Elérkezett a várva várt pillanat, és lehullott a lepel a győztesekről. A 86. Oscar-díjátadó keretein belül 24 kategóriában hirdettek ki győztest. A legtöbb jelölés a Gravitáció és az Amerikai botrány neve mellett volt, szám szerint 10-10. No, de vajon azokból mennyit sikerült szoborra váltani? Lássuk...

Itt most már nincs helye találgatásoknak, jóslatoknak, ezek a puszta tények, ami egyet jelent csupán, méghozzá azt, hogy ideje vitatkozni.

Miért van szükség rendkívüli sajtótájékoztatóra vasárnap 5 órakor? A hidegháború forróvá vált? Kérdezik a felajzott sajtósok. A válasz tulajdonképpen igen, csak nem egészen úgy, ahogy azt gondolják.

1954-ben új szubzsáner született a tudományos-fantasztikus filmek világán belül, megjelentek a radioaktivitástól mutálódott, hatalmasra nőtt rovarokat és egyéb lényeket bemutató hidegháborús paranoia filmek. Lásd még The Black Skorpion (1957), The Deadly Mantis (1957), The Fly (1958), vagy a Tarantula (1955). A sort a Warner égisze alatt készült Them! nyitotta meg, melyben a mexikói sivatagban elvégzett kísérleti atomrobbantásoktól nagyra nőtt hangyák riogatják és tizedelik a jónépet. A film eredetileg színesben forgott volna, ám a stúdió sajnos a forgatás előtt két nappal megkurtította az addig tervezett költségvetést, így mindössze csak a film címe csapódott színesben a vászonra, illetve ma már a képernyőre, ami egyébként nagyon jól néz így ki, és elég különleges is. Kár volt azonban szűkmarkúnak lenni, hiszen abban az évben ez lett a Warner legtöbbet hozó produkciója, nyilvánvaló volt hát, hogy mindenkinek el kell készítenie a saját filmjét a témában. Az éppen az atombombától rettegő közönség zabálta a gigantikus hangyákat, inkább tőlük rettegtek a moziban, mint az igazi fenyegetést jelentő rakétáktól otthon. Ennek a jelenségnek és időszaknak egyébként Joe Dante állított igen szórakoztatóra sikerült emléket 1993-ban, a Matiné című filmmel. Aki bírja a szóban forgó műfajt, és még esetleg nem látta, feltétlenül nézze meg, garantáltan jól fog szórakozni.

De térjünk vissza jelen cikk tárgyához, melynek sztorija és fordulatai senkinek sem fognak meglepetést okozni. Kis túlzással egy az egyben bemásolhatnám azt, amit a Tarantulánál leírtam, csak itt orvos helyett FBI-ügynök van, és nem a mindent tudó professzor asszisztense tart vele, hanem annak a lánya. A kötelező jó nő, ugyebár. De ne feledjük, hogy ez csak azért van, mert rengetegen, köztük első körben a Tarantula készítői is ezt a filmet vették alapul, vagy ha úgy tetszik, koppintották le. Ami lényeges, hogy hangyákról lévén szó a veszélyt nem egy hatalmas szörny jelenti, hanem egy egész rovarhadsereg. A katonaság hamar lecsap a sivatagban található gigantikus bolyokra, azonban a hangyakirálynők szárnyra kelnek, így a cselekmény áthelyeződik Los Angelesbe. A film derekán kapunk némi ismeretterjesztést is a hangyákról a professzor előadásában, ami simán informatívabb, mint manapság a diszkáveri, meg a nesönel dzsiografik a raktárháborúikkal, meg az állati rekordokkal. De komolyan. A film alaphangulata eléggé komor, erre rájátszanak az éjszakai, viharos széllel tupírozott jelenetek, csak úgy, mint a bolyok, illetve a csatornarendszer sötét, veszélyekkel teli világának szemléletes megjelenítése. Néhol azért némi humor is fellelhető a nagy izgalmak enyhítésére. Ott van például a professzor rádióbeszélgetése a lányával. A megvalósításra amúgy egy szavunk se lehet. A hangyákat hatalmas mechanikus bábokkal valósították meg, melyek mai szemmel néha azért megmosolyogtatóak lehetnek (leginkább az esetlen mozgásuk miatt), de akkor valószínűleg ez volt a maximum, amit a trükkmesterek létre tudtak hozni. Vannak aztán igen korrekt robbanások is. Mi kell még?

