Paul W.S. Anderson a rendezés jogát átadta Alexander Wittnek, akinek a rendezői pályafutása nulla, azaz 0 filmet számlált (jelen pillanatban is csak ez a Resident Evil film van a neve mellett). Tehát a projektet egy zöldfülű kapta meg, aki nyomban bele is bukott az egészbe, és egy gyenge folytatást készített az első Kaptárhoz.

Raccoon City lakót megpróbálják megmenteni a katonáik, illetve az Umbrella vállalat, ám amikor úgy érzik, hogy a vírus túlságosan is terjed, akkor karantén alá helyezik az egész várost. A bennrekedt emberek hamar a T-vírus áldozatává esnek. Kisebb csoportok alakulnak a még megmaradt túlélők között, hogy közös erővel próbálják meg túlélni a katasztrófát. Az egyik ilyen brigádhoz csatlakozik Alice is. Egy ismeretlen tudóstól kapnak egy megbízást, aminek a végeztével alkalmuk nyílik a megmenekülésre…

Az első részhez képest fokozták az akciókat, illetve itt már nem csak a kutatóintézet volt a helyszín, hanem egy egész város. Tehát jöttek a folytatások alapvető elemei, azaz nagyobbat, jobbat, tökösebbet. Ebből igazából egyiket sem sikerült jól megvalósítaniuk, hiszen egy olyan filmben, amiben Alice az egyik jelenetben még baktat egy puskával a kezében, majd a következő pillanatban már egy motorral repül be az egyik templom ablakán, abban nem igazán tudunk komolyan venni bármit is. Igazából nem is kéne teljesen komolyan venni a dolgokat, de túlzásokba estek, és jó néhány jelent épp ezért röhejessé vált.

Az új karakterek többnyire jól voltak megválasztva, sőt a színészek is passzoltak hozzájuk, különösen Sienna Guillory, aki a játékokban is szereplő Jill Valentine-t alakította. De mégsem működtek igazán. A legnagyobb probléma, hogy jelentéktelenek voltak. Valentine, aki a játékokban főhős, az itt egy egoista, badassnek tűnő csaj volt, aki igazából semmire nem volt jó. Ez pedig óriási hiba. Egy ekkora katasztrófánál nem lehet egy emberre támaszkodni, de mégis megtették. Alice nem tudta elvinni a hátán a filmet. Jovovich kevés hozzá, és még a karaktere sem tudott olyat mutatni, amire csettinthetnénk, és ezért lett volna jó, ha ügyesen megírt karakterek kap maga mellé. (plusz, ha van egy értékelhető Nemesis is…)

Míg az első rész még elbírta, hogy B feelinges legyen, addig a másodikban már ez nem működött. A túlzások voltak legnagyobb problémái ennek a résznek, de ettől függetlenül vállalható. Egyszer mindenképpen… 6/10

1996-ban a Capcom fejlesztése által elkészült az első Resident Evil című túlélőhorror-videojáték. Óriási sikert aratott akkoriban, és mára már az egyik, sőt talán a legismertebb zombis játékká nőtte ki magát. Az első játék rengeteg folytatást élt meg, ám az első filmes adaptációra egészen 2002-ig kellett várnunk. Ekkor ugyanis Paul W.S. Anderson megkapta a projektet, és létrehozott egy olyan filmet, ami a kritikusok körében bukás volt, sőt talán sok nézőnél is, de véleményem szerint nincs baj vele (velük), hiszen a mai napig sokan szeretik ajánlgatni a Milla Jovovich főszereplésével készült filmeket.

