Az alábbi írás spoilermentes!

Mire végre leírom az első érdemleges mondatot, már valószínűleg tízszer nekifutottam. Mindenesetre muszáj leszögeznem, hogy ez az írás nem kívánkozik aprólékosan kielemezni a történteket, élménybeszámolómat igyekszem mindenki számára fogyaszthatóvá tenni. Alaposabb kivesézésre majd inkább valamikor a hét közepén fog sor kerülni (a tervek szerint), valószínűleg valaki más által. Jobb lesz ez most nekünk, hiszen így is van miről beszélni, elvégre 17 év az 17 év, a sorozat időben ugráló narratívájából adódóan pedig a két rendőr (Woody Harrelson és Matthew McConaughey, avagy a 2014-es Emmy-győztesek) vallomásának tényein túl sok minden más is kiderül.

Most zenghetnék egy szentimentális ódát Nic Pizzolattoról, az íróról, akit 2 hónapja szinte senki sem ismert. Ismételten az egekbe magasztalhatnám a friss Oscar-díjazott McConaugheyt, de minek tegyem, az elmúlt 3 évben már szinte mindenkinek bizonyított. Esetleg felhozhatnám, hogy az HBO a 90-es években legyártott sorozataihoz méltó szériákkal bombáz minket ebben az évtizedben, ezt azonban még túl korai kijelenteni. Gyanítható volt, hogy ez a három faktor minden bizonnyal hatalmas tömeghisztériát fog kiváltani. Ugyan már, a kezdés után két héttel már 9,5 ponton állt a sorozat IMDb-n. Egy sorozat, amely egy központi rejtéllyel indított, honnan tudhatnám, hogy ebből jó fog-e kisülni?

Készülhetett volna írás a sorozat felénél is, és wowowow, a 4. rész utolsó jelenete után nem akármilyen ujjongásba törhettünk volna ki, de nem. Mi még kivártunk. Volt vagy ezer kérdésünk, és úgy voltam vele, hogy nem-nem, először Ti jöttök, kedves Nic, aztán majd én.

Az ötödik vagy hatodik rész környékén azonban történt valami. De szerintem nem csak velem, hanem sok más nézőtársammal is. Addig csak sejthetőek voltak Pizzolatto szándékai, e tájt viszont már teljesen nyilvánvalóak voltak mindenki számára, hogy merre akar kifutni ez az egész. A sorozat, amely eleve más ligában startolt, csak hogy bizonyítsa a fenti három faktor megrendíthetetlenségét, egy másik ligában is elindult.

Innen kezdve nekem már az első ligában való elvárások elhalványultak: nem kívántam már csavarokat, untam már a tökéletesre csiszolt neo-noir fényképezést és vágást, talán már a sorozat motívumait sem kívántam megfejteni. Aki végignézte, vagy majd végig fogja nézni a sorozatot, az úgyis tudja vagy tudni fogja, hogy ezek a dolgok milyen irányba haladtak és el tudja dönteni önmaga is, hogy ez tetszett-e neki vagy sem.

Tehát a lényeg, hogy a Törvény nevében valami másról is mesélt. Fogalmazhatunk így egyáltalán? Még az is lehet, hogy a Törvény nevében másról mesélt, és ha erről közelítjük meg az ügyet, akkor már nem is tűnik akkora közhelynek a kritika elején felsorolt géniuszok éltetése. Mert igen, Nic Pizzolatto gondoskodott arról, hogy karaktereinek sorsai tényleg méltó megoldásra leljenek, a köztük lévő kapcsolatok pedig a lehető legmélyebb kidolgozást kapják meg, elvégre ez a történet mégiscsak 17 évet ölel át. A történet, mely misztikus alaphelyzete és emberfeletti szimbólumrendszere ellenére is kellően földhözragadt és emberi maradt. Továbbá az is igaz, hogy Matthew McConaughey bármiféle túlzás nélkül generációnk egyik legnagyobb színészzsenije (habár most Woody Harrelson erősen ölre ment vele az Arany Pszichopata szoborért), és ugyan a kommenteknél biztos kapni fogom az áldást, de szerintem igazam van. Ez a fajta elismerés már nem a régi énje árnyékában történik, hanem a jelenlegi színészszakma fényében. Végül örök hála az HBO-nak, mert lehet, hogy más kábelcsatorna is szárnyai alá vehette volna ezt a – finoman szólva – durva történetet, mégis, lehet, hogy egy csatorna sem rendelkezik olyan patinás múlttal, hogy tudja, mikor bólintson rá egy alig ismert író ötleteire. Örömmel tölt el, hogy ezek a dolgok mind kiderülhettek. Arról pedig, hogy a sorozatban konkrétan mi derült ki, majd remélhetőleg később, ahogy már említettem.

