Amit Louis Leterrier 2010-ben elkészített, azt vitte tovább Jonathan Liebesman a 2012-es esztendőben. 2 film, 2 rendező, de ugyanaz a sablonos forgatókönyv, ugyanazok a pozitívumok és ugyanazok a negatívumok, valamint egy kivételével, az összes főbb szerepet betöltő színész megegyezik (még jó). Nyilván fontos egy folytatásnál, hogy ne adja alább azt a szintet, amit az első felállított, de itt konkrétan leforgatták a Titánok harca tökéletes mását, annyi kivétellel, hogy itt nem a Kráken a főszörny, hanem Kronosz.

Évek teltek el, mióta Perszeusz legyőzte a Krákent. Azonban az Istenek megint nem maradnak a seggükön, és Hádész egy új terven töri a fejét, amivel hatalmat szerezhet. Segítségül hívja Zeusz fiát, Árészt is, akinek a segítségével megpróbálják kiszabadítani Kronoszt. Perszeusznak tehát újra fegyvert kell fognia, és minden eddiginél keményebb harcot kell megvívnia, a világ megmentése érdekében. Szerencséjére több társat is kap maga mellé, akikkel együtt képesek legyőzni a gonoszt…

Igazság szerint az előzetes információk alapján ez a film semmivel nem ígért többet, mint az elődje, és ezt meg is mutatta. Maradt ugyanaz az idétlen, de rendkívül látványos blockbuster, mint amit Louis Leterrier készített néhány éve. Ezzel nincs is jelenleg gond, mert így legalább nem ért minket csalódás – ám de meglepetés sem – és sokszor jól esik csak leülni a képernyő elé és megnézni egy efféle mozit. A forgatókönyv ismét ráfért egy - másfél A/4-es oldalra, valamint a színészek szintén csak alapjáraton pörögtek. Viszont Sam Worthington hajat növesztett – ami amúgy rendkívül hülyén állt neki – így észlelhettük, hogy azért valamennyi változás történt az első rész óta.

Ám összességében most is csak azt lehet mondani a filmről, hogy egy hosszú trailer, ami nincs kibontva, nincs megtöltve élettel, és ami csak olyan „elhúzta a mézesmadzagot” jellegűre sikeredett. Kár érte, mert ebben a történetben is volt fantázia, de valahogy mégsem akarták átadni nekünk, holott látva Kronoszt, és az ő erejét, valamint a már megmutatkozó Isteni trükköket, csak egy újabb csalódás ért minket, mert ez a film sem lett az, amit a karakterek megérdemelnének, és újfent kijelenthető, hogy nem képesek nagyszabású fantasy filmeket készíteni.

A titánok haragját tehát csak akkor érdemes megtekinteni, ha valamennyire tetszett az első rész, de ha már ott is bajok voltak, akkor nem érdemes nekiesni, mert tényleg ugyanolyan az egész. Egy hideg sör vagy kóla mellé, egy vasárnap délután teljesen oké, ha vevők vagyunk a pörgős akció/fantasyra. 5/10

1981-ben már napvilágot látott, egy Titánok harca című film, mely akkoriban eléggé sikeresnek volt mondható, és még a 90-es években is bőven a nézhető kategóriába tartozott. A gyagyi trükkök - nyilván a kora miatt - ellenére volt egy remek hangulata, ami miatt nem igazán lehetett utálni a filmet. Az idő viszont eljárt felette, így érthető volt, hogy újból elővették Zeuszék történetét. Az ötlet jó volt, miszerint újrázni kell a storyt, de a kivitelezés sajnos messze nem tökéletes.

Hádész haragja miatt Perszeusz elveszíti a családját. Az ifjú és titokzatos fiú úgy dönt, hogy bosszút forral az alvilág ura ellen, és kész szembeszállni a Krákennel. Hádész azonban azt követeli Argosz lakóitól, hogy áldozzák fel Andromédát. Az idő tehát sürgeti Perszeuszt, aki előtt nagy, és veszélyes út áll, mert bizony a Kráken és Hádész nem adja könnyen magát…

Az a baj a fantasy filmekkel, hogy a legtöbbjük nem több egy látványos akcióbombától, és sajnos ez a helyzet a Titánok harcával is. Maga a történet alapból nem kivitelezhető 100 percben, így már itt elbukott az egész projekt. De ez még a kisebb gond, hiszen ettől függetlenül még lehet valami varázslatos, hangulatos, és fantasztikus. A Titánok harca viszont egyik jellemvonással sem bír, így tényleg csak azt lehet rá mondani, hogy látványos. Mert bizony látványos a film, hála a jól kivitelezett szörnyeknek, a Krákennek, és sok más egyéb szereplőnek.

