Az első előzetes után még csak azt mondtam, hogy jó lehet ez a film, aztán ahogy jöttek ki az újabb ízelítők, úgy lettem egyre nagyobb rabja a Lego-kalandnak. Eléggé magasra tettem a lécet magamban, és erre még rátett egy lapáttal a rengeteg pozitív kritika is, ami a napokban került fel a világhálóra. Ezek után nem volt más hátra, mint beülni az egyik vetítésre, és élvezni Emmették kalandját.

A Lego világ leggonoszabb embere, Lord Biznisz össze akarja kréglizni a világokat. Mint például a vadnyugat, Emmet városa, vagy éppen a középkor, stb. Azonban Vitruvius szerint van egy jóslat, miszerint eljön a kiválasztott, aki majd szembeszáll Biznisszel, és elpusztítja a kréglit. Ez a kiválasztott nem más, mint Emmet, a tökéletes átlagember…

Először is le kell szögezni, hogy ez egy hatalmas nagy baromság, egy irdatlanul nagy ökörség, de mégis jó, mert megvan benne minden, ami egy szerethető és szórakoztató animációs filmhez szükséges. A Lego-kaland merész és egyedi, épp ezért lehetett volna könnyedén bukás is a film. Sokszor olyan poénokat kapunk a karakterektől, amik az agyzsibbasztás határát súrolják (sajnos 1-2 esetben át is lépik), de a rendezőpáros megoldotta a dolgot, és összességében megtalálták a középutat.

Maga a történet látszólag semmi újat nem ad, a megszokott sablonokkal építkezik egy bizonyos pontig. (Húú, mennyire örültem, hogy meghúzták ezt a végén, mert ez tette fel az i-re a pontot.) Kapjuk az arcunkba a jól bevált üzeneteket; légy jó, légy önmagad, merd megvalósítani az álmaid, stb… Nem mellesleg a film egy eléggé ütős reklámként is szolgál a Lego számára. Olyannyira jó reklám, hogy szinte beszippant minket a lego. Az ötlet miszerint az összes dolog, ami a filmben benne van, az lego kinézetű legyen (víz, füst, stb), valamint a stop motion technika, együttes erővel nagyon hatásosak voltak. Felelevenítette a gyerekkort, amikor számítógép helyett lego autókat, házakat, és egyéb érdekesebbnél érdekesebb dolgokat építettünk, s ezáltal nem csupán egy animációs film lett végül, hanem egy életérzés. (Persze ezt csak azok érezhetik, akik tudják, hogy milyen legózni.) A film után rögtön rakosgatni szerettem volna az építőkockákat.

A film nagyon jól bánik a karakterekkel, és ezért több olyan szereplő is akad, akit megkedvelhetünk. Ezen felül jól időzített cameokkal is megleptek minket, amik közül egyik-másik parádésra is sikeredett. Összességében egy vicces filmről van szó, ami néhol teljes mértékben a gyerekeket veszi célba, néhol pedig a felnőttekre fókuszál, így mindenki megkapja a saját adagjáték a játékidőből.

A Lego-kaland tehát egy ötletes animációs film lett, amivel biztos, hogy fogunk találkozni a következő Oscar-gálán. Azonban, aki teheti, próbálja meg ne szinkronosan megnézni, mert véleményem szerint nagyon sokat ront az élményen. Egyszerűen botrányosak a szinkronhangok. A film, tehát mindent egybevéve, összeállt, mint két kicsi lego. 8,5/10 (egyelőre, aztán lehet, hogy feljebb kúszik)

Colin Farrell nem tiszteli a nőket, legalábbis az Emlékmás című filmben, hiszen hihetetlenül nagy pofonokat osztogat a színésznő társának, aki bár állja a kemény ütéseket, de azért mégis… Len Wiseman az Underworld filmek, valamint a Die Hard 4.0 után a sci-fi műfajban próbált szerencsét, és az előzetes várakozásaimat túlteljesítve egy korrekt popcorn mozit hozott létre.