Lényegében ez egy korszakalkotó mű, mint ahogy arra az elején utaltam. Én pedig személy szerint örülnék neki, ha valakik elővennék és feldolgoznák, persze csak akkor, ha megbízható filmes mesteremberek tennék ezt, és kellő alázattal. Az óriáshangyák pedig a modern trükktechnika segítségével tényleg úgy mozoghatnának, mint ahogy a hangyák szoktak, és rendkívüli erejüket is igen látványosan be lehetne mutatni. Képzeljetek el mondjuk egy tankot cibáló hangyát. Iszonyat jó filmet lehetne összehozni belőle, és szerintem sokkal több értelme lenne ebből remake-et készíteni, mint mondjuk egy nyolcvanas évekbeli horrorfilmből. De míg erre várunk (valószínűleg hiába), addig is tessék megnézni eme klasszikust! 

…legalábbis szerintünk. Minden díjátadó előtt találgatások folynak, hogy kinek mekkora esélye van megnyerni a legrangosabb elismerést. Az Oscar közeledtével ráadásul viták is ki szoktak alakulni, hiszen sokan a kedvenceiknek követelik a díjat. Ott van például Leonardo DiCaprio esete, aki óriási rajongótáborral rendelkezik, és szinte minden évben meg van említve a neve, mint végső győztes.

Idén egy meglehetősen erős mezőny gyűlt össze, így lesznek olyanok, akik csalódásként fogják megélni az idei gálát (Bár, nem mintha máskor könnyebb lenne a veszteseknek). No, de nézzük is hát, hogy a Supernatural Movies szerkesztősége hogyan osztaná szét a díjakat:

Történetünk főhőse épp szabadságát tengeti egy hajón ringatózva az óceánon bájos feleségével, akit nagy nehezen sikerül leküldenie sörért, az asszonyság legnagyobb szerencséjére. Miután férjura magára marad a fedélzeten, különös köd kezd közelíteni a hajó felé (vagy fordítva), és telibe kapja a férfit. A hatás nem marad el. Scott Carey elkezd összemenni. A változás eleinte nem túl szembetűnő, valójában csak a baleset áldozata veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A felesége némi fogyásnak tudja be, hogy hirtelen minden ruhája nagy lett rá, de Carey tudja, hogy valami baj van, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd, amiről egyébként semmi konkrétat nem tudunk meg, de nem is ez a lényeg. Miután már szemmel láthatóan alacsonyabb lett, és az orvosi diagnózis is megtörtént – nem tudom, hogy mi az oka uram, de ön megy össze – az események és a zsugorodás folyamata felgyorsul, így főhősünk rövid időn belül mindössze fél méteresre zsugorodik. Ebben az állapotában megismerkedik egy igen bájos cirkuszi törpe lánnyal, ám turbékolásuk nem tarthat sokáig, a folyamat ismét erőre kap, egy snittel később pedig már egy babaház belsejében járunk. Amit ettől kezdve láthatunk, az egyszerűen zseniális. Egy sajnálatos macskatámadást követően – hihetetlen hogy mennyire fenyegető tud lenni egy cica – az ekkora már pár centisre redukálódott emberünk a ház pincéjében köt ki, ahonnan számára nincs kiút, legalábbis egyelőre. Helyzete reménytelenné válik, de nem adja fel, és küzd céljáért, ami folyamatosan változik. Először a pincéből való szabadulás, majd az élelemszerzés, és a puszta túlélés hajtja. A kiszemelt süteménydarab egy pókháló alján foglal helyet, a háló pedig nem lakatlan. Az effektek egyébként többnyire remekül sikerültek. Egy-két kis hiba azért itt is becsúszott, ami az egymásra vetítéses technika velejárója volt, de ezek felett garantáltan könnyen szemet fogsz hunyni. Amikor Carey miniatűrre zsugorodva mászkál teljesen hétköznapi tárgyak között, a látvány roppant meggyőző. A legjobb az asztalhoz ragadt festékkeverő léc. Nem hangzik túl izgalmasan? Majd csak figyelj. És ha már effektek, akkor következzék némi érdekesség. A szivárgó bojlerból aláhulló, majd visszaverődő vízcseppeket a trükkcsapat vízzel töltött, majd földre ejtett kotonokkal oldotta meg. Más megoldás nyilván nem volt.

