vagy mennyire válik brutálissá az adott jelenet (Nem, ez nem PG-13-as film). Egy igazán ütős, akció, sci-fi, dráma produkciót hozott össze, amiben természetesen benne vannak az ázsiai filmekre jellemző túlzások, és fekete humorral átitatott jelenetek, de a végeredményt tekintve nem lehet okunk a panaszra. (Talán a vége volt egy kicsit több, mint amennyit elbírt volna a film, de ez nem ront az összképen). 8,5/10

Lehetséges, hogy az idő mindent megszépít, de a 90-es évek akkor is jó volt filmes szempontból. Rengeteg, mára már klasszikussá vált film látta meg a napvilágot, ráadásul még Gene Hackman is nagyban nyomta a színészkedést. Jó volt ez, és nem csak a nosztalgiázás miatt.

Chili Palmer épp azt fontolgatja, hogy felhagy a behajtói munkájával, ám azt még nem tudja, hogy mibe kéne belefognia. Épp az egyik munkáját végzi, amikor összetalálkozik egy rendezővel Los Angelesben. Chili eldumálgat az öreggel, majd szóba kerül egy remek forgatókönyv, ami érdekli Chilit. Ekkor úgy dönt, hogy producer lesz, bár azt még nem sejti, hogy arra a forgatókönyvre mások is pályáznak…

A 90-es években Barry Sonnenfeld neve garancia volt a sikerre. Megannyi szórakoztató alkotás fűződik a nevéhez, gondolok itt az Addams Family, Szenzációs recepciós, Man in Black, illetve a Szóljatok a köpcösnek négyesre. Tisztességes iparosmunka volt mind, és az akkori időkben ez tökéletesnek bizonyult.

Sonnenfeldnek mondhatni könnyű dolga volt, hiszen olyan színészek álltak a rendelkezésére, mint John Travolta, Gene Hackman, Rene Russo, Danny DeVito, Dennis Farina, Delroy Lindo, valamint James Gandolfini. Kis túlzással, de ilyen névsorral még akár én is jó filmet tudnék rendezni, de a direktornak volt még egy szerencséje, mégpedig az, hogy az alapanyag egy bizonyos Elmore Leonardtól származott, azaz hátradőlve kellett megrendeznie ezt a filmet.

Ezt érezni is lehet az alkotáson, mivel erőlködés nélkül zajlanak az események. Egyszerűen, és könnyedén folynak a jobbnál jobb jelenetek egymás után, amiket remek dialógusokkal tarkítottak. Travolta pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtotta, egyszerűen zseniális a pali. Hackman pedig fura mód most egy balfék karaktert kapott, de csakúgy, mint a legtöbb szerepében, most is lehengerlő volt. Összességében minden színész megkapta a kellő játékidőt ahhoz, hogy kiteljesedjenek, és megmutassák, hogy mit is tudnak. Senkire nem lehetett panasz.

A Szóljatok a köpcösnek egy tipikus 90-es évekbeli vígjáték, ami a könnyedségével, a remek humorával, és a jól kiválasztott zenéivel tud igazán kiteljesedni. Az idősebb korosztályt egy nosztalgiaérzés is elkaphat a játékidő közben, de az csak növelni tudja az élvezeti értéket. Egy film a filmben, avagy a tökéletes szombat esti kikapcsolódás. 7,5/10

Mindig hálás vagyok, ha a filmipar valamilyen előnyösebb formájában betör a sorozatgyártásba: elég megemlíteni az év első szuperslágerét és annak két A-kategóriás főszereplőjét (szerintem cím nélkül is kitaláljátok), de például a Breaking Bad Rian Johnson által rendezett részei is a sorozat legkiemelkedőbb pillanatai között voltak (mint például az ikonikus „Ozymandias” epizód is). Következő belépőnk viszont nem más, mint a friss Oscar-díjazott Alfonso Cuarón, a rendező, aki nem csak jellegzetes „remény-központúságát” és már-már védjegyévé vált fényképezési stílusát hozta magával (igaz, most Emmanuel Lubezki operatőr nélkül), de még a sztahanovista J. J. Abrams-t is. Basszus, annyi jó dolgot írtam eddig, ezek után biztos betalál a Believe is. Ugye?

Az biztos, hogy még simán megéri hinni a sorozatban, és nem a címe miatt, hanem mert amiben Cuarón eddig jó volt, azt itt is hozza: alapkoncepciói számomra mindig is érdekesek voltak, még végtelen sablonosságuk ellenére is. Jelen esetben a természetfeletti képességekkel megáldott kislány, Bo életének védelmezése érdekében a halálra ítélt Tate kiszabadíttatott börtönéből (mert „hisznek” benne), aki mostantól kezdve a kislány és annak eddigi oltalmazója, Winter szolgálatába áll. Ezerszer hallott sztori, úgy, ahogy a férfi-kislány felállás sem új keletű, de persze erre is ismerünk friss iskolapéldákat (Last of Us).