Zárásként annyit, hogy aki mást várt a Törvény nevében végétől, az még egyszer fusson neki az utolsó jelenetnek. Benne van a sorozat ars poeticája, amelynél szebb az utóbbi időkben nem volt, és - az esetleges (egyébként minden bizonnyal egy, már másik történetet elmesélő) második évad kezdetéig - még az is megeshet, hogy nem is lesz. Remélem nem nekem lesz igazam.

P.S.: Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az írás spoilermentes, tehát a kommenteknél kéretik tekintettel lenni azokra, akik még nem látták végig a sorozatot, vagy el sem kezdték, de tervezik. Ez most nem a spoileres kibeszélő.

Alább a Video Nasties: Moral Panic, Censorship & Videotape című 2010-es dokumentumfilm főcíme látható, mely csokorba szedi az annak idején tiltólistára került filmeket, méghozzá a The Damned nevú goth-punk banda zenéjére. A film elkövetője nem mellesleg Jake West, az Evil Aliens és a nagyszerű Doghouse rendezője.  A klip után pedig egy részlet a szakdolgozatom idevágó fejezetéből.

Számtalan példát találhatunk arra, mikor a társadalomra való rossz hatással érvelve jelentősen megkurtítottak, vagy be is tiltottak filmeket. A leghíresebb példa erre az úgynevezett video nasty korszak. Az Egyesült Királyságban a 80-as évek közepén 72 mocskosnak tartott film került a BBFC (British Board of Film Classification – Brit Filmbesorolási Tanács) által tiltólistára. Ezek többnyire kisköltségvetésű, explicit erőszakot előszeretettel bemutató filmek voltak. Egyfajta pótcselekvés volt ez az akkori vezetéstől, tipikus példa arra, mikor az igazán égető problémákat valamiféle pszeudo intézkedéssel homályosítják el. A dolog komolyságát jelzi az, hogy volt példa arra, hogy az intézkedés után a listán szereplő filmeket bérbe adó videotékást börtönbüntetésre ítéltek. Na de miért is? Valóban ártottak volna valakinek? Jellemző volt még az időszakra a videokazetták tömeges égetése. Láttam erről archív felvételeket, félelmetesebb volt, mint bármilyen horrorfilm, egyenesen a náci könyvégetések jutottak róla eszembe. A könyvégetésről pedig egyesek úgy vélekednek, hogy emberiség elleni bűntettnek minősül. A bizottság sok esetben meg se nézte a filmeket, egyszerűen csak a borítók alapján ítélt, vagy kiemelt erőszakos jeleneteket a film teljes kontextusából és ezeket külön vizsgálta. Nem mellékes, hogy ezeknek a filmeknek a borítói gyakran többet mutattak, mint maga a film, nem egy esetben pedig szinte semmi közük nem volt hozzá, pusztán csak a figyelemfelkeltést szolgálták. Így hát ez alapján ítélni balgaság volt. Később aztán persze megszűnt a tiltás, a dvd korszak beköszöntével pedig újra megjelenhettek ezek a filmek, és a legtöbb esetben vágatlanul. Érdekes tény az, hogy nálunk is kapható néhány az egykori listás filmekből, és bárki hozzájuk juthat a bevásárlóközpontok polcairól, illetve turkálós kosaraiból, az is előfordulhat – én tapasztaltam már ilyet -, hogy közvetlenül egy gyerekeknek szánt film mellett bukkanunk rá potom pénzért, egy valaha tiltott gyümölcsként számon tartott filmcsemegére.

