Martin Scorsese klasszikusa csak most jutott el hozzám, amit így a film után nem is bánok, mert úgy ültem le elé, hogy ez a film tuti jó lesz. Sokan szeretik, és a rendező karrierjének egyik legjobb filmje (elvileg), ennek ellenére nagyot csalódtam benne, és hiába a sok pozitívum, csak egy korrekt életrajzi film lett végül, amiben De Niro parádézik, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz.

Jake La Motta kegyetlen bunyós volt, így nem csoda, hogy a Bronxi Bika nevet adták neki. 1948-ban középsúlyú világbajnoki övet szerzett, de sajnos az élete nem volt tökéletes. A magánélete botrányos volt, és ha nem a ringben töltötte az idejét, akkor kibírhatatlan személyisége volt. A siker teljesen elvette az eszét, és egyre mélyebbre csúszott…

Amikor a Dühöngő bika szóba kerül, akkor tuti biztos, hogy Stallone klasszikusa, a Rocky is beszédtéma lesz, hiszen nem sok minőségi bokszolós film létezik. Ezzel nincs is gond, mert remek film mind a kettő, de én utóbbit favorizálom. A Rocky lehet, hogy néhol hatásvadász, lehet, hogy néhol túl hollywoodi, de számomra pont ez hiányzott a Dühöngő bikából. Némely esetben egy kicsit meglehetett volna tölteni élettel is ezt a szürke filmet (nem csak a fekete-fehér képi világa miatt). Nem kellett volna sok, és szerintem egy jobb zenei aláfestéssel, sokkal ütősebb lehetett volna, mert így voltak unalmasabb percei is, hiába a lenyűgöző színészi játék.

No, de nem akarom lehúzni én ezt a filmet, mert igenis jó, főleg ha azt nézzük, hogy Robert De Niro mekkorát játszik. Képes volt több 10 kilót is felszedni ahhoz, hogy hiteles legyen a szerepben, illetve különórákat is vett, hogy a boksztudása is megállja a helyét. Látszik rajta, hogy szívét, lelkét beleadta a szerepbe, és emiatt nem lehet sajnálni tőle a jól megérdemelt Oscar-díját. A karakterének fejlődése szerencsére remekül volt bemutatva, és szinte kézzel fogható volt az csúcsról való lecsúszása a mélybe. Ugyanakkor nem csak Jake-ről kell beszélni, mivel ott volt mellette az öccse is, Joey, akit Joe Pesci formált meg, és hát tudjuk, hogy mi történik akkor, amikor Pesci egy Scorsese filmben szerepet kap. Ez az ember egy zseni, épp ezért sajnálom, hogy mára már lekerült a filmes térképről…

A Dühöngő bika egy korrekt életrajzi film, olyan színészi alakításokkal, amiért megéri leülni a film elé, de én Scorsesétől többet vártam. A bő két órás játékideje ellenére voltak unalmasabb részek benne, pedig nem mondanám hosszúnak a filmet, valamint a bunyókat illett volna jobban kivitelezni, mert néhol botrányosra sikeredtek. Pedig sokan leszólják a Rockyban lévő verekedést, de az ehhez képest mestermunka. De ettől függetlenül megértem, ha ez a film valakinek a szíve csücske, mert tényleg remek munkát végzett az öreg, viszont nálam nem több 7/10-nél.

Frank Miller anno megírta, majd pár éve Zack Snyder filmvászonra vitte a 300-at, mely a Kr. e. 480-ban zajló thermopülai csatát eleveníti fel, méghozzá fantasy stílusban. Megmondom őszintén anno az előzetesek egyáltalán nem hoztak lázba, majd néhány jelenetet látva a filmből, ismételten arra a következtetésre jutottam, hogy ez a film nem nekem készült. Épp ezért sokáig halogattam a megtekintését, de végre erőt vettem magamon, és nekiültem. Pozitívan csalódtam ugyan, de ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy azt mondjam a filmre, hogy jó.