A Rekall nevezetű cég valós emlékeket képes adni a betévedt ügyfeleknek. Douglas Quaid gyári munkást rémálmok gyötrik, és a szürke hétköznapok szintén megpecsételik az életét. Szeretne valami újat, szeretne valami igazi kalandot. Egy nap ő is betéved a Rekallba, ahol aztán a rutinművelet során hiba lép fel, így Douglasnek menekülnie kell…

Teljes véletlenségből lett aktualitása ennek a filmnek, hiszen Paul Verhoeven neve mostanában eléggé gyakori, ha filmes blogokon járunk. Ugyebár most adták ki az új Robotzsarut, és ilyenkor sokan előveszik az eredeti filmet, meg összehasonlítják az újat a régivel stb… én ezt már megtettem, így nem maradt más hátra, mint elővenni a 2012-es év egyik remakejét, az Emlékmást, mely az 1990-es Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett film újragondolása. Verhoeven akkoriban egy meglepően pofás kis sci-fi/akciót szállított le nekünk, ami mára már klasszikus lett a nézők körében, így nem meglepő, ha elkezdjük húzni a szánk szélét, ha a remake szócska fedi fel a fejét az adott filmmel kapcsolatban. Ám az a helyzet állt elő most, hogy bár semmi újat nem adott a film, de mégse lehet azt mondani rá, hogy felesleges volt. Nyilván a pénzszerzés volt a cél, de egy teljesen korrekt filmet készített nekünk Len Wiseman.

A film rengeteg ponton megegyezik az eredetivel, és sok jelenetet látunk viszont, amit egyszer már Arnoldék ellőttek. Ugyanakkor nem lehet haragudni a filmre, mert remek tempót diktál a két órás játékidő alatt, és a remek fényképezéssel, az elénk tárt látványvilággal egy pofás kis összképet kapunk. Ennek ellenére vannak hibái is a filmnek, mert bár Arnoldot nem a színészi kvalitásai tették híressé, de mégis jobban teljesített, mint Colin Farrell, valamint a társai, Kate Beckinsale (mondjuk ő még elfogadható volt), és Jessica Biel is alulmúlták önmagukat. Utóbbi pláne, hiszen olyan képet mutatott magáról, mint akinek a film csak egy púp a hátán.

Az új Total Recall egy biztonsági játék volt a stábtagok részéről, de jól sült el. Nem ad újat, és nem fog emlékezetes maradni, de a mai nézőknek ez pont elég lesz. Nem lenézés, csak sokan nem mernek leülni a régebbi filmek elé, és így Hollywood kénytelen újrázni a 80-as, 90-es évek emlékezetes filmjeit. Sokan tudják, hogy mi azaz Emlékmás, és tudják, hogy Arnold volt a főszereplő, de a mára már gagyi trükkök miatt nem veszik elő. Ez alapján viszont nem lehet haragudni erre a remakere. 6,5/10

Mindenkinek vannak kedvenc filmjei, és mindenki mérgesen néz Hollywoodra, amikor hivatalossá válik egy-egy klasszikus film újrázása. Pár éve, amikor felvetődött a Robotzsaru remake, akkor az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Nevetett, mert úgy tűnt, hogy Darren Aronofsky lesz a rendező, és sírt, mert imádom a régit, és félek attól, hogy ledöntik azt, amit Paul Verhoeven felépített. (Mondjuk a folytatásokkal már sikerült…) Az idő múlásával azonban változtak a dolgok, és Aronofsky lelépett, a filmre pedig ráaggatták a PG-13-as korbesorolást. Na, ennél a pontnál adtam fel minden reményemet, aztán…

Alex Murphy nyomozó remekül végzi a munkáját, ráadásul eléggé tökös legény is, aki nem riad vissza az önálló küldetésektől sem. Egyszer azonban túl messzire merészkedik, és az ellenségei megpróbálják kiiktatni. Részben sikerül is, mert Murphyt felrobbantják. Azonban az OCP rögvest kihasználja az alkalmat, és véghezviszik a nagyszabású projektjüket, ami által Murphy életben maradhat, de már nem a saját testében. A teste a robbanás során súlyosan megsérült, de sikerült pótolni robot alkatrészekkel, s ezáltal megépült a Robotzsaru…