A Magyarországon dvd forgalmazásba került egykori video nasty-k listája:
Az erdei fantom (The Burning, 1981)
Cannibal Holocaust (Cannibal Holocaust, 1980)
A halál 1000 arca (Faces of Death, 1978)
Ház a park szélén (The House on the Edge of the Park, 1980)
Zombi (Zombie, 1979)
A pokol hét kapuja (The Beyond, 1981)
Zombik Városa (City of the Living Dead, 1980)
Gonosz halott (The Evil Dead, 1981)
Pokol (Inferno, 1980)
A sógun orgyilkosa (Shogun Assassin, 1980)

A pofátlanság legteteje, amikor remakelnek egy sikeres filmet 1-2 év után, csak azért, hogy elmondhassa magáról – általában Amerika – hogy nekik is van egy ilyen-olyan filmjük. Ez történt a [R.E.C.] című spanyol horrorral is, hiszen Jaume Balagueró és Paco Plaza found-footage filmje a 2007-es esztendőben nagyot durrant, és ezt nem nézték jó szemmel a tengerentúlon, így egy évvel később, 2008-ban elkészült a Karantén.

Angela Vidal, (b’meg, még új nevet sem tudtak kitalálni neki…) Scottal az operatőrrel riportot készít a tűzoltók életéről. Végigkövetik az egyik egység munkanapját, valamint interjúkat készítenek. Már épp azon gondolkodnak, hogy semmi érdekes nem történik, amikor jön a jelzés, hogy kirendelték az egységet egy épülethez. Angela, valamint a tűzoltók másodpercek alatt bepattantak a kocsiba, és kimentek a házhoz, ahol olyan események várták őket, amire még rémálmukban sem számítottak volna…

Ha van felesleges remake, akkor a Karantén valahol a legelső hely környékén tanyázik. A forgatókönyvírók munkája valahogy úgy nézhetett ki, hogy megkapták a spanyol forgatókönyvet, majd bepötyögték a google fordítóba, majd nyomtak egy billentyűkombinációt, amivel kimásolták az angolra fordított szöveget, és ezek után büszkén nyomtatták ki egy A/4-es lapra. Semmi újítás, semmi újragondolás, egyszerűen csak lemásolták azt, amit egy évvel korábban a spanyolok megcsináltak.

Mondanám, hogy ezzel nincs baj, ha a két film között 20-30 év telt volna el, de itt csupán egy évről beszélünk, szinte még friss és ropogós volt a [R.E.C.], de hát a nagy Hollywood… Igazság szerint nem rossz a Karantén, mert egy az egyben lemásolta az eredetit, és aki csak az újrázást lesi meg, annak tetszeni fog, aki viszont előbb a spanyollal tesz próbát, majd megnézi a Karantént, az húzni fogja a száját, valamint felteszi a kérdést, hogy mégis mire volt ez jó? Emellett, ha mélyebbre ásunk, és megnézzük a színészeket, akkor egyértelműen a spanyol verzió lesz a nyertes, mert Manuela Velasco sokkal hitelesebben, és jobban játszott, mint Jennifer Carpenter, aki a film végére már az idegesítő kategóriába lépett.

A Karantén tehát egy jó újrázás (mert vannak rémisztő részei, a zombikat jól csinálták meg), de annyira felesleges, hogy arra nincsenek is szavak. És akárhogy is nézem, nem fogom azt mondani, hogy ezzel tegyenek próbát azok, akik horrort keresnek, mert igenis a spanyolt vegyék elő, és azt lessék meg, mert az érdemli meg, hogy elinduljon a képernyőn, nem pedig az amerikai másolat. 6,5/10

Egy olyan rendezőtől, mint Luc Besson, ez édes kevés. Aki Léon, a profi, meg Ötödik elem filmeket rendez, illetve megannyi jó forgatókönyvet ír, attól ez csalódás. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Besson a 2000-es években egyetlen egy értékelhető alkotást nem rendezett. Az írásaival nem volt baj, de rendezőként folyamatosan elbukik, bár az is lehet, hogy ez az igazi Besson, nem pedig az, ki a 90-es években volt, mert akárhogy is nézem több rossz filmet rendezett, mint jót.