A görögök harcban állnak a perzsákkal. A sprártai vezér, Leónidasz félelmet nem ismerve veszi fel a kesztyűt a megszámlálhatatlan mennyiségű katonát a soraiban tudó Xerkszész sereg ellen. Alapjáraton esélyük nem lenne, de a Thermopülai-szorosnál kiegyenlítődnek az esélyek mindaddig, amíg váratlan események nem történnek…

A 300 egy látványorgia, amiben fröcsög a vér, dagadnak az izmok, hullanak a perzsák, valamint Gerard Butlerék megállás nélkül ordítanak. Ez szép és jó, sőt szórakoztató, mindaddig, amíg nem ismétlődik az egész újra, újra és újra… Erre rátesz még egy lapáttal a folyamatos lassítgatás, ami védjegye volt Snydernek, de itt a csúcsra járatta. Az elején még jópofa volt, de amikor kilencvenkettedjére is ellőtte, akkor már nem érte el azt a hatást, amit az elején.

A story? Attól nem is kell elvárni nagy dolgokat, mert a történetet már suliban megtanultuk. Van 300 spártai, akik összecsapnak a perzsákkal. Ez rendben is van, jól tették, hogy nem pakolták tele mély gondolatokkal, stb. Viszont ezt leadni 2 órában? Túl hosszú, túl unalmas lett a film, ami inkább hasonlított egy 2D-s Nintendo-játékra, amiben harcolni kell a perzsákkal. Az elején még gyenge ellenfelek jönnek, majd szintenként jön az újabb sereg, egyre nagyobb haderővel, és egyre jobb fegyverekkel. Végeláthatatlan darálás az egész.

Ugyanakkor látványos, szép CGI-t kapunk az arcunkba, ráadásul még a színészek sem teljesítenek rosszul. A képi világ mindenképpen megér egy misét. A sötét tónusú, erőteljes színekkel játszó operatőr jó munkát végzett, de inkább nézném fent a falon képként az egészet, mint magát a filmet. Egy kicsit talán sok a film, mert azért valljuk be egy óriási giccstenger, tele túlzásokkal, amikre azért rá lehet unni. Képregényként tejesen jól működhet, hiszen azt bármikor letehetjük, de ha egy filmet megszakítunk, és félretesszük, akkor nem biztos, hogy újra előszedjük.

A 300 tehát egy érdekes film, amit lehet ugyan szeretni, de nem az a film, ami mindenkinek könnyen lecsúszik a torkán. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy végül megnéztem, de a tetszésemet nem igazán tudta elnyerni, ám azt elérte, hogy megnézzem majd az idén érkező folytatást. 5/10

1994 volt az év, amikor a Sundance fesztiválon feltűnt a világ egyik legnagyobb Star Wars rajongója: Kevin Smith rendezésében bemutatásra került a Clerks, vagy magyar nevén a Shop-stop. Dante és Randal párosa mellett más is a vászonra festetett: egy enyhén koherens univerzum, az View Askewniverse, amely keretei között megtalálható 6 filmben Smith ugyanazon hőn imádott színészeit alkalmazta. Tényleg gyenge összeköttetésről van szó, hiszen ezek a filmek történetileg és karakterileg eléggé szabadkezűen bánnak a már meglévő alapanyagokkal - konkrétan sehogy. Egyértelműen egyetlen – egészen pontosan két - elemnek tudható be a tény, hogy valamilyen szintű összekapcsolásról beszélhetünk: az immáron 20 éve megalkotott két junkie-nak, akiket remélem senkinek sem kell bemutatnom. A 90-es évek egyik legjobb feszültségoldó comic relief-párosa voltak, akik néha magának a rendező véleményének is hangot adtak, a 2000-es években pedig szabályos retro-státuszba léptek.

A lenti toplista nem kisebb dolgot hivatott elkövetni, mint eme filmeket rangsorolni.