Ezt a filmet két oldalról kell megközelíteni. Össze kell hasonlítani a Paul Verhoeven-féle műremekkel, valamint meg kell nézni, hogy mennyire működik önállóként az új Robotzsaru. Még itt az elején be kell vallanom, hogy régen csalódtam ennyire pozitívan egy filmben, holott szerintem a legpesszimistábbak táborát erősítettem a filmmel kapcsolatban. José Padilha viszont a címhez méltó filmet készített, és az is lehetséges, hogy az „év legnagyobb meglepetése” címet már is zsebre teheti. Miért? Mert önálló filmként remekül működik a Robotzsaru. Akik nem hardcore rajongók, azok biztos vagyok benne, hogy remekül fognak szórakozni a két órás játékidő alatt, mert a mostani popcorn mozikkal ellentétben Padilha csapata meglepően bevállalós volt, és sokkal tökösebb munkát végeztek, mint sokan mások. Azonban még így is voltak határai a filmnek, mint például a drámai jelenetek a családdal, és már-már unalmasnak mondható sablonáradat a végjátékban, illetve a kézikamerás jelenetek, amik sokszor teljesen megölték az akciókat. De ettől függetlenül muzsikál remekül a film, s válik szórakoztatóvá, valamint „megmondóemberré” az USA számára. (Pat Novak alias Samuel L. Jackson). Az új Robotzsaru számlájára írható még a CGI, mert bár láttunk már jobbat, de teljesen korrekt látványvilágot tártak elénk. Valamint nem utolsó sorban maga a történet, ami sok érdekes szálat bontott ki, így egy sokkal összetettebb storyt kaptunk végül.

No, de mi a helyzet, ha összehasonlítunk? Az, hogy így már más képet kapunk az új filmről. Egyrészt meg kell jegyezni, hogy a PG-13-as besorolás megpecsételte a sorsát a filmnek (ennek ellenére néhol azért elég fincsi jelenetet láthattunk), másrészt a film visszafogottabb lett, „világosabb”, emberibb, és sokkal barátságosabb. Ezek azért elég súlyos problémák, de ezek betudhatóak a pénznek, és a megcélzott közönségnek. A Robotzsaruból kiölték azt a megjelenést, ami miatt félelmetes, kegyetlen, és robotszerű volt. Az új Alex Murphy inkább volt egy olcsó Vasember, mint egy Paul Verhoeven-féle Robotzsaru. Emellett a filmből hiányzott a magával ragadó hangulat, a fülbemászó zene, és a velejéig romlott Detroit képe, ami elázott a mocsokban.

Ugyanakkor bátran lehet ajánlani mindenkinek a filmet, mert bár a rajongók nem lesznek teljesen oda a végeredményért, de az „újoncok” élvezni fogják. Padilha filmje nem fog kultikus státuszba lépni, mert ahhoz nem volt eléggé tökös, nem volt eléggé egyedi, és nem akart többet, mint amennyit elbírt volna, viszont azt sem lehet rá mondani, hogy megelégedett volna a közepessel. A filmben óriási potenciál van (pláne, hogy más útvonalat választott, mint Verhoeven), és ha valaki egyszer úgy próbálja meg megrendezi a filmet, hogy ismét R-rated besorolást kapjon, akkor hajrá, mert lehet ezt még fokozni. Rajongóként pedig adok neki 7/10-et. 

Detroit, valamikor a nem meghatározott, de nem túl távoli jövőben. Az utcákon mocsok, szegénység, és egyre jobban elharapódzó bűnözési hullám. A rendőrség tehetetlen, de próbálkozik, ám a legtöbb, amit felmutathat, az az egyre bővülő veszteséglista. Detroitban a zsaru fogyó eszköz. A várost mindenestül – beleértve a rendőrséget is – a markában tartó megavállalat, az OCP meg is látja ebben a potenciális üzletet. A bűnüldözés renoméjának helyreállítására tett első kísérlet, mely egy két lábon járó, állati hangon morgó, disznó módjára visító tank formájában manifesztálódik, az első bemutatón csúfos-véres kudarcba fullad. „Zokogni tudnék.” – mondja a vállalat feje, az Öregúr. Hogy lesz így profit? De sebaj, van B-terv. A megvalósításhoz már csak meg kell halnia egy újabb rendőrnek.

Gyermekkorom egyik meghatározó filmes élménye a Robotzsaru, ám annak ellenére, hogy sokan valamiért a mai napig blődségként tekintenek rá, a legkevésbé sem ifjúsági matiné, és valójában a műfaji és jellegbeli korlátokhoz képest igen sokrétű alkotás.