Az internetes film adatbázisban a műfaji meghatározásnál a horror és a sci-fi mellett a dráma is szerepel, nem véletlenül. A film alapvetően a főszereplőre és annak kálváriájára épít, az utolsó harmadra gyakorlatilag ő is marad az egyetlen szereplő. A rengeteg megpróbáltatás, majd pedig a végső beletörődés után aztán átértékeli a helyzetet. Más szemmel néz ezentúl a világra. Nem ő megy össze, a világ nő és változik körülötte folyamatosan. A mű így eljátszik a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy fogalmával, melyeket igen nehéz elképzelni, az írónak itt azonban sikerült igen szépen és egyszersmind szórakoztató módon leképeznie. Ez a bizonyos író pedig nem más, mint Richard Matheson, kinek legismertebb műve a Legenda vagyok. Matheson ezúttal nem csak a film alapjául szolgáló regényt írta, hanem maga a forgatókönyv is az ő munkája. A rendező a korábban kivesézett Tarantulát is jegyző Jack Arnold, aki a remek forgatókönyvből kihozta a maximumot. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, ez sokkal jobb film, mint a Tarantula. Sőt, ez a korszak, és minden idők egyik legjobb sci-fije is egyben. 9/10

Vannak olyan filmek, amik már a forgatás kezdetén halálra vannak ítélve, majd erre rátesz még egy lapáttal az első előzetes is, ami végleg megpecsételi az adott film sorsát. Robert Luketic filmje, a Paranoia is beállt azon filmek táborába, amelyek óriásit zakóztak a pénztáraknál, csak úgy mint például a R.I.P.D. – Szellemzsaruk vagy éppen az I, Frankenstein, (csak hogy a közelmúltból idézzek fel néhány címet). Noha a színészek adottak voltak a jó mókára, de az összkép csupán egy erős közepes filmről árulkodik, ami mindenképpen pozitívum, hiszen kritikusok többsége a földig tiporta.

Minden fiatal álma, hogy egy jó nevű cégnél dolgozzon, ahol annyi pénzt kap, hogy luxus verdákra meg luxus házakra tudja költeni. Ám ennek a hátulütője, hogy nem szabad hibázni, hiszen akkor egyből repülsz. Adam viszont a kudarc után kap egy újabb esélyt. Maga a cég vezetője, Wyatt bízza meg a fiatal, ambíciókkal teli Adamet egy munkával, ami nem más, mint ipari kémkedés az első számú konkurenciánál…

Thor kistesója a bátyja árnyékában van, épp ezért valahogy fel kell futtatni. Hiába szerepelt már az Éhezők viadalában, vagy éppen a Feláldozhatók 2. részében, de a siker mindig elmaradt. Ebben nyilván közrejátszik az a kis apróság is, hogy nem a legjobb színész. A Hemsworth név viszont manapság sok pénzt hozhat a konyhára, legalábbis ezt gondolták a stúdiónál, amikor Liam köré építettek egy filmet, amiben ráadásul olyan sztárok tűnnek fel, mint Richard Dreyfuss, Gary Oldman, és Harrison Ford.

A Paranoia azonban nem lett jó film, még akkor sem, ha voltak egész jó pillanatai, és voltak benne szép kis csavarok is. Összességében ez kevés volt, mert stílus nélkül készítették el a filmet. Színtelen, szagtalan, olyan semmilyen lett az egész, bár legalább pörgős. Mondjuk Robert Luketic karrierjét látva, nem is szabadott nagy dolgokat elvárni tőle, hiszen a legjobb filmje a Doktor Szöszi volt. Épp ezért a filmben csak és kizárólag sablonkaraktereket kapunk, akik egy bevált sablon szerint cselekednek, egy sablonos filmben. Ugyan néha kapnak egy kis impulzust, hogy valami változzon, de sajnos nem tart sokáig.