Az idősebb korosztály már tudja milyen, amikor felnő az ember, és a kedvenc játékait hátrahagyva kell belevágni a való életbe. A matchboxokkal való gurigázást, a LEGO építményeket, valamint a játék figurákat felváltja a tanulás, a munka, és sok más egyéb teendő. Ez történik a Toy Story 3-ban is, hiszen Andy felnőtt, és azért valljuk be, elég furán nézne ki, ha krumplifejékkel állítana be a koleszba.

Andy tehát felnőtt. Buzzék a korábbi kalandjuk során megtanulták, hogy ez a bizonyos időpont be fog következni, és jobb felkészülni rá. Egy nap Andy anyukája arra utasítja fiát, hogy pakolja össze a régi játékait. Egy véletlen félreértés miatt azonban Buzzék nem a padlásra kerülnek fel, hanem a szemetesbe, ahonnan pedig egy dobozba, ami az óvodába tart. Kezdetben úgy vannak vele, hogy jó kis móka lesz, mert végre játszani fognak velük, de nem minden arany, ami fénylik…

15 év telt el az első, és 11 év a második rész óta, de a lendület mit sem változott, sőt mondhatni most értek fel a csúcsra (végre megkapták az Oscart). Ugyan John Lasseter kikerült a direktori székből, de Lee Unkrichra se lehetett panaszunk, mivel a lehető legjobban zárta le a szériát mely anno elindította a Pixart a siker útján. A technika fejlődésével, és az évek múlásával odáig fejlődött a Toy Story, hogy nem csupán egy nagyszerű kalandos vígjátékot kaptunk a szemünk elé, hanem egy komoly drámát is. Drámát, mert az itt volt dögivel.

Az alapkoncepció megmaradt, miszerint a gyerekek az elsőszámú célközönség, ám csakúgy, mint a második részben, itt is kaptak a felnőttek is egy rakás poént. Poénokat, hiszen alapjába véve vígjátékról van szó, mely telis tele van kalandokkal, és akciókkal, ám de felütötte a fejét az elfogadás, a beletörődés, és a már a második részben is látott elmúlás. Igazság szerint ezek alapján már nem is lehet konkrétan beletenni a filmet egy adott műfajba, de talán még kettőbe sem, hiszen kapunk még ezekek kívül egy csipetnyi sci-fit és westernt is (Ez a rész talán már nem is mondható teljesen gyerekmesének). A Toy Story 3 zseniálisan váltogatja a műfajokat, és ennek segítségével könnyedén vált ki belőlünk többfajta érzést is, például boldogságot, szomorúságot…

A történet mindvégig magas fordulatszámon pörgött, de az, ami az utolsó percekben történt, az minden képzeletet felülmúlt. A filmtörténelem egyik legzseniálisabb lezárását láthattuk, ami egyszerre volt szívszorító, és örömökkel teli. A búcsút azonban nem tette könnyebbé, sőt… de miért is tette volna, hiszen a búcsú mindig nehéz. Az viszont elmondható, hogy a film utolsó percei voltak a kirakós utolsó darabjai, majd miután beillesztették őket már csak egy gyönyörű kép maradt, amin Woody, Buzz, Rex, Jessie és a többiek is csak mosolyognak. Amit megtanulhattunk tőlük, hogy a nagyvilágban mindenhol vár ránk egy jó barát! 10/10

4 évvel az első rész után ismét visszatért a vászonra Buzz és Woody, hogy felpörgessék azt a tempót, amivel végigrohanták történetük első 80 percét. Ez sikerült is, ám ez valamilyen szinten elvárható volt, hiszen a folytatások célja, hogy űbereljék az előző részt. Véleményem szerint megugrani azt a szintet nem tudták, de megismételni viszont sikerült.