Azonban mit sem ér a látványba belefektetett munka, ha a film nem képvisel minőséget. 2010-ben Louis Leterrier rendező úgy gondolta, hogy megemlékezik a görög Istenekről, és készít róluk egy filmet. Azonban a Titánok harca tényleg csak egy megemlékezésre jó. Pedig példaként ott lebeghetett volna a szeme előtt a Gyűrűk Ura, aminél láthattuk, ha igényesen van elkészítve a fantasy film, akkor bizony a siker sem marad el. Úgy gondolom, hogy a Titánok harca alapanyaga is megérdemelne egy nagyszabású alkotást, ami nem 100 perces, hanem legalább 3 órás. Egyrészt nagyszerű helyekre nyerhetünk betekintést, másrészt megannyi érdekes karakter szerepel ebben a történetben, de sajnos arra, hogy teljes mértékben megismerjük őket, még várni kell. Most csak azt tudjuk, hogy van ez és az…

A Titánok harca tehát egy hosszú trailerként szolgál, ami bemutat egy-két dolgot, de önmagában nem elég arra, hogy elvesszünk a megteremtett világban. Egyszerűen kevés. Kevés, mert nincs súlya az eseményeknek, nincs magas fordulatszámon pörgő esemény, nincs szív és lélek. Viszont vannak neves színészek… 5/10

Adolf Hitler, aki nagy műkedvelő volt, s köztudottan alkotott is, mielőtt inkább diktátorkodásra adta a fejét, a háború során mintegy 5 millió különböző műkincset gyűjtött össze (rabolt el) a meghódított területekről. Célja egy über alles Führer Múzeum létrehozása volt. A szövetségesek persze eme tevékenységét sem nézték jó szemmel, s mivel tudták, hogy ha Németország elbukik, akkor Hitler kiadja a parancsot az összegyűjtött kincsek megsemmisítésére – ha az övé nem lehet, másé se legyen alapon -, ezért létrejöhetett egy Monuments Men, magyar keresztségben Műkincsvadászok névre keresztelt alakulat. A csapat tagjai nem kimondottan katona alkatok voltak, és még csak nem is feltétlenül erejük teljében lévő fiatalok, hanem művészettel foglalkozó emberek, tanárok, restaurátorok, építészek, ily módon mégis a lehető legalkalmasabb csapatot alkotva a nemes feladat végrehajtására. Céljuk az elrabolt alkotások felkutatásán és visszaszerzésén túl arra is kiterjedt, hogy a szövetséges csapatok előrenyomulás közben lehetőleg ne okozzanak további károkat.

A fent leírtak valóban megtörténtek, az akció pedig sikerrel járt, így rengeteg művészeti alkotás maradhatott meg az utókornak. Nem nehéz belátni, hogy mint a második világháború megannyi mozzanata, ez is kiáltott egy szélesvásznú, nagyszabású hollywoodi filmfeldolgozás után. George Clooney meg is tette nekünk ezt a szívességet és gyöngyvászonra vitte a huszadik századi történelem eme roppant érdekes momentumát. Több-kevesebb sikerrel. A tisztánlátás végett meg kell jegyezni, hogy Clooney és Grant Heslov (társforgatókönyvíró) nem a létező személyeket írták bele a filmbe, hanem részben fiktív karaktereket alkottak, kitalált nevekkel, ugyanis viccesnek, néhol esetlennek akarták mutatni őket, és véletlenül sem szerették volna az igazi hősöket rájuk nem jellemző tulajdonságokkal felruházni.