A Paranoia lehetett volna jobb is, de amikor egy nem túl távoli jövőben olyan dolgok történnek, hogy valaki meglepődik azon, hogy lehallgatják, és figyelik minden lépését, akkor feltesszük a kérdést, hogy miért? Gyermeteg hibák tették tönkre a filmet, ami bőven lehetett volna egy egyszerű, pörgős, techno-thriller, ami nem akar nagyot markolni, hanem szimplán szórakoztatni akar. Ezt csak részben sikerült teljesítenie, így csak egy erős közepes mozi lett végül. Ugyanakkor ez már pozitívum, mert nagyon rossz véleménnyel van a többség a Paranoiáról. 5/10

A kígyó és a szivárvány (1988)

Wes Cravennek sok idő kell, míg magához tér egy-egy remekmű után, így nem csoda, hogy a 80-as években a Rémálom az Elm utca után nem készített maradandó filmet. A kígyó és a szivárvány ettől függetlenül lett értékelhető alkotása, és a Bill Pullmannal fémjelzett misztikus zombifilm bőven megállja a helyét a zsáneren belül. Bár nem egy megszokott zombifilmmel van dolgunk, mert itt nem zabálnak agyat, és nem tépik ki a belső szerveinket, hanem inkább a misztikus hátterét mutatják be, illetve a hitkérdést. Ugyebár a zombi eredetileg a vudu hitből származik.

A kígyó és a szivárvány hangulatilag tud igazán mély nyomot hagyni, mert ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre nyomasztóbb az egész film, és úgy kezdjük el egyre jobban átérezni Bill Pullman tehetetlenségét. A film kicsit lassan indul, de az idő előrehaladtával Wes Craven egyre jobban belelendült, és a végére egy korrekt horrort hozott össze. 6,5/10

Grindhouse – Terrorbolygó (2007)

Robert Rodriguez és a zombik… ebből semmi jó nem sülhet ki, vagyis semmi olyan, ami a normál kereteken belül értelmezhető. Rodriguez trash zombifilmje a komolytalanság, és a végeláthatatlan hentelés ellenére is remek szórakozást tud nyújtani azoknak, akik kapósak a B-kategóriás filmekre.

Mint ismert a két nagyágyú Tarantino és Rodriguez eléggé nagy haverok, épp ezért a 2007-es esztendőben összedugták a fejüket, és megrendezték a Grindhouse című, két különálló storyt feldolgozó filmet, aminek az egyik részét (Halálbiztos) Tarantino jegyzett, míg a másikat (Terrorbolygó) Rodriguez forgatott le. Utóbbi nagyobb sikert ért el nagyközönségnél, de annyi biztos, hogy mind a ketten megadták a módját annak, hogy tiszteletüket tegyék az általuk kedvelt, 70-es évekre jellemző műfaj előtt. A Terrorbolygó magában hordozza a műfaj jellegzetességeit, a rossz képminőséget, az olcsó kivitelezést, és a gagyi párbeszédeket, de ezeket Rodriguez úgy tudta összehozni, hogy ha rávetjük magunkat a filmre, akkor bizony egy hatalmas élménnyel lehetünk gazdagabbak. Egy igazi akcióbomba, ami egy percre sem veszi komolyan magát. 7,5/10

Holtak hajnala (2004)

Zack Snyder nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor George A. Romero kultikus zombis filmjének a remake verzióját készítette el úgy, hogy előtte soha nem rendezett nagyjátékfilmet. Ezzel debütált, és ehhez képest nem is végzett olyan rossz munkát…

Zombis filmet nehéz rendezni, vagyis pontosítva JÓ zombis filmet nehéz rendezni, mert sokszor egy primitív, gagyi, és már-már komédiaként is helytálló filmet kapunk az arcunkba. Sajnos néhány esetben itt is feltűntek a negatívumok, de összességében egész korrekt filmet kaptunk. Kérdezem én, miért van az, hogy amikor a túlélők találnak egy menedékházat, akkor gondolkodás nélkül beengedik azokat, akiket megharaptak, megfertőztek stb? Miért? Nyilván azért, mert mindig van egy olyan karakter, aki még a halottakat sem képes fejbe lőni, mert olyan nagy a szíve. Valamint miért van minden zombis filmben egy olyan szereplő, aki valami apróság miatt önálló akcióra készül, s ezáltal bajba sodorja a többieket? Igazság szerint ezek a lépések azok, amik idegesítővé tették néhol az új Holtak hajnalát, és ezért nem lehet teljes mértékben kikapcsolódni a játékidő alatt. Ugyanakkor a legnagyobb problémák ezzel ki is fújtak. Snyder filmje jóval pörgősebb a réginél, még akkor is, ha a story nem valami hatalmas nagy „kaland”, de erre nem is volt szükség. Adott volt néhány túlélő, akik nem akartak veszélyes kalandokba keveredni, így inkább elfoglalták a Plázát.