Az Umbrella (Védernyő) vállalat földalatti kutatóközpontjában titkos kísérleteket végeznek. Egy véletlen baleset miatt azonban az egyik vírus, nevezetesen a T-Vírus elszabadul, és kiírtja az egész személyzetet. Ez még nem is lenne akkora baj, de a halottak felkelnek, és elszabadulnak. Egy kommandós csapatot küldenek be a Kaptárba, hogy az ottani mesterséges intelligenciát lekapcsolják, és beteljesítsék a küldetésüket…

A Kaptár legnagyobb hibája, hogy nem a 80-as években született meg. Most vonatkoztassunk el attól, hogy 96-ban jelent meg az első játék, így mission impossible az egész dolog, de mégis… A Kaptár pont azt képviseli, amit a 80-as években a csúcsra jártattak. Feleleveníti a VHS korszakot, illetve azokat a B filmeket, amik bár tele voltak megmosolyogtató hibákkal, de mégis szerettük őket. Volt egyfajta bájuk, ami miatt nem lehetett teljes szívvel utálni az adott filmet. Paul W.S. Anderson ezt idézte fel, csak éppen egy olyan korban, amikor már nem igazán volt nyerő az ilyesmi. És pont emiatt nem lesz/lett igazi klasszikus a Kaptár, pedig megérdemelné azt a státuszt. Egy megosztó film vált belőle, ami rossz korban született meg.

Paul W.S. Anderson véleményem szerint egész korrekt munkát végzett. Sose volt ő nagy rendező, de voltak olyan filmjei, amik egész jól sikerültek, és azok között a Kaptár is megtalálható. Egy egyszerű, pörgős, akciódús filmet készített, ami nagyon jól bánik a horror, a thriller, valamint az akció elemekkel is. Egy jól működő gépezetet épített meg, amibe beledobált néhány színészt is. Apropó színészek… nem igazán alkottak maradandót, sőt, inkább azt lehet mondani, hogy hozták a B színvonalat. Még Milla Jovovich és Michelle Rodriguez se volt olyan hűha…

A Kaptár összességében egy jó film. Rövid, és egy percig nem akar többet, mint amit tud. Ezért lehet szeretni és utálni is. Arról sajnos nem tudok véleményt formálni, hogy mint adaptáció milyen, mert nem igazán játszottam a RE játékokkal, de Anderson munkájának a végeredménye tetszett, mert igenis szükség van az efféle B kategóriás akció horrorokra. 8/10

A friss Oscar-díjas Matthew McConaughey nevét lehet a legtöbbször olvasni manapság a neten. Rengeteg helyen ódákat zengenek róla, hogy mekkora változáson ment keresztül az utóbbi években, és, hogy a jelenkor egyik legnagyobb színészévé nőtte ki magát. Én úgy gondolom, hogy az elismeréseket jogosan kapja, mert tényleg megérdemli, és ha így folytatja, akkor a legnagyobbak között fogják majd számon tartani, és mindenki el fogja majd felejteni, hogy hány évet dobott ki az ablakon a B-kategóriás filmjei miatt.

Matthew, 1969. november 4-én született, majd 1988-ban érettségizett. Az első filmes szerepét, 1993-ban kapta a Tökéletlen időkben, amit történetesen Richard Linklater rendezett. A fiatal színész ezek után visszatért a fősulira is, hogy befejezze a tanulmányait. Közben természetesen kapott ajánlatokat is (A barátom a halálom, Angyalok a pályán), és a Texasi láncfűrészes franchise 4. részében meg is kapta a főszerepet. A film a mai napig a széria leggyengébb darabja sajnos…

A következő években együtt dolgozhatott Joel Schumacherrel, Robert Zemeckisszel, és Steve Spielberggel is. A 2000-es években viszont mintha megváltozott volna valami. Jött a szépfiús énje, aztán sorra jöttek a felejthető filmjei. Néha-néha belenyúlt a tutiba, és olyan filmben is szerepelt, mint az Isten haragja, de bátran kijelenthetjük, hogy ezek az évek nem róla szóltak. Aztán jött a 2011-es év, amikor az Igazság árában mutatta meg, hogy nem szabad őt elfelejteni. Itt kezdődött minden, legalábbis szerintem. Olyan filmekben szerepelt ezek után, mint a Mud, Az újságos fiú, Magic Mike, Mielőtt meghaltam, Wall Street farkasa. Itt már igazi sztár volt, itt már nagybetűs színész vált belőle. (És természetesen nem szabad elfelejteni a True Detective című sorozatot sem, amiben szintén zseniális volt.)