Az első részben attól féltek a játékok, hogy jön egy új, jobb játék, és ők felkerülnek a polcra. Most azonban attól kell félni, hogy mi lesz akkor, ha Andy felnő, és elfelejti őket. Andy anyukája eladja a kacatokat a házból, azonban Woody megpróbálja megmenteni az egyik elromlott játékot, ám végül ő kerül oltári nagy bajba. A hőn szeretett cowboyunkat elrabolják, és Buzzék feladata, hogy megmentsék a gonosz karmai közül…

Mindig nehéz második résznek lenni, hiszen, ha az első epizód magasra tette a lécet, akkor a folytatásnak kutya kötelessége minél közelebb ugrania ahhoz a ponthoz, vagy esetleg megugrania azt. Rengetegszer el is hasalnak a folytatások, ám szerencsére van arra is példa, hogy sikerül az újítás, s ezáltal egy újabb ragyogó darab kerül fel a filmvásznakra. A Toy Story 2 ott van a legjobb folytatások között, és ehhez kétség sem fér.

John Lasseter és csapata újabb fokozatba kapcsoltak, ami azzal járt, hogy a történet sokkal mélyebbé és kalandosabbá vált. Itt már nem csak a szomszédhoz ugrottunk át egy kis petárdázásra, hanem átszeltük a várost a játékbolton keresztül, egészen a felhőkarcolóig. A legfontosabb kérdés, amit megcélzott a film, az nem más, mint az elmúlás. Ugyebár ez az élet velejárója, és ezt mindenki megtapasztalja, és ez ellen nincs menekvés. Jelen esetben a főhős, Woody volt az első áldozat, aki a kedvenc játékaink közül megtapasztalta ezt az érzést, és csak úgy, mint a legtöbbünket, őt is megrázta a helyzet. Belegondolt, hogy mi lesz akkor, amikor tényleg felnő Andy, és már nem fog többé vele/velük játszani, és a szeretett játékból csupán egy porfogó lesz a polcon vagy a padláson, vagy éppenséggel a szemetesben (mert ugyebár ez is lehetséges…). Azonban szerencsére ott voltak Buzzék is a filmben, akik rávilágítottak arra, hogy amíg van lehetőség, és amíg nem következik be az a bizonyos időpont, addig nekik ott a helyük a szobában, és kötelességük Andy mellett maradni.

A Toy Story 2 ugyan felülmúlta néhány dologban az első részt, gondolok itt az akciókra, a látványra, a történet hosszúságára, komolyságára, de egy valamiben nem, és az az újdonság hatása. Ez ugyan törvényszerű, de épp ezért nem tudom azt mondani, hogy jobb film lett, mert nem lett. Inkább csak úgy fejezném ki magam, hogy ismételten egy tökéletes remekművet láthattunk, amibe a dolgozók a szívüket, lelküket belerakták, hogy tanúi lehessünk az első Pixar duplának, ami ráadásul minden várakozást felülmúlt. 10/10

Kis túlzással a 3D-s animációs filmek kora a Toy Storyval kezdődött, majd a trilógiává bővült szériával végződött. Természetesen ez túlzás, de ami tény, hogy egyetlen egy animációs film sem tud ekkora sikereket felmutatni, miután több folytatás is készült hozzá. Az évek során megannyi kiváló számítógépes-animációs film készült, amik már grafikailag rég lekörözték az első Toy Storyt, de ennek ellenére egyik sem tudott olyan magasra mászni, mint Buzz és Woody története.

Vajon mitől félhet egy játék, mi lehet az az esemény, ami sorsdöntő lehet az életükben? A válasz nem más, mint a születésnap, illetve a Karácsony. A gyerekek előszeretettel kapnak új játékokat, és a legtöbb esetben az új lakó elsőbbséget élvez a többivel szemben. Ez történt Andynél is, akinek a kedvenc játéka Woody a cowboy volt, mindaddig, amíg Buzz meg nem érkezett a házba. Woody ezt nem nézte jó szemmel, és bizony megpróbált összecsapni az űrhajóssal…

1995-ös évet írunk, amikor is a Toy Story meglátta a napvilágot, hála John Lasseter rendezőnek. Akkoriban ez óriási lépésnek számított a filmgyártás területén, így nem is csoda, hogy egy csapásra sikereket ért el. 3 Oscar-jelölésig jutott, ami bár szép, de igazából nem ez mutatja a film erősségét, hanem az, ahogy a nézők viszonyultak hozzá. Imádták, és a mai napi felemlegetik, ha a legjobb animációs filmek kerülnek szóba. Nyilván vannak kivételek, akik nincsenek oda a TS-ért, de ők szerencsére a kisebb réteget erősítik.