Már eleve a nyitány odacsap, a film egy híradóval kezdődik, amiben százfogas, rezzenéstelen műmosollyal olvasnak be híreket zavargásokról, rosszul elsült fegyverkísérletről, és a kórházban az életéért küzdő, meglőtt rendőrről. „Sok szerencsét Fred!” Mintha csak a középiskolás matekverseny megyei fordulójára készülne a szerencsétlen, és nem a túlvilágra. Ez az alig két perc elég is ahhoz, hogy mindenki számára tisztává váljon, hogy egy erősen szatirikus művel állunk szemben. A következő jelentben aztán le is kerül a jó öreg Fred névtáblája az öltözőszekrényről, másnap már temetik is, nem lehet szarozni, hiszen felhalmozódna a meló a temetkezésieknél. Helyére új ember lép, Murphy, a gondos családapa, aki rögtön az első napján be is adja a kulcsot, de nem ám akárhogy.

A rendező, Paul Verhoeven itt újabb aspektust ad a filmhez. Murphy elnyújtott kínhalála, Krisztus megfeszítésének metaforája, szellemének géptestbe való áthelyezése a feltámadás, a film végén pedig, az elhagyott gyártelepen lezajló leszámolásnál a vízen járásnak is tanúi lehetünk. Aztán ott vannak a híradó részletek mellett olykor spontán feltűnő reklámok, melyek csak erősítik azt az érzetet, hogy a világ, amit elénk tárnak nem más, mint egy hatalmas piac, és minden és mindenki csak áru. Ismerős? Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a film legemberibb karaktere tulajdonképpen egy gép.

Érdekes megfigyelni, hogy a 10 évvel későbbi, szintén nagyszerű Verhoeven mozi, a Csillagközi invázió egy az egyben azon a filmes nyelvezeten íródott, mint a Robotzsaru. Hasonló látványvilág, ugyanazok a szarkasztikus híradó és reklámblokkok. Valamint Basil Poledouris szerezte mindkét film zenéjét, és nagyon hasonló score-t rakott össze. Lehet, hogy a két film egyazon alternatív világban játszódik, csak jó pár év eltéréssel?

A film zenéjére érdemes kitérni kicsit, mert annyira egyedi és fülbemászó, amelyhez hasonlót manapság ritkán hallani. A témához illően tele van remekül használt effektekkel, úgy mint kalapácsütés, vagy fémhuzal rezgés. De van itt vizuális gyönyörből is bőven. Csúcsra járatott stop motion – véleményem szerint az ED 209-es robot mozgásához kimondottan illik is ez a technika -, valamint jó kis matte painting.

A karakterekre sem lehet panasz, még az utolsó mellékszereplő is emlékezetes ebben a filmben, szájukat pedig a korszakra jellemző remek egysorosok tömkelege hagyja el. A Robotzsaru kiállta az idő próbáját, ez nem vitás, és hogy ezek után mit várok a feldolgozástól? Lehet tippelni, ugyanakkor reménykedem, és már nagyon kíváncsi vagyok rá. (10/10)

Ide kattintva elolvashatod, hogy REMY hogyan vélekedik a filmről.

Nagyon trendi dolog lett filmes naplót vezetni, azonban ezt sokan Excel-táblán vagy más alkalmatlan felületen (IMDb-watchlist) oldják meg mind a mai napig. Pedig egész frankó megoldások születtek ennek tökéletes kivitelezésére, így több hasznos infót is tudunk tárolni tizedannyi erőfeszítéssel. Míg a Tvtag (régebbi nevén GetGlue) - tudtommal - sokkal erősebben épít a közösségi élményre és a különféleképpen feloldható stickerekre (achievementekre), addig mai alanyunk, a Letterboxd, egy igényesebb keretet nyújt a naplózásnak, némi, a kritikus gondolkodást motiváló elemekkel.

Anno a Nyilvános vetítés egyik adásában hallottam a Letterboxdról, ráadásul nyáron, tehát relatíve régen, legalábbis ahhoz képest biztos régen, hogy még én is csak egy hónapja használom az oldalt. Akkoriban valamiért legyintettem rá, főleg, hogy egyszer már próbáltam vezetni filmnézési szokásaimat, kurva kevés sikerrel. Azonban tavaly év végén valahogy ismét elém került az oldal, és úgy voltam vele, hogy egye fene, kezdjük el, maximum ezt is megunom, mint egyébként bármi mást. De tökre bejött végül, és azóta sem bírom elképzelni, hogy lehet Excelben lenaplózni mindezt.