A Manzoni családnak mindene megvolt mindaddig, amíg a családfő le nem paktált az FBI-al. Ekkor ugyanis több maffiózó is rács mögé jutott, aminek az lett az eredménye, hogy a négy fős családnak el kellett rejtőznie. Háromhavonta új lakásba kell költözniük, és új nevet kell felvenniük. Frankék végül egy kis francia városkában kötnek ki, ahol sokáig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz…

A Vérmesék alapjáraton vígjátéknak készült, de a film végén mégis feltehetjük azt a kérdés, hogy ez most tényleg vígjáték volt? Nehéz kérdés, mert Besson egy elég szűk réteget célzott meg a vicceivel, hiszen a durva verekedésektől, a káromkodásokon át, a véres leszámolásig jutunk el, ami közben csak a legelvetemültebb filmnézők tudnak röhögni. Ugyan vannak benne könnyebb poénok is, de általánosságban nem azok jellemzik a filmet.

A legnagyobb hiba azonban ott kezdődik, hogy a film nem kapott jó forgatókönyvet. Egyrészt, mert a család az nem család, mert minden tagjának külön története van, és még a végjátékban sem kerülnek igazán közel egymáshoz. Másrészt pedig ez a lépés teljesen ellentmond a címnek (The Family). Ez már csak azért is volt kihagyott ziccer, mert ha családként funkcionálnak, akkor sokkal több értelmet nyert volna maga a történet, miszerint bujkálniuk kell, és együttes erővel kell alkalmazkodniuk az új helyszínekhez, stb. De sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy összevisszaságot. Végül pedig még annyit hozzátennék, hogy a két fiatal karaktere teljes mértékben a rossz irányba mozdult el, mert sokáig úgy tűnt, hogy érdekesek, aztán mind a ketten akkorát fordultak, hogy rájuk sem lehetett ismerni.

Azonban a szereplőgárdára nem lehetett panasz, hiszen mindannyian jól teljesítettek (már amennyire a „jól” megírt karaktereik engedték), főleg a krémje, azaz De Niro, Pfeiffer, és Jones. Előbbinek külön örültem, mert végre nem az unott, kiégett színész képét mutatta, hanem egy öreg, és kegyetlen maffiózóét, akivel nem szabad baszakodni. Robert De Niro jó volt, újra…  a többiek meg hozták azt, amit a kisujjukból is könnyedén kiráznak.

A Vérmesék összességében elég gyengén muzsikált, még akkor is, ha voltak jobb pillanatai is, de túl sok volt benne a hiba, és a kihagyott ziccer. Egyszerűen kevés volt, és ez baj, mert az alapanyag jó volt (rendező, színészek, történet), de végül csak egy közepes eredmény lett belőle. Kár érte… 5,5/10

Egy újabb alkotás a sci-fi évéből, és egy újabb alkotás melyet lehurrogtak a kritikusok. Valahogy nem akart összeállni a dolog a 2013-as esztendőben a sci-finek, mert bár én a legtöbbjüket szerettem, de globálisan nézve nem igazán voltak sikeresek. Az Oblivion kapott hideget és meleget, az Elysium inkább hideget kapott, a Tűzgyűrű szintén csalódást okozott a legtöbb embernek. Blockbusterként talán a Star Trek kapta a legjobb kritikákat (nézők és kritikusok), illetve volt egy Gravitáció, ami a kritikusok által elismert lett (plusz ugye a 7 Oscar-díj), de a neten a nézők véleménye már kevésbé volt elismerő.

50 év telt el azóta, hogy a Hangyok (nem, nem hangyák) majdnem kiirtották az egész emberiséget, de hála az egyik bátor pilótának, végül győzedelmeskedtünk. Azonban hátradőlnünk nem szabadott, mert bármikor elkezdődhetett volna egy újabb invázió, ami újabb háborúhoz vezetett volna. Ahhoz, hogy végleg elpusztítsuk az ellenséget, egy nagyon komoly program által kiképzett „katonákra” volt szükségünk. A fiatal Ender Wiggin tűnt a legjobbnak mind közül…

Orson Scott Card regényéhez nem volt szerencsém, de úgy gondolom, hogy kell az olyan kritika is, mely teljes mértékben el tud vonatkoztatni az eredeti műtől. A baj már csak az, hogy a film így se működik igazán. Sok esetben az a probléma, hogy egy általunk ismert regényt akaratlanul is összehasonlítunk a róla készült filmmel, és ilyenkor előjönnek a hibák vagy a változtatások, és a legtöbb esetben a negatív irányba mozdulnak el a dolgok… Most viszont az a helyzet állt elő, hogy fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon a Végjátékot lehet-e egyáltalán adaptálni, vagy csak Gavin Hood volt kevés ahhoz, hogy egy remek Végjátékot kapjunk.