Maga a film története a mára már igen elcsépeltté vált „utállak, majd a legjobb barátom leszel” cselekményt viszi végig. Viszont ezzel nincs itt gond, sőt ez nagyon is jól működött, köszönhetően annak, hogy a történetvezetést nagyon jól oldotta meg Lasseter és csapata, illetve hogy a rajzfilmvilág két meghatározó alakja tűnt fel a vásznon. Woody és Buzz kivételes karakterek, akik könnyedén el tudnak vinni a hátukon egy alkotást, ám ők ráadásul abban a könnyű helyzetben voltak, hogy még pihenni is lett volna idejük, hiszen több mellékszereplő is rengeteg pluszt tudott hozzáadni az összképhez. Mondhatni a legapróbb jelenettel rendelkező figura is egy külön élményt tudott adni nekünk nézőknek. A – talán már túlzottan is – rövid játékidő alatt egyszerűen nem tudtunk szusszanni, hiszen mindig történt valami poénos, drámai, illetve horrorisztikus (igen volt ilyen is…) dolog, ami a tekintetünket odavonzotta a képernyőre. (Az már csak kiegészítés, hogy ennyi év után mennyi utalást vehetünk észre, amiket akkor még nem tudtunk hová helyezni)

A Toy Story – Játékháború tehát egy korszakos alkotás, mely új szintre helyezte a rajzfilmeket, illetve elindította a Pixart a saját útján, mely során rengeteg kiváló alkotást készítettek még a későbbiekben. Egy szellemes, és rendkívül eredeti végeredményt kaptunk Lasseter csapatától, akik joggal lehetnek büszkék a munkájukra. Egyértelmű, hogy 10/10

A következő összeállítást egy lelkes olvasónak, Soadrolinak köszönhetitek, aki hatalmas Joaquin Phoenix fan, így nem csoda, hogy róla készített toplistát. Csemegézzetek!

Joaquin Phoenix nem az a tipikus hollywoodi csillag, akibe nap mint nap belebotlunk egy újságban vagy épp a világhálón. Aki nem igazán van benne a filmek világában, annak nem sokat mond ez a név, viszont akik kicsit is jártasak e téren, egyből felkapják a fejüket ha éppen egy készülő filmjéről olvasnak. Nem véletlenül, hiszen már régóta ott van a legjobb színészek közt, és rendre minőségi alkotásokban láthatjuk.

Phoenix 1974. október 28-án látta meg a napvilágot Puerto Ricoban. Édesanyja (Arlyn Phoenix) magyar-orosz házaspár gyermeke, tehát Joaquin ereiben magyar vér is csordogál. Eredeti neve Joaquin Rafael Bottom, karrierje elején a Leaf Phoenixet használta. Öten voltak testvérek, bátyja, River Phoenix is tehetséges színész volt, ám ő kábítószer-túladagolásban meghalt, Joaquin karjaiban.

A testvérek tehetségére Iris Burton színészügynök figyelt fel, ám eleinte csak tv-showkban és reklámokban szerepeltek. Első filmje az Űrtábor(1986) volt, majd nem sokkal később olyan színészekkel szerepelhetett együtt, mint Steve Martin, vagy Keanu Reeves a Vásott szülők(1989) című filmben.

Most akkor jöjjön az én 10-es listám a kedvenc színészemtől!