No, de nézzük is hát, hogy melyek voltak a legjobb alakításai az újdonsült Oscar-díjasnak.

A DC Comics és Alan Moore közös gyermekének, John Constantine-nak az 1988-as megjelenését követően (1985-ben is feltűnt már, de akkor még csak mellékszerepet kapott a Swamp Thing képregényekben), egészen a 2005-ös esztendőig kellett várnia arra, hogy a filmvásznakat is meghódítsa. Ekkor ugyanis Francis Lawrence rendezésében, és Keanu Reeves főszereplésével elkészült a sokak által kedvelt képregényhős film noir-ja.

John, a misztikus detektív megállás nélkül szívja a cigarettákat, illetve harcol a démonokkal. A célja, hogy az egyensúlyt fenntartsa, és azokat a szörnyeket, akik átmerészkednek a Földre, azokat kiirtsa. Az élete egyre nagyobb veszélyben van, ráadásul még a gonosz erők is terveznek valamit a háttérben, úgyhogy a főhősünkre minden eddiginél nehezebb feladat vár…

Igazság szerint ez egy jó film, csak éppen az a baj vele, hogy lehetett volna sokkal jobb is. Maga Constantine karakterét jól formálta meg Keanu, még akkor is, ha véleményem szerint hiányzott belőle egy kis humor. A lényeg, hogy a cigi megvolt neki, valamint a Los Angeles-i lakása a lehúzott redőnyökkel, és lepukkant belső térrel teljes mértékben passzolt hozzá. John Constantine életre kelt, épp ezért még azt is elnézhetjük Neo-nak, hogy az arcmimikája a nullával volt egyenlő. De valami mégis működött, valami mégis el volt találva.

Azonban azt már nem lehet elnézni a filmnek, hogy se horrorként, se pedig thrillerként nem állja meg a helyét. Horrornak nem volt elég ijesztő, thrillernek pedig nem volt elég nyomasztó, illetve a feszültség is hiánycikk volt a filmben. Francis Lawrence munkájával nem volt sok baj, inkább csak az, hogy nem tudott átlépni egy olyan határt, amit ha megtett volna, akkor most a filmje akár a klasszikus réteget erősítené. Hiányzott belőle a szív, és a lélek, pedig hangulatos volt, a színészek jók voltak, pláne, hogy kaptunk egy nagyszerű Lucifert is.

Összességében a Constantine film talán arra a legjobb, hogy megismertesse velünk a figurát, majd a film után leüljünk az egyik képregénye elé, amit aztán rohamléptekben ki is olvasunk. Szórakoztató akció-horror, thriller beütéssel, és sok-sok démonnal. Ami tény, hogy az egészet felhígították, de többnyire így is működik. A kérdés most már csak az, hogy vajon lesz-e folytatása a filmnek, vagy lesz-e remake a Constantine-ből a közeljövőben, vagy megelégszik a nép a nemsokára műsorra kerülő Constantine sorozattal, amiben Matt Ryan fogja alakítani a hőst. Mindenesetre, amíg ezekre a kérdésekre keressük a választ, addig nézzük meg a már elkészült változatot. 7/10

George Clooney már nem csak elismert színész, hanem elismert rendező is. Olyan filmeket rakott már le az asztalra, mint például a Jó estét, jó szerencsét! vagy éppen a Hatalom árnyékában. Sokan úgy gondolták, - köztük én is -, hogy a Műkincsvadászok című háborús, igaztörténet alapján készült filmje lesz a következő olyan alkotása, melyre büszke lehet, és melyet bárkinek könnyű szívvel lehet majd ajánlani. Mondanom sem kell, ez most mellé ment, de még így se olyan rossz, mint amilyennek beállították.