Én úgy gondolom, hogy Hood (valamint a mai mozis réteg) volt ennek a filmnek a gyenge pontja, és nem a könyv. Egyrészt hiba volt egy ekkora történetet 2 órába beletömöríteni, mert látszódott minden percén, hogy mennyi mindent szeretne bemutatni nekünk a rendező, de végül semmi nem jött össze neki. Olyan, mint amikor fürdés közben a habot megpróbálod a kezedbe tartani, majd egyre jobban összeszorítva egyre kevesebb marad a kezedben. Másrészt a mai moziba járók többsége nem képes három, három és fél órákat bent ülni a teremben, mert sok nekik. Így a rendezőknek sietniük kell, mindent gyorsan és egyszerűen kell bemutatniuk, aminek az lesz a végeredménye, hogy kapunk egy sok sebből vérző filmet.

Maga a történet elsőosztályú, de amikor csak a felszínt érintjük, akkor az igényesebb filmes felteszi a kérdést, hogy miért? Miért kapunk ilyen keveset Enderből? Miért nem tudjuk meg, hogy milyen kapcsolata van a testvéreivel (mert ugye sokszor előjönnek ők, de mégse tudunk meg semmit)? Miért szorulnak ennyire a háttérbe a mellékszereplők? Miért nem tudunk meg többet arról az emberiségről, ahol a gyerekek szinte már tárgyak, eszközök? Rengeteg kérdés, és nulla válasz…

Ezenfelül a feszültség is hiányzott a filmből, főleg, amikor a legjobban szükség volt rá, de sajnos ez volt a legkisebb gond a filmmel. Viszont fura módon tetszett is a film, így nem tudom a földbe tiporni, mert volt benne valami, valami megmagyarázhatatlan szerethetőség, ami miatt nem lehet utálni Gavin Hood alkotását. Tehát összességében azt tudom elmondani a Végjátékról, hogy egy látványos sci-fi, ami túl nagyot akart markolni, de végül elrontott mindent, ám ezzel együtt mégis szerethető. Fura, de igaz. 6,5/10

Újra viszontláthattuk a filmvásznon, hogy mennyire romlott világban éltünk régen, és hogy mekkora harcot vívtak a színesbőrűek a fehérekkel. Azonban ezúttal nem a jól megszokott USA volt a helyszín, hanem az afrikai kontinens, azon belül is Dél-Afrika. Justin Chadwick rendezésében kaptunk betekintést a világ egyik legismertebb emberének Nelson Mandelának az életébe. Sajnos a film a tavalyi év végén egy nem tervezett reklámot is kapott, hiszen  95 évesen elhunyt Nelson Mandela, így óriási aktualitása lett ennek az életrajzi alkotásnak.

A XX. században Dél-Afrika igencsak rossz időket élt meg, ezért előbb utóbb fel kellett vennie valakinek a kesztyűt, hogy a nép újra szabad legyen. Mandela volt az, aki az egész életét rááldozta arra, hogy ez megtörténjen. A film során betekintést kapunk a fiatalkori éveibe, majd az apartheid elleni harcába, illetve megtudjuk, hogy milyen volt az a 27 év, amit a börtönben töltött, valamint azt, hogy hogyan lett a Dél-afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke.

Rengeteg dokumentumfilm és egyéb mozgókép készült már Mandelával a fedélzeten, és ezek között akadtak jobbak és rosszabbak is. Emellett az is biztos, hogy egy óriási ember volt Ő, így megérdemli a megemlékezéseket. A Long Walk to Freedom véleményem szerint a jobb filmek közé tartozik, - már, ami róla készült – még akkor is, ha több hibája is van a Chadwick által rendezett alkotásnak.