Ugyan a Letterboxd filmes adatbázisként nem az IMDb-t, hanem a TMDb-t használja, de azon kívül, hogy sorozatokban elég gyengén muzsikál az utóbbi, a feladatát bőven elvégzi. Eddig nem volt gondom egy film megtalálásával sem, relatíve nagy eséllyel megtalálod bármely megtekintett áldozatodat. Igaz, nem vagyok egy arthouse-fan, szóval nem tudom, miképpen vélekednek erről a ritka kincsek vadászai.

Minden másban a Letterboxd abszolút over-the-top munkát végez. Szabályosan eléd hányja az egyébként követésre bejelölhető, hangulatilag mégis családias community minden egyes favorizált, vagy éppen méltán utált filmjét. Tehát ha csak hétköznapi emberként szörfölgetnél az oldalon, akkor könnyen meg tudod jelölni a filmeket, amiket életed során láttál, ezzel végül meghökkentve saját magadat, hogy mondjuk 1000 film felett végeztél.

Az igazi móka természetesen ott kezdődik, amikor egy konkrét napon eldöntöd, hogy onnantól kezdve a megtekintés napjához kötöd a megtekintett filmeket, és mindezt más infókkal is megtoldod. Tehát naplót vezetsz, ahol a megtekintés napját, ismertetőt, értékelést, tageket, valamint rewatched vagy spoiler plecsnit is hozzácsapod a film címéhez. Ezeket az adatokat pedig utána könnyen nyomon követheted a diary menüpont alatt, vagy pedig feltárhatod őket akár évekkel később is, és nevethetsz egy jót magadon, hogy mekkora gyökér ízlésed volt.

Az oldal tartalmazza az IMDb-féle alapfunkciókat is (watchlistek és más listák létrehozását például), de például a nagy filmes adatbázis tízes értékelési rendszerét nem. Ehelyett a jóval érettebb öt csillagos rendszeren belül hallathatod hangodat, és ugyan nem átlagolja a filmek pontszámát, de amellett, hogy összegyűjti az összes felhasználói kritikát, oszlopdiagramos eloszlás formájában prezentálja értékelésüket. Nem tudom, nekem jóval kényelmesebb, mint egy semmitmondó átlagot látni.

Habár nem a világ leginnovatívabb oldala, mégis, a letisztultság és a hasznosság egy honlapon testesülnek meg, ráadásul egy elég értelmes közösség tolmácsolásában. Amíg egy oldal legnagyobb hátránya a botrányos profilkép-feltöltés (csak Gravatarral vagy Twitter-képet inmoprtálva), addig nagy probléma nem lehet.

Vagyis de: néhány haszontalan, de azért megszokott „webkettes” eszköz hiányán még túlteszem magam, de például regionálisan sehogy sincsen tagolva az oldal. Nehéz rákeresni a magyar felhasználókra. Szóval eme poszt szándékozzék összegyűjteni a már meglévő és a leendő magyar Letterboxd-felhasználókat egyaránt! Engem is megtaláltok, törzskönyvezett kutyanevemen, zsiráfos fejfedőben.

Talán egy kicsit úgy tűnik, hogy Jason Statham kezd belefásulni az akciófilmekbe. Az elmúlt években rendre szállította a közepesnél közepesebb akcióorgiákat, amik között egy olyan sem akadt, amire azt lehetett volna mondani, hogy „ez igen, ez tökös film volt”. Egyedül a Feláldozhatók 2-re lehetne ezt rásütni, de az nem is teljesen Statham film, hanem inkább egy nyugdíjas találkozó. Ám 2013 második felében Sylvester Stallone, valamint Gary Fleder segítségével újra nyeregben érezhette magát.