Az alapvető probléma a Műkincsvadászokkal az elvárásokban keresendő, s mivelhogy ez külső tényező, ezért nem is feltétlenül lehet a saját hibájának felróni. A kilencvenes évektől kezdve eléggé más képet mutattak a háborús filmek, mint amit azelőtt megszokhatott a közönség, gyakorlatilag egytől egyig a háború borzalmaira fókuszáltak, a maguk nyers és elrettentő valóságában, a lehető legrealisztikusabb módon bemutatva azokat. Ez a tendencia pedig egészen napjainkig tart. A másik tényező a mára már nemcsak elismert színésszé, hanem elismert rendezővé is érett Georgle Clooney neve, illetve az általa összeverbuvált igencsak erős színészgárda. Ha ezeket a tényezőket, valamint a film előzeteseit, melyek a mai tendenciát követve némileg más hangulatot árasztanak, mint maga a kész produktum, összeszedjük, el is jutunk az egyszeri filmbarát fejében kialakuló képig, egy monumentális, letaglózó erejű, sok Oscar várományos háborús filmig. Amit kapunk az viszont sokkal inkább egy roppant bájos háborús matinéfilm, ami akár a hatvanas-hetvenes években is készülhetett volna, és most bizonyára gyakran a műsorára tűzné valamelyik klasszikusokat sugárzó mozicsatorna. Akár vasárnap délután is. Ez valóban baj? Véleményem szerint a legkevésbé sem, már csak azért sem, mert a mai kínálatból eléggé hiányoznak az ilyesféle filmek. Nem akar sokat, csak elmesélni egy történetet, a lehető legegyszerűbb módon, minőségi tálalásban, remek színészek előadásában. Ezt pedig gond nélkül teljesíti is. A cikk írásakor a film 34%-on áll rottentomatoes-on, ami azért véleményem szerint eléggé képmutató dolog, és nem is egészen értem. Ugyanazok az emberek húzzák le, akik oda-vissza ajnározzák az épp aktuális „tök ugyanolyan, mint az előző” sokadik képregény feldolgozást. És nehogy már valaki azt mondja nekem, hogy azok jobbak ennél. A frászt.

Lehetett volna persze azért jobb film is ez, vannak benne ugyanis kihagyott ziccerek, pontosabban egy jó nagy. Ha már ilyen jó színészgárdát sikerült összeszedni - Murray, Goodman, Damon -, és a rájuk írt karakterek is tényleg nagyon jók, és ami fontos, hogy szerethetőek, akkor jobban rámehettek volna a köztük kialakuló viszonyokra, konfliktusokra, és többet szerepeltethették volna őket együtt. A csapat a játékidő nagy részében szét van szórva, és elég gyakran ugrálunk a helyszínek között, a film pedig ettől elég csapongóvá válik. Kicsit tehát felemásra sikerült, de így is remek kikapcsolódást nyújt a Műkincsvadászok.
Ja és nem mellesleg, a film zenéje igen jó.

Tudom a legtöbben a hazai bemutatók alapján készítik el a toplistáikat, de én az eredeti bemutató szerint szoktam összeállítani, és ez volt az oka, hogy csak most érkezik a 2013-as év legjobb filmjeinek a felsorolása.

Bevallom őszintén nehéz dolgom volt, amikor összeállítottam a listát, mert véleményem szerint filmek terén egy erős év volt a 2013-as, és sajnos sok jó filmet voltam kénytelen kihagyni. A Nebraska volt az utolsó film, amit megnéztem a 2013-as felhozatalból, és amennyire vártam olyan csalódás lett végül, mert bár egy jó film, de messze elmaradt a végső 10-estől.

Nézzük is hát, hogy melyek voltak 2013 legjobb filmjei.

Sokáig halogattam az első részt, mert féltem, hogy egy nyálas tini történetet kapok az arcomba, de tévedtem, méghozzá olyannyira tévedtem, hogy a film megtekintése után elismerően tudtam csak csettinteni, mert tetszett. Ugyan az első rész még messze volt a tökéletestől, de láttam benne fantáziát, és elkezdtem várni a film folytatását. Megérkezett, és azt kell, hogy mondjam szintet tudtak lépni, méghozzá nem is kicsit, mert a Futótűz k**vajó!

Katniss Everdeen és Peeta Mellark ugyan megnyerték a 74. Éhezők viadala versenyt, de a megpróbáltatásaik még korántsem értek véget. A békés és nyugodt időszak helyett, ismételten sötét és veszélyes idők jönnek el számukra, hiszen nem elég, hogy bábként kell végigutazgatniuk a 12 körzetet, de Snow elnök még beiktat némi változást is a 75. versennyel kapcsolatban. Eddig nem látott szenzációra készül, ami annyit takar, hogy az eddigi győztesek közül válogatnak össze versenyzőket, akiknek újra fegyvert kell ragadniuk…

A Harry Potter óta nem volt arra példa, hogy egy ifjúsági regény két fronton is sikeres legyen, azaz jól muzsikáljon blockbusterként, illetve minőséget is képviseljen. Kaptunk már csillogó vámpírokat, meg Percy Jacksonokat is, de ők nem igazán teljesítettek jól. Aztán jött Gary Ross 2012-es Éhezők viadala című filmje, ami bár egy blockbusterhez képest alacsony költségvetéssel rendelkezett (78 millió) – és ez több helyen látszódott is – de a biztonsági játékának köszönhetően egy nagyszerű szériának kövezte ki az utat, és Francis Lawrencenek mondhatni könnyű dolga volt a folytatásban. A büdzsé majd’ a duplájára nőtt, amiből az következett, hogy nagyobb terveket tudtak megvalósítani, és azokat szebben és látványosabban tudták felvinni a filmvászonra. Szerencsére még a kamerarángatásokat is elhagyták, így láttuk is, hogy mik történnek a szereplőkkel.