A film legnagyobb pozitívuma, hogy a zombikat, és az akciójeleneteket nagyon igényesen mutatta be, és ez az, ami kiemeli a legtöbb „mai” zombis film közül. A remake ugyan egy jó film lett végül, de közel sem olyan, mint az eredeti, de bátran vállalható. 7/10

28 nappal később (2002)

Danny Boyle és csapata megújította a műfajt, és a 70-es évekre jellemző lassú, vánszorgó zombikat felgyorsította, és félelmetesebbé tette, hogy megfeleljen a 21. századi elvárásoknak. Óriási lett a kontraszt a Romero zombik és a Boyle zombik között, de véleményem szerint ez még pont beleesett abba a kategóriába, ami elfogadható, ha zombikról beszélünk. Nem úgy, mint sok más B kategóriás filmben, amiben az élőholtak ugrálnak, szellőzőkbe másznak, és „gondolkodnak”. Boyle nagyszerűen gondolta újra a zsánert, és a megalkotott világvége hangulatú filmje, a megfelelő zenei aláfestéssel, és a meglepően jó színészekkel együttesen olyan szintre emelik a 28 nappal később című filmet, amelyre nem csupán azt lehet rásütni, hogy megújított egy zsánert, hanem egy több mint tisztességes alkotás a műfajon belül, valamint útmutató az új évezred rendezőinek, hogyan is kell zombifilmet forgatni. A zsáner egyik legjobb darabja.

Nem volt könnyű dolga, mert a mai nézők ingerküszöbe az egekbe szökött, így nagyon nehéz eltalálni azt az utat, ami nem esik túlzásokba. Boyle filmje egy komoly hangvételű zombis film, amit bátran lehet kultfilmnek is nevezni. 8,5/10

28 héttel később (2007)

28 héttel a Danny Boyle kaland után Nagy-Britannia megtisztult, és a zombik éhen haltak. Legalábbis úgy tűnt, ám 2 lurkó egyéni akciója után ismét elszabadul a pokol… Igazából nekem már itt elegem lett a filmből, mert bár összességében simán nézhető, de annyira kényelmetlen a sok sablon a vásznon, hogy arra nincsenek szavak. Az a fő baj ezzel a folytatással, hogy rendkívül buta, és gyermeteg hibákkal dúsított, ezáltal óriási kontrasztot teremt a két rész között. Míg az első, egy átgondolt, gondosan elkészített zombifilm volt, addig ez egy túlzásokba eső, agyatlan vérengzés, amit egy ügyes operatőr, és egy jó zeneszerző kíséretében láthatunk. Sajnos az ok-okozat teszi teljesen méltatlan folytatássá ezt az epizódot, még akkor is, ha ezekkel a hibákkal is a jobb zombis filmek közé tartozik, már, ami az új évezredben készült. Annak viszont örültem, hogy Andy a spanyolországi nyaralása során beszerzett egy Real Madrid mezt, no de ez csak egy személyes pozitívum. 6,5/10

Ha elfogult lennék, akkor azt mondám, hogy a 3D-s animációs filmek kora a Toy Storyval kezdődött, majd a trilógiává bővült szériával végződött. Ebben ugyan van elfogultság, de ha jobban belegondolunk, akkor némi igazság is fellelhető. A számítógépes animációs filmek világa nem valami ősi műfaj, mert a Toy Story 1 volt az első efféle technikával elkészült mozifilm, ami csupán 19 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Ez nem olyan sok idő…

De, mára már igen csak közkedvelt műfaj lett, és szinte havi rendszerességgel jönnek ki különféle minőséget képviselő animációs filmek. A legtöbbjük egy sablonos hulladék, de néhol azért próbálkoznak valami egyedivel. Véleményem szerint egy kiaknázatlan terület, amiben egyrészt nagyon sok pénz van, másrészt rendkívül szórakoztató tud lenni egy jól összerakott mozifilm. Az animációs filmek a 2000-es évek tájékán élték fénykorukat, amikor ugyanis még nem volt tömegcikk az animációs film. Ugyan az elmúlt években is készültek remek filmek, de valahogy az igazi varázs kiveszett belőlük, és csupán JÓ filmek lettek.

No, de azért szedjük össze, hogy melyek a legjobbak (legalábbis szerintem):