Phil Broker az ex-ügynök maga mögött szeretné hagyni múltját. Lányával egy város melletti házba költöznek, ahol nyugodt körülmények között élhetnek, legalábbis ezt gondolja Phil, hiszen a városban az emberek 99% egy elbaszott idióta, akik folyamatosan keresik a bajt. Philt viszont kemény fából faragták, így nem tudják kikészíteni. Azonban egy iskolai baleset miatt elszabadul a pokol…

A Harcban élve jó (de nem hibátlan). Jó arra, hogy a hétvégén leüljünk este a TV elé és megnézzünk egy fasza akciófilmet, ami nem tornáztatja meg az agyunkat, hanem kikapcsol. Kikapcsol, mert nem fogalmazódik meg bennünk világmegváltó kérdés, nem döbbent minket rá semmire, hanem egyszerűen csak pihentet, és a másfél órás játékidejét szórakoztatóan tölti meg. A forgatókönyvet Stallone írta, ám nem volt egyszerű dolga, mert meg volt kötve a keze, hiszen egy regényt kellett átírnia. De véleményem szerint egész korrekt munkát végzett, ellentétben a rendezővel, Gary Flederrel.

Fleder talán egy kicsit sokat akart. (A regényt nem ismerem, de a sima bosszúállós story sokkal jobban működött volna) Egy akciófilmben megpróbált drámázni (ez alapjáraton egyáltalán nem baj, de ha drámázunk, akkor csináljuk jól), és épp ezek voltak a gyengébb részei a filmnek. Egyszerűen Statham nem képes arra, hogy érzelgősködjön, nem a dráma az ő asztala. Tőle mást várunk, és amikor végre az ő terepére tévedt a történet, akkor bizony megállta a helyét, mi több egyenesen szárnyalt. Nagyon jól illik hozzá a kemény gyerek figura. Az akciójelenetek teljesen rendben vannak, a bunyók szintén, de azért utóbbi el is várható akkor, ha Statham a főszereplő.

A történet – 1-2 jelentet leszámítva – teljesen jól folyik, illetve a bosszúállós szál is jól bontakozik ki. Azonban a film rövidsége miatt néhol érződik a türelmetlenség, ám ha a filmnek nem lennének hibái, akkor alapból egy teljesen más értékelést kapna. A harcban élve akár jobb is lehetett volna, még akkor is, ha marad ez a szereplőgárda (más rendezővel). Statham karaktere egyszerű, de eléggé erőteljes volt, könnyen meglehetett szeretni. A drámai részek sokkal hatásosabbak lettek volna, ha a kislányt helyezik előtérbe, és arra fókuszálnak, hogy ő hogyan éli meg a helyzetét. Ezzel valószínűleg azt érték volna el, hogy bő 20 perccel hosszabb a film, de sokkal komolyabb lett volna az összkép. Ám így se rossz, csak éppen más kategóriát képvisel.

A harcban élve egy B akciófilm, de annak jó. Nem szabad tőle sokat elvárni, nem lesz tele óriási fordulatokkal, sőt eléggé kiszámítható, viszont a tálalás megfelelő arra, hogy jól szórakozzunk. Az utóbbi pár év egyik legjobb Statham filmje, (amiben csak rá fókuszálnak). 7/10

Ez itt a sorozat-kibeszélő, ahol SPOILERekkel teletűzdelve, szubjektíven próbálom „kibeszélni” az adott sorozat adott részét. Mind ezt VELETEK. Hozzászólásban lehet érvelni, ellenérvelni esetleg elmondani a saját szemszögetekből, hogy éppen mi miért történt, és ami történt az tetszett avagy sem.

Az előző részben ugyebár Katherine elfoglalja Elena testét, így nyilvánvalóan ez a rész leginkább erről szól, mint azt a cím is jelzi "Az ördög benned lakozik". Viszont én mégis csalódtam azért egy kicsit. Azt gondoltam a 11.rész után hogy ez a csavar amit a végére hagytak a következő részben hamar lelepleződik Bonnie által. Így is lett volna ésszerű, bár azt aláírom hogy ez egy olyan esemény amit ki kell használnia a sorozat készítőinek DE akkor miért van Bonnienak ilyen képessége HA NEM EZÉRT KÖNYÖRGÖM. Nézegetni meg tolmácsolni az elhunyt barátokat? Ez lenne mind Bonnie szerepe? Na de térjünk vissza a történethez ahol Katherine gyors talpalót vesz "Matty"-től hogy jól eltudja játszani Elena szerepét. Feltesz temérdek lényegtelen kérdést de a végére hagy egy olyat hogy: "Pontosan hogyan szakítottatok Elenával?" Akkor azt hittem, hogy ez sem lesz lényeges kérdés, de mivel ebben a részben már nem derül ki, hogy ezt miért kérdezte gondolom a következőben ki fog és ha nem lenne fontos akkor miért hagynák másik részre. Miközben Katherine végzi a dolgát, lánya is ezt teszi és próbálja visszaszerezni Katherine holttestét Damontől, aki nem hazudtolja meg önmagát és nem kegyelmez, nem adja vissza és még gúnyosan viccelődik is steppelés közepette. Ezért imádom őt. Az embertelen viccein, gúnyain rendkívül jókat tudok derülni. Remélem mindig is megtartja jó szokását.