A II. világháború idején olyan dolgok is történtek, amik nem kaptak hatalmas rivaldafényt. Ilyen volt például a műkincsrablás, melyet Hitler végeztetett a katonáival. Belgiumból, Franciaországból, és megannyi más helyről próbálta meg beszerezni a történelem legnagyobb műremekeit. Egy idei úgy tűnt, hogy sikerrel is jár, ám alakult egy csapat, a Műkincsvadászok, akik azon dolgoztak, hogy visszaszerezzék az eltulajdonított kincseket. Az idő azonban sürgette őket, hiszen Hitler kiadta parancsba, hogy ha a németek elveszítik a háborút, vagy Ő maga meghal, akkor el kell pusztítani az ereklyéket…

A film egyrészt csalódás, másrészt viszont kellemes meglepetés volt. Csalódtam, mert a történetben, valamint a színészekben is jóval több volt annál, mint amit láttunk/kaptunk tőlük. Kellemes meglepetés volt viszont azért, mert olyan kritikákat kapott a film, ami miatt azt várhatta el az ember, hogy a világ egyik legrosszabb filmjét fogja látni, ha úgy dönt, hogy leül megnézni a Műkincsvadászokat. Egyáltalán nem ez történt, mert teljes mértékben élvezhető volt a film… bár az is tény, hogy sok hibája van, illetve nem biztos, hogy fogunk rá emlékezni 2-3 nap elteltével. Egyszernézős, a közepesnél épphogy jobb alkotást készített el nekünk Clooney.

Magával az elképzeléssel, miszerint próbáljunk meg kicsit humorizálni a háború kellős közepén, szerintem meglehetősen jó ötlet volt. Ezzel csupán annyi volt a baj, hogy a játékidő nagy részében nem működött igazán. Méghozzá azért nem, mert a Műkincsvadászok csapata a játékidő nagy részében külön utakon járt. 3-4 különböző helyszínen tűntek fel, és ekkor unalmasak, és legtöbbször erőltetettek voltak. Az igazi parádé akkor indult be, amikor Bill Murrayék összejöttek, és együttes erővel csinálták a küldetésüket. Ezekben a percekben a film teljes mértékben rendben volt, és végre nem azt éreztük, hogy a Műkincsvadászok egy összeszedetlen, erőltetett valami.

Igazság szerint jóval több volt a filmben, mint amennyit kaptunk belőle. Olyan színészekkel, mint Bill Murray, John Goodman, George Clooney, Matt Damon, Jean, Dujardin, illetve Cate Blanchett, sokkal többet kellett volna kapnunk. Egyrészt keveset szerepeltek a képernyőn, ezáltal a karaktereik nagyon gyengék voltak. Másrészt pedig a poénjaik nem igazán ütöttek. Murray és Goodman még úgy, ahogy elfogadható volt, de a többiek nem igazán alkottak maradandót.

A Műkincsvadászokra lehet jót és rosszat is mondani, de bőven beletartozik a nézhető kategóriába. Véleményem szerint a végeredmény kissé öncélú volt, és Clooney inkább önmagának készítette el ezt a filmet, mintsem nekünk. Sokan úgy tartják, hogy az év legrosszabb filmjei között lesz számon tartva. Ha tényleg így lesz, akkor bizony egy erős évet fogunk zárni. 6/10

Sokan úgy tartják, hogy a 2005-ös esztendő legjobb horror filmje nem más, mint a Neil Marshall által rendezett és írt, Barlang című film. A ráaggatott jelző nem is áll olyan távol az igazságtól, mert tényleg nagyon előkelő helyet foglal el az új évezred horrorjai között.