A legnagyobb előrelépés azonban a forgatókönyv minőségében rejlik. Simon Beaufoy, Michael Arndt sokkal összeszedettebb és jobb munkát végzett, mint a Gary Ross, Billy Ray duó, így a két és fél órás játékidő gyorsabban és szórakoztatóbban telt el. Az írópárosnak hála, pörgős akciókat, és jól kivitelezett karakterdrámákat láthattunk viszont. A karakterek nem nyomták el egymást, gondolok itt JLaw karakterére, hanem egyensúlyban voltak, és mindenki megkapta azt a lehetőséget, hogy ki tudjon teljesedni. Bár tény, hogy a viadal „mássága” miatt kapunk néhány semmit érő karaktert is, de mégsem tudtak hiányérzetet kelteni. Megvolt a mag, akiknek szurkolhattunk, akiket utálhattunk, és szépen elvitték a hátukon a filmet, még akkor is, ha valakinek néhány perc, valakinek pedig több tíz perc jutott a kamerák előtt.

A Futótűzre érvényes az a mondás, miszerint a folytatások mindig nagyobbat, és többet próbálnak markolni, de jelen esetben az is igaz, hogy ez sikerült is, és nem csak a próbálkozás látszódott. Ez a film sötétebb, látványosabb, szórakoztatóbb és jobb, mint az első, és bizony még mindig lehet tovább fokozni, mert az alapanyag jó, és nagy benne a potenciál. Valahogy így néz ki egy jó blockbuster, és valahogy így kell felvezetni egy (2) finálét! 8/10

Harvey Dent ezúttal a Big Tobacco Fehér Lovagja, aki csikkje helyett bárki mást elnyomna, csak legyen igaza.

Éppen a Wall Street Farkasa közben agyaltam azon, hogy mikor láttam utoljára kendőzetlen cigarettázást a vásznon egy nagy költségvetésű filmben. Nem drogozást, cigizést. Valószínűleg bárki hamar tudna említeni példát, de a tény igaz, hogy a téma továbbra sem örvend egyértelmű köznépszerűségnek a szórakoztatóiparban sem. Ennek okait természetesen nincs is értelme vitatni. Az viszont jogosan merülhet fel bárki fejében, hogy ha már egyértelmű okai vannak mellőzni a cigaretta népszerűsítését és anti-propagandáját egyaránt (előbbinek erkölcsi, utóbbinak pedig üzleti vagy jogi, ugyebár), attól még lehet helye a cigarettának a vásznon, mint eszköz, tehát mire fel az azonnali feketelistára kerülés és szigorúbb korhatár-besorolás? Válaszként itt van a "Köszönjük, hogy rágyújtott!". Vagy mégsem?

Mert lássuk be, Jason Reitman első nagyjátékfilmjében nem arra keresünk választ, hogy akkor most mi a pálya a cigivel. Olyannyira nem, hogy emlékeim szerint egy szál cigire sem gyújtanak rá az egész film alatt. De miért is várnánk választ erre a kérdésre egy olyan szituációban, ahol a nagy dohánycégek szóvivője ebéd közben, egyenesen a pia és fegyver biznisz tanácsadóival  agyalnak azon, hogyan védekezhetnének Vermont – a magas koleszterintartalmú cheddar sajt hazájának - szenátorának (William H. Macy) vádjai ellen? Az egész helyzet őrülten szatirikus, de a realitás teljes hiánya ellenére is egészen életszerűnek hat.