Még a vizualitás is rendben van. Cuarónhoz mérten ismételten igényes operatőri munkával van dolgunk, gyakorlatilag ugyanabban a stílusban, mint ahogy azt az Ember gyermekében és a Gravitációban is láthattuk. A vizuális effektekkel kapcsolatban ugyan még sok mindent nem dobbantottak, de ahogy a hosszú snitteket is jól prezentálták a pilotban, úgy szerintem előbbivel sem lesznek gondok a későbbiekben.

Mégis, aggodalomra azért van okunk, hiszen a pilot alapján ez az írói munka lehet, hogy gyengén fog muzsikálni az alapszituációban felvázoltak elmesélésére. Ahogy már írtam, azzal semmi gondom nincs, hogy a kezdő felütés sablonos, ez eddig is jellemző volt a Cuarón-filmekre (mondhatni „egyszerű, de nagyszerű”). Viszont azokhoz képest a Believe egy sokkal grandiózusabb projekt látszatát keltette eddig, ami megigényli az igényesebb írást, mindehhez pedig a forgatókönyvírás és mesélés kissé illogikus útja később komoly gondokat is okozhat. Aki már látta a pilotot, szerinte tudja, miről beszélek: az egyébként teljesen OK színészek szájába írt párbeszédek néhol elég kínosak, a kórházi jelenetben és a később is feltűnő, már-már rajzfilmes „egy szobában vagyok a bekábult bérgyilkossal, de ha halkan osonok mögötte az öt négyzetméteres kórteremben, biztos nem vesz észre” megjelenése és sikeres abszolválása (!) pedig már kifejezetten vicces.

A pilot felvázolta, hogy nem kívánkozik egy nagy rejtélyt központba helyezni, sokkal inkább a mozgalmas cselekmény fog rivaldafénybe kerülni. A nagy poént is már most lelőtték, ez viszont még akár jól is elsülhet, mert így nem kell számítanunk igazi mindfuckra. Bár ki tudja. Amivel én most bőven megelégednék, az Cuarón jól ismert védjegyeinek további alkalmazása, és a projekthez illő tisztességes írói munka megvalósítása (ez utóbbi eddig nem feltétlen volt védjegye). Mert most nincs lenyűgöző világűr, sem pedig alternatív jövőkép, sőt még Roxfort sem.

Tehát ha a fentieket mind sikerül megvalósítani, akkor majd úgy fogom érezni, hogy megérte a pilot után folytatni a sorozatot. Mert most ezt fogom tenni, még ha ugyan egy kissé szkeptikusan is.

Ja igen, a Senga-rejtély viszont az év poénja eddig.

Kaptár 3 – Teljes pusztulás (2007)

A 3. részre ismét egy új rendezőt kapott a Resident Evil széria, méghozzá egy olyat, akinek a nevéhez fűződik a Hegylakó című klasszikus is. Ez így elsőre egész jól hangzik, ám, ha azt mondom, hogy Russell Mulcahy a siker után gyenge sorozat-epizódokat, meg TV-filmeket, illetve ZS-kategóriás szemeteket rendezett, akkor már eltűnik a mosoly az arcunkról.

Pedig érdekes módon a Kaptár 3. része egész pofás lett, és bőven verte az elődjét, az Apokalipszist. Egyrészt jól működött – bár kissé kínos, hogy ennyire észrevehető – a sok lopás, különböző filmekből. A Kaptár 3 tulajdonképpen egy Mad Max, Madarak, Holtak napja egyveleg egy X-Menből kiszabadult Milla Jovovich-csal. Másrészt a jó alaphangulatot sikeresen teremtették meg a sivatagos, világvége hangulatú képi világgal, amihez kapcsolódott egy élvezhető történet és egy rakás túlélő, akik egyáltalán nem voltak olyan idegesítőek, mint a legtöbbször az ilyen esetekben.

Igazából a film sablonokra épül (hiszen összelopta az egészet a rendező), de mégis jól működik. Egy korrekt zombis akcióbomba, ami a második legjobb darabja a filmes RE sorozatnak. 7/10

Kaptár 4 – Túlvilág (2010)

Paul W.S. Anderson visszatért a rendezői székbe, ám a világot nem tudta megváltani, de még a túlvilágot se… (Az utolsó értékelhető darabja a Kaptár szériának) Igazság szerint jól indul a filmje, sőt ha azt mondom, hogy a játékidő első 60 perce még szórakoztató is, akkor nem eset túlzásokba. Mert igenis szórakoztató. Alice a repülőjével sikeresen landol egy volt börtön tetején, ahol túlélők várják. Összebarátkoznak, dumálnak, és minden jól megy egészen addig, amíg fel nem bukkannak a faltúró zombik. Na, ekkor érkezik el az a pillanat, ahol romba dől az egész film, és Anderson azt sem tudja, hogy mihez kezdjen.

Idiótábbnál-idiótább dolgokat kell csinálniuk a hősöknek, és totális káosz lesz úrrá a képernyőn. A baltás, zsákfejű szörny feltűnésével megpróbálja helyrerázni a dolgokat a rendező, de ekkor már kifutott az időből. Esélytelenné válik. A zombifilmje elszabadul, és semmi értékelhetőt nem tud felmutatni a játékidő végére. Össze-vissza lassítgat, agyatlanul rombol, és tönkreteszi azt, amit addig élveztünk… kár érte, pedig egy jó rész lehetett volna.  5/10