Egy évvel a tragikus kimenetelű baleset után újra találkozik Juno és Sarah. Juno barlangtúrát szervez, aminek a célja, hogy Saraht újra maga mellett érezhesse, és összekovácsolja a hat fős társaságot. A lányok arcán öröm és boldogság van egészes addig, amíg ki nem derül, hogy Juno egy ismeretlen barlangba vezényelte őket, ahol ráadásul nincsenek is egyedül…

Mindig is rajongtam az olyan horrorokért, ahol adott egy csapat, akik a játékidő alatt szépen elhullanak, így örültem, amikor néhány éve rátaláltam a Barlangra. Sok jót olvastam róla, és nem is csalódtam benne, hiszen Neil Marshall remek munkát végzett. Az első percekben egy felettébb erős jelenettel indított, ami megadta a film alaphangulatát. A későbbiekben azonban ezt még tovább tudta fokozni, hiszen az egész film átcsapott egy klausztrofob-thrillerbe, aminek az egyik jelenete ráadásul kegyetlenül hatásos lett.

A nyitójelenet utáni időszak azzal telt, hogy a lányokkal felálló csapat megismerkedett az anyatermészet által kialakított barlangrendszerrel. Ebben az időszakban lassan folydogált a történet, de pont ez tett jót neki, mivel az utolsó bő fél óra nagyon pörgősre sikeredett. Nagy kontrasztot jelentett ez a filmen belül, de mégis működött, mi több, nagyon is jó ötlet volt, hogy a lassú tempóból, végül száguldozás lett.

Neil Marshall filmje pont azért lett sikeres, és pont azért szeretik sokan, mert nem agyatlan, hanem próbál komoly lenni. Néhol ugyan van 1-2 megmosolyogtató jelenet, de a játékidő nagy részében azt érezhetjük, hogy a rendező komolyan gondolta az egészet, és sehol nem merészkedett olyan területre, ami már túlzás lett volna. Komoly felvezetés, és okos vérengzés jellemezte a filmet.

A Barlangot tehát mindenképpen csak ajánlani tudom, mert bár nem válik belőle klasszikus horror, de képes olyat nyújtani, ami miatt beleszerethetünk. Szórakoztató, és komoly horror, ami nem válik önmaga paródiájává. 7,5/10

A zombi egy a biológia halál után újjáéledt, vagy felélesztett holttest. Az eredete az afro-karibi vudu hitből származik, és eszerint a zombik olyan lények, akiket egy mágus keltett életre, hogy neki szolgáljanak. Victor Halperin filmje ezt az utat követi, így aki öldöklő, és férgekkel teli zombikat vár, annak nem ajánlott a Fehér zombi című film.

Madeleine és Neil az esküvőjükre készülnek. A pár egyik ismerőse, Monsieur Beaumont felajánlja nekik, hogy összeházasodhatnak az ő házában, és ezt a nagyszerű lehetőséget nem is utasítják vissza. Ekkor még nem is sejti az ártatlan párocska, hogy a háttérben terveket sző Beaumont, hogy elcsábítsa Madeleinet. Ehhez a tervhez a gonosz házigazda felbérli Legendre-t, aki mestere a mágiának…

Miért is olyan nagy szám ez a Fehér zombi? Egyrészt, mert az első zombis film (illetve az első olyan film, aminek a címében megtalálható a zombi szó), másrészt pedig Lugosi Béla volt az egyik főszereplő. Lugosi ugyebár akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendhetett, hiszen a Fehér zombit megelőző évben, 1931-ben formálta meg Draculát, amivel örökre beírta a nevét a filmtörténelembe. Ezek után elvárható volt tőle, hogy jól hozza a gonoszt, amit szerencsére meg is kaptunk tőle, mert Legendre karakterét csúcsra járatta, és csak úgy sugárzott belőle a gonoszság.

A fehér zombi első ránézésre egy Dracula klón, mert a történetvezetés nagyjából megegyezik az előddel, ám végeredményben egyáltalán nem tudott felérni ahhoz a műhöz. Igazság szerint Victor Halperin filmje nem is igazán tűnik ki a 30-as évek horrorjai közül még akkor sem, ha egy zsáner elindítója volt. Egy egyszerű romantikus szállal tarkított horror volt, ami bár ügyesen volt megrendezve, de extra élményt nem tudott nyújtani. Ami viszont dicséretes, hogy erőltették a filmes trükköket, amikkel sikerült egy kicsit színessé tenni az amúgy fekete-fehér filmet.