Manapság igen gyakori az a jelenség, hogy egy-egy film előzetese jobb, mint maga a fő mű, melyet reklámozni kíván. Nos, az új Robotzsaru esetében ez nem mondható el. Az előzetesek ugyanis azt sugallták, hogy ez egy tipikus, a kornak megfelelő digitális látványorgiával operáló, se íze-se bűze újrafilm lesz. Plusz lehetett olvasni ugye, hogy a rendező, José Padilha ki volt bukva, amiért a stúdió amennyire csak lehetett, megkötötte a kezét. Plusz az eredeti az egyik kedvenc filmem. Mindezek ellenére végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy de mi van, ha mégsem lesz rossz? Hiszen ez mégiscsak egy Robotzsaru film, annyira rossz nem lehet. És bármennyire is naiv feltételezés ez, szerencsére beigazolódott.

A feldolgozás legnagyobb erénye az, hogy nem szolgai másolata az eredetinek, csupán a fő motívumokat vette át, és totálisan áthelyezte a hangsúlyokat. Így lehetséges, hogy Alex Murphy, azaz a Robotzsaru társa, Lewis az új filmben olyan jelentéktelen szerepet kapott, hogy akár ki is hagyhatták volna. De ez egyáltalán nem baj. Mint ahogy az sem baj, hogy a gépember öntudatra ébredése és személyes bosszúja helyett itt inkább az került előtérbe, hogy hogyan válik azzá, amivé. Eleve a robotember koncepciója is más, mint az eredetiben. Itt Murphy nem hal meg, és valamivel több marad belőle, mint a nyolcvanas évekbeli druszájából. Láthatjuk is, hogy pontosan mennyi, és tuti, hogy nem fogjuk elfelejteni. A filmnek ez az a pontja, ami az eredetiben a „Murphy halála” jelenet volt.

Jó az is, ahogy reflektál a mai állapotokra. Közel-keleti békefenntartó misszióról szóló tudósítással indítunk. A békét többek között ED 209-esekkel igyekeznek fenntartani. Mivel látványuktól a szar is megáll mindenkiben, a misszió eléggé eredményes, hacsaknem épp öngyilkos merénylőkbe futnak bele. Nálam már itt kapott egy jó pontot ez a film, ugyanis míg annak idején merő fikció volt, amit vászonra vittek, mostanra – ijesztő módon – már nem is tűnik olyan légből kapott dolognak ez az egész. Drónokat már most is vetnek be, és ki tudja hova fejlődik a technika 2028-ig?

Érdekes, hogy a remake pont azokon a pontokon gyengélkedik, ahol megpróbálták egy az egyben megidézni az elődöt. Kapunk egy raktári leszámolást, de ez az eredeti film hasonló jelenetének épphogy csak az árnyéka. Meg aztán eleve a bűnöző karakterek iszonyú haloványra sikeredtek, kiváltképp az elődökhöz képest. Aztán ott van a film némileg összecsapott vége, ami hasonló, mint az eredetiben, de ott sokkal frappánsabban volt megoldva. Szerencsére ezek a gyengébb pillanatok és összetevők nincsenek többségben. Külön öröm, hogy felcsendül az eredeti, Basil Poledouris által szerzett zenei főtéma is, ezt leszámítva viszont – a mai filmek többségéhez hasonlóan – a soundtrack felejthető. A stáblista alatti The Clash szám viszont megint csak mosolyt csalt az arcomra.

Több kritikában is említették, hogy a kézikamera használat ebben a filmben kimondottan jó. Hát nem tudom, biztos, hogy így van, de azt hiszem, hogy ezekkel a rángatózó akciójelenetekkel én sohasem fogok igazán megbarátkozni. Az eredetinek meghatározó eleme volt a néhol már-már groteszkbe hajló médiaszatíra, a cselekménybe beépülő híradóbejátszásokkal és a meghökkentő reklámokkal. Az új filmben egy Novak Tényező című műsort követhetünk, ez adja meg a szatirikus élt, ám ez már sokkal inkább az amerikai kormány kigúnyolása. Mindenesetre működik.

Örülnék, ha jól jövedelmező lenne az új Robotzsaru, és ha ebből kifolyólag készülne egy folytatás, azt szintén Padilha rendezné, csak ezúttal szabad kezet kapva, mert valamiféle visszafogottság nagyon észrevehető a mű egészén. Ugyanakkor még így sem rossz. 7/10