Mégpedig azért, mert a viták különösen nagy hangsúlyt kapnak: a cigi itt csak egy eszköz, ahogy szerintem az egyes, kirívó halálozási adatokért felelős iparágak is inkább a különböző álláspontokat hivatottak képviselni, mintsem a konkrét produktumokat. Ahhoz pedig, hogy ezek a viták igazán életre keljenek, egy jó szövegkönyvre és remek színészekre volt szükség, ebben pedig nincs hiba. Szinte mindenki túljátssza a rá szabott szerepeket, és erre szükség is volt: Harvey Dent (nem tudok leállni), ha kell, saját anyját eladná, csak hogy rákmentes szórakozássá avanzsálódjék képviselt szakterülete, ahogy főnöke, J. K. Simmons is. Gusztustalan, ugyanakkor mégis zseniális, ahogy előbbi még egy osztálynyi kiskölyöknek is beadja történetét a "Mi leszel, ha nagy leszel?"-napon, de még egy rákos srácnak is. És ez még csak az alaphelyzet, a sztori később sem hagy cserben, az unalmasabb percekben is inkább bedob egy jópofa Robert Duvallt, vagy egy döntögetni való Katie Holmest.

Sokaknak valószínűleg nem fog tetszeni ez a fajta „magabiztos” káosz, de a párbeszédek még így is jól megírtak, és a film tempójával sincsenek nagy gondok. Sőt, főleg az elején van egy-két igazán kreatív képsor, amelyek megalapozzák a hangulatot (pl. a fenti shot). Igaz, van egy "mi lesz a fiammal"-szál, ami egy kicsit lefékezi ezt a rohamot, valamint ezekben a jelenetekben talán egy picit visszafogottabbá válik a hangulat. Kell is, mert még a végén mi éreznénk magunkat kellemetlenül.

A „Köszönjük, hogy rágyújtott!” vígjáték létének ellenére is viszonylag nehezebben fogyasztható, amikor éppen nem szókimondó, szatirikus felfogása, akkor okos dialógusai miatt. A film biztos népszerűbb lenne szélesebb körökben is, ha az lenne a címe, hogy „Stop Smoking”, vagy ha eleve nem a dohányzást használná központi szereplőnek üzenete tolmácsolásában – ami pont nem a dohányzással kapcsolatos -, de szerencsére pont ettől üde színfolt. Ha pedig a kritika elején feltett kérdésre úgy érzed, felemás választ kaptál, akkor már mindent tudsz a jó érvelésről. 9/10

Jack Nicholson lehet a főszereplője a Nebraska című, Alexander Payne filmnek! Mikor ezt a hírt meghallottam, azon nyomban felírtam magamnak a film címét, és tűkön ülve vártam az öreg zseni legújabb alakítását. Nem sokkal később jött a hír, hogy Nicholson helyett Bruce Dern lett hivatalosan a főszereplő… kicsit mellbevágott a dolog, de még így is vártam, mert a story alapján érdekesnek tartottam a filmet.

Woody Grant a kissé szenilis öregember kap egy spam levelet egy cégtől, amiben az áll, hogy nyert 1 millió dollárt. Woody ezek után a fejébe veszi, hogy elindul egy Lincoln nevezetű városba, hogy felmarkolja az őt megillető nyereményt. Az viszont már mellékes, hogy nem nyert semmit, és erről próbálják meggyőzni a családtagjai, de az öreg hajthatatlan…

6 Oscar-jelölés, köztük a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr, legjobb női mellékszereplő, és a legjobb eredeti forgatókönyv. Valamilyen szinten vártam is, hogy ez a film sikeres legyen, de nem gondoltam volna, hogy ennyi jelölést fog majd kapni. Emellett Payne óriásit kockáztatott azzal, hogy 2013-ban fekete-fehérben forgatott le egy filmet, ami azért valljuk be eléggé merész döntés. Ez a lépés a Sin Citynél és a Némafilmesnél működött, valamint most már kijelenthető, hogy a Nebraskánál is.

A film egy apa és fia kalanddal indít, amit a későbbiek folyamán kibővítenek egy családi drámára, hiszen Woody elszántsága és nyereménye magához vonzza a régi haverokat, és a családtagokat, akik múltbéli és egyéb dolgok miatt valamiféle kis jutalmat szeretnének kapni abból a nagy összegből. Itt kissé feje tetejére állnak a dolgok, de éppen annyira bonyolítja meg a szálakat a forgatókönyvíró, hogy ne essen túlzásokba, és ne veszítse el a néző a fonalat. Az események azonban eltörpülnek maga a főhős, Woody karaktere mellett, mert Bruce Dern olyannyira hitelesen játszik a volt alkoholista, és szenilis öregember szerepében, hogy nem is lehet megkérdőjelezni az Oscar-jelölését. A beszédével, a tekintetével, a járásával, valamint a hajával (igen! :D ) is elvarázsolja a nézőt, és Dern könnyű szerrel mossa le a többieket a vászonról. Viszont illik megjegyezni, hogy Dern filmbéli fia, Will Forte is ügyesen mozog a vásznon, illetve még a női mellékszerepben feltűnő, és jelölésig jutó June Squibb is megérdemli, hogy megemlítsük.