Ezután kapcsolják nekünk Carolinet a fősuliról ahol lázasan takarít, ami egyébként szerintem jól áll neki...de Stefan sajnos megszakítja egy telefon hívással mégpedig azért mert senki nem látta sehol Elenát. Milyen érdekes. Katherine "meghal" és Elena eltűnik. Tényleg ilyen hülyék lennének? Eközben Elena lázasan küzd hogy kiszabaduljon és megszökjön, mivel leláncolta magát Katherine-i énje, hogy mikor Elena előjön ne tudjon elmenekülni. Itt már előre fogtam a fejem, hogy egy fakeretes ágyhoz láncolva akarnak bebörtönözni egy vámpírt és ha ez elég is lesz, akkor ki is nyomom ezt a részt, de szerencsére nem volt nagy falat Elenának és kiszabadult, bár hiába. Nadia pont vissza ért. Ezalatt Stefan és Caroline már Damon lelkét próbálja ápolgatni mind hiába. Tyler és Matt pakolnak mert bulit fognak tartani ahova hivatalos az egész baráti társaság, és egy rövid beszélgetésben megtudhatjuk hogy Tyler fő prioritása visszaszerezni Carolinet. Oh my god. Lassan Barátok közt feelingem lesz ettől a Caroline-Tyler-Klaus hármastól. Úgy facsarják jobbra balra az egészet hogy végül ugyanoda jutunk ahol elkezdtük. Azonban ne felejtsük ki a a történésekből Enzot sem aki meglátogatja Damont az utolsó Whitmoreal, Aaronnel egy hullazsákban aki még él. Enzo döntés elé állítja Damont aki kiáll a bosszúja (vagy Elena) mellett, ezért megvédi Aaront és ellátja jó tanácsokkal hova meneküljön. Itt azt gondoltam, hogy majd a jövőben lesz még valami szerepe de...nem. Ugrunk az időben és Tyler buliján találjuk magunkat ahol KatheElena a főszereplő. Találkozik Matt-el, Stefannal, aki kicsit beletapos a lelkébe VISZONT tudtán kívül elárulja Katherinenek hogy hol a holtteste, és így véglegesíteni tudják Katherinte Elena testébe. Carolineba is belebotlik és mikor Klausról fecsegnek, a háttérben áll Tyler nagyra nyitott fülekkel, és tudja meg  Caroline titkát hogy lefeküdt Klaussal. Ezt Katherine ki is használja arra hogy leléphessen. Ez után jön Magdi néni és Vili bácsi vitája, amit Géza lecsillapít. Miután vége a Barátok közt 234356. részének Katherine, Nadia és a varázslatot végző nő elkezdik a rituálét ám Elena "magához tér" .

Itt én Elena helyében egyből megöltem volna a varázslatot végző nőt, hogy ne tudja befejezni, de hát akkor nem várnánk a következő részt annyira mint így. Elena elmenekül és találkozik Damonel, ám ez semmit sem ér. A varázslatot így is betudják fejezni és Katherine teljesen átveszi az uralmat Elena teste felett. Ezután Katherine szakít Elena nevében Damonel, Tyler lelkizik Mattel, Caroline Stefannal. Egyébként szerintem Caroline és Stefan nagyon összeillenének. Ki tudja? Remélem a sorozat készítői is így gondolják majd egyszer. Bár Magdi néni és Géza együtt? Kicsit morbid lenne. Végezetül pedig Damon elkeseredettségében kiírtja végleg a Whitmoreokat Enzoval és vége a bosszújának és a részünknek, ami nem volt rossz de jó sem. Szerintem. Szerinted?