Kezdjük is azzal, hogy a film első egy órája lassú, unalmas és vontatott. Ekkor még érezhető volt, hogy se a rendező, se a forgatókönyvíró nem volt a nyeregben, de amint elérkeztünk a börtönös évekhez, akkor beindult a szekér, és nem volt megállás. Ezzel csupán az a baj, hogy a 140 perces játékidőből kaptunk egy 60 perces semmit, majd kaptunk egy 80 perces értékelhető részt.

Igazság szerint a film végeztével fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon be lehet-e egyáltalán mutatni egy egész estés film keretein belül egy ekkora embernek a történetét, hiszen túl színes, túl nagy, ami által egy lehetetlen küldetésbe torkollik az egész. Ennek ellenére lett ez a Mandela film olyan, hogy a végén „na, ez jó volt” kijelentéssel kelljünk fel a székünkből. Mint már említettem a börtönös évek hoztak változást a film életébe, és ott indultak be igazán a dolgok. Megtudtuk, hogy milyen harcokat kellett megvívniuk odabent a raboknak, illetve, hogy hogyan telik Mandela ideje a családja nélkül. A szabadulásának körülményei, és a hatalomra jutásának menete is érdekesen, és jól voltak bemutatva, így nem érezhettük azt, hogy valami nincsen rendben. Chadwick Mandelája majdhogynem úgy néz ki, mintha két különálló film lenne, mert a játékidő egyik részére azt lehet mondani, hogy jó, a másikra pedig azt, hogy rossz, csak éppen össze lett olvasztva. Óriási kontraszt mutatkozott meg, mind hangulatilag (itt a fényképezést lehet dicsérni), mind történetvezetés szempontjából a játékidő alatt.

A Mandela – Long Walk to Freedom lehetett volna jobb is, de összességében egy tisztességes, és korrekt munka volt a stáb részéről. A U2 – Ordinary Love című betétdalt pedig még Oscarra is jelölték, úgyhogy a végeredmény nem is fest olyan rosszul, pláne, hogy még Idris Elba is jó munkát végzett. Aki olvasás helyett egy filmből szeretne megtudni egysmást Mandeláról, annak csak ajánlani tudom. 7/10

A horrorfilmek reneszánsza a 80-as években érkezett el, köszönhetően az olyan mesterműveknek, mint a Ragyogás, Rémálom az Elm utcában, Hellraiser, Gonosz halott és társai. Szinte minden évben kaptunk egy gyöngyszemet, amire a mai napig szívesen emlékezünk vissza. Az elsőfilmes rendező, Stuart Gordon is ekkor alkotta meg életének főművét a Reanimátort, ami a fekete humorának, és vérben tocsogó tálalásnak köszönhetően vált klasszikussá.

Herbert West megtalálta az örök élet titkát, vagy legalábbis annak egy fajtáját… Az őrült tudósnak friss hullákra van szüksége, hogy folytatni tudja a kísérleteit, így ráveszi az egyik egyetemi hallgatót, hogy segítsen neki holttesteket szerezni. A kutatása ugyan sikerrel jár, de West megállíthatatlan, így a sok baljós esemény hatására sem áll le…

Stuart Gordon is azon filmesek táborát erősíti, akik 1-2 filmmel megmutatták tehetségüket, majd elindultak a lejtőn, ám ettől függetlenül maradt fent a nevük örökre a horror rajongók körében. Gordon nem szarozott és egyből belecsapott a lecsóba, mert már az első percekben kapunk egy kis ízelítőt arról, ami majd a későbbiekben vár ránk. Egy ordítás, aztán egy zombi kerül a képernyőre, majd egy hirtelen vágás után minden lecsendesedik. Gordon pár perc alatt elérte, hogy ne kapcsoljuk ki a filmet.

A film alapját H. P. Lovecraft, Re-Animator című írása adta, ám Gordon kissé felturbózta, majd belecsempészett némi humort és pörgést is a műbe. A játékidő rövidsége miatt fontos volt ezt meglépnie, mert egy alig másfél órás műnél nem szabad engedni, hogy leeresszen, hanem egyből bele kellett vágni a dolgokba. Olyannyira belevágott, hogy a film egy másodpercre sem engedett minket pihenni, mert mindig felbukkant egy olyan jelenet, ami vagy vicces volt, vagy félelmetes, vagy amiben éppen csak megállás nélkül fröcskölt a vér. Gordon mesterien ötvözte a humort a groteszk jelenetekkel, amihez természetesen kellett egy 100%-on pörgő Jeffrey Combs is. Véleményem szerint Combs élete alakítását nyújtotta, és a cselekedetei, a mániákus viselkedése, a tekintete egytől egyig olyan szintre emelték a karaktert, ami miatt bátran lehet emlegetni a legnagyobbakkal.