A Nebraska egyetlen hibája talán, hogy túlságosan is elnyújtott, és véleményem szerint nem volt indokolt bő 2 órában leadni a filmet. Ezáltal néhol kissé vontatottá vált, ami sajnos nem javított az összképen. Payne és a stáb munkáját viszont meg kell dicsérni, mert jó munkát végeztek, és a film utolsó 5-10 percével az i-re is feltették a pontot. A Nebraska ugyan nem lesz korszakos alkotás, de a színészi játék, és a történet miatt mindenképp megérdemli, hogy egyszer megnézzük. 7,5/10

Óriási felháborodást keltett, amikor bejelentették, hogy remake készül az Oldboy című filmből. Ez nem is csoda, hiszen óriási rajongás övezi Chan-wook Park filmjét, amit mellesleg az egyik legjobb ázsiai filmként tartanak számon. Én személy szerint nem vagyok fanatikus rajongója az eredeti filmnek - de azért tetszett – így nem is vágtam a falba a fejemet, amikor megtudtam, hogy Spike Lee újraforgatja a történetet Josh Brolinnal.

Joe Doucettet elrabolják, majd 20 évre egy alig néhány négyzetméteres szobába zárják. A szabadulása után minden erejét annak szenteli, hogy felkutassa azt, aki ezt tette vele, és megtudja, hogy miért…

Újra megfuthatnám azokat a köröket, amiket ilyenkor illik, hogy „csúnya rossz remake” és társai, de nem teszem. Igazából az egész Oldboy újrázást egy szóval lehetne jellemezni, FELESLEGES. De ugyebár köztudott, hogy az amerikaiak szeretnek mindent magukénak tudni, így nem olyan meglepő, ha megszerzik egy-egy külföldi sikerfilm jogait, ami által később megalkothatják a saját szájízük szerint is az adott történetet.

Amit fontos megjegyezni, hogy az új Oldboy nem egy rossz film, és akik nem látták az eredetit (nézzék meg), azoknak nagy valószínűséggel be is jönne, valamint azoknak is tetszene, akik nincsenek oda az ázsiai filmekért, s ezáltal kimaradt nekik az eredeti verzió. Egy korrektül összerakott krimi/thriller Spike Lee rendezésében, amiben néhány apróbb változást lehet felfedezni az elődjéhez képest.

A film „egyetlen” gondja, - és itt akarva-akaratlanul össze kell hasonlítanom a 2003-assal – hogy kissé lapos, olyan színtelen és szagtalan film képét mutatja, mert bár Brolin karakter próbál fejlődni (ezáltal fokozni az eseményeket), és szemléltetni azt, ami vele történt, illetve a bosszúvágyát, majd a keserűségét, de mégsem éri el a kellő hatást. Min-sik Choi sokkal hitelesebb volt a szerepben (Brolin is jó, de maga az alkotás nem engedte kiteljesedni), bár az is tény, hogy Park filmje minden tekintetben veri Lee produkcióját, és emiatt valamilyen szinten könnyebb dolga is volt Choinak, de ez nem lehet kifogás. Lee nem érzett rá arra, hogy miért is szeretik igazán az Oldboyt, és miért is tartják óriási filmnek. Hangulatilag a béka segge alatt volt a film, és még az erőszakos jelenetek sem tudták igazán színessé varázsolni, egyszerűen nem volt súlyuk. Kár érte, mert látszott, hogy Lee gondosan próbálta meg leforgatni ezt a filmet, és még a színészek is helyt álltak, gondolok itt Josh Brolinra, Elizabeth Olsenre, és Sharlto Copleyre is, de megemlíthetném Samuel L. Jackson is. Tehát adva volt egy jó színészi gárda, egy jó rendező, és egy remek story, de a végeredmény mégsem lett az igazi.

Az új Oldboy összességében tényleg nem rossz, de közelében sincs az eredetinek. Olykor előfordul olyan helyzet, amikor nem kell erőltetni a dolgokat. Tipikusan az a film lesz, ami elbújik az árnyékban, és néha-néha felfedi magát, hogy jelezze, ő is itt van. Ha van felesleges remake, akkor a 2013-as Oldboy az. 6/10