A zombifanatikusoknak mindenképp ajánlott megtekinteni a filmet, mert szerintem érdekes az, ahonnan elindult az egész, és amiből végül Romero csinált világra szóló sikert. Azonban nem ajánlott azoknak, akik férgekkel díszített, gyilkos zombikat várnak, mert azt itt még nem kapják meg. 6,5/10

Farkasember (2010)

A klasszikus rémmesék, mint a Frankenstein, a Drakula, a Láthatatlan ember, vagy éppen a most kritizált Farkasember is a feledés homályába merült a XXI. században. Egyszerű a képlet, a régi idők nagy szörnyei már nem kellenek az embereknek. Hogy miért? Arra nem tudom a választ, mert szerintem kifejezetten érdekesek azok a bestiák, amik a 30-as, 40-es éveket uralták.

2010-ben Joe Johnston egy rendkívül impozáns szereplőgárdával próbálta meg felidézni a Farkasember történetét, de összességében a filmje nem járt sikerrel. Bár egy Oscar-díj jutott neki, amit valóban meg is érdemelt, de maga a film sok sebből vérzik, így nem lehet ódákat zengeni róla. A történet csak úgy, mint az eredetiben nem volt túlbonyolítva, de nem is ebben kell keresni a hibát. Adott volt a rendezőnek minden, ami egy sikeres filmhez kell, de nem tudott vele mit kezdeni. Egyrészt a viktoriánus London ábrázolása elsőosztályú, de mégis úgy érezhettük, hogy semmi hangulata nincs a Farkasembernek. Se a zenével, se a rémisztgetésekkel nem tudták elérni a kellő hatást. Beleket viszont láthattunk dögivel…

Benicio Del Toro, Anthony Hopkins, Emily Blunt, valamint Hugo Weaving is a tiszteletét tette, de egyikőjük sem tudott igazán kibontakozni. A karaktereik rosszul voltak megírva, így nem várhattunk tőlük nagy csodát. Az új Farkasember igazából csak egy felidézés volt (bár valamelyest eltért az eredetitől), olyan céllal, hogy „van ez a szörny is…”, de amit kaptunk az csak a felszín volt, így könnyen feledhető. 5,5/10

A farkasember (1941)

A szörnyek az aranykorukat élték ekkoriban, így kedvükre rémisztgethették a moziba járókat. Ekkor még mindenki kíváncsi volt azokra, akik terrorba tartottak 1-1 várost, mert jó volt, és mert szórakoztató volt. Sajnos az idő elszállt felettük, de a mai napig meg tudják lepni azokat a filmszeretőket, akik hajlandóak leporolni az Universal klasszikusokat, és leülni eléjük, hogy a 60-70 perces játékidő alatt megismerjék a „főhősöket”.

George Waggner Farkasembere az akkor bevált sémát követi, és egy végtelenül leegyszerűsített történetbe ágyazta a szörnyet. A történet felépítése egyszerű, de annál jobb volt, mégpedig azért, mert képesek voltak többször is remek atmoszférát teremteni. Ugyan a színészek közül egyik sem alkotott olyan hihetetlenül nagyot, de nem lehetett rájuk panasz. Azért azt nem várhatjuk el, hogy minden egyes klasszikus horrorban olyan színészi teljesítményeket lássunk, mint amilyen Lugosi volt Drakulaként, vagy Karloff Frankentesin szörnyeként.

Waggner Farkasembere a mai napig jó szórakozást nyújt, de véleményem szerint elmarad a legnagyobbaktól, még akkor is, ha összességében hangulatos, valamint a filmben látott trükkök is a helyükön vannak. 7/10