A Re-animátor az a film, amit tényleg csak annak szabad megnéznie, akinek erős a gyomra, mert az elektromos csontfűrésszel való lékeléstől kezdve az öntudatra ébredő vastagbélig minden van, amit csak el lehet képzelni. A filmet egyszerűen elárasztotta a vér, valamint a betegebbnél-betegebb ötletek, de ez még mindig nem volt elég Gordonnak, hiszen kellett neki egy remek főgonosz is, akit David Gale formált meg. A film tehát összességében nagyon jól működik, és az elemi erővel száguldó történetnek hála a film a mai napig is kellemes szórakozást biztosít azoknak, akik vevők az efféle trancsírra. 8/10

Valójában Eminem nem más, mint Jonah Hill, Channing Tatum pedig nem vágja a Bakugan játék lényegét, pedig nem egy hülye gyerek. Érdekes dolgok ezek, és ha ezt nem hiszitek, akkor nézzétek meg a 21 Jump Streetet. Na, már most nagyon úgy tűnik, hogy amihez Phil Lord és Christopher Miller hozzáér, az arannyá válik, vagy legalábbis nagyon szépen fog csillogni. Kezdetben volt egy Derült égből fasírt nevezetű, jópofa animációs filmjük, majd jöttek a Kopasz osztaggal, végül pedig elhozták nekünk a Lego-kalandot. Szépen lassan feljutottak a csúcsra, úgyhogy remélhetőleg az idei 22 Jump Streettel sem fognak csalódást okozni.

Schmidt és Jenko nem rég fejezték be a rendőrakadémiát, és hát első ránézésre nem ők lesznek azok, akik megmentik a Földet a pusztulástól. Egy esélyt azonban kapnak, és ha élnek vele, akkor hírnevet szerezhetnek maguknak. Az iskolát nem rég hagyták el, de az új küldetésük miatt vissza kell menniük az iskolapadba, mivel egy veszélyes kábítószer-kereskedő bandát kell lebuktatniuk…

Azért szerencsére akad még jó vígjáték a piacon, még akkor is, ha csak ritkán mutatkozik meg a nagyközönség előtt. A rendezőpáros akció-komédiája, meglepően jól teljesített mind a kritikusok, mind a nézők körében. A film alapja pedig nagyon egyszerű volt, hiszen adott volt két amatőr zsaru, akik beépültek a tanulók közé, aztán a jól megszokott sablonokat követve végigjárták azt az utat, amit már rengetegszer láttunk. De akkor mégis miért lett jó a 21 Jump Street? Mert Phil és Christopher tökösen vágtak bele a munkába és nem fogták vissza magukat. Többször is olyan poénokat toltak el, amik nem éppen a legkisebbeknek szóltak, így megpróbáltak egy kicsit kitörni az átlag vígjátékok közül, és egy kis egyediséget csempészni a moziba.

A legfontosabb kérdés azonban az volt, hogy a színész páros hogyan tud érvényesülni a szerepükben. Jonah Hill ugyan tapasztaltabb a vígjátékok terén, plusz belőle inkább kinézzük a balfék zsarut, de Tatum, inkább mondható akcióhősnek, mint komikusnak. De ettől függetlenül volt utóbbi meglepően jó, és bizony kijelenthető, hogy a két színészt nagyon jól összehangolták. Ehhez ugyan kellettek a jól megírt poénok is, amik 98%-ban ütősek is voltak, de sajnos néhol átestek a ló túloldalára és átmentek kínosba. Viszont az összkép tetszetős.

A 21 Jump Street az a film, amit érdemes elővenni egy kemény nap után, mert tökéletes szórakozást nyújt a maga könnyedségével, és egyszerűségével. Nem bonyolítják túl a dolgokat benne, hanem lazán és tökösen lezavarják a bő két órát. Kellenek az ilyen filmek. 7,5/10