Sivatagi táj tárul szemeink elé, a kamera lassan svenkel, majd egyszer csak egy tántorgó alak lép be a képbe. Ahogy közelebb ér meglepődünk, arca eltorzult, rémisztő. Mi lehet ez, hát nem egy óriáspókos filmet nézünk? Az alak aztán eldől, majd ordas betűkkel kiíródik a film címe TARANTULA. Megnyugodhatunk.

A sivatagi kisváros orvosa értetlenül áll a dolog előtt, szerencsétlen flótás egy ritka betegségbe halt bele, aminek a lefolyása legjobb tudomása szerint sokkal hosszabb, mint amennyi idő alatt a férfival végzett. A szálak a helyi megszállott tudóshoz vezetnek, akit akár az öreg Lugosi Béla is játszhatott volna, élete utolsó nagy dobásaként, de sajnos nem így van. A prof valós problémára, a túlnépesedésre és az ebből adódó élelmiszerhiányra próbálja megtalálni a megoldást, egy újfajta hiperhatékony tápanyag kifejlesztésével. A szer azonban nem tökéletes, hiszen az emberek iszonyatos testi torzulásokon esnek át miatta, míg az állatokat rövid idő alatt sokszorosára növeli. A cucc természetesen radioaktív. Ez esetben teljesen logikus lépés ugyebár, hogy ne csak ártalmatlan rágcsálókon, hanem egy amúgy is méretes madárpókon is kipróbáljuk, hogy aztán az a film derekán elszabadulhasson.

Sokan félnek a pókoktól, egy hatalmasra nőtt emberevő szőrös ízeltlábú pedig a lelket is kiijesztheti az emberből, még akkor is, ha csak a mozivásznon tűnik fel. Főleg 1955-ben. A hidegháborús paranoiát, valamint az atombombától és a sugárzástól való rettegést roppant szórakoztató módon feldolgozó óriásszörny filmek hullámát (Gojira 1954, Them! 1954) meglovagoló Universalnál is így gondolhatták ezt. Persze miért is gondolták volna másként? Mondhatni biztosra mentek, hiszen a bejáratott sablonok mellett címszereplőnek egy olyan teremtményt választottak, ami normál állapotában is eléggé ijesztő. A rendezői székbe pedig a Creature from the Black Lagoonnal már bizonyított Jack Arnoldot ültették.

Gyakran fanyalgunk, hogy manapság nincs elég új ötlet, minden csak másolat, vagy a másolat másolata, nos, mint látjuk, volt példa erre régen is.

Mai szemmel nézve a film azért nem túl izgalmas, bár ezt kár lenne hibaként felróni neki, hiszen olyan elemekből építkezik, melyek bár már akkor sem voltak éppen ismeretlenek, azóta kismilliószor felhasználták őket. Másrészről viszont lehetett volna sokkal jobb is, abban az esetben, hogy ha már Tarantula a címe, akkor kicsit nagyobb teret engednek a dögnek, és hagyják egy kicsit játszadozni. Bár ebbe nyilván a költségvetés is beleszólhatott. A pók leginkább csak kepeszt ide-oda a sivatagban, van viszont egy jelenet, amiben megtámadja a prof asszisztensnőjének a házát, és bekukkant az ablakon, na az baromi jó. Erre a szcénára garantáltan emlékezni fogsz.

Az effektekről pár szót… Ezúttal nincs stop motion, vagy  hatalmas bábok, illetve utóbbi két snitt erejéig azért mégis, már ha jól ítéltem meg. A gigantizmusban szenvedő jószágokat két felvétel egymásra montírozásával oldották meg. Ez a módszer egyébként igen hatásos és valósnak ható jeleneteket eredményezett, kiváltképp a ketrecbe zárt kísérleti állatoknál működik jól, a tarantulatámadásoknál néha azért kilóg a pókláb.

A színészek hozzák azt, amit egy ilyen film esetében elvárhatunk, nincsenek egetverő alakítások, de rosszak se. A csodálatos Mara Corday pedig már megjelenésével is emeli az összképet. És most jön a legjobb! Feltűnik a filmben Clint Eastwood is egy nyúlfarknyi, ám dramaturgiailag annál fontosabb szerepben.

A Tarantula arachnofóbiában szenvedőknek nem ajánlott, hacsaknem a gyógyterápia részeként, a klasszikus sci-fi és horrorfilmek kedvelőinek viszont